|
Tatárjárás 1
2010.01.21. 21:00
A tatárjárás. 1
Hadi készületek. A tatárok több oldalról törnek be. A nádor veresége. Országgyűlés Budán. A tatárok Pest előtt. Izgatottság. Ugrin érsek kalandja. Frigyes herczeg. Kitörés a kúnok ellen. Kuthen megöletése, a kúnok pusztitása. A magyar sereg hangulata. A sajói csata. Szinhelye. A magyar tábor. A tatár támadás. Kálmán király és Ugrin. A tatárok győzelme. Béla menekülése. Üldözés és vérontás. A elesettek. Kálmán menekülése és halála. Béla Frigyes herczegnél. A császár és a pápa nem segitik Magyarországot. Pest városának pusztulása. A tatárok Erdélyben. Radna. Várad. Rogerius bujdosása. Tamáshida. A tatárok esete. A népesség leöletése. Tatár-uralom. A kúnok pusztitása. Frigyes herczeg rablása. Béla a tengerparton. A tatárok átkelnek a Dunán. Esztergom ostroma. Az esztergomi nők. Fejérvár. Pannonhalma. A tatárok Dunántúl és a tengerparton. Kivonulásuk. Rogerius elbeszélése. Inség, éhhalál, vadállatok. Magyarország végromlása
Kiev bukása után az egész ország rengett a hadi készülettől. Mialatt a nemesség és a várak népe gyülekezni kezdett, a király elküldte nádorát, Dénest, II. Endre tárnokának fiát, az orosz kapunak, a vereczkei szorosnak őrzésére. Farsang végére maga is elment Budára, mint a közlekedésre kiválóan alkalmas helyre, és maga köré gyüjtve az egyházi és világi főurakat, meghagyta nekik, hogy tartsák készen zsoldosaikat. A kún király is megjelent családjával, jobbágyaival. Oly nagy volt a magyarok gyanuja és haragja a hivatlan vendégek ellen, hogy Kuthent és családját őrizet alá helyezték. A hány fő, annyi a vélemény, és folytonos vita közt eltelt a legdrágább idő.
Bőjt közepe táján lóhalálában oda ér a még tanakodó gyüléshez a nádornak egy futára azon hirrel, hogy már a határon a tatár, már rontja a gyepüt, és a nádornak kevés a reménye, hogy feltartóztatja őket. Gyors segitséget kér. Pedig a király előbb már személyesen utána nézett a határerősitéseknek, levágatta az erdőket, hatalmas torlaszokkal biztositotta az átkelőket. Hanem a tatár előtt negyvenezer orosz fejszés járt, kik az erdőt kivágták, az út akadályait elháritották. „A torlaszokon oly könnyen hágtak át, mintha nem óriási fenyők és cserfák törzsei lettek volna, hanem könnyü léczek.” Béla körül nem volt nagy kész sereg, és a gyülés a legnagyobb bizonytalanságban vitatkozott tovább. Negyednapra megjött maga a nádor, egyedül. Éjjel-nappal nyargalt és alig lihegve elbeszéli, hogy márczius 12-én a kapunál megütközött a tatárral. Egész csapatja ott veszett, ő kevesed magával birt csak menekülni. A tanácskozásnak vége, tenni kellett gyorsan. Béla elbocsátja az országnagyokat, siessenek haza, jőjjenek vissza sereggel. Magához idézi a kúnokat, szomszédjától, az osztrák herczegtől segitséget kér, az ország nyugati részére küldi családját, maga pedig gyorsan összevonva Fejérváron és Esztergomban levő vitézeit, átmegy a Duna tulsó partjára, Pestre, „a gazdag német városba”.1
A tatár nem egy tömegben támadta meg az országot. Arra is volt gondja, hogy döntő mozdulatait még az ország határán túl tegye meg, hogy annál meglepőbb legyen megjelenése. Az orosz kapun maga Batu jött be, kelet felől, a borgói szoroson Kadán, kit a tatár urak közt legbecsületesebbnek tartottak, egyenesen észak felől Peta, kinek előbb még el kellett pusztitania Lengyelországot és Sziléziát. Összes hadi erejüket egy fél millióra tette a nagyitó hir.2
Három nappal a Munkács vidékén történt ütközet után, márczius 15-én, pénteki napon, a Batu előörsei már Pest közelében tüntek fel. Égettek, pusztitottak a környéken, hogy kicsalják a városból a védőket. Béla szigoruan megtiltotta a kitörést. A magyarok akkori hangulatából érthető, hogy ezt is zokon vették. Legjobban Ugrin érsek haragudott, a ki már nem volt fiatal, de megőrizte a régi keresztes vitéznek egész tüzét. Nem akarta eltürni, hogy a pogány annyi derék embert öljön meg a király gyávasága miatt. Mit törődött ő, ki „az egyházi mérséklet józanságával meg nem elégedve, nagy dandárt vezetett,” a király tilalmával. Vasárnap kiment ellenük. A mint a tatárok észreveszik, meghátrálnak és az üldöző érseket maguk után süppedékes talajra csalják. A nehéz fegyverzetü lovagok csak nagy nehezen gázolhattak a mocsárban, és a visszatérő, őket nyilzáporral elboritó ellenség ellen alig védekezhetnek. Az érsek szégyenszemre csak harmad- vagy negyed magával jött vissza Pestre. Akkor is csak a királyt szidta, miért nem küldött neki segitséget.
Leirhatatlan izgatottság vett erőt a Pesten lakó és oda gyülekező sokaságon. A legmélyebb békéből egyenesen a legvadabb háboruba sodorvák. Egymásután oda jön a megyék népe, a főurak, a püspökök kisérete. Mindegyik ujságot akar hallani. Előbb semmit sem hittek, most a leghihetetlenebb is bizonyos, különösen: ha szörnyü, ha félelmes. Látják mennyien vannak, milyen erősek, és a tatár mégis itt a nyakukon. Még azon a vasárnapi napon, a melyen Ugrin oly pórul járt, elfoglalták és felégették Vácz városát. Az egész környék népe oda menekült a templomba és a püspök és a káptalan várszerü, megerősitett palotáiba. De a tatár ép oly kevéssé kimélte a hely szentségét, mint rendet, kort és nemet. „A vácziak az Ur szenvedésének vasárnapján szenvedtek, azért, hogy méltók legyenek arra, hogy urunkkal Jézus Krisztussal osztozzanak.” (1241 márczius 17.)
A borzalmas hirt Pesten csakhamar örömhir váltja fel. Megjött a vitéz osztrák herczeg, igaz, hogy kevesed magával. Hadakozó létére azonnal kiment egy a város körül felbukkanó kis tatár csapat ellen. Szerencsésebb volt Ugrinnál, utóléri a menekülőket, kenézüknek, hadnagyuknak levágja a karját, egy mást lándzsájával letaszit a lováról és még egyet foglyul ejtve, diadalmasan tér vissza a városba. Ez a mi emberünk, mondák a magyarok immár hangosan, és annál inkább gyülölték és megvetették királyukat.
Már megvolt a lelkekben a forradalom; nem sokára tettekben is nyilvánult. A tatár megjelenése miatt egy ideig megfeledkeztek a kúnról. De most egyszerre ellenük fordul a közgyűlölet. Ők azok, kik ezt a csapást hozták Magyarországra. A király Kuthenhez küld, hogy magához idézze. A kún fejedelem látva a nép dühét, csak úgy hajlandó elmenni, ha az, kit a király érte küld, megvédheti őt a nép dühétől. A mint ezt az udvarban hallják, azonnal Kuthen szállása felé indult a felbőszült tömeg, magyarok és németek vegyest, halált kiáltva a kúnok fejére. Kuthen és társai fegyvert ragadnak, de a sokaság erőszakosan behatol, fejüket veszi és ledobja az ablakon a lent várók közé. Ezen borzasztó tettnek következései annyira vészesek voltak az országra nézve, hogy később egyenesen osztrák Fridrikben keresték annak okozóját. Mihelyt a kúnok meghallották, milyen sors érte fejedelmüket, fegyverüket, mely addig a királynak rendelkezésére állott, a magyarok ellen forditották. Csapataik Buda felé tartottak, hogy ott a magyarokkal egyesüljenek; most visszafordulnak, elszélednek, tüzzel vassal pusztitanak, és irtó háborut folytatnak az ellenök mindenütt fölkelő parasztság ellen. A kún szövetség az oroszokra nézve sem bizonyult nagyon értékesnek; nemcsak vad volt ez a nép, hanem megbízhatatlan és ingatag. De minden esetre jobb lett volna a magyar ügyre nézve, ha akkor Béla mellett állanak és nem rontják az országot, versenyt a tatárral.
A magyarság nem sokra becsülte ezt a kárt. A mint a megyék népe, az urak és főpapok csatlósai, a horvát és dalmata csapatok, Kálmán király alatt, sorban bevonultak, a királynak és a népnek önbizalma nőttön nőtt. Oly nagy sereg volt már együtt, minőt akkor egy európai fejedelem sem gyüjthetett. 65,000-re becsülték a fegyveresek számát,3 pedig az erdélyi dandárok nehezen voltak ott, és az északkeleti megyék népe sem igen jelenhetett meg. A király most már nem akarta türni a tatárok rablását és égetését, kivonult ellenük egész seregével. E hirre a tatárok is összevonták mindenfelé kószáló és gyujtogató csapataikat. Azok, a kik már a Dunáig előnyomultak volt, mind hátráltak a magyarok elől a Tisza felé, hogy a fősereggel egyesülhessenek. Ez a hátrálás régi szokása volt a tatároknak, hisz a kúnokat és oroszokat is azzal csalták kelepczébe. De természetes, hogy az akkori viszonyok közt nem lehetett más következése, mint az, hogy a magyarokban még jobban megerősitse győzhetetlenségük hitét. Mennél nagyobb volt előbb a levertség és a félelem a magyar táborban, annál magasabbra csapdosott most fel az elbizakodottság hulláma.
Sok derék vitéz, a hazának sok hü fia lehetett a magyar táborban, de azért az általános hangulat még sem volt olyan, mely a győzelmet biztositja, vagy a veszteséget is diadallá változtathatja. Nem a harcz, a férfias küzdelem volt első és utolsó gondolatuk, hanem már annak következéseit is latolgatták. Szinte restellték, hogy oly sokan vannak, hogy oly hatalmas a királyuk. Nem ártana Bélának, ha egy kicsit legyőznék, igy majd szorultságában jobban megbecsülné őket. Igy jutottak el, nem valami nagy harczi kedvvel, a Sajó vizéhez, melynek tulsó partját már a tatár derék had tartotta megszállva. A király személyes felszólitása, hogy harczoljanak derekasan, nem lehetett reájok valami nagyon tüzelő hatással.
A Hernád által már megnövekedett Sajó vize sárosan, mocsarakat képezve, hömpölyög a Tisza felé. Nyugati jobb partján széles sikság terül el, a muhi puszta, a balpartot a Hegyaljával összefüggő dombsor utolsó erdős kiágazásai szegélyezik. A magyar sereg a sik, egészen belátható rónán ütött tábort, a tatárnak mozdulatait részben elfedték az erdők, a talajnak emelkedései, melyek egyuttal arra is szolgáltak, hogy róluk vizsga szemmel fürkészhesse az ellenségnek minden lépését.
Béla maga vezérkedik. Maga nevezi ki az egyes hadosztályok parancsolóit, maga osztja ki köztük a zászlókat. Óvatos, a háboruban a védelemre hajló természeténél fogva eltér a régi magyar harczmódtól, a mely első sorban támadásra törekedett. Még a tábor felütésének módja is ezt mutatta: az egyes osztályok, dandárok sátrai nem külön-külön, szerteszéjjel voltak a sikon, hanem mind egy csoportban állottak. Ez által az egész sereg egy óriási testté vált, mozgás, szervezet, szárnyak nélkül, és a király eleve is lemondott arról a gyorsaságról, könnyedségről, melynek a magyar annyiszor köszönte a diadalt. De hagyján, ha legalább a király czélja, a tábor biztossága el van érve. Ennek a czélnak szolgált a sátrak egész sokaságát, az egész sereget körülzáró szekérvár. Természeténél fogva ez nem volt megerősitve, mint a rómaiak castrumai, hanem kisebb csapatok támadása és meglepése ellen elegendő oltalmat igért. Ily módon használták fel a sereget kisérő podgyászt is katonai czélra, úgy a mint ezt már Leo is emliti a honfoglaló magyarokról. A szekerek lánczokkal voltak összecsatolva, a hézagokat hosszú paizsokkal töltötték ki. A szekérváron belől nagyon tömött sorokban, szorosan állottak a sátrak. Világos, hogy az ilyen felállitás távolról sem nyujtott annyi védelmet mint a vár vagy a sáncz, hanem a sereg mozdulatait legalább is úgy korlátozta, mint egy erős védő vonal. Elbeszélték, hogy Batu khán egy dombról szemlélve a magyarok hadi rendjét, igy szólott társaihoz: Legyünk jó lélekkel, mert igaz, hogy sokan vannak, de rosz tanács után igazodnak és nem szabadulhatnak kezünkből. Úgy össze vannak szorulva, mint a nyáj az akolban. Azonnal meg is tett minden rendelkezést és megtámadtatta a két partot összekötő hidat.
Egy orosz szökevény megvitte a tatárok szándékának hirét Bélának. Az a két férfiú, kit bátorsága és katonai tüze leginkább alkalmassá tett az elővéd vezetésére, Kálmán király és Ugrin érsek azonnal a fenyegetett hid felé siettek. Már az innenső parton találták az ellenséget, neki vágtattak, leölték vagy visszaszoritották és a hidnak védelmére őröket hagyva, nagy örömmel, diadallal visszatértek a táborba. A magyarok vigassága nem ismert határt. Vége a veszélynek, alhatnak nyugton.
Batu nem nyugodott. Még az este nagy hajitó gépeket állittatott a hid mellé és elüzve a tulsó parton őrködő magyarokat, serege egy részével átkelt. A többi tatár fölebb gázlót találva, szintén átjött. Hajnalra már az egész rónát elboritotta a tatárok sokasága.4 Akkorra a menekülő őrök is nagy bajjal fellármázták a vigalom után még álomba merülő magyar tábort. Most, midőn már nyakukon a vész, akkor is csak lassan tápászkodnak fel az ifjú urak, nem fegyver, ló az első gondjuk, hanem mosdás, fésülködés, pipere. Igazi katona csak három volt a vezérek közt: Kálmán, Ugrin és a templomos vitézek mestere.5 Ezek virrasztottak az éjszakán át, és mihelyt a fegyverek zaja hallatszott, teljes készülettel kirobognak a táborból. Azonnal kézi tusába bocsátkoznak a tatárral, de kevesen vannak, nem birnak vele. Visszatérnek tehát a táborba és Ugrin tüzesen szemére veti a királynak hanyagságát, az uraknak meg gyávaságot vet a szemére. A kiben volt lélek, kiment velük, de a legtöbbet lekötve tartott a félelem. Különben sem volt rendnek, fegyelemnek semmi nyoma, úr és szolga hiába kereste egymást.
Szine-java volt az a magyar seregnek, a mivel a három hadnagy másodszor is kitör a tatárra. A sürü nyilzápor nem tartóztatja őket; ellenállhatatlanul, mint a villám nyomulnak előre Batu felé. Az addig le nem győzött khán már-már hátrálásra gondolt, midőn hires hadnagya, Szubutáj, a döntés pillanatában új sereggel hozzá csatlakozik.6 Ezt a kettős támadást már nem birta ki az aránylag csekély és egyre fogyó magyar csapat. Jakab mester vitézeivel együtt elesett; Kálmán és Ugrin nehéz sebet véve visszavánszorogtak a táborba.
Mindez kora reggel ment végbe, április 11-én reggeli nyolcz óra előtt. A magyar kitörés vissza volt verve, de állott még a tábor és a seregnek még aránylag csak csekély része vett részt az ütközetben. Most az egész tatárság „mintegy körtánczban” körül fogja a tábort, nyilának záporát ontja reá és azon igyekszik, hogy a szekereket fölgyujtsa. A táborban sem volt maradás. De ha abban erős, összetartó sereg van, egy erős, határozott kitörés, az erőnek minden megfeszitése még más fordulatot adhat a csatának, a haza sorsának.
Béla most, a végveszélyben, megtalálja energiáját. A bátor, fáradhatatlan Ugrinnal azon fárad, hogy tömött harczsort alakitson, úgy rohanjon a tatárra. Hanem a magyarság kábulásában elvesztette minden önbizalmát, minden összetartását. Mindig csak egyesek verődtek össze kis csapattá, kimentek a szekérvár elé, de a tatárok nyilai elől csakhamar visszamenekültek. Nem használt sem biztatás, sem fenyegetés. A legtöbben, ösztönszerűleg, hátat forditanak az ellenségnek, „mint a birkák a farkasoknak,” úgy esnek el védtelenül, dicstelenül. Ebben a halálos félelemben, a kétségbeesés és a pillanatnyi fölvillanyozás e váltakozásában telt el a délelőtt.
Mindig dühösebb lesz az ostrom, a tűz terjed, a király a végsőre, a futásra határozza el magát. A szekérvár kapuján újra kiront Kálmán megmaradt vitézeivel, összecsap az ellenséggel, és talán azt reméli, hogy még diadalt arat, ha a többi is nyomába jő. De a tatár őt csak kevésbe veszi, nem bánja, ha elmenekül, erejét a tábor kijárása előtt tartja: királyi vadra vár. Megjelenik Béla az országnagyokkal és személyes hiveivel. Már nem a győzelemért küzdenek, hanem a menekülésért. Azon a napon, melyen a régi Magyarország katonai tekintetben összeomlott, annak igazi erkölcsi összetartója, Árpád vérének tisztelete, a legtisztább fényben ragyog. A vitézek, a hű urak versenyeznek az önfeláldozásban. Móricz a Pók nemzetségből levágja azt a tatárt, kinek lándzsája már-már a királyt érte. Detre, Mohol fia, súlyos sebet vesz, midőn egy egész csapattal bonyolódik egyenlőtlen harczba. Az első veszélyen túl voltak, de most a rémes üldözés veszi kezdetét. Ernye, az Ákos nemzetségből, a királynak adja át lovát, hogy az gyorsabban meneküljön, maga meg visszafordul, hogy föltartóztassa az ellenséget. Őt az Isten segitsége megmenti, de az üldözés tart tovább, fáradhatatlanul. Ekkor András, a Huntpázmán nemzetségből, a Forgácsok őse, engedi át lovát a királynak. Hasonló érdemet szereztek Don és Barabás, Rugach fiai, kik ezért később Fáy földjét kapták, melytől nevét vette nemzetségük. Dénes lovászmester, később Tótország bánja, szintén vitéznek és kitartónak mutatta magát a király személyének védelmében.7 Este felé járt már az idő, a zaj elvonult, a király annyi hős vér árán meg volt mentve.8
Még mindig nagy tömeg tartózkodott, fejetlenül, a tábor keritésében. Sorakozásukat megnehezitette a sátrak sürüsége, és a mint csoportosulni akartak, minduntalan elbuktak a sátrakat összetartó köteleken. Egy nagy csoport – mert seregnek ez a rendetlen sokaság már nem volt nevezhető – mégis kivergődik a táborból. Batu látva, minő teljes a diadala, nem akarja reájuk vesztegetni katonáinak vérét, útat nyit előttük és a szerencsétlenek rend, fegyelem, vezér nélkül futnak, a merre látnak. Végre a magára hagyott Kálmán is megmenekül, kevesed magával. A kik a táborban maradtak, mind oda vesztek. Batu feldönteti diadalma jeléül a király sátrát, aztán megadja a jelt az üldözésre.
Gyilkos volt a csata, – 10,000-re tették a benne elesetteknek számát, – de igazában csak ez az üldözés semmisitette meg a magyar sereget. A tatárok fáradhatatlanul űzik az egyes szétzüllő csoportokat, nem törődnek sem aranynyal, sem ezüsttel, csak a futók kiirtásával. Sokat a Tisza mocsaraiba szoritanak, sokat futtában ér el nyiluk, sokat, mikor kegyelmet kérnek, döf át kardjuk. Az egész országúton Pestig szerte hevertek a hullák. A magyar nemzetet az ágostai csata óta nem érte ilyen csapás. De ez, melyet a Sajó mellett szenvedett, még sokszorta nagyobb amannál. A haza védelmében, nem támadásban, tört meg a nemzet ereje és Magyarországnak más serege nem volt.
„Megölték a főpapokat, a főurakat, kik szembe szálltak velök, aztán a magyarok végtelen sokaságát, hallatlan vérontással, melyhez hasonlóról a legrégibb idő óta, egy csata lefolyása alatt, soha sem történt emlités”, irja a hideg, számitó Frigyes császár.
Nemcsak egy nagy seregnek elveszése nyomott a latba, hanem még inkább az, hogy hiábavalónak látszott minden további ellenállás. Azoknak nagy része, kik azt vezetni hivatva lettek volna, ott maradt a csatatéren vagy elpusztult futás közben. Elesett Ugrin, a kinek pártfogása alatt lélekzettek Magyarország nemesei, elesett az esztergomi érsek, Gergely győri püspök, nemes erkölcsü, tanult férfiú; Rajnald erdélyi püspök, Jakab nyitrai püspök, dicséretes élete és becsületes erkölcse által kiváló, Miklós szebeni prépost, ki mielőtt meghalt, még megölt egy tatár főembert, Eradius bácsi esperes, Albert mester esztergomi esperes, ki a jogban való jártasságáról volt nevezetes. Testeiket annyira összeroncsolta a fegyver, hogy nem lehetett később sem megtalálni. A pécsi püspököt megmentette, hogy midőn üldözték, egy ispán hadára bukkant; ki mit sem tudva arról, a mi történt, lengő zászlókkal sietett a király táborába. Az egyházi történetirók természetesen csak az egyházi férfiakról szólnak külön, az elesett világiaknak, előkelőknek és közembereknek számát halandó ember úgy sem tudhatja.
Kálmán király nem az országúton, „a melyen a magyar nemzet botorkált”, hanem más ösvényeken nyargalt váltott lovakon Pest felé. A város polgárai kérték, maradjon náluk, oda jő a sok menekült, a környék egész lakossága, még egyszer meg lehet majd a város oltalmára kisérleni a hadi szerencsét. A király öcscse jószivü, jámbor férfiu volt, inkább egyházi mint világi gondolkodású. A tatárok elleni csatában az energiának oly nagy mértékét mutatta, mely csak mélyebb természeteknek lehet sajátja. De az erős fölindulást a roppant csatavesztésnek és sebének befolyása alatt teljes levertség váltotta föl. Védelemről, ottmaradásról még hallani sem akart. Nem akart várni még arra sem, hogy előbb az úrnőket szállitsák át a Dunán, biztosabb helyre. Átment egyedül, tovább futott Somogyba, Segesdre, onnét a Dráván túlra, hol sebében meghalt.
A király Felső-Magyarország bérczein, völgyein át, hol most is annyi „Menedékkő” és „Királyhegy” tartja fenn a meneküléséről szóló hagyományok emlékét, eljutott Nyitrába. Innét csekély kisérettel tovább ment Pozsonyba, aztán Ausztriába, szövetségeséhez, rokonához, Frigyes herczeghez. Az osztrák herczeg megkövetelte, hogy adja neki vissza azt a pénzt, melyet ő 1235-ben Endrének sarcz gyanánt fizetett. Ennek fejében elvette a mi kincse, drágasága volt a magyar királynak, és mivel ezt nem becsülte annyira, mint a mivel Béla, állitása szerint, neki tartozik, még arra is kényszeriti vendégét, hogy kösse le neki a többinek fejében Magyarországnak három szomszéd megyéjét a Duna jobb partján. Még a rabló-lovagok korában is párját ritkitó eljárás, de a szerencsétlen királynak nem maradt hátra más, mint ezt a kisebb csapást is elviselni a nagy után.
*
Az ausztriai herczegnek vendégszeretete már fölvilágosithatta a magyarokat a felől, mit várhatnak szomszédjaiktól, hitfeleiktől akkor, midőn országuk, egész létök forog veszélyben. A keresztes háborúk korának eszmeileg a kereszténység egysége a pogány világgal szemben lett volna a legfőbb vonása. Valósággal azonban hazánk ezen nehéz, válságos állapotában semmi támaszt, semmi segitséget nem köszönhetett annak, hogy a nyugati egyházi és világi rendszerhez tartozik, sőt azok, kiknek leginkább lett volna kötelessége ezt az egységet képviselni, csak arra gondolnak, mikép forditsák nyomorúságát, gyöngeségét saját hasznukra.
IX. Gergely pápát egészen leköti az a harcz, melyet a császár ellen vív, és az egyház feje csak a maga személyes ügyét nézve, érzéketlenné válik a tőle annyira kegyelt királynak és a hitbuzgó országnak sorsa iránt. Az év elején sürgeti Bélát, ki épen akkor készül a tatár ellen, ne vonja meg segitségét anyjától, az egyháztól. Rosz néven veszi, miért nem engedi az általa egybehivott zsinatra menni az érsekeket, a püspököket. Úgy ir, mintha tatár nem is volna a világon, mintha a magyar királynak nem saját országáért kellene élethalálharczot vívnia. Magyarországon ugyanakkor, 1241 február közepén, keresztes hadat hirdet – a császár ellen.9 Azokat, kik a szentföldön viselendő háborúra tettek fogadalmat, biztositja, hogy jobb, ha erejüket az egyház belső ellensége ellen forditják.
Béla később, menekülése után, segitségadásra szólitja föl a római széket. De a pápa, ki az egész keresztény világot megadóztatja, hogy a császárt eltiporhassa, Magyarország javára nem áldoz sem egy katonát, sem egy márkányi pénzt.
II. Frigyes császár 1241 nyarán, Faenza bevétele után, tetőpontján áll hatalmának. Reá egyházi, vallásos indok nem igen hatott, de már a legegyszerübb okoskodás is arra vezethette, hogy Magyarországnak, az elővédnek leomlása után az ő tartományaira kerül a sor. Mindamellett közömbösen, kárörömmel nézi azt a catastrophát, mely a virágzó, hatalmas szomszéd országot érte. Nem győzi korholni Bélát, kinek renyhesége és elbizakodottsága okozta, szerinte, az egész veszedelmet. Bizik abban, hogy Németország majd ellent tud állani a tatárnak, és az egész csapásért a pápát teszi felelőssé. Viszont a pápa pártja is a saját czéljaira aknázza ki hazánk vesztét. Széltében azt terjeszti, hogy a pogányt maga az istentelen császár hozta a kereszténység nyakára.10
Béla király, miután júniusban visszatért birodalmába és Zágrábban kissé fellélekzett, ünnepélyesen segitséget kér a kereszténység két előljárójától. IX. Gergelylyel szemben hivatkozik őseinek és magának hódolatára a szentszék irányában.11 A császárnak Béla követe, a váczi püspök, azt az ajánlatot tette, hogy Magyarország a hűbére lesz, ha visszaállitja. Száz vagy kétszáz évvel azelőtt a németek kapva kaptak volna ezen az alkalmon. De Frigyes politikai számitásában csak nagyon mellékes tényező volt hazánk. Elfogadja ugyan az ajánlatot, hanem Itáliából nem mozdul. Nem tehet, úgy irja, egy lépést sem, a mig Rómát el nem foglalja, különben egész addigi költekezése és fáradsága kárba vész, mert az olaszok ujra fellázadnak ellene.12 Fiát, Konrádot megbizza, hogy Németország erejét gyüjtse össze, és Bélától azt várja, hogy hadával ahhoz csatlakozzék, addig is, mig ő maga nagy sereggel, kincscsel eljöhet. Gergelytől nem jött sokkal vigasztalóbb válasz. A pápa a legnagyobb dicséretekkel halmozza el a szerencsétlen királyt és elmondja, minő keserves könnyeket ontott miatta. Hanem neki is előbbre való a Frigyes elleni harcz. „Majd ha Frigyes, kit császárnak neveznek, megalázva magát, bünbánó szivvel meghódol az egyháznak, lehet majd oly békét kötni vele, mely Istennek tiszteletére, a katholikus hitnek öregbítésére, a keresztény nép javára fog válni, úgy hogy aztán téged is teljesebb segitségben fogunk részesithetni.”13 A császár és a pápa megegyeznek abban, hogy Magyarország várjon addig, mig ők ügyöket elintézik.
*
A csatában, az erők férfias mérkőzésében, még van valami vigasztaló, felemelő. Ami utána következik: a védtelen lakosság üldözése, rabszijba füzése vagy legyilkolása csak szomorúságot, borzalmat kelt. Pedig ebben állott most, a sajómelléki ütközet után, több mint egy éven át hazánk története.
Először Pest városa pusztult el. Az ütközet szinhelyéről egyenest oda mentek a tatárok. A polgárok, az oda menekült katonák és a vidék népe megkisérlették a védelmet, de hiába. Néhány napi ostrom után kifáradtak a védők, a különben is gyönge falak nem nyujtottak oltalmat, és az ellenség kardcsapás nélkül dulhatott és gyilkolhatott. Sokan a domokos szerzeteseknek erős falakkal védett klastromába menekültek és ott tüz által pusztultak el.14 A Duna piroslott a kiontott vértől, százezerre tették nagy túlzással az egy napon elesettek számát.
Ugyanazon a héten, a melyen a magyarok Mohinál elvéreztek, egy más tatár sereg a liegnitzi mezőn a sziléziai herczegekkel és a német lovagokkal ütközött meg. Nagyon elterjedt monda, hogy a német vitézség ott megállitotta az ellenséget. Valósággal a tatárok ott is teljes győzelmet arattak, Henrik herczeg maga is elesett, pánczélosai majdnem mind ott vesztek. (1241 április 9-én.) Ez a tatár sereg, Peta alatt, most szintén hazánk felé tart, némely vár, mint Pozsony, Trencsén, Nyitra s Komárom megvédi magát, de különben szabadon száguld át a tatár az egész északnyugoti felföldön, és Peta Pest körül egyesül Batuval.
Ugyanoda, az ország közepe felé tart a harmadik nagy mongol sereg Erdély felől. Kadán, úgy látszik, még valamivel előbb jött át a határon, mint Batu. Három napig tartott utja, ama rengeteg erdőségen, mely Oroszország, Kunország és Magyarország határain terült, vagyis az erdélyi keleti határhegység északi csoportján át. Egyenesen Rodna elé ért, mely akkor a királynak legnagyobb ezüstbányája volt. Az ellenség közeledtének hirére a nagyszámú vitéz német lakosság kiment eléje. A tatár vezér kerülte a csatát. Szinleg visszavonult. A polgárok a vélt győzelem hirével nagy örömmel tértek haza, letették a fegyvert és ivásra adták magokat, „mint ezt a német dühösség megkövetelik.” Hanem a tatár csakhamar visszajött a bástya és árok nélküli városhoz és azt rövid vérontás után épen husvét vasárnapján, márczius 31-én elfoglalta. Kalauzokra volt szüksége ebben az erdős és hegyes tartományban, azért itt nem gyilkolt oly módon, mint egyebütt. Csak négyezerre tették az áldozatok számát. A polgárok megadták magukat és ispánjok Ariscald 600 emberével a tatárokhoz csatlakozott, mint tusz és mint vezető egyaránt.
Egy más tatár hadosztály Bochetor vezetése alatt, a Szeret folyón átkelve, délkelet felől került a kúnok püspökének földjébe, azaz arra a volt kún területre a mai Oláhországban, mely már II. Endre idejében meghódolt a magyar királynak. Az egykorú följegyzés ily sorban beszéli el a tatároknak Erdélyben viselt dolgait. „Egy más sereg husvét napján betört a Bárczaságba és az erdőelvi tartomány vajdáját egész seregével együtt megölte. Azon hét szerdáján Besztercze községében 6014 keresztényt gyikoltak le.15 Pénteken Kunzelburch várában (Kőhalom) több mint 30,000 esett el. A reá következő pénteken (április 11-én) Nagy-Szeben városában16 több mint százezer. Kolozsváron is végtelen sokasága veszett el a magyaroknak.”17
Kadán aztán hegyen-völgyön át, a rodnaiaktól vezetve, eljött Nagy-Váradig. Hires városa volt ez már Magyarországnak, nagy számmal menekültek oda a környék urai és urasszonyai és a nép, hogy bástyái mögött oltalmat találjanak. A kún háboruk óta Szent-László városa nem látott külső ellenséget s a vár egy fala már leomlott, azt most a káptalan kijavittatta, hogy menhelyül szolgálhasson, ha a várost már nem lehet védeni. A tatárok hirtelen megrohanták a várost, azt elfoglalták és kirabolták, a lakosságot leölték, aztán ismét jó távolra vonultak. A várbeliek azt hitték, hogy megijedtek tőlök, „mert azt nagy árkok vették körül, a falakon fatornyok emelkedtek, és számos pánczélos vitéz volt benne.” Ha néha eljött kémlelni egy-egy csapat, a magyarok gyorsan üzőbe vették. Igy megszüntek félni és sok katona kiment lakni a váron kivül levő házakba. Egyszerre hajnalban megrohanták őket a tatárok. A ki nem birt a várba menekülni, halál fia volt. Csak most, midőn az őrség meggyöngült, fogtak az ostromhoz. Hét hajitó gépök szórta szünetlen a köveket, mig az új fal romba nem dőlt. Ekkor ostromnak indultak és bevették a várat. A kanonokoktól kinzással kizsarolták minden kincsüket, a katonákat leölték. A nők a székesegyházba menekültek, és mivel azt mindjárt el nem foglalhatták, felgyujtották, úgy hogy a ki benn volt, mind oda égett. „Más templomokban annyi gonosztettet követtek el az asszonyokkal, hogy jobb elhallgatni, mint roszra tanitani az embereket.” A ki még élve maradt, azt kivezették a városból, és a mezőn kegyelem nélkül felkonczolták. Végre a holttestek bűze kiüzte őket a városból. De a gyilkolásnak még akkor sem szakadt vége. Az erdőkben lappangó nyomorult menekültek be-be szállingóztak az omladékok közé, hogy valami ehetőt találjanak. Ilyenkor ismét visszatértek a tatárok és napról napra megujult az öldöklés.
Nagy-Várad szomorú sorsát Rogerius kanonok irja le siralmas énekében. Ő maga már a város bevétele előtt az erdőben bujdokolt. Midőn a tatárok végre eltávoztak a vidékről, bujdosó társaival együtt éjnek idején tovább szökött Tamáshidára, egy nagy német telepre, a Fekete Körös mellett. A tamáshidaiak nem akarták őket tovább bocsátani, azt kivánták, hogy segitsék védeni a községet. De ők tovább mentek a folyó egy szigetére, melyet az agyaiak és más községek lakói erősitettek meg. A Sárrét a maga mocsaraival, nádasaival, erdőivel ilyenkor legjobb menhelynek látszott. Ahhoz a szigethez csak egy igen keskeny út vezetett, melyet három tornyos kapú őrzött. Azonfelül egy mérföldnyi távolságban köröskörül igen erős gyepü övezte a szigetet. Ennek a helynek erősségébe még a félénk kanonok is bizott és háznépével ott maradt. Néhány nap mulva közeledik a tatár. Irónk e hirre eltávozik, okul adván, hogy biztosságba akarja hozni lovait és még az éjjel ellovagol Csanádig. Hanem ezt a várost előtte való nap már elfoglalta volt a tatár – valószinüleg Bochetor serege, mely a Maros völgyén jött lefelé. Lehetetlen volt átkelni a Maroson, és igy nem maradt hátra más, mint szégyenszemre visszamenni a szigetre. Utközben szolgái a vezetéklovakkal, pénzével és ruháival megszöktek, pőrén, csak egy cseléddel maradt vissza. A szigeten lakókat csakhamar az a hir ijeszti, hogy a tatárok hajnalban meglepték és elfoglalták Tamáshidát és mindazokat megölték, kiket rabszolgaságban tartani nem akartak.
„Ennek hallatára égnek borzadt a hajam, testem remegett, nyelvem dadogott, látva, hogy közel a kegyetlen halál, melyet már nem lehet kikerülni. Lelkem szeméivel láttam a gyilkosokat, testem a halál hideg izzadságát bocsátotta ki. Magam előtt láttam, mint várja az ember a halált. Nem lehet többé fegyverhez nyulni, felemelni a kart, mozditani a lábat, szemlélni a földet. Mindenki félholt volt a félelemtől.” A halálos félelem ezen mesteri leirása nagyon illik arra a lelkiállapotra, melyben Magyarország még megmaradt népessége tehetetlenül várta az ellenség érkezését. Rogerius, mihelyt a hely már nem volt biztos, ujra menekülésre gondolt. A menekültek nem bocsátottak ki senkit, de ő, mint előkelő ember, gyülést hi össze, hogy a védelemről tanácskozzanak, aztán mintha a gyepüt nézné, jó távol elment az erdőbe. Hajnalban már ott van a tatár. Úgy tesz, mintha a sík felől akarna támadni. A nép arra felé gyül, az út és a kapuk őrizet nélkül maradnak és az ellenség kardcsapás nélkül elfoglalja annyi szegény ember asylumát. Miután ott is gyilkoltak, úgy tettek, mintha eltávoznának, de azért vigyáztak a helyre, és ha valamely bujdosó visszatért, azonnal megölték. Rogerius már tanult a váradi tapasztalásból, egyhamar nem jött vissza, hanem koldulással tengette életét. A mint az éhség és a szomjuság elkezdte őt gyötörni, éjjel bejárt a szigetre és helyükről eltolta az ott fekvő tetemeket, hogy megtalálja az elásott hust, lisztet, vagy más élelmiszereket, és a mit talált, messze elvitte az erdőbe. „Ó figyeljetek ide és nézzétek, van-e ennél rosszabb élet! Gondoljátok, mekkora lehetett a gyász, a büz és a félelem, midőn tized vagy huszad napra a szigetre léptem, hogy a hullákat elmozditsam! Barlangot kelle találnom, vagy gödröket ásnom, vagy odvas fákat keresnem, hol meghuzhassam magamat. Mert ők a bokrok sürüségét, az erdők sötétségét, a pusztaságok belsejét átkutatták, mint a nyulat vagy a vadkant üldöző ebek. Több mint egy hónapon át ily módon fürkészték az erdőséget, és mivel még sem irthatták ki a menekültekét, a cselnek egy új nemét eszelték ki.”
Kegyetlen, emberirtó volt a tatárok hadviselése, de még borzasztóbb kormányzásuk, mert a meghódoló népnek a lelkét rontotta meg.
A nagy csata után, a mint a zsákmányon osztoztak, megtalálták a király kanczellárjánál, Miklós szebeni prépostnál a királyi pecsétet. Volt gondjuk arra, hogy egy ideig életben tartsanak néhány irástudó papot és ezekkel a következő leveleket iratták a király nevében. „Ne féljetek a kutyák vad dühösségétől, és ne mozduljatok ki házatokból. Bár meglepetés által elvesztettük sátrainkat és táborunkat, rövid idő alatt isten segitségével vissza akarjuk azokat szerezni bátor ütközetben. Csak imádkozzatok, hogy az irgalmas isten engedje, hogy szétzuzzuk ellenségeink fejét.” A legtöbben vakon hittek a pecsétes leveleknek és nem vándoroltak ki, várva a király visszatérését. Igy érték el a tatárok czéljukat, hogy a föld ne legyen néptelen és a népesség gondoskodjék az ő eltartásukról. Különben is tudjuk, hogy csak az előkelőket szokták kiirtani, a szegény népre még szükségük volt, ha egyébre nem, arra, hogy ostromnál testével töltse ki előttük az árkokat.
Megkezdődött tehát a békés együttlét: tatárok, kúnok, magyarok együtt! Ennek förtelmeit szintén Rogerius irja le, kit a tatárok által terjesztett hír, hogy most már nem bántanak senkit, csalt ki rejtekéből. Különben is üldözte a bujdosókat az éhség és igy szivesen haza tértek: még számtalan nép került igy elő a rengeteg erdőből, úgy hogy három napi járásra népes lett ujra a vidék. Minden falú egy-egy tatárt választott magának urául.
„Aratás ideje volt, behordták a gabonát, a szénát és a szalmát és berakták a csürbe. Ott állott mellettünk a kún és a tatár és mulatott azon, hogy az apa leánya, a férj neje, a testvér szép huga árán váltja meg életét. A nőket életben hagyták és különös gyönyörüséget találtak abban, hogy az apa vagy férj jelenlétében kéjelegjenek a leánynyal vagy feleséggel. Kenézeket vagyis ispánokat is rendeltek, hogy igazságot szolgáltassanak és őket lóval, marhával, fegyverrel, szállással és ruházattal ellássák. Az én tiszttartóm is ilyen úr volt és talán 1000 falunak parancsolt. Volt talán száz ilyen kenézük. Béke volt, vásárt tartottak, gondoskodtak pártatlan igazságszolgáltatásról. A ki szép leányokat hozott nekik, azt birkával, ökörrel vagy lóval ajándékozták meg.”18 Az is előfordult, hogy a kenézek maguk elé idézték egész falvak népességét, s miután elvették tőlök az ajándékokat, valamennyit megölték. Rogerius most is előre sejtette a veszélyt, nem ment oda, hanem egy tatárrá lett magyarhoz szegődött, ki őt, nagy kegyelemből, elfogadta szolgájának.
Folytonos halálos félelemmel szivében jár urával. Egy nap roppant sok tatárt és kunt lát nagy társzekerekkel, sok nyájat hajtva. Kérdezősködésére azt válaszolták, hogy legyilkolták az egész népességet, csak azok maradtak élve, kik erdőbe, barlangba rejtőztek. A házakat és raktárakat épen hagyták. „Ebből azt következtettem, hogy itt akarnak telelni vagy itt hagyni családjukat. Aratásra, szüretre felhasználták a népet, de azt már nem akarták, hogy annak fölemésztésében is legyen része.
Kifogyhatatlanok az öldöklés új meg új furfangjaiban. Arad és Csanád közt Peregen hetven falú népe huzódott meg, sok vitéz és uraszszony is oda menekült. Itt is, úgy mint Váradon, eleinte csekély erővel fognak az ostromhoz, és engedik, hogy az őrség meg-megkergesse őket. Később, miután már az egész vidéket elpusztitották, számos ruthén, kún és magyar foglyot gyüjtöttek oda, tatár csak kevés volt köztük. Először a fogoly magyarokat küldték előre, azok eleste után az oroszokat, izmaelitákat és kunokat. A tatárok hátul maradtak, nevettek, ha amazokat megölték, a hátrálókat pedig levágták. Egy álló héten át éjjel-nappal folyt a csata, mig végre kitöltve az árkokat, elfoglalták a várost. Egy oldalra vezették az urakat és urasszonyokat, más oldalra a parasztokat. Elvették tőlük, a mijök volt, aztán karddal és baltával mind megölték, csak két leányt hagytak életben, hogy mulassanak velök.” Néhány nap mulva ugyanazon sorsra jutott Egresnek megerősitett klastroma és az oda menekült sokaság.
Ily módon szivta ki a keleti szörnyeteg Magyarország vérét. Egész a Dunáig már úgy garázdálkodott, mintha itt mindenkorra véget akarna vetni műveltségnek, erkölcsnek, hogy ne maradjon más, mint a mi állati az emberben. Nem időzhetünk tovább a rombolás e képénél.
Mint a midőn az oroszlán elejtette a nemes vadat és köréje a sakálok gyülekeznek könnyű prédára, ugy támadták most meg ezt a szerencsétlen nemzetet a kúnok és az osztrák herczeg. A kúnok már tavaszszal délre vonultak Pesttől, átkeltek a Dunán és a Szerémséget pusztitották. A föld népe ellenük ment, de legyőzetett. A milanoiak virágzó gyarmatát, Francavillát romba döntötték, aztán nagy zsákmánynyal tovább mentek Bolgárországba, új hazát keresni.
A vad kúnt királya megöletése ingerelte, de Frigyes herczeg támadásánál nem látható semmi erkölcsi indok. Annyiszor vallott ő már kudarczot a magyar ellen, hogy jól esett neki egyszer büntetlenül kielégiteni harczvágyát és kapzsiságát. Nem elégedve meg Béla király kifosztásával, összegyüjtött seregével az országba tört és mialatt a tatárok a Duna balpartján pusztitottak, ő a jobb parton zsákmányolt. Már Győr várát is elfoglalta, de ekkor rajta ütött a magyarság, felgyujtotta a várat, úgy hogy a németek mind benne égtek. A herczeg ezért úgy állott boszut, hogy a hozzá menekült magyarokat, kiket pedig már pártfogásába fogadott, kegyetlenül megsarczolta. „Igy falták fel mindenfelé a szegény magyarokat a harapós, élesfogú fenevadak.”
Az ellentállás mindezen kisérletei, elszigetelt, vidéki jellegüknél fogva, legjobban mutatják az országnak szervezetlen, elhagyatott voltát. Nagyobb hatás csak a királytól volt várható. A kik az ország keleti részeiből Dunántúlra menekültek, abban a reményben tették ezt, hogy ott, a mongoloktól egyelőre védettebb helyen ismét sereget alkothatnak, ujra megkezdhetik a viadalt. Béla maga feladta a Duna vonalát, még a Dráváét is. Nem hihette, hogy megfogyott, bizalmát vesztett hadával nyilt csatában megállhat az egyre szaporodó tatárság ellen. Külföldi segitségbe sem igen bízhatott már. Németek, morvák, csehek, osztrákok mind csak saját maguk várait hozták védhető állapotba, mezei haduk még otthon sem szállt szembe a félelmes ellenséggel, nemhogy Magyarország kedvéért. Felhasználva a még rendelkezésre álló időt, a mig a tatár át nem jő a Dunán, a király eltávolittatta a Dunántulról mindazt, mi ott becses és értékes volt. Magához vette az egyházak kincsét, hogy az ne jusson az ellenség kezére és az egész ország legnagyobb kincsét, ereklyéjét, Szent-István holttestét is elhozatta Fejérvárról, mert a tatárok dühe még a sirok nyugalmát sem tisztelte. Midőn a keresztény királyság alapitójának földi maradványait tova szállitotta a kegyelet, minden magyarnak arra kellett gondolnia, hogy hazája elveszett, az élőknek sem nyujt többé nyugalmat, biztosságot.
Messze, a tengerhez vezette a király azt, mi még megmaradt udvarából, nemzetéből. A királyné a kis két éves Istvánnal és leánygyermekeivel Clissa udvarába szállott meg, mely magasan emelkedik Spalato városa fölött. Szomorú udvar volt ez is: a királynét az elesettek leányai, özvegyei környezték. Mihelyt a Drávához közeledett a tatár, Béla maga is elment Zágrábból és egész seregével, jobban mondva a nemzetnek egész menekülő romjával tovább vonult a tengerparthoz. Előbb Spalatoba ment, onnét, mivel a lakosok nem birtak elég gyorsan felszerelni egy gályát azon esetre, ha ismét menekülnie kell, elment a szigeten épült Trauba. A várossal szembe fekvő Bua szigete legalkalmasabb menhelynek kinálkozott, ha oda is elér a tatár.
A háború e második szakában, mely a Dunántul ment végbe, inkább Kadán szerepel mint a mongolok vezére. A Duna beállott, és bár a jobb parton levő magyarok egyre törték a jeget, a tatárok hadicsellel mégis csakhamar átkeltek. Nagy sokasággal jöttek, „összetaposva mindent.” Előbb Buda alját égették el,19 aztán Esztergom ellen vonultak, hol a legtöbb kincset remélték. Oda érve, a város ostromához fogtak, szokásuk szerint lassú szerével, biztosságba ringatva az őrséget. Ez volt Magyarországnak akkor legerősebb vára, kőházakkal, bástyákkal, fatornyokkal, mély árkokkal, benne a polgárokon kivül is erős őrség, „úgy hogy azt hitték, ellenállhatnak az egész világnak.” Vagyonukért, családjukért, egyházukért küzdöttek; hová menjenek, ha itt nem birják megvédeni magukat. Egyszerre csak a város előtt terem a tatárok főereje, harmincz nagy hajitó gépet állitanak fel, és a foglyok ezrei hordják az ágakat és a földet az árkok kitöltésére. Oly erős és szüntelen tartó volt a nyilazás és a kövek szórása, hogy senki sem mert már felmenni a bástyákra.
Számos olasz és franczia kereskedő lakott a fővárosban, őket tekintették a város igazi urainak. A mint belátták, hogy a falakat és a fatornyokat már nem védhetik, felgyujtották a külvárost, a tüzbe vetették a sok drága szövetet és ruhát, elásták kincseiket, aztán kőházaikba vonultak vissza. A gazdag zsákmánytól való megfosztás még dühösebbé teszi a tatárokat. Sorompóval veszik körül az egész várost, hogy senki se távozhasson, aztán egyenkint megostromolják a kőházakat.20 Az ilyen nagykereskedői házak, idegen földön, nagyon szilárdan voltak épitve erős kőfalakkal, vasajtókkal, hogy képesek legyenek a rablóknak, vagy a pénzsóvár népnek ellenállani. A tatároknak nem állhattak ellen. Az egész lakosságból alig 15 maradt életben.
„Az előkelő uri asszonyok nagy pompába öltözve egy palotába vonultak vissza, és midőn a tatárok oda betörtek, azt kérték, vezessék őket a nagy úr elé. Oda vezették őket, valami háromszázat, és ők nem kértek mást, mint hogy engedjék őket, az ő uralma alatt élni. A tatár megparancsolta, hogy mind fosszák ki, aztán vágják le.” A halálos félelem ép úgy megrontotta a nők becsületét, mint a férfiakét.
Nem lehetett a tatárt megszeliditeni sem esküvel, sem szépséggel, sem kincscsel, csak egy módja volt a menekülésnek: az ügyes, férfias ellenállás. Miután Esztergom városa elpusztult, az aragoniai Simon ispán a várba vetette magát és ellenállását a tatár nem volt képes megtörni. Különösen kiemelik azt a nagy szolgálatot, melyet hajitó gépei tettek a védelemnek. Megvédte magát Székes-Fehérvár városa is. A külvárosokat Kadán felégette ugyan, de a belső várhoz, melyet a nagy tavaszi olvadás miatt még járhatatlanabb mocsár védett, csak nehezen férhetett, és a vitéz védelem, melyet itt is erősen támogattak az olaszok által kezelt számszerijjak, néhány nap mulva elriasztotta a támadókat. Pannonhalmát is megvédte apátja, úgy hogy ez a három hely a tatárdulás közepett magyar kézen maradt. Kadán különben sem akart soká időzni, minden erejét együtt tartva, a király üldözésére sietett. Ezért a Dunántuli rész nem pusztult el annyira, mint a Tisza melléke, mert a tatárok nem tartózkodtak ott sokáig, nem kutatták végig, csak hadaik utját jelölte a pusztulás, úgy mint a nyári záporeső leveri azt, mit utjában talál.
Mindig bámulták a tatárok gyorsaságát, és most vezérük a végsőig megfeszitette erejüket, hogy Bélára csaphassanak, mielőtt a tengeren menekülne. Torony irányában mennek délnyugatnak. Ellenállás nélkül átszáguldanak a Balaton mellékén és a Drávántuli vidékeken. Szlavoniában nem okozhatott nagy kárt, a lakosság mind az erdőkbe, hegyekbe rejtőzködött.21 A Száván túl meghallja a kán, hogy Béla már biztosságban van, és némileg meglassitja lépteit. Mielőtt a Kapella hegységhez ér, egy völgybe vezetteti a Magyarországból elhozott foglyok nagy tömegét, és ott valamennyit levágatta. „Úgy feküdtek a holttestek, mint a kévék szoktak a mezőn.” Ez alkalmat nagy mulatságra, lakomára, dorbézolásra használták fel a tatárok, „mintha valami jót cselekedtek volna”. Azután átkelnek a Kapellán, a Karston és a Vellebiten és csakhamar márczius elején Spalato előtt állanak. A városbeliek nem is akarták hinni, hogy már itt vannak, azt hitték, hogy horvátok, de az oda menekült magyarok megismerték jelvényeiket. Nagy félelem fogta el őket, a sátortáborból a városba szaladtak és jajgattak, hogy hiába mentek el a hazából, most itt kell elveszniök. A spalatoiak nagy vendégszeretettel fogadták őket. A kik künn maradtak, azokat leölte a tatár, kinek kardja még a bélpoklosokat sem kimélte. Nemsokára oda jött Kadán is, de csak seregének egy részével, mert azon a sziklás földön nem termett elég fü a lovaknak.
A tatár vezér azt hitte, hogy a király Clissában tartózkodik, és azért e vár ostromához fogott. Midőn értesült csalódásáról, eltávozott a vitézül védett vár alól és Trau elé nyargalt. Spalato városa ily módon könnyen szabadult tőlök. Trauhoz azonban nem fért a kán. Meg kellett győződnie arról, hogy lovassága nem bir átusztatni azon a keskeny tengerszoroson, mely a várost a szárazföldtől elválasztja. Béla annyira tartott a dühös ellenségtől, hogy e védelem daczára sem maradt a városban, hanem családjával együtt a hajókon tartózkodott. A tatárok felszólitása, hogy a város adja ki koronás vendégét, természetesen siker nélkül maradt. Ötször, hatszor is próbáltak szerencsét a városok ellen, mindig hiába. Igy márczius végén elhatározták a visszatérést.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
