|
Tarihi Üngürüsz 2
Blaskovics József 2010.01.15. 00:12
Éppen a lakodalom napjaiban hozta a királynak az ajándékokat a római követ. [A király] tisztelettel fogadta, megvendégelte és azután szokásaik szerint meghívta a lakodalomba a követet. Az eljött, és helyet foglalt a pompás gyülekezetben, ahol étel, ital és különféle ünnepségek voltak, mint egy a lakodalomban.
Régi hagyományaik szerint a lányt elhalmozták ezernyi tisztelettel és kedvességgel, s mint egy paradicsomkerti pávát ciprushoz hasonló hajlongó termetével bevezették, és a székre ültették. A (lány) a gyönyörűséges karosszékben napként ragyogott a világra, vagy ahogy a Hold tizennegyedike (53) tündöklik a hegyek csúcsa felett, oly szépséggel ragyogott.
Karosszékben ülve úgy [ragyogott], mint a Nap
homloka fénye bevilágította a világot,
szemöldökét irigyelve a Hold sarlóvá változott
szegény és gazdag látni akarta az arcát,
elbűvölő báj ragyogott a szemében.
Szavai a halottakba is lelket öntöttek,
ahányszor az a hold-arcú meglibben
[olyan] mintha a paradicsomi Tuba lengetné [ágát] üdvözlésre;
mert most ez az ezüst tisztaságú, cukor ajakú [lány]
a karosszéken ülve elhatározta már magát.
A krónikás szavai szerint aztán egy vízzel teli aranypoharat adtak a kezébe, hogy adja annak akit férjéül kiválaszt. A követ is ebben a társa: ült és szórakozott. A lány pedig, amikor a gyülekezetben levő bégfiakat szemének mérlegére tette és értékelte, a szeme hirtelen megakadt a [római] követen. Méltónak találta őt magához, s nem akarta az alkalmat elszalasztani, a kezében levő aranypoharat ezernyi kedvességgel és bájjal a római Pirjanusznak adta. Mivel Pirjanusznak adta a poharat, tisztelettel és bájjal, hallgasd [a történetet,] oh, te nemeslelkű [olvasó]
Ezernyi udvariassággal vette át azonnal a poharat, túláradó öröm töltötte el Pirjanuszt, hallgasd meg most milyen hír terjedt el: Abban a nagy gyülekezetben azonban sok királyfi várta szerencséjét, mindegyikük szeretett volna kedvesével találkozni. Miután ezt a helyzetet látták, elszomorodtak, mert eszeveszetten beleszerettek abba a lányba. Akiknek a vak sors nem juttatta ezt a boldogságot, az emiatt sok rossz fájdalmat érzett. Ha a vak sorsod a sötétség [világában] is van, végül megtalál téged, ej, testvér.
A krónikás szavai szerint : mivel a szerencse Pirjanusznak nyújtotta a kezét, régi szokás szerint azonnal megkötötték a lánnyal a házasságot. Azután [a király] teljesítette a követek kérését, és azt a várost a tenger partjához közel, a Tuna (55) [folyó] mellett Marcsilja városa [néven] felépítették.
Azután, felséges király, az lenne a jó, ha Marcsilja városához vonulnál, azt elfoglalnád, és onnan aztán a többi tartományokra is kiterjeszthetnéd a hatalmadat. Mivel a római bégek építették fel azt a várost, sok hasznot húztak belőle és hatalomra tettek szert" - fejezte be szavait.
Mikor Atilusz ezt a feleletet hallotta, azonnal összetoborozta seregét, Marcsilja ellen indult és elfoglalta. Atilusz aztán úgy határozott, hogy átkel a (---------------) folyón, és előnyomul egészen Firenk tartományáig.
Abban az időben élt ott egy nagy hegységben egy tapasztalt vallási nagyság (56), aki hosszú idő óta élt abban a hegységben, ahova emberfia nem jutott el, ott imádkozott, és megalázkodva az Igazság előtt könyörgéssel töltötte idejét.
Ennek a szentnek a hírét elhozták a királyhoz. A király azonnal elhatározta, hogy felkeresi és beszél vele. Néhány belső előkelő emberével felkerekedett, annak a remetének a színe elé mentek, és engedelmével betértek hozzá. Atilusz ránézett, és látta, hogy nagy kort ért meg az öreg, s az élet folyásával nagyon elaggott, és közel jutott az elmúláshoz. Tisztelettel üdvözölték, az aggastyán fogadta az üdvözletet, helyet mutatott nekik, és leültek. Azután a király előadta a régi kívánságát:
Vajon ha én bejárom s világot, mint Iszkender, sikerül-e nekem is megtalálnom a hírnevet ?" - töprengett. [Azután] burkoltan kérdezte attól a ragyogószívű aggastyántól. Az jó tanácsként így felelt:
Vers:
Azt mondta neki az aggastyán: "Ej, Atilusz,
Ha a nemzet sahja akarsz lenni, (gondolkozz el azon,
hogy) az a magas Tengri, (57) aki az egész világot
a semmiből teremtette meg, s annyi embert,
vadállatot, madarat és a dzsinneket. Az emberiség
és minden, ami van, az ő parancsa alapján létezik.
Ez az a padisah, az örökké való,
akinek keresve sem találod párját,
tartsd be az ő parancsát, és mindig aszerint cselekedj,
hogy a nép között az arcod mindig becsületben maradjon."
Próza: A krónikás szavai szerint az aggastyán ezeket mondta: "Ej, Atilusz, ez az örökké való padisah a mostani pillanatban a te kezedbe helyezte a győzelem kardját. De ne gondold, hogy azoknak a tartományoknak az elfoglalása katonaságod sokaságának [köszönhető]. Talán az Igazság, aki legyen felmagasztalva, a te vitézségeddel a saját nagyságát és felségét akarja a világ népének tudomására adni, s hogy az egész világ népei tudják meg, hogy egy marék porból teremtett egyénnek milyen hatalmat és tökéletességet adott. Most pedig, oh, Atilusz, ne bizakodj el hatalmadban. Teremtőd ellen ne lázadj fel, ismerd el, hogy minden hatalom és bölcsesség az Övé. Az Ő akarata nélkül még egy porszemecske sem mozdulhat. Így tehát, óh, Atilusz, [jól] gondold meg, hogy a végén mivé leszel, ne bizakodj el ennek a mulandó szultánságnak a kedvéért, ne légy öntelt és lázadó, mert ez kegy, amit neked pillanatnyilag az Igazság, aki legyen felmagasztalva, ajándékozott. Sohase távolítsd el szívedből a köszönetet, hogy Isten, a tökéletesség, minél több alkalmat és győzelmet juttasson neked, és bármi után kinyújtod a kezed, azt elérjed, és amíg élsz, senkinek se maradj adósa." Ezt mondta, és sok más tanácsot [is] adott neki.
Amikor Atilusz király a remetétől ezeket a tanácsokat hallotta, sok köszönetet mondott annak a küszöbnek [azaz Isten trónusának]. Azt az aggastyánt pedig kegyeivel és jótéteményeivel elhalmozta, de az aggastyán nem fogadott el semmit, és így szólt: "Oh, padisah, azt kívánom tőled, hogy hagyj engem békében, és ne zavarj. Semmi más kívánságom nincs."
Vers:
Ekkor így szólt az aggastyán: oh, világ sahja,
ezen kívül semmi óhajom nincs,
hagyj engem a helyemen [békében],
menj és végezd a dolgodat,
nincs szükségem vagyonra és kegyre,
ez az én szavam először is hozzád,
a vagyon [nekem csak] annyit ér, mint mellettem ezek a kövek.
Adjon neked, oh, sah, az Igazság hosszú életet,
ez az én tanácsom neked, de oh, sah,
hallgasd meg szavamat, légy figyelmes,
légy mindig teljesen igazságos,
úgyhogy a világban célodat elérjed,
egy pillanatra se űzd ki szívedből a köszönetet az Igazságnak,
miután a testedet a lélek-madár kalitkává tette,
óvakodj az ellenség cselszövésétől,
minden erődet feszítsd meg, hogy attól megmenekülj
Próza: A krónikás szavai szerint Atilusz király látta, hogy a megvénhedt aggastyán elméjéből kiveszett a világ örömei iránti vágy, és szívének rejtekében felébredt a túlvilág óhajtása. Ekkor elvált a vallás szolgájától, és a saját állapotával kezdett foglalkozni, nagyon vidám és örvendező lett.
Ezenközben Firandzsijja királya elmenekült, de miután [Atilusz] Marcsilját elfoglalta, kénytelen-kelletlen ő is eljött, Atilusz lába elé borult, bűneinek bocsánatát kérte, és így szólt: "Hatalmas király! Mivel annyi országot sikerült legyőznöd, megértettem, hogy villámkorbácsú vagy!" És meghódolt neki. Ez a szó aztán a katonák fülébe jutott, akik elhíresztelték Atilusznak [ezt] a villámkorbácsú [mellék]nevét. Az összes tartományok népének nyelvében [ezután] ismeretessé vált a villámkorbácsú név.
De a krónikások úgy beszélik, hogy Atilusz király Firandzsijja királyának vétkét megbocsátotta, és azt kívánta, hogy foglalja el [méltó] helyét országában. Ily módin Atilusz király őt maga mellé fogadta, és közeli [emberévé] tette.
Végül azonban Szananusz király cselszövéshez folyamodott. Az összes Firenk tartományok fejedelmeinek és a római pápának titokban hírt küldött, melyben a következőket izente: "Én, Atilusz királlyal állandóan színlelt barátságban vagyok. Ha tehát győzelem lesz, az most lesz. Ha akarjátok az alkalmat [megragadni], én tovább színlelem a vele való barátságot. Gyűjtsetek gyorsan katonaságot, és támadjatok ellene, hogy át innen eltávolítsuk, és gonoszságától a világot megszabadítsuk. De ha nem sikerül alkalmat találnotok, akkor vele kell egyesülnöm."
Ezekkel a szavakkal zavarba ejtette őket, végül is összegyűjtötték Firenk és Rim katonaságát, és Atilusz ellen indultak. De amikor a Firenk bégek a római pápával összefogva hatalmas hadsereget gyűjtöttek, arról Atilusz is értesült. [Tervük] meghiúsítására [Atilusz] Firandzsijja (58) királyával tanácskozott, hogy milyen intézkedéseket tegyen, mivel a Firenk tartományok helyzetét ő jobban ismerte. De Tetrikusz király óva intette Atilusz királyt, és ezt mondta neki: "Hatalmas király! Jó nem származhat az olyan ellenségtől, aki a kardtól való félelmében hódolt meg és baráttá vált. Állandóan lesi az alkalmat, s hozzád az lesz a méltó, ha az ehhez hasonló barátoktól óvakodni fogsz."
Vers:
Óvakodj mindig az ellenségtől,
nehogy aztán életeddel fizess,
ne hidd, hogy az ellenségből barát lesz,
az ellenség [szavára] hallgatva rosszat ne tegyél,
utólag megbánod [s bánatodban] ne harapd meg a kezedet. (59)
Próza: A krónikás szavai szerint Atilusz bölcs és okos ember volt, s Tetrikusz tanácsára mindig a gondolkozás tengerébe merült, és Firandzsi királyától óvakodott.
Miközben a Firenk sereg szemben állt Atillusszal, Firandzsijja királya azt mondta, hogy tőrbe kellene Atilusz királyt ejteni, de mivel a király minden tekintetben óvatos volt, látta, hogy nem talál rá módot. Megtudná, gondolta, s ezért inkább cselszövéshez folyamodott. "Hatalmas király!" - így szólt Atilusz királyhoz - "Adjon nekem engedélyt, hogy a parancsom alatti katonanéppel felkerekedjek és ellenség hátába támadjak. Ezzel akarom [önnek] értésére adni, hogy az [ön] szolgája [vagyis én] őszinteségével milyen módon dolgozik az (ön sikereinek az] útján."
Ezzel a cselvetéssel Firandzsijja tartományának neves és előkelő bégjei közül sok személyt és nagyon sok más országbeli béget maga alá rendelve megszöktek, és a Firenk sereghez csatlakoztak, Atilusz királlyal szembeszállva harcba bocsátkoztak. Atilusz király azonban e miatt nem szomorkodott, mert bátor ember volt, és oly rettenthetetlenül harcolt, amilyent még szem nem látott.
Vers
A két sereg akkor összekeveredett, egymás életére törtek, az igaz hősök bőszülten [harcoltak], mint a hímoroszlánok, mindegyikük megmutatta ügyességét és erényét.
Kiabáltak, ordítoztak: húj-haj, a sebesültek jajgattak: jaj, jaj.
Három nap, három éjjel így folyt a csata, a föld színe a vértől piros lett.
Próza: A krónikás szavai szerint három nap három éjjel tartott a harc és öldöklés, végül is Atilusz király alkalmat talált [a győzelemre] A firenk és rím sereget kardélre hányta. A két oldalon száznyolcvanezer katona esett el. Mivel Firandzsijja királya ismét ellenséggé vált, Atilusz haragra gyúlt. Végül is Firandzsijja országa ellen indult, kardjának csapásával legyőzte, elfoglalta, [ezáltal] katonanépének hatalmas zsákmányt szerzett.
A csatában levert Firenk és Rím bégek ismét katonaságot akartak gyűjteni, hogy Atilusz király ellen indulnak, és vele megütköznek. Azonnal el is kezdték toborozni a katonaságot, de Atilusz király értesült erről a kalandjukról. Hadseregét azonnal teljesen felkészítette, a Nimcse és Firandzsijja tartományokat és számtalan sok országot a hatalma alá hajtott, sok kiváló és neves béget legyőzött. Azoknak a tartományoknak a legyőzésével hosszú ideig bíbelődött, sok hónapot és évszakot töltött el.
Ahogy Firenk és Rím bégjei ismét sereget kezdtek gyűjteni, Atilusz király [villám] gyorsan betört Firandzsijja országába, és feldúlta. Onnan azonnal visszatért székhelyére.
Vers
Amikor Atilusz király újból visszatért és megérkezett a trónjára, oh, lélek, mivel legyőzte a Firandzsi tartományt, újból útra kelt és megint visszatért, miután azokat [az ellenségeket] elűzte. Hallgasd meg, hogyan alakult a helyzet, elmondom neked sorjában.
A krónikások és hírmondók úgy adják elő, hogy amikor Atilusz király testvérét, Budát a helyére helytartónak kinevezte, és hadjáratra ment, az az esztelen a sok mulatozás miatt azt gondolta, hogy immár elmúlt az ideje annak, hogy Atilusz király visszatérjen ezekbe [a hazai] tartományokba. Ha vissza akart volna jönni, annyi idő óta már visszajött volna, gondolta [magában]. Szívét megragadta az uralom utáni vágy, és az országot magának akarta megkaparintani. Szikamberija székhelynek a nevét, [ami most] Ó-Budin, megváltoztatta. Mivel az ő neve Buda volt, mindkét székhelynek a Buda nevet adta, s ezek a mai napig is Ó-Buda [Eszkil Buda] és Új-Buda [Jeni-Buda] néven ismertek.
Vers
A világ állapota furcsa volt mindig,
lelkesen hallgasd meg szavamat, oh, széparcú,
egy-két napig tart csak egy ember élete,
de sok ezer éve gondolkodik [az emberiség], mi ennek az értelme?
Van, aki a világi vagyonra törekszik,
van, aki az uralkodás után vágyódik,
aki pedig a hatalmat elnyeri és gyakorolja,
nincs tekintettel a testvér a testvérre,
a fiút az apja ellenségévé teszi.
Ha valakit valamire kényszerítenek, az fellázad,
ilyen a szerencse kerekének a forgása,
mindig lefordul, de újonnan visszatér.
A figyelmetlenséget tedd félre,
nyisd ki egy pillanatra a szemed és láss,
hogy fényes [-becsületes] legyen az arcod, bárhol is leszel.
Próza: Röviden, úgy beszélik, hogy azokban az időkben Kosztantinijjének volt egy padisahja, akit Szekiz-Muduznak hívtak. Buda barátságban volt vele, és ezt az alávalóságot is annak a bujtogatására tette.
Innen térjünk vissza: Ezenközben Atilusz király hazatért, és saját országa földjére lépett. Atilusz hívei közül néhányan titokban a király elé terjesztették, és tudtára adták neki Buda cselekedetét. A király megérkezését Buda is hírül vette, [áruló] cselekedetét megbánta. A király pedig a híradókat elkergette és elűzte. Másrészt Buda tanácstalan volt, és elhatározta, hogy katonaságot gyűjt, és testvérével szembeszáll. De látta, hogy az ország népéből senki sem jön segítségére. Sőt az egész ország népe a királytól való félelmében vért vizelt. Ezért, [úgy gondolta], hiába is menne a király elé, hogy fogadja, egy táborhelyen találkozzanak és beszéljen vele.
[Atilusz] ezalatt vándorolva, táborozva egy nap megérkezett a városba, és trónjára ült. Mivel testvére, Buda, trónja és élete ellen tört, nagyon elszomorodott. Az is nagyon nehezére esett, hogy mind a két székhelynek a nevét a saját nevére, [vagyis Budára] változtatta.
Ez oknál fogva Budát egy nap a színe elé hívatta. Mihelyt megjött, abban az órában késedelem nélkül parancsot adott, hogy üssék le a fejét, és testét vessék a Dunába. Azután megtiltotta az országban [az új városnevek használatát, és elrendelte], hogy ezentúl a két székhelyet ismét a régi nevükön nevezzék. De bármennyire is tiltotta a király, az ország népe nem tartotta meg a parancsát, mert a mai napig mind a régi, mind az új székhelyet Budának hívják.
Emiatt azonban Kosztantinijje padisahja, Szekizmunduz, Firenk és Rím bégjei újból hadsereget gyűjtöttek, és elhatározták, hogy ellene támadnak. Emiatt Atilusz gyűlölte őket. De miután a Nimcse tartományt és Firandzsát elfoglalta, a következő teljes öt éven keresztül trónján békében ült és uralkodott.
Azután elhatározta, hogy Kosztantinijje fejedelme, Szekizmunduz ellen hadjáratot indít. Azonnal leveleket küldött szét a környező országokba, és megszámlálhatatlan katonaságot gyűjtött össze. Egy tavasszal "hol vagy, Kosztantinijje!" kiáltással elindult.
Sok napon keresztül meneteltek, és nagy távolságokat gyűrtek le. Végül egy nap seregének előcsapatai Csorlu környékére érkeztek. Szekizmunduz azonban sokat hallott Atilusz király kilétéről és hősiességéről, s amint hírét vette, hogy közelre érkezett, óvatos lett. Nem volt nagy kedve szembeszállni és harcba bocsátkozni, végül is Szekizmunduz király aggodalma folytonosan szaporodott. Azonnal összehívta a dívánt, és vezéreivel tanácskozást tartott. Azok pedig ezt mondták: "A tennivaló a következő: vagy ellenállunk, és az országot elveszítjük, vagy meghódolunk neki, s parancsainak alávetjük magunkat. E két eshetőségen kívül más orvosság nincs."
Szekizmunduz király pedig a gond tengerébe merült, és [valami] megoldáson gondolkozott, majd így szólt: "Most számunkra egyetlen megoldás a-képmutatás
Azonnal parancsot adott, hogy nyissák ki a kincstárát. Különböző díszes- drágaköves kincseiből ajándékot állított össze, és két kiváló, tiszteletre méltó vezírével Atilusz királynak küldte. Azok pedig elindultak, és Csorlu néven ismeretes helyen Atilusz királlyal találkoztak, Kosztantinijje padisahjának, Szekizmunduznak embereit és ajándékait [Atilusznak] felajánlották.
Ez alkalommal Atilusz király határozott választ nem adott, nehézségeiket nem oldotta meg. Amikor ismételten a színe elé járultak, Atilusz a következő választ adta: "Mindaddig, míg Szekizmunduz nekem meg nem hódol és parancsomnak nem engedelmeskedik, nem vonulok vissza !"
Mikor ezt kijelentette, Szekizmunduz emberei ezt az ügyet részletesen megírták és Szekizmunduz tudomására hozták. Szekizmunduz most már tudta, hogy egyszerűen, barátságszínleléssel ez a dolog nem ér véget. Nem volt más hátra, önként beleegyezett a hadisarcba, és vállalta az engedelmességet. Így aztán ott megbékéltek, és örök barátságot kötöttek.
Szekizmunduz királynak volt egy szépséges lánya, holdsarló-szemöldökfa, pézsmaillatú, ciprus termetű, tökéletes arányú, cukorajkú, ezüstszínű tokájú, gyönyörűséges szépség.
Vers:
Az Igazság adta neki ezt a gyönyörű szépséget,
az arca [olyan] volt, mint a telihold,
szemöldöke újhold, termete ciprussal versenyez,
nárcisz színű szeme mattot adott,
tokája úgy tűnt fel, mint a délibáb,
ajkai mint az olvasztott rubin,
ha Szidre termetét látod, teljesen tökéletes,
mintha a paradicsomkertben állna és imádkozna.
Próza: Ezt a lányát Atilusz királynak adta feleségül. Közben megkötötték a teljes békét. Atilusz királynak Szekizmunduz lányától egy Kaba nevű fia született. Szóval barátságot kötöttek, s azután [Atilusz] Szekizmunduztól elbúcsúzott és visszatért.
Mivel azonban Firenk és Rím bégjeivel régóta ellenséges viszonyban volt, ahogy fentebb említettem, azonnal elhatározta, hogy Firenk tartománya ellen indul. A régi Nimcse királlyal, Tetrikusz királlyal Atilusz tanácskozást tartott. "Hatalmas király - így szólt Tetrikusz -, mivel elhatároztad a Firenkország elleni hadjáratot, az lesz a szükséges, hogy először Rím ellen menj, mert a hét égövnek az a székhelye. Ha azt sikerül elfoglalnod, senki sem lesz képes neked ellenállni." Miután ezt a feleletet adta, Atilusz király így szólt: "Mivelhogy megemlítetted Rímet, mondd el, hadd halljuk, vajon kezdetben ki építette fel, és mi módon lett virágzóvá?"
RÍM TÖRTÉNELMÉNEK ELBESZÉLÉSE ÉS [TOVÁBBI] TÖRTÉNETEI
A krónikások elbeszélése szerint, amikor Atilusz megkérdezte Tetrikusztól Rím történetét, [Tetrikusz] beszélni kezdett, és ezeket mondta: "Jusztin részletesen megírta könyvében, hiánytalanul és nem túlozva, a hét világövnek, a régmúlt idők padisahjainak, királyainak és nagy városaik alapításának történetét. Abban [a könyvben] a következőképpen van [mindez] elmondva:
Egy időben Firenk földjén volt, egy nagy padisah. Két fia volt neki, Az egyiket Nomitornak, a másikat Emulusznak hívták. Amikor atyjuk elköltözött a világból, helyére Emulusz lépett, és padisah lett. Azután mérget adott testvérének, és eltette láb alól.
Nomitornak azonban volt egy lánya, akit Reának hívtak. Elfogatta őt, és egy rejtett [helyen] fogházba zárta, mert attól félt, hogy ha ennek lánynak fia születne, nagyapja vérét megbosszulná rajta. De mit [tett] az isteni bölcsesség? Annak a lánynak, amikor a börtönben volt, iker fiúi gyermekei születtek, de ezt az isteni titkot senki tudta meg.
Amikor ezt Emulusz király [mégis megtudta] [égi] figyelmeztetésnek vette, nagyon megijedt és így szólt: "Ez nem jó jel [számomra]!" A lánynak mérget adott, és eltette láb alól. Aztán parancsot adott, hogy a csöppségeket vigyék el, és dobják ki a pusztaságba, hogy ott pusztuljanak el.
De az emberi történelem krónikásai és a világ eseményeinek hírmondói úgy beszélik, hogy amikor a csöppnyi fiúcskákat a vad vidékre kivitték azon a vad tájon bódultan egy anyafarkas kóborolt, mely elvesztette kölykeit. Egy nap rábukkant csöppnyi fiúcskákra, felébredt benne az [anyai] szeretet, s az isteni hatalom és végtelen bölcsesség [úgy rendelte], hogy azokat táplálni kezdte.
Egy [kis] idő telt el. Azon vidék tulajdonosának volt egy pásztora, akit Fausztulusznak hívtak. Ez a pásztor azon a környéken szokta juhait legeltetni Egy nap váratlanul egy tölgyes ligetben, az anyafarkas odújában rábukkant a fiúcskákra. Amikor megpillantotta őket, eszébe jutott a kalandjuk mivel a történetükről hallott valamit, kivette őket az odúból, és táplálta, amíg fel nem nőttek.
A pásztor az egyiknek a Rómusz, a másiknak Remulusz nevet adta. Tövétől hegyéig elmondtak nekik történetüket, és így tudomást szereztek erről a titokról. Aztán megszokták a pásztorok népét.
A király állandóan vadászatra szokott járni. Mindig a pásztorokhoz ment, és vadászterület után kérdezősködött. Azután egy nap a két legény összeszövetkezett a pásztornéppel, hogy ragadják meg az alkalmat a vadászaton, és öljék meg a királyt
Ennek a szövetségnek [az alapján] aztán, amikor egy nap hozzájuk jött a király, és vad után kérdezősködött, mivel azon a helyen nagyon sűrű tölgyfacserjés volt, azt mondták, hogy ebben a tölgyfacserjésben tökéletesen megfelelő hely van a vadászatra.
A pásztornépség azután a királyt a sűrű tölgyes felé kalauzolta és odavezette. Amikor [a legény a királyt abban [a tölgyesben] egyedül látták azonnal rátámadtak, s alkalmat sem adva [a védekezésre], meggyilkolták. Amikor a világ népe előtt elterjedt a legények átélt kalandjainak a híre, ország népe egyiküket, akit Rómusznak hívtak trónra ültette.
Rómusz tehát trónra lépett, és egy ideig csak evéssel- ivással töltötte idejét. Egy nap a gondolkodás tengerébe merült, és elhatározta, hogy egy hatalmas virágzó [várost] fog építeni, hogy e miatt őt az ítélet napjáig megemlegessék. Egy nap, amint a tenger partján sétált, egy hely nagyon megtett- szett neki. Bégjeivel azon tanácskozott, hogy ott egy hatalmas várost épít. Ezt a tervét mindnyájan jónak találták.
Azután Ádám próféta őfényességének korától [számított] négyezer-négyszáznegyvenharmadik évben(60) megvetették Rímnek az alapjait, és felépítették [a várost]. Rímet aztán a Firenk országok székhelyévé tették, ahonnan kiterjeszthették hatalmukat a környező világ[sávokra], s legtöbbször innen ejtették hatalmukba [mind] a hét világövet. Ezért aztán a világ népei meghajoltak Rím előtt, és az összes tartományok népe engedelmeskedett neki."
Amikor Tetrikusz király ezt a történetet így előadta, Atilusz király azonnal parancsot adott, hogy Firenk és Rím ellen hadjáratra induljanak. Arról a táborhelyről [a mai] Herszek tartománya felé vették útjukat, és megindultak Firenk ellen.
De Firenk bégjei is összejöttek, és tanácsot tartottak, mert tudták, hogy Atilusz ellenük fog jönni. Végül is a helyzetet megírták és a Rím pápának tudomására juttatták: "Atilusz Kosztantinije uralkodója ellen viselt hadjáratot, behódoltatta őt, majd egyesült vele, és most hatalmas hadsereget vont össze, hogy ellenünk jöjjön. Maholnap ideér, ránk támad, hisz "villámkorbácsúnak" nevezik. Egyszer már találkoztunk vele, mint erről tudomása van, s mi hasznát láttuk? Most kegyeskedjék, mert bajunkra írt és orvosságot csak öntől remélhetünk." S ezt a levelet elküldték.
Amikor a levél a Rím pápa színe elé jutott, beletekintett, és tudomásul vette a titkos üzenetet, majd hosszú időre a gondolkodás tengerébe merült. Végül is azt tartotta helyesnek, ha ő maga megy Atilusz király elé, találkozik vele, és kieszközli tőle a békét és biztonságot.
Azonnal útra kelt Rímből, találkozott Atilusszal, és kénytelen volt beleegyezni hadisarc fizetésébe. Ily módon a Firenk bégek Atilusz királlyal megkötötték a békét azzal [a feltétellel], hogy az összes Firenk országok bégjei Atilusznak meghódolnak.
Ezenközben Atilusz király felesége, aki Kosztantinijje uralkodójának a lánya volt, eltávozott [ebből] a világból. Volt azonban a Nimcse bégek között egy hatalmas bég, akit Szivatapoludnak hívtak. Volt neki egy szép lánya. Atilusz király ezt a lányt vette el, s tőle egy Aladorinusz nevű fia született.
A krónikás elbeszélése szerint azonban amikor (Atilusz) a Rím és Firenk országokat meghódította, létezett egy hatalmas várszékhely, mely Akbalija néven volt ismeretes, s ennek más fejedelme volt. Ez sohasem akart Atilusz királlyal kibékülni. Emiatt Atilusz király, mihelyt lakodalmat ült és elvette azt a lányt, a lakodalmi (ünnepségen] részt vevő katonaságot azonnal összegyűjtötte, kibontotta zászlait, befestette lobogóit, megszólaltatta a kis és nagy dobokat, elindította seregének csapatait, és az ellen a vár ellen indult.
Egy nap megérkeztek, és ostrom alá fogta a várat. A vár fejedelmei azonban alaposan megerősítették várukat, harci eszközökkel tökéletesen ellátták és felszerelték. Atilusz király azonban olyan hősiesen és oroszlán módra harcolt, hogy az említett vár fejedelmeinek [ellenállását] megtörte. Oly hevesen folyt a harc, hogy kő kövön nem maradt, fejükre omlott, s romhalmazzá vált. Végül is a várat [Atilusz serege] bevette.
Eközben a végzet szele újból fújni kezdett, Tetrikusz király egészsége megrendült, néhány napig betegeskedett, végül is egész lényével megízlelvén a halált, elhunyt és a másvilágra költözött.
Mikor Atilusz ezt látta, nagyon elszomorodott. Parancsot adott, hogy Tetrikuszt fejedelmi szertartás szerint mossák meg, fekete atlasz halotti lepelbe burkolják be, és gyászzenével temessék el a föld mélyébe.
VENEDIK TÖRTÉNETÉRŐL SZÓLÓ ELBESZÉLÉSEK
A krónikások és a titkok tudósai a következőképpen beszélik:
Abban az időben Venedik városa a tengertől nagy távolságban feküdt. Abban a korszakban a Firenk országok többnyire a Venedik bégek fennhatósága alatt állottak.
Amikor Atilusz király Akóalja várát elfoglalta, úgy határozott, hogy onnan Venedik ellen megy. Ennek pedig az volt az oka, hogy amikor Atilusz király ennek előtte behatolt a Firenk tartományba, Venedik bégjei nagy barátsággal viselkedtek vele szemben, és mindenünnen híreket küldözgettek neki, de a szívük tele volt lenézéssel és gyűlölettel, s titokban a királynak sok katonáját tették el láb alól. Atilusz király ezekről a dolgaikról egyszer-kétszer tudomást is szerzett, és kérdést intézett hozzájuk. "Azok a bujtogatók - így válaszoltak -, akik a ti seregetekben vannak, nem a mi [embereink] közül valók, csak a mi nevünkkel takaródznak. A név a mienk, de Isten ments, hogy mi olyan gyalázatosságot követnénk el ellened, amiből károtok származna."
Amikor ezek történtek, Venedik bégjei elfogták Atilusz királynak egyik előkelő bégjét, és bőséges kincseit elzsákmányolták. De annak a bégnek az emberei őket [a venedikieket] megfutamították, és Atilusz királynak [a történteket] hírül adták. A király pedig egy embert küldött hozzájuk, és a fogoly kiadatását kérte. Megtagadták. Ebből Atilusz kétségbevonhatatlanul meggyőződött alávalóságukról, és elhatározta, hogy meglepi őket, és ostrom alá fogja [a várost].
De a venediki bégek kémei állandóan kémkedtek Atilusz környezetében, és a történtek miatt rendkívül éberen figyelték, vajon ellenük, jön-e Atilusz. Egyszer csak megjöttek a kémek, és jelentették, hogy: "Atilusz kardjának csapásával az egész környéket elfoglalta. Néhány várost felgyújtott, lerombolt, néhányat meghódított, sőt mostanában Akbalija várát is elpusztította. Most az a célja, hogy ellenetek jön, mert roppantul fel van bőszülve." Ezt a hírt hozták.
A kémek ecsetelése következtében Venedik bégjeinek inukba szállt a bátorságuk, és nagy aggodalomba estek. Azonnal összehívták a környezetükben található csillagjósokat, elpanaszolták nekik szerencsétlen helyzetüket, s megkérdezték tőlük, hogy a baj elhárítására mi az orvosság. A csillagjósok pedig az asztrológiába tekintettek, és ezt a feleletet adták: "Sorsotok rendkívül szerencsétlen, de hogy megmeneküljetek az ellenség gonoszságától, egy várra van szükségtek, melynek a kapuja és falai deszkából vannak építve. Ha ti abban lesztek, semmi más gyógyszerre szükségtek nem lesz." Ezt a feleletet adták.
Amikor Venedik bégjei ezt a választ hallották, a deszkavár gondolatán ámulatba és csodálkozásba estek. Azután így szóltak a csillagjósokhoz: "Az a deszkavár, amit jósoltok, előttünk teljesen érthetetlen. Mondjátok meg nekünk, hogy tulajdonképpen mi az?"
Ekkor azonban a csillagjósok jöttek zavarba, háromnapi gondolkodási időt kértek, és a gondok tengerébe merültek. Végül kitalálták, hogy a deszkavár [nem más], mint a hajó. "A deszkavárnak a jelentése hajó - így szóltak a bégekhez. - Ezen kívül más orvosság nincs. Azonnal szálljunk hajókra, és tengerszínén találjunk magunknak hazát."
Innen [térjünk vissza Atiluszhoz]
Ezenközben Atilusz király is felkerekedett Akbalijából, és Venedik ellen indult. Mihelyt [ennek híre] Venedik bégjeinek a fülébe jutott, azonnal összeszedték vagyonukat, fiaikat, lányaikat, s rögtön hajóra szálltak, kifeszítették vitorláikat, és a tengerre menekültek. Venedik városát aztán felépítették a tengeren. Mind a mai napig ott vannak letelepedve.
Közben Atilusz király is hírét vette annak, hogy Venedik népe a tengerre menekült, Így aztán visszafordult, és táborozva-menetelve visszatért székhelyére. A krónikás énekek szerint abban az időben azonban meghalt a felesége, aki a Szivatapolu nevű nímcse bégnek volt a lánya.
Atilusz király azután egy jó ideig székhelyén tartózkodott. Egy nap azonban elhatározta, hogy a tengerre kel. A célja az volt, hogy a tengert széltében-hosszában bejárja, és kézre keríti a tengerparti tartományokat. De a végső és legfontosabb célja az volt, hogy bosszút álljon a venedikieken. Ezenkívül az volt a szándéka, hogy a Duna folyón hajóhadat építtet, lehajózik a Fekete-tengerre, majd a Földközi-tengerre.
Amikor ez az elhatározás megérett a szívében, parancsot adott, hogy hajóhadat építsenek a Duna folyón.
Mivel a felesége meghalt, elhatározta, hogy újból megnősül. Tetrikusz királynak, Pedzs régi királyának, akivel Atilusz király a Firenk országok ellen viselt hadjáratot és aki a hadjárat folyamán elhalálozott, volt egy gyönyörű szépséges lánya.
Atilusz király ezt a lányt vette el. A lakodalmi ünnepségre meghívták a környező tartományok bégjeit, és hatalmas lakodalmat rendeztek. A lakodalmi gyülekezetben jelen volt Kosztantinije fejedelmének lányától származó fia, Kaba, és bégnek, Szivatopulónak lányától származó Aladorinusz is.
Azután Atilusz királyhoz vezették Tetrikusz király lányát, ivásba és mulatozásba kezdtek. De abban az időben Atilusz király már túlhaladt életének a százhuszonnegyedik évét, nagyon megöregedett és elvénült. A lakodalom egyik napján a lány után való vágyódástól annyira elbódult, hogy részegre itta le magát. Ekkor huszonnégy éve ült a királyi méltóságban.
Mivel azon az éjjelen a mámortól teljesen el volt bódulva, és a nászéjszakán magánkívüli részegségben feküdt eszméletlen állapotban magára maradva megindult az orra vére, és annyira folyt, hogy lelke elvált a testétől, és életének deftere befejeződött.
A menyasszonynak erről a váratlan szerencsétlenségről nem volt tudomása. Egy idő múlva álom függönye ellebbent szeméről, és felocsúdott.
Látta, hogy a király meg sem mozdul. Figyelmesen megnézte, és látta, hogy a patakzó vértől király megfulladt.
Mikor melléje lépett, meggyőződött, hogy a sors elfordította tőle az arcát, és testének fészkéből a lélek-madár kirepült. Rémületében elkezdett jajveszékelni. Sírására és jajgatására összefutott a palota népe. Amikor meglátták, mi történt, mindnyájan elcsodálkoztak és sírva fakadtak.
Látták azonban, hogy a sírás semmit se használ, királyi szertartás szerint rózsavízben a megmosták testét, fekete atlasz halotti lepelbe csavarták és Budin székvárosában eltemették.
Gazel (81)
Bosszúálló katonáját a sors szultánja leküldte a világra
az alsó világban újra divánt tartott a végzet.
Lóra szállt bőszülten a halál lovasa,
kezében a sors dárdája, s a fejeket célba vette
A trónra ült uralkodni, mivel szultán volt,
Nézd Atiluszt, hogy [általa] mily sok áldozata lett a sorsnak.
Barátaim, ez a világ egy vendégfogadó hán,
mindenki meghalt, aki ennek az épületébe jött s a véget vendége lett
Ez az öt-tíz napnyi élet, amit ezen a világon tölt az ember
tudd meg, hogy csak ennyi a kegyes sors ajándéka
bármily beteg, gyengélkedő és jelentéktelen vagy
minden bajodra a sors írja: a halál serbetje,
életünket, mely csak utazás, egy rossz áradat elpusztítja, oh,
állandóan esik a világra a sors esője,
nincs egy szív se, melyet meg nem perzselt a vágy tüze,
és van-e oly kebel, melyet a sors meg nem égetett
Ha a tanulság szemével nézel erre a mulandó rózsáskertre, nincs olyan szem, melyet meg nem ríkatna a sors.
A krónikások és hírek tudói a következőképpen beszélik
Amikor Atilusz király a Nimcse tartományt elfoglalta, Nimcse tartomány nagy bégjeinek és előkelő híres embereinek legnagyobb része Atilusz királynak lett az alattvalója, akinek a környezetében szerfölött sok nimcse nép volt. Amikor a király eltávozott ebből a világból, Kaba és Aladorinusz nevű fiai a szultanátus [megszerzése] miatt azonnal ellenségekké és ellenfelekké váltak.
Végül is Üngürüsz népe pártokra szakadt, és [az üngürüszök] Kabát ismerték el uruknak, mivel Kaba a kosztantinijjei fejedelem lányától származott. Aladorinuszhoz pedig, mivel nimcse nemzetségből származott, az összes nimcse bég és nép hozzája pártolt. Trónviszály alakult ki köztük, és egymás ellen fordultak. A nimcse-pártiak szövetkeztek, és egy helyen összegyűltek. "A világon többet ilyen alkalmunk nem lesz mondták. - Nem szalajtjuk el ezt az alkalmat, csatába szállunk!"
Aztán mind a két fél lóra pattant, és a szultánság elnyeréséért tizenöt nap csatáztak, melynek híre szájról szájra járt.
A krónikás elbeszélése szerint a nimcse pártiakat Kaba annyira megtörte, hogy csaknem [teljesen] legyőzettek. De mivel Atilusz király a Nimcse királynak, Tetrikusznak a lányát vette el, ámbár nem érte el vágyát, mert a nászéjszakán elöntötte arcát a vér és meghalt, a lánynak az volt az óhaja, hogy az ország a nimese-pártiak kezére kerüljön. Volt ugyanis annak [az asszonynak] a Nimcse tartományban egy Vincse Laos nevű testvére, ennek levelet irt, és tudtára adta az eseményeket. Vincse Laos pedig testvére kedvéért sereget gyűjtött, és Aladorinusz segítségére sietett.
Innen [térjünk vissza] : Amikor Kaba és Aladorinusz egy nap ismét nyeregbe szálltak és a két párt ismét összecsapott, mindkét oldalon töméntelen ember pusztult el. A nimcse-pártiak kifáradtak és elgyengültek, nem sok híja, Hunor népétől vereséget szenvedtek, és kezdtek megfutamodni.
Ekkor azon a helyen azt látták, hogy az ég csúcspontja felé oszlopokban száll a por. Mindkét hadseregből [embereket] küldtek abba az irányba, hogy megtudják, mi ennek az oka. A nimcse seregben azonnal megperdült a hírdob. Ekkor már Kaba teljesen ki volt merülve.
Amikor Vincse Laos odaérkezett és szemügyre vette a csatát, látta, hogy a nimcse-pártiak egymásba vannak keveredve, kevés híja, hogy futásnak eredjenek, másrészt látta, hogy Kaba seregének a közepébe intéznek támadást. A két sereg egész napnyugtáig olyan szörnyű öldöklést művelt, hogy a vér patakokban folyt, s gőzével az ég arcát ködbe burkolta. Végül a nimcse sereg győzött, és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.
A krónikások és hírmondók úgy adják elő tovább, hogy mivel Kaba Kosztantin fejedelmének, Szekizmunduznak a lányától származott, maradék hőseivel útra kelt Kosztantinijje felé, és éjjel-nappal megállás nélkül folytatta útját.
Innen [térjünk vissza] : Mivelhogy Kaba vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a nimcse pártiaké lett. Vincse Laos megérkezése okozta Kaba vereségét, ezért őt találták méltónak a trónra, és a trónra ültették. De a trón és a korona Aladorinuszt illette volna, ezért őt [kárpótlásul] Erdel tartománya bánjává nevezték ki. Abban időben az ő népét Szikulinak hívták.
De innen gyerünk vissza Kabához. Amikor Kaba elmenekült és elindult Kosztanonijjébe, Konstantin császár éberen figyelte [sorsát], mert tudta, hogy Kaba mint legyőzött jön hozzá. Emiatt szerfölött bánkódott, és a szíve megtört. Figyelte érkezését, és amikor Kaba már közelre jött, Kosztantinijje császárának bölcs előkelői és bégjei fogadására eléje mentek, és nagy megbecsüléssel a [császár elé] kísérték.
Kosztantin fejedelem a Rúm tartományokban egy jó helyet [területet] ajándékozott nekik, és ajándékokkal halmozta el őket. A Rúm tartományban tizenhárom évig éltek nyugodtan, [védve] a világi viszályoktól. De Kaba rokonsága Kabának állandóan emlegette, hogy Dzsidijja tartományában volt atyjaiknak azelőtt hazája, és az ott levő rokonság után vágyódott.
Ez oknál fogva Kabában is felébredt a vágy és szeretet az után a tartomány után. Szóval azt kívánta, hogy költözzenek vissza Szidijja tartományába. Végül is egy nap Kosztantinije uralkodójának színe elé járult, hogy engedélyt kérjen a távozásra. Panaszkodott neki, és elmondta a szükséges teendőket. Ezt mondta:
Vers:
Ah, nagyapó, szívem trónján szultánom vagy
s lelkem mélyéből szeretlek téged, ah,
lábadnak pora szálljon a fejemre,
[mint] királyi korona,
de akinek a kapujára [oltalmára] rászorulnak még a sahok is,
azt kívánom tőled, ej, világ sahja,
nyújts most nekem, szolgádnak, segítséget,
legyen az arany-, vagy ezüstkincs és állatok,
ajándékozd nekem, szolgádnak, ej, kedves,
hogy eljussak egészen Szidijja tartományába
és abban a tartományban járhassak szemlélődve.
Próza: A krónikások a következőképpen adják elő: amikor Kosztantin császár ezt a hírt megtudta, azonnal engedélyt adott, töméntelen aranyat, ezüstöt, rubint és drágakövet adott neki, és sok segítségben részesítette.
Azután (Kaba] felkészült az útra. Kosztantin császártól elbúcsúzott, és egy nap útra kelt.
Hajóra szálltak, és "Merre vagy, Szidijja tartománya?" kiáltással a tengeren elhajóztak.A krónikás azt mondja, hogy Kaba az útba (esőtartományok] fejedelmeivel lakmározott és barátságot kötött. Ily módon éjjel-nappal vándorolva táborozva nagy távolságot győzött le [népével]. Közben egy év múlt el felettük. Végül is Szidijja tartományához közel eső helyre érve megtelepedtek. A krónikás elbeszélése szerint abban az időben Szidijja tartományának volt egy uralkodója, aki
Hunor fiainak a nemzetségéből származott. Atilusz király nővérének a fia volt, Bendekusznak hívták, s így Kabának rokona volt.Amikor Kaba Szidijja tartományának a határára érkezett, a határ menti bégek Kaba érkezését és kalandos történetét Dzsidija uralkodójának, Bendekusznak részletesen elbeszélték. Bendekusz jól tudta, hogy Kaba rokona neki, hisz Kaba kalandos életét és végső célját Bendekusznak levélben már tudomására hozta. Bendekusz pedig megparancsolta bégjeinek, hogy menjenek Kaba elé, fogadják őt, és tisztelettel kísérjék el őt hozzája. [Aztán Kaba] Bendekusz királlyal találkozott, egymás hogyléte felől tudakozódtak, hol nevettek, hol pedig sírtak örömükben.Azután Bendekusz királyi lakomákat rendezett, majd Kabának és előkelő kíséretének [letelepedésre kitűnő] helyet ajándékozott, és ezzel romba dőlt szíveiket virágzóvá tette. Azok pedig ott családtagjaikkal letelepedtek, és hosszú időn keresztül ott laktak.Egy nap Kaba letette fejét a végzet párnájára, és[lelke] a mulandó világból az örökké tartó világba röppent. Kaba gyermekei és hozzátartozói azon a vidéken megsokasodtak, és jó hírnevet szereztek maguknak. Emiatt aztán Szidijja népe nem jó szemmel nézte őket, és így beszéltek:"Ezeknek az atyjaik és öregatyjaik Üngürüsz országában hősiesen éltek, de ők gyávaságuk következtében a mi tartományunkon kívül nem találtak más helyet, ahol maradhattak." Állandóan ilyen rágalmazásokra panaszkodtak, végül is a rágalmazás nyila a szívükbe fúródott, és az irigység tüze hamuvá égette őket.
Kaba nemzetségéből abban a tartományban volt hét bégzáde, akiket abban az időben kapudánoknak neveztek. Ezeknek volt egy vezérük, aki Kabának egyenes leszármazottja volt, Árpádnak hívták. Amikor a tartomány népének ezeket a célzatos beszédeit hallotta, az irigység tüze és a rágalmazás baja megtették rá a hatásukat.
Egy nap a hét kapudán közül hatan önként, bánatosan és megtörten Árpád kapudán színe elé jöttek, és panaszkodva elmondták a nép célzatos beszédét. "Kell-e nekünk ezt a népet és lekicsinylő szavait hallgatnunk?" Így szóltak. "Az egész terem lett világon őseink és nemzetségünk hősiességgel szerepeltek a történelem alakításán, [úgyhogy még] ma is szól erről széles e világon a hősi ének. Hova lett szemérmünk és lelkesedésünk, ha egy ilyen félreeső helyen levő népnek az ostoba szavai szívünket elkeserítik?" Mondták hangosan siránkozva, bánkódva.
Amikor Árpád kapudán ezt a beszédet hallotta elszomorodott. Emiatt titokban a szíve mélyén el volt keseredve, és forróság öntötte el, amikor a hat kapudén ily módon panaszkodott. A krónikások elbeszélését és a hírmondók beszédét úgy lehet magyarázni, hogy akkor azon a helyen szövetséget kötöttek, hogy onnan felkerekednek, és visszafoglalják azt az országot, melyet őseik karddal megszereztek, azután [azt] tőlük (az ellenségeik] elvették, vagy pedig azon az úton mindnyájan pusztulnak. Az így [megalakult] szövetség értelmében aztán felkerekedtek, Szidijja országának uralkodójától kérték, hogy bocsássa el őket, és egyúttal segítségét is kérték.
Amikor Szidijja uralkodója tudomást szerzett helyzetükről, kérésüket nem utasította vissza, elengedte őket, és segítséget is nyújtott nekik. Ők pedig összegyűjtötték a hozzájuk tartozó összes népet számba vették, és látták, hogy éppen kétszáztizenhétezer ember gyűlt össze.
Azután Szidijja uralkodója dívánt tartott, s ez a dívánon Árpádot tették meg az összegyűlt hat kapudán és a vitéz hadsereg fővezérének.
Azután Szidijja uralkodójától engedélyt kaptak, és egy nap boldog órájában, Atilusz király halála után háromszáz év elmúltával, Iszá őkegyességének hétszáznegyvenötödik esztendejében Szidijja padisahjától elbúcsúztak, s onnan a tatár kán országa felé csapatonként elindultak.
Mivel régen, abban az időben, amikor Kattar fővezér elindult, ő is arrafelé vette a menetirányt, harcba bocsátkozott a (tatár) kánnal, s kardjának csapásával azt [az országot] elfoglalta. Árpád ; vezér is ezen az útvonalon indult útnak.
Vándoroltak, táboroztak, ettek, ittak, s egy nap a tatár tartomány határára érkeztek. Ott néhány napra megálltak, és tanácskoztak. Levelet Írtak a kánnak, és egy vitéz emberrel elküldték neki. Az pedig a levelet a kán színe elé vitte. A kán átvette a levelet, beletekintett, és látta, hogy ez állt a levélben: "Te, aki a tatár kán vagy, tudd meg, hogy ősapánk, Kattar fővezér [hajdan] Üngürüsz országának elfoglalására indult. [Először] ezt a [te] országodat győzte le kardjával, és csak azután foglalta el Kara Bugdan tartományát, Erdelt és [végül] Üngürüsz vidékeit. Mivel nagyon régen eltávoztak ők ebből a világból, az országot elvesztettük Azokra a tartományokra nekünk van jogunk, most elindultunk, hogy azokat az országokat vissza követeljük. Így tehát azt kívánjuk tőled, hogy szépszerével mutass [nekünk] utat ezen [a te] tartományodon keresztül, és ha lehetséges, adj nekünk élelmet. Rossz szándékunk a te tartományod ellen nincs, légy benne boldog, de ha makacskodsz, és azt mondod, hogy nem, akkor azonnal készülj fel, mert aztán ne mondd, hogy nem tudtad."
Amikor a tatár kán tudomásul vette a levél tartalmát, megértette, és tudta, hogy ha szépszerével nem enged, rossz vége lesz a dolognak. Végül is a kán-jó akarattal utat engedélyezett a tatár tartományon keresztül, és az ország határára annyi ennivalót küldött, amennyit csak tudott, és nyugodtan áteresztette őket tartományán.
A krónikások elbeszélése szerint azzal a feltétellel vonultak az országon keresztül, hogy egyetlen embernek sem okoznak kárt vagy veszteséget. Ezzel az ígérettel Árpád fővezér egy nap onnan [a halálról] elvonult, és épségben, rendben átvonult a kán tartományán.
[Ekkor] az erdeli vidékek ellen indult, azokat foglalta el. Ott hosszabb ideig megpihent. Közben Árpád fővezér ott egy várat építtetett, melynek Zibin nevet adta, s tökéletesen felszerelte. A többi hat kapudán is választott magának egy-egy vidéket, és kívánságuk szerinti helyen egy-egy várat építtettek, úgyhogy Erdel tartományában hét erőd készült el. Emiatt azt a vidéket Zibin Burugnak hívták, ami annyit jelent: "Hét vár."
Azután mindegyik kapudán a saját maga épített várba költözött, ahol lakmározással töltötték ez időt.
De abban az időben Üngürüsz országának volt egy királya, akit [---]nak hívtak. Amikor Árpád szerdár és a többi kapudán Erdelt elfoglalták, ott hosszú ideig éltek és uralkodtak. Közben Üngürüsz tartományát alaposan szemmel tartották, minden állapotát és tulajdonságát kifürkészték. Állandóan azt hallották, hogy Üngürüsz minden tekintetben bővelkedő tartomány, minden szeglete kert és' szőlőskert, mező, rét, és minden tekintetben virágzó. Tulajdonságainak elbeszélését [a hírszerzők] olyan fokban és mértékben adták elő, hogy dicséretükön nem győztek csodálkozni. Vágy és kívánság fogta el őket az után a tartomány után, vajon olyan-e, mint amilyennek ezek elbeszélték.
Végül is a kapudánok összejöttek, és Üngürüsz tartományának tulajdonságairól kezdtek beszélni. "Mivel ez a vidék ennyire híres és ismeretes mondták -, olyan embert kell találnunk, aki azt a vidéket ismeri, aztán elküldjük őt abba a tartományba; járja be minden szegletét keresztül-kasul, széltében-hosszában, és hozzon nekünk igaz híreket annak a vidéknek a tulajdonságairól."
Ebben megegyeztek, és ezzel a szándékkal azonnal találtak egy személyt, akit rögtön elküldtek arra a vidékre. Megparancsolták neki, hogy azt az or
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
