tarsoly-pancel
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Naptár
2024. December
HKSCPSV
25
26
27
28
29
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
04
<<   >>
 
Elérhetőség

Telefon: 06203322035 .

 
Nomád népek
Nomád népek : Az alig ismert ókori világbirodalom Pártia 1

Az alig ismert ókori világbirodalom Pártia 1

Tábori László  2010.01.17. 21:50


PARTHIA HARCA A BELSŐ-ÁZSIAI NOMÁDOKKAL ÉS NYUGATI BIRTOKAINAK  KITERJESZTÉSE
Keleten közben olyan események zajlottak le. amelyek valószínűleg még I. Mithridatés uralkodása alatt kezdődtek, és amelyek a parthus birodalmat pusztulással fenyegették. Az i.e. II. század közepe táján a belső-ázsiai nomádoknak nagy vándorlásai zajlottak le. Belső-Ázsia és Kelet-Irán letelepedett népeinek régi szomszédai: a massageta és szaka törzsszövetséghez tartozó nomád törzsek két irányban haladtak: délnyugatra és délkeletre. A szaka és massageta törzsek erőteljes déli előnyomulásának okát egyelőre nem látjuk egészen tisztán. Nyilván lényeges szerepet játszottak a nomádok nagy tömegeinek az ázsiai földrész belsejében lejátszódó vándorlásai, melyek során a hun és a massageta törzsszövetség közt háború tört ki. A massageta törzsek egy része vereséget szenvedett és így kénytelen volt délnyugat felé hátrálni. A. massageták keleti ágának döntő szerepe colt a greko- baktriai királyság megdöntésében. A nomádok nyugati ága (főleg a szakaraukák és az apasiakák) a parthusok keleti birtokai ellen indult. Bár e szakáknak portyázásaik során sikerült benyomulniuk Mezopotámiába, de az északi nomádokat mégis megállították és dél felé szorították. A szakákkal csak II. Mithridatésnak sikerült leszámolni (123-88/87). Uralkodása idején a parthusok nem csekély erőfeszítések árán dél felé térítették a szakák mozgásirányának fő tengelyét, aminek folytán a nomádok az ókori Drangianéban [a Hamun-tó környékén) és ettől keletre, Arachósiában telepedtek le. Ezt a területet azóta hívták Sayistánnak (jelenleg Seistán, Sistán). Itt azután nemsokára önálló királyságok alakultak, amelyek Irán északkeleti és India északnyugati vidékeire is kiterjesztették hatalmukat.
Így a parthusoknak az i.e. Il. század végén sikerült keleti határaikat megerősíteniük, ki tudták szorítani a szakákat, sőt bizonyos mértékig még függő viszonyba is kényszerítették őket. Nehéz volna megmondani, hogy II. Mithridatés birtokai kelet felé meddig terjedtek. Egyes kutatók szerint a parthusok i.e. 115, körül elfoglalták és attól kezdve hosszú éveken át szilárdan uralták a mervi oázist. Ebben az esetben a parthus birtokok határa az Amu-Darja volt.
A keleti helyzet megszilárdítása után II. Mithridatés úgy határozott, hogy folytatja az elődei által megkezdett előnyomulást nyugat felé. A parthusok a következő csapást az EIő- Ázsiában hadászatilag rendkívül fontos Armeniára mérték. I.e. 94. táján; II. Mithridatésnek sikerült Tigranest Nagy- Armenia trónjára intetnie; ezzel egy időre biztosította befolyását Kisázsiának e részén és Transzkaukáziában. Mithridatés ezután a Seleukidák ellen fordult, akik ebben az időben már csupán Észak- Syriát mondhatták magukénak. A parthusok beavatkoztak a Seleukidák ügyeibe, és hol egyrik, hol másik trónkövetelőt támogatták. A parthus birtokok nyugati határa az Eufrátesz lett. A parthusok helyenként áthatoltak Parapotamia területére, vagyis az Eufrátesztől nyugatra is".

TÁBORI LÁSZLÓ: II. AZ ARSAKIDÁK BIRODALMA
"Irán történetének párthus korszakát nemcsak elhanyagolták, hanem rosszindulattal is kezelték, nekünk kell megkísérelni, hogy igazságot gyakoroljunk".
/R. N Frye: The Heritage of Persia, London, 1962.)
A párthus történelem forrásai
Több szerző akad, aki összefoglalóan beszél azokról a nehézségekről, amelyekkel a kutatóknak szembe kell nézniük, amikor a párthus történelemről gyűjtenek anyagot. (Widengren, Frye, Gutschmid, Debevoise, Colledge, stb.) Schippman egyenesen "merészségnek" tartja az ilyen vállalkozást.(Schippman, 1980. 1. old.)
Mivel a párthusoknak saját történetírásuk nem volt, röviden összefoglalva az alábbi források állnak rendelkezésünkre:
Elsődleges források:
A hagyományok,
Görög források: Artemita-i Apollodoros töredékei, Arrianus töredékei, Polybios, Kharax-i, Izidor,
Latin szerzők,
Szír források (ezeket sokan kiválónak tartják),
Zsidó források,
Újbabiloni ékírásos források, kínai művek.
Másodlagos források:
Görög életrajzok, örmény történetírók, Frye (7962) óv Iszfahanitól és AlBirunitól, mert torz a kronológiájuk, ugyanezt mondják az örmény források egy részéről is, Schippmann felsorolja a latin és kínai szerzőket, akiket megbízhatónak tart (Pl. a Han dinasztia szerzői). Akadnak korábbi művek töredékei későbbi szerzőknél, pl. Iustinusnál, stb.
A párthus történelem forrásairól W. Tarn (Cambridge Ancient History, IX.k.), Widengren, Wolski, kitűnő tájékoztatót adnak.
Több szerző hívja fel a figyelmet a párthusokkal szembeni rosszakaratra. Az arab és perzsa forrásokban sok a fantázia és nehéz ellenőrizni őket. (Colledge, 1967.)
Részletes elemzések találhatók a Propyläen Weltgeschichte II. kötelében, a Cambridge University Press lexikonjaiban, Koske, Koselenko, Zadnyeprovskij és más orosz szerzők (vagy hajdani szovjet szerzők) könyveiben, a Paulys Realenzyklopädie régi és új kiadásaiban, Rawlinson-náf, Frye-nél.
Magyarul lásd az alábbi műveket:
Világtörténet ll., 1962., Bihari, 1936. Ókori keleti chresiomathia, Harmatta János írásai, Ghirshman, 1985., Apor, 1994., Bakay, 1997. Az Arsakidákkal az új Magyar Nagylexikon és más művek is foglalkoznak.
Az 1951 és 1975 közötti időszakban megjelent, az ókori Iránról írt könyvek, tanulmányok címét tartalmazza az "A magyar ókortudomány bibliográfiája" kötete. (1986.)
Antológiánk Ghirshman-tól közöl történelmi összefoglalót.
II/1. Irán és Turán
Mivel antológiánkban a "Turán ", és a "turáni" kifejezés gyakran szerepel, szükségesnek látszik ezeknek a fogalmaknak a tisztázása. Ma a modern tudomány inkább ezt a kifejezést használja Turán helyett: Eurázsiai sztyeppe.
"Turán: Irán ősellensége az iráni őstörténet epikus és mitikus változatában. Földrajzi helyzetét régi források nem jelölik meg pontosan. A későbbi időkben azonban e név világosan a nomádok Amu-Darján túli országát jelöli. A türk korban a perzsák a Turán nevet a hasonló hangzású, de egészen más eredetű türk névvel kapcsolták össze. Turán fővárosa a párthus és szászánida korban a Szir-Darja melletti Kang városa volt. (l. Kangkü). Ez világosan arra mutat, hogy Turán már igen korán a sztyeppei nomádok országával volt azonos az irániak szemében. Kérdés, hogy jelölhetett-e ugyanez a név egy dél- afganisztáni tartományt az iráni történelem legkorábbi szakaszaiban, amelynek neve szintén Turánnak hangzott. A török népek, mikor megismerkedtek az Iráni Eposszal maguk is Turán népének kezdték tekinteni magukat, és büszkén vallották magukat a turáni király; Afraszijáb leszármazottainak".
(Czeglédy, 1969.)
Az Iráni eposzban nagy teret kap Turán és Irán harca: (a sztyeppe-vidék és DéI-Irán)
Ez megfelel az árják és a nem-árják közötti állandó konfliktusnak (Frye, 1962)
Firdauszi idejében ez már a türk hódítókat jelenti, akik az irániak ellen harcolnak, az iszlám-időkben a mohamedán törökökre értik a "turáni" jelzőt. (TURK - talán a TUR - szó többesszáma? Frye, 1962. 41. old.) ez megfelel az iráni TUR-An-nak, az is többesszámot jelöli.
Az Avesztában TUR - TURA-ként tűnik fel, népet jelöl és nem vidéket. (YAST 13, YASNA 46.12) a "TUR emberek" a daha törzset jelenti! (Mindez azért fontos, mert a daha törzset nem tekintették árjának, tehát a párthusok származására nézve ez fontos adalék! Azt is látni kell viszont, hogy az eredeti "árja" kifejezés jelentése: nemes, előkelő volt, és nem vonatkozott feltétlenül az etnikai hovatartozásra.)
Marguart szerint a TURA=masszagéták. A lényeg az állandó szembenállás a dél-irániak és észak-irániak között. (MARQUART Eranshard. Berlin, 1941. 157. old.)
(T L.)

II/2. Perzsák és párthusok
A perzsa törzsek szövetsége a Kr.e. VII. században alakult Parszumasban. A "Perzsia" elnevezés Párszáról, a mai Fársz területéről származik. Egész Iránt Perzsiának nevezték, egészen 1935-ig. Az akhaimenida birodalom alapítója (II. nagy Kürosz, óperzsa nyelven: Kurus Kr.e. 551-530). "A mai Iránt 1935-ig Perzsiaként ismerte a világ, s lakóit perzsáknak emlegették, bár saját magukat mindig is Irán az irániak vagy árják földje elnevezéssel illették. Ezért mondunk mi is iráni kultúrát, iráni műveltséget és nem perzsát. Perzsia eredetileg csak az egyik iráni törzs, a perzsák lakhelyét jelölte".
(Apor É.)
Ezek után nézzünk néhány véleményt e párthusok és perzsák közötti különbségre.
"A párthusok jól bántak a perzsa alattvalóikkal."
(Rawlinson,. 1876.)
"A birodalom azért is megbukott - mármint a párthus, TL. megj. mert a párthusok nem voltak eléggé civilizáltak, nem úgy mint a művészetkedvelő árják".
(Rawlinson,. 1876.)
Rawlinson más művében (1873), turáni-török rokonságról beszél a párthusok esetében, sőt azt is mondja, hogy "nem lehettek árják, mert hiányoztak az Avesztából". Szerinte a párthus birodalomnak az lett a vége, hogy az alattvalók "nem tűrték a durva, szkíta igát"
(Rawlinson,. 1876. 15. old.)
"A párthusok és uralkodói házuk, az Arsakidák, Irán számára mindig is az idegen uralom képviselőinek számítottak, csakúgy mint Nagy Sándor és utódai..."
(Altheim, 1955. 73. old.)
"Habár iráni törzs voltak, de mint nomádok, erőszakkal meghódították Iránt. A turáni észak-keletről jöttek"
(Altheim, ugyanott)
"A párthusok viszont, jó fél évezred múlva a perzsáknak estek áldozatul, akiket akkor a Szászánida dinasztia kormányzott".
(L. Oppenheim Bp. 1982. 80. old.)
"Az ural-altáji rokonság nem cáfolható."
(Frye: 1954. 19. old.)
 "Közép-Ázsia török népeivel való rokonság megalapozott".
(Frye: 1984. 24. old.)
Reméljük, hagy ennek az antológiának a Művészet c, fejezete is meggyőzi az olvasót, hogy Rawlinson kijelentéseit, mint pl. "szívük mélyén barbárok" kétkedve fogadja.
Fentiekből látható, hogy a párthusokra indokolatlan a "perzsa" elnevezést használni, kivéve, ha a nyelvükről van szó.

II/3. A párthus uralkodók dinasztiája: az Arsakidák
 "Az elfelejtett dinasztia" (Frye)
"a Nap és a Hold fivérei"
(Ammianus Marcellinus)
Az antológia szövegeiből kiderül, hogy párni-k (vagy parnok) a daháktól származtak, a dahák pedig a masszagéta törzsszövetség tagjai voltak. A dahák eredeti lakóhelye az ókori források (Curtius, Arrianos) szerint az Oxus és a Jaxartes közötti területen volt, onnan vándoroltak le a Kr.e. III. század első  felében a Kászpi- tenger mellékére. (Paulys Realencyl, der klassische Altertumswissenschaft, IV Band. 1901. 1944, old. Részletesen lásd: az Antropológia c. fejezetben).
A párthusok királyai mind a legendás Arsakestől származtatták magukat, és a királyoknak ez volt a mellékneve. Az Arsakidák (görögösen: Arszakidák) eredete azonban a történelem eddig még megnyugtatóan nem tisztázott kérdései közé tartozik A következőkben igyekszünk nagyon röviden, az elméletek összegzésével egyfajta képet adni eredetükről és a dinasztia első uralkodójáról.
Strabón szerint némelyek baktriainak mondják Arsakes-t, aki "elmenekült Diodotos hatalmának növekedése elől, és Parthyát elpártolásra bírta." (Strabón, 1977) Baktria az ókorban a mai Dél-Tadzsikisztán és Észak-Afganisztán területének felel meg. Arrianos szerint III. Artaxerxestől származtak, Tabari szerint Vistaspa-tól (Frye 1984). Apollodoros ismeretlen eredetűnek mondja őket, Polybios leírásából arra lehet következtetni, hogy az Aral-tótól délre eső területről érkezhettek Pártiába. (Ezzel egyet lehet érteni, ugyanis ez nem esik messze Baktriától sem), M. Oliphant szerint a párthusok Közép-Ázsiából származtak, és onnan nyomultak be Iránba, az Arsakidák eredetéről nincs véleménye. Rawlinson ugyancsak "turáni-török" népektől származtatja őket. (Rawlison, 1873). Lozinski a Jaxartesen túli területről (Szir-Darján túlról) eredezteti őket.
Ami a kronológiát illeti, Frye a Nysa-i osztrakonokra hivatkozik, (pontosabban a 157. számúra), e szerint:
Arsak -Tiridates
- Artaban
- Priapatius a sorrend (Frye, 1984)
Koselenko és Altheim-Stiehl hasonlóan határozták meg a sorrendet:
I. Arsak -Tiridates (ő nem uralkodott)
II.Arsak
Arsak, másréven Priapatius
A pontos uralkodói sorrendet Artemita-i Apollodoros (Kr.e. 100 körül) sem volt képes pontosan meghatározni. Ékírásos források sem nyújtanak támpontot (A T Clay: Babylonian Records, 1913 ) és J. Sachs Wiseman: "A Babylonian king list of the Hellenishe period Iraq, 16.).
Bár az örmény források hitelességét, főképpen ami a kronológiát illeti, sokan megkérdőjelezik (lásd: Párthusok és örmények), úgy tűnik, hogy egy kivétel mégis akad: Sebeos (Sebeus), aki a VII. században élt. 1990- ben Olaszországban újra kiadtak a műveit amelyek alátámasztják az örmény forrásoknak azt az értesülését (Chorenei M., aki korábbi szerzőkre hivatkozik), hogy az Arsakidák ephtalita hunok lettek volna. Sebeos műve a XIX. század második felében került elő, és a kor legnagyobb szakértője Gutschmid is hivatkozik rá, jóllehet ő a legnagyobb kritikával kezeli az örmény forrásokat (Gutschmid, 1876, 39. old.). Itt meg kell jegyezni, hogy a Sébeos által használt kifejezés: ephtalita nem állja meg a helyét (vö. Arsak il Grande, figlio del rei T'etali, nel Bahl Saastan nella terra dei Kusan Sebeos, 1990. 40. old.), ugyanis az ephtalita elnevezést kb. 375-től a hunokra, jobban mondva az európai hunokra értjük, az Arsakidák pedig jóval előbb, a Kr.e. III. században tűntek fel Iránban - jóllehet éppen Baktria felől!
Az ellentmondás azért feloldható úgy, hogy az Arsakida időszámítás kezdetekor (Kr.e. 247) a Jaxartesen (Szir-Darján) túli terület az ázsiai hunok birodalmának nyugati határa volt, és az Arsakida dinasztia származhatott innen, tehát Sebeos, mint forrás hitelesnek tekinthető, ő valószínűleg korának kifejezéseit vetítette rá a korábbi eseményekre.
Végül, összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy a lengyel kutató, J. Wolski foglalkozott a legalaposabban az Arsakidák eredetével. Írásából az derül ki, (Wolski, 1956), hogy Iustinus és Strabón leírásain kívül a pontos évszámokat illetően Eusebius egyházatya és a szeleukida uralkodók kronológiájára kellett támaszkodnia. Így sikerült meghatároznia az uralkodási sorrendet, illetve a pontos évszámot:
Kr.e. 247. Arsak, a párnik feje Lesz, ezzel elkezdődik az Arsakida éra, Kr.e. 238. Arsak meghódítja Pártiát.

II/4/A.  Földrajz és történelem
Az ókori források
A Parthus Birodalom leírása (Strabón: Geographia) (részlet)
Strabón (i.e. I. sz.), Augustus korának kiváló földrajzi írója, Geographia c. munkájában régebbi források, elsősorban Poseidonos (kb. i.e. 135-50) alapján ismertette az egész akkor ismert világot, ennek keretében Parthiát is. Mint művének többi részében, itt is történelmi visszapillantásokkal egészíti ki a földrajzi ismereteket. Strabón több történeti mű szerzője is volt (vö. e szemelvény 3. pontját], ezek azonban elvesztek. Strabón: Geographia XL.9. (C 514-575).
"Parthyaia nem nagy kiterjedésű. Egykor a hyrkanosakkal, együtt fizetett adót a perzsa hatalom idején, majd ezután is, amikor a makedónok álltak hosszú időn át hatalmon. Csekély kiterjedését súlyosbítja, hogy sűrű erdőktől fedett, járhatatlan erdők borítják, s emiatt a királyok seregüket is nagy sietséggel indítják útnak, mert az ország még rövid időre is csak alig képes őket eltartani. Jelenleg mégis megnőtt a kiterjedése. A parthus birodalom részei Komiséné, Choréné, és úgyszólván az az egész terület, amely a Kaspi-kapuig, Rageiig és a tapyrosok földjéig terjed, s amely egykor Médiához tartozott. Ragai közelében fekszik Apameia és Herakleia városa. A Kaspi-kaputól Ragaiig- Apollodóros szerint- 500 stadion az út, Hekatompylosig, a parthus királyok székhelyéig pedig 1260. Ragai, mint mondják, a gyakori földrengésekről kapta a nevét, amelyek ezen a vidéken már számos várost és - mint Poseidonos mondja - 2000 falut elpusztítottak. A tapyrosok állítólag a derbikosok és hyrkanosok földje között élnek. Azt mondják róluk, hogy mihelyt valakinek felesége két vagy három gyermeknek adott életet, asszonyaikat másnak adják tovább. Hasonlóképpen adta át még a mai időnkben is a római Cato feleségét, Marciát Hortensiusnak, annak kérésére, s az ősi római szokás értelmében".
Amikor a Taurus hegységen túli területeken felkelések törtek ki amiatt, mert Syria és Média királyai, akik akkor e területek urai voltak, egymás elleni harcukkal voltak elfoglalva - először Baktrianét és az egész vele szomszédos vidéket szakították el helytartói, Euthydémos és társai. Ezután Arsakés, egy szkíta férfiú a Daai (lat. Dahae) törzs élén (így nevezik az aparnosok népének nomádjait, akik az Óchos mentén laknak) megtámadta Parthyaiát és meghódította. Állama eleinte gyenge volt, mert szüntelen harcot kellett folytatnia neki is és utódainak is azok ellen, akiknek földjét meghódították. Az idők folyamán különböző harci sikerek eredményeként egyre újabb szomszédos földeket hódítottak meg, így erre kaptak, és végül az Euphratésen túl fekvő valamennyi terület uraivá lettek. Így a szkíták feletti győzelem eredményeként meghódították Baktriané egy részét is és már korábban elfoglalták Eukratidás országát. Most már akkora föld és annyi nép felett uralkodnak, hogy birodalmuk nagyságát tekintve mintegy e rómaiak vetélytársává lettek. Sikereiket életmódjuknak és szokásaiknak köszönhetik, amelyekben még sok nyoma van a barbár és szkíta jellegnek, de sok olyan vonással is rendelkeznek, amely kedvező az uralom gyakorlása és a harci sikerek számára".
"Az aparnosokhoz tartozó Daai törzsről azt mondják, hogy a Maiótistól északra lakó és xandiosoknak vagy pariosoknak nevezett Daai törzsek köréből vándoroltak ki. Ámde nincs egyetértés abban, vajon a Daai törzs a Maiotistól északra lakó szkítákhoz tartozik-e. Egyesek tehát azt állítják, hogy Arsakés ezektől (a szkítáktól) származik, mások baktriai származásúnak mondják; szerintük a Diodotos hatalmának növekedése előli menekülése indította meg Parthyaia felkelését. Mivel már bővebben szóltam a parthus szokásokról "Történelem" c. művem hatodik könyvében, valamint Polybiost folytató történelmi munkám második könyvében, az ismétlések elkerülése végett itt csak annyit említek meg, hogy Poseidenios szerint a parthusok tanácsa (synedrion) két részből áll, éspedig egyfelől a király rokonaiból, másfelől a bölcsekből és mágusokból, és ez a két csoport együttesen választja a királyt".
II./4/b. lustinus: Historiae Pilippicae
(részletek)
Iustinus- teljes nevén valószínűleg: M. lunianus Iustinus- az i.sz. II. század második felében élt. Egyetlen ránk maradt műve, a Historiae Philippicae csak kivonata egy korábbi római történetíró, Pompaius Trogus, Livius kortársa, azonos című nagy történelmi munkájának, amelynek teljes szövege elveszett. Pompaion Trogus az egész akkor ismert világ történetét írta meg, jórészt hellenisztikus források alapján. Érdeme éppen egyetemes jellegében, a görög-római világ határain messze túlterjedő széles látókörében van. A parthusok történetét tárgyaló XLI. és XLII. könyve, különösen a korai időkre vonatkozóan sok önkényes, tudálékos vagy néphagyományon alapuló elemet is tartalmaz, mégis az egyetlen ránk maradt összefüggő elbeszélést nyújtja ennek az államnak történetéről, egészen Augustus koráig.

XII. könyv: A parthusok
"A parthusok, akik most - mintha csak felosztották volna a földkerekséget a rómaiakkal - a Kelet felett uralkodnak, a szkíták elűzöttjeiből származnak. Ez magából a nép nevéből is következik, ugyanis szkíta nyelven "parthus" annyit jelent mint száműzött." Az asszírok és médek korában a parthusok a Kelet legismeretlenebb népei közé tartoztak. Még később is, amikor a Kelet feletti uralom a médektől a perzsák kezébe került, mintegy névtelen tömegként a győztesek zsákmányává lettek. Amikor végül a makedónok diadalmaskodtak a Kelet felett, az ő szolgáikká lettek. Annál csodálatosabbnak tűnhetik nagy szerencséjük, hogy most ama népek felett uralkodnak, amelyeknek hatalma alatt egykor rabszolgatömegként egykor ők maguk álltak. Bár a rómaiak három háborúban legnagyobb hadvezéreikkel, legvirágzóbb időszakukban támadtak rájuk, minden nép közül ők voltak az egyedüliek, akik nemcsak egyenrangúaknak bizonyultak, hanem győztek is; bár talán még nagyobb dicsőség volt az, hogy túlélték az asszírok, médek és perzsák egykor oly hírneves királyságát, és Baktriának olyan gazdag, ezer város felett uralkodó birodalmát, mint az, hogy távoli ellenséggel szemben háborúban győztek; különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy a szkíták nehéz támadásai és a szomszédokkal vívott háborúk váltakozó veszedelmei és megpróbáltatásai is szüntelenül sanyargatták őket. Amikor a belső háborúk következtében Szkítiából elűzettek szinte észrevétlenül foglalták el a Hyrkania, a dahák, ariusok, spartanusok és margianusok között fekvő pusztaságokat. Szomszédaik eleinte nem akadályozták terjeszkedésüket, később azonban már gátolni igyekeztek: határaikat mégis olyan mértékben terjesztették ki, hogy immár nemcsak a határtalan és mérhetetlen sík vidéket, hanem a szakadékos magaslatok és meredek hegyek vidékét is elfoglalták. Ez az oka annak, hogy a parthusok határain belül vagy a hőség, vagy a kemény hideg uralkodik: miközben hegyeiket hó borítja, síkságaik a nyár hevében égnek".
II.
"A makedónok uralmának lezárása óta a parthus nép feletti uralom királyaik kezében van. A királyok méltóságához közelebb az előkelők rendje áll: közülük kerülnek ki háborúban a hadvezérek, békében a helytartók. Nyelvük középütt áll a szkíta és a méd nyelv között, illetve a kettőnek keveredéséből származott. Egykor saját ősi ruházatukat használták, amióta azonban meggazdagodtak, a médek példájára világos és könnyedén redőzött öltözéket viselnek. Fegyverzetükben megtartották az ősi szkíta szokásokat. Seregüknek nagy részét, más népektől eltérően, nem a szabadok, hanem a szolgák alkotják.
Ez utóbbiaknak tömege, mivel senki sem bocsátja szolgáját szabadon, és ennek következtében minden szolgagyermekből szolga lesz, szinte napról napra növekszik. Ezeknek gyermekeit azonban ugyanúgy gondozzák, mint sajátjaikat, és nagy buzgalommal oktatják a lovaglásra és íjászatra. Mennél gazdagabb valaki, annál több lovast köteles harc idején királyának rendelkezésére bocsátani. Ez odáig fejlődött, hogy amikor Antonius hadat viselt a Parthusok ellen, százötvenezer főnyi lovassereggel támadtak ellene, s ebből mindössze négyszázan voltak a szabadok. Viszont képtelenek szemtől szembe, rendezett csatasorban harcolni és városokat megostromolni. Harc közben lovaik hol előre száguldoznak, hol meghátrálnak.
Gyakran színlelnek menekülést, hogy üldözőik közömbössé váljanak a sebekkel szemben. A harcra nem trombitával, hanem dobveréssel adnak jelt. Képtelenek a hosszan tartó küzdelemre. Ha rohamuk erejével ugyanakkora szívósság és kitartás párosulna, senki sem tudna nekik ellent állni. De gyakran a harc leghevesebb perceiben abbahagyják a küzdelmet, majd a menekülésből váratlanul ismét harcba lendülnek, úgyhogy amikor az ellenség leginkább bízik a győzelemben, akkor jut a leghalálosabb veszélybe. Önmagukat és lovaikat is pikkelypáncéllal borítják, amely mind a lovas, mind a ló egész testét befedi. Aranyat és ezüstöt csak fegyvereik díszítésére használnak".
III.
"Mivel a szerelemben a változatosságot szerelik, minden férfinak több felesége van. Ezért egyetlen bűnt sem torolnak meg súlyosabbal, mint a házasságtörést. Asszonyaiknak nemcsak a férfiak lakomáin való részvételt hanem a férfiak puszta látását is meg tiltják.
Csak olyan húst esznek, amit vadászaton maguk ejtettek el. Minden idejüket lóháton töltik: lovon harcolnak, lovon lakomáznak. lóháton intézik. a közügyeket és magánügyeket, lovon utaznak és pihennek, lóháton kereskednek és társalkodnak.
Szolgák és szabadok között az a legfőbb különbség, hogy a szolgák gyalogszerrel, a szabadok kizárólag lovon járnak.
A temetés általában abból áll, hogy a holttestek madarak és kutyák marcangolják szét, és csak a lemeztelenített csontokat borítják földdel.
Babonás szokásaikra és az istenek tiszteletére mindenkinek nagy gondja van. Ennek a népnek a lelkülete fennhéjázó, lázongásra, cselvetésre, meggondolatlanságra hajlamos. A férfiak legfőbb erényét a vadságban, a nőkét a szelídségben látják. Természetüknél fogva hallgatagok, gyorsabbak a tettben mint a beszédben, szerencséjüket és balszerencséjüket egyaránt csendben fogadják. Fejedelmeiknek félelemből és nem tiszteletből engedelmeskednek. A szeretkezésben nem ismernek határt, élelemben azonban mértéktartók. Szavaiknak és ígéreteiknek csak annyiban lehet hitelt adni, amennyiben az az ő érdeküknek is megfelel".
(Ford.: Hahn lstván)
44 Hyrkanosok-Hyrkania lakói, Parthia északi részén, a Kaszpi-tengertől délkeletre

II/4/c. Florus; Róma háborúi
(A párthusok elleni hadjárat) (Budapest 1949.)
(részlet)
III.
"Mialatt Caesar északon porba tiporta a gallokat, a római nép súlyos sebet kapott keleten a parthusoktól. De nem panaszkodhatunk a sorsra, nincs semmi, ami szépíthetné a véres vereséget. Isten és ember egyaránt Crassus ellen volt, s a consul, aki csak a parthusok aranyára sóvárgott, tizenegy légiójának elvesztésével és saját fejével fizetett telhetetlenségéért. Már Metellus néptribunus a bosszúállás rettegett istennőinek ajánlotta a Rómából kivonuló hadvezért, később pedig, amikor hadseregünk áthaladt Zeugma városán, az Euphrates hirtelen örvényei ragadták magukkal és nyelték el hadijelvényeinket. Amikor ezután Nicephoriumnál tábort ütöttünk, Orodes király követeket küldött Crassushoz, akik fenyegető hangon kijelentették: -Emlékezzék a főparancsnok arra a szövetségre, amelyet a parthusok Pompeiusszal és Sullával kötöttek!
Neki azonban a király kincstárára fájt a foga, s még azzal sem fárasztotta magát, hogy valami ürügyet koholjon, hanem azt felelte: majd Seleuciában ad választ. A szerződésszegés bosszúálló istennői ezért segítették ellenségeink cselszövését és fokozták vitézségét.
Fővezérünk először is eltávolodott az Euphretes mellől habár csak azon lehetett volna biztosítani az utánpótlást, és a folyó hátulról védelmet nyújtott volna hadseregünknek. Crassus azonban vakon hitt a szír Mazzarának, aki pedig csak színleg menekült hozzánk, és azért csapott fel vezetőnek, hogy kietlen sivatagok mélyére kalauzolja csapatainkat. Itt aztán mindenfelől ki voltunk szolgáltatva az ellenségnek. Alig ért hát Crassus Carrhaeba, máris minden irányból feltünedeztek a király alvezéreinek, Silacesnak és Surenasnak aranytól csillogó hadijelvényei és lengedező selyemlobogói. A lovasság erre - egy percet sem vesztegetve - körös-körül bekerítette seregünket, és mint a sűrű felhő meg a jégverés, zúdultak ránk dárdáik. Így semmisült meg hadseregünk az iszonyatos mészárlásban. Magát Crassust valami megbeszélés ürügyén kicsalták, s adott jelre élve elfogták volna, ha a katonai tribunusok nem állnak ellen, mert így a barbárok kénytelenek voltak fegyverrel vágni el a menekülő hadvezér útját. Crassus fiának testét szinte apja szeme láttára borították el a lándzsák. Az ellenség magával vitte és megcsúfolta a fiatalember fejét. Szerencsétlen hadseregünk- kit hová sodort a fejvesztett futás - szétszóródott Armeniában, Ciliciában és Syriában, s hírmondó is alig maradt belőle, hogy megjelentse a katasztrófát. Főparancsnokunk levágott fejét jobb kezével együtt a király elé vitték, aki csúfot űzött belőle, és nem ok nélkül. Megolvasztott aranyat öntetett tátongó szájüregébe, hogy akinek lelkét a kincs utáni vágy tüzelte, annak élettelen testét még holtában is égesse az arany".
/Ford: Havas L. /

II/4/d. Tacitus: A germánok
(Béke a parthusokkal és Augustus istenné avatása
(Budapest 1961)
(részlet)
"Amikor már mindenkit hatalmunk alá hajtottunk nyugaton és délen, északon (legalábbis a Rajna meg a Duna között) és keleten (a Cyrus meg az Euphrates között], a többi nép is, amelyet még nem kebelezett be birodalmunk, érezni kezdte nagyságunkat, és tisztelettel tekintett a nemzeteket legyőző római népre. A szkíták követeket küldtek hozzánk, a sarmaták pedig barátságunkat kérték. Még a serek is eljöttek, meg a nap tüze alatt élő indiaiak drágaköveket, igazgyöngyöket, sőt elefántokat hozva magukkal ajándékképpen, és leginkább azzal voltak nagyra, hogy milyen hosszú távolságot tettek meg: négy évet töltöttek ugyanis úton. És ezeknek az embereknek már a színe is elárulta, hogy egészen más éghajlatú tájról érkeztek. A parthusok is önként visszaadták azokat a hadijelvényeket, melyeket Crassus katasztrófája alkalmával zsákmányoltak, mert mintegy lelkiismeret furdalást éreztek saját győzelmük miatt.
Így az egész emberiség mindenütt rendíthetetlen és tartós békében, egyetértésben élt, s végül is Caesar Augustus- a Város alapítása után hétszáz esztendővel -becsukhatta a kettős arcú Janus templomának kapuját, amelyet előtte csak két ízben zártak he: Numa királysága idején, és amikor először győztük le Karthágót.
Ettől kezdve a császár a béke ügyének szentelte magát, és megannyi súlyos és szigorú törvénnyel megfékezte a minden rosszra és kicsapongásra kapható nemzedéket, amely az ő korában élt. Hogy ezt az ezernyi és roppant feladatot végrehajthassa, megkapta az örökös dictator és a haza atyja címeket. A senatusban arról is tárgyaltak, -hogy mint a császárság megalapítóját, ne nevezzék-e Romulusnak, de szentebbnek és megtisztelőbbnek látszott az Augustus jelző, mert így már földi életében megillette őt ez a megszólítás és ez a név. Isten hatszáznegyvenedik évében volt Róma, amikor az első hír jött a kimberek fegyvereiről Caecilius Metellus és Papirius Carbo consulsága alatt. Ha ettől az időponttól Traianus császár második consulatusáig számolunk, körülbelül kétszáztíz év jön ki: ennyi ideje hódítjuk már Germániát! Ez alatt a hosszú idő alatt mind a két oldalon sok volt a veszteség. Sem a samnisok, sem a punok, sem Hispania és Gallia, sőt még a parthusok sem okoztak ennyi gondot, mert Arsaces királyságánál is erősebb a germán szabadság. Mert hát ugyan mit tudna nekünk Crassus halálán kívül szemünkre vetni Kelet, amely maga is elvesztette Pacorust és egy Ventidius lábai elé borult. A germánok viszont Carbót és Cassiust, Aurelius Scaurust, Servilius Caepiót és Gnaeus Malliust megverve, illetőleg elfogva a köztársaságnak három consuli seregét, Augustusnak pedig Varusszal együtt három légióját tették tönkre. Sőt Marius Itáliában, az isteni Iulius Galliában, Drusus, Nero és Germanicus pedig saját hazájukban, Germaniában sem egykönnyen verték meg őket. Aztán Gaius Caesar nagy fenyegetőzései még nevetségbe is fulladtak".
/Ford: Borzsák István/
56 Vö. Ammianus Marcellinusnak a hunokról adott, egészen hasonló jellemzését is (XXXI, 2, 6).

II/4/e. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok
(Budapest.,1965) (részletek)
Crassus
"Martus Crassus apja censorságot viselt, és diadalmenetet is tartott, de ő szerény házban nőtt fel két nővérével együtt. Ezek mindketten még szüleik életében megházasodtak, és mindnyájan közös asztalnál étkeztek; sok tekintetben, úgy látszik, ez lehetett az oka, hogy Crassus mindig józanul és mértékletesen élt. Midőn egyik fivére meghalt, az özvegyet elvette feleségül, és gyermekei tőle születtek; e tekintetben is olyan példásan viselkedett, mint bármely római polgár. Igaz, hogy már előrehaladott korban volt, mikor azzal vádolták, hogy viszonya volt Liciniával, az egyik Vesta szűzzel, aki ellen Plotius vádat emelt. Liciniának nagyon csinos villája volt a város közvetlen szomszédságában, és azt Crassus olcsó áron meg akarta szerezni, ezért gyakran meglátogatta, és figyelmes volt hozzá, s ezzel gyanúba hozta. Kapzsisága némiképpen tisztázta a csábítás vádja alól és a bíróság felmentette, ő azonban nem hagyott békét Liciniának, amíg a házat meg nem szerezte.
A rómaiak azt mondják, hogy Crassus sok jó tulajdonságát egyetlen hibája homályosította el, a kapzsiság; úgy látszik, hogy ez az egy minden más hibájánál erősebb volt, s a többit háttérbe szorította. Kapzsiságának legfőbb bizonyítékául említik azt a módot, ahogyan vagyonát szerezte, amely kezdetben nem volt több háromszáz talentumnál. Később consulsága idején vagyona tizedrészét felajánlotta Herculesnek, megvendégelte a népet, és minden rómainak három hónapra elegendő eleséget adott. Mégis, amikor a parthusok elleni hadjárat előtt számba vette vagyonát, úgy találta, hogy értéke hétezerszáz talentum. Ennek legnagyobb részét, hogy megmondjuk a szégyenletes igazat, tűzből és háborúból szerezte, és így a közösséget sújtó szerencsétlenség volt legfőbb jövedelmi forrása.
Mikor Sulla elfoglalta a várost, és eladta azok vagyonát, akiket megöletett, ezt hadizsákmánynak tartotta, és így is nevezte; majd amikor az volt a szándéka, hogy minél több és minél befolyásosabb embert bűnei cinkostársává tegyen, Crassus nem vonakodott az ilyen vagyonokat elfogadni vagy megvenni. Mikor azután látta, hogy Rómában milyen gyakoriak, szinte természetesek az olyan szerencsétlenségek, mint a házak leégése vagy összeomlása (tekintve, hogy nehezek voltak, és túl közel épültek egymáshoz), sok ács és kőműves rabszolgát vásárolt. Amikor már ötszáz ilyen rabszolgája volt, megvásárolta a kigyúlt és a kigyúltak közelében álló házakat melyeket tulajdonosaik félelmükben és bizonytalanságukban potom áron eladtak, Róma legnagyobb része tulajdonába került. Bár sok mesterembere volt, saját magának soha nem épített házat mert azt szokta mondani, hogy akik építkeznek, tönkremennek anélkül, hogy ellenségeik lennének. És bár számtalan ezüstbányája, nagy értékű földbirtokai és munkásai voltak, akik a földet megművelték ez mind együtt semmi sem volt rabszolgáinak értékéhez képest. Rengeteg különféle és különlegesen kiképzett rabszolgát tartott: felolvasókat, kéziratmásolókat, ezüstműveseket, kasznárokat, asztali felszolgálókat. Kiképzésükről és taníttatásukról maga gondoskodott, abban a meggyőződésben, hogy a jó gazdának, mint háztartásának élő szerszámaival, a legnagyobb gonddal kell törődnie rabszolgáival.
Ezek után következik a (Carrhae-i = Haran), a mai dél-törökországi UrfátóI délre, csata leírása. A római hadsereg átkel az Eufráteszen és sivatagos, kopár terepre csalják Abgár, oszrhoénei király emberei. (T.L.)
Amikor így előrenyomultak, egy Baliszszosz nevű nem nagy és nem is bővizű folyóhoz érkeztek, de a katonák így is örültek a szárazságban és hőségben, a fárasztó és víztelen utakon megtett menetelés után. A tisztek többsége azon a véleményen volt, hogy táborozzanak itt le, és úgy? töltsék az éjszakát, majd amikor kipuhatolják, hogy milyen nagy az ellenséges sereg, és milyen csatarendben állt fel, akkor induljanak kora reggel ellene. Crassus, fia és a vele levő lovasság unszolására, hagyta magát elragadtatni, hogy nyomban megütközzenek; kiadta tehát a parancsot, hogy akik éhesek és szomjasak, a csatasorban állva egyenek és igyanak; de még mielőtt ezzel mindnyájan szépen végezhettek, máris vezette őket nem lassan, időről időre megpihenve, mint amikor ütközetbe szoktak indulni hanem gyorsan, erőltetett menetben, míg meg nem pillantották az ellenséget, amely várakozásuk ellenére nem látszott sem soknak, sem félelmetesnek, mert Szuréna hadserege zömét elrejtette az első vonalbeli csapatok mögött, és megparancsolta a katonáknak, hogy köpenyekkel és állatbőrökkel takarják el a csillogó fegyvereket. Amikor a közelükbe értek, és a vezér felemelte a jelvényt, az egész síkság megtelt mély és félelmetes erejű zajjal. A parthusok ugyanis nem kürttel és trombitával lelkesítik a harcosokat a csatára, hanem fémüstöket, bőrrel bevont dobokat vernek az arcvonal különböző részein, és ezek mennydörgésszerű robajjal vadállati üvöltéshez hasonló szörnyű és félelmetes hangot adnak. Helyesen ítélték meg a parthusok, hogy az ember valamennyi érzékszerve közül a hallás zavarja meg leginkább a lelket, ez kelti fel leggyorsabban indulatait és zavarja meg józan ítéletét.
Amint a rómaiak rémületbe estek a visszhangzó lármától, a parthusok hirtelen levették fegyvereikről a takarókat, és láthatóvá lettek margianéi acélból készült, vakítóan fénylő sisakjukban és mellvértükben; minden csillogott rajtuk élesen és tükörfényesen, lovaikat is bronz- és acéllemezek borították. Legnagyobb és legszebb volt Szuréna méd divatú ruházatában, festett arccal és középütt elválasztott hajjal. Szinte már nőies szépsége nem is illett vitézi híréhez, azért sem, mert a többi parthus szkíta módra megnövesztette homlokán a haját, hogy ezzel is félelmetesebb külsejük. Első szándékuk az volt, hogy lándzsáikkal a rómaiakra rontva az első sorokat hátrálásra kényszerítik; mikor azonban látták, hogy a nagy mélységben pajzsukkal szorosan egymáshoz felzárkózott katonák szilárdan és mozdulatlanul tartják állásukat, visszavonultak, s úgy tűnt fel, mintha szétszóródnának, és soraik felbomlanának, pedig közben észrevétlenül körülvették a rómaiak négyszögét. Crassus ekkor könnyű fegyverzetű harcosait küldte rohamra, de alig jutottak előre, máris nyílzápor fogadta őket, mire gyorsan visszavonultak a nehéz fegyverzetűek sorai közé, s ezzel rendetlenséget és félelmet keltettek, mert megtapasztalták íjaik félelmetes erejét; a nyílvesszők áthatoltak védő fegyvereiken és keresztülütöttek mindent, amibe belecsapódtak, akár kemény, akár puha volt.
(A székelyek harcmodorát lásd a "Hadművészet" című résznél.)
A parthusok csoportokba oszolva nagyobb távolságból lőtték ki nyilaikat minden irányból; arra nem is volt szükség, hogy pontosan célozzanak, mert a rómaiak sűrű és tömött arcvonalát még készakarva sem lehetett elhibázni. A nagy és erős, ügyesen meggörbített íjakból kilőtt nyílvesszők hatása félelmetes volt, mert ellenállhatatlan gyorsasággal csapódtak a célba. Ettől kezdve kétségbeejtőre fordult e rómaiak helyzete, mert ha hadállásukban maradtak, tömegesen megsebesültek, ha pedig megkísérelték, hogy rátámadjanak az ellenségre, semmivel sem értek el jobb eredményt, s veszteségeik ugyanolyan nagyok voltak. A parthusok ugyanis futás közben lőtték ki nyilaikat, amihez a szkíták után a legjobban értettek; menekülés közben érték el biztonságukat, s ezzel elvették a futás szégyenét.
Amíg a rómaiak remélték, hogy a parthusok nyilaik ellövöldözése után abbahagyják a csatát vagy kézitusába kezdenek, szilárdan kitartottak, de amikor észrevették, hogy nyílvesszőkkel megrakott tevék állnak a közelben, ahonnan az őket már előbb bekerítő csapatok újakat kapnak, Crassus belátta, hogy a harcnak nem lesz vége, elcsüggedt.
Küldöncöket menesztett hát fiához, és megparancsolta neki, hogy mindenáron ütközzék meg az ellenséggel, mielőtt még bekerítik. A parthusok ugyanis főként Crassust támadták, és az ő szárnya körül próbálkoztak lovasságukkal, hogy a hátába kerüljenek. Ezért a fiatal Crassus magához vett ezerháromszáz lovast, akik közül ezret Caesartól hozott magával, ötszáz íjászt és a hozzá legközelebbi csapatokból nyolc cohors pajzsos harcost, s ezekkel támadásra indult. A parthusok szerették volna bekeríteni, akár mert, mint némelyek mondják, mocsaras területre értek, akár pedig mert mozdulataikkal igyekeztek a fiatal Crassust minél távolabbra csalogatni apjától; ezért tehát megfordultak és futásnak eredtek. Publius erre odakiáltott embereinek, hogy az ellenség megfut előlük, s utánuk eredt Censorinus és Megabacchus társaságában; az utóbbi bátorságával és nagy testi erejével tűnt ki, Censorinus pedig szenátori rangot viselt, kiváló szónok, s mindketten a fiatal Crassus kortársai és jó barátai voltak. A lovasság nyomukban volt, de eltelve harci kedvvel és reménységgel, nem akartak elmaradni a gyalogosok sem; már azt hitték, hogy győznek, és üldözik az ellenséget, amikor előbbre nyomulva észrevették a cselfogást, mert a látszólag menekülők megfordultak, és még sokkal többen csatlakoztak hozzájuk. A rómaiak ekkor megálltak, és azt gondolták, hogy kézitusába kezdhetnek velük, mivel olyan kevesen voltak De a parthusok vérteseiket állították szembe a rómaiakkal, míg a lovasság többi része körülöttük száguldozott, feltörték a talajt, és a környező homokbuckákról olyan sűrű porfelleget vertek fel, hogy a rómaiak semmit nem láttak és hang is alig jött ki a torkukon, majd szűk helyre összeszorulva egymásra zuhantak, sebeket kaptak, és nem könnyű, hanem kínokkal teljes és gyötrelmes halállal pusztultak el; a földön fetrengve, vergődtek sebesülten, próbálták kihúzni a sebükbe betört horgas nyílhegyeket, amelyek átjárták izmaikat és idegeiket, de sebeiket ezzel még jobban elmélyítették
Rengetegen haltak így meg, és az életben maradottak is alkalmatlanná váltak a harcra. Amikor Publius biztatta őket, hogy támadják meg a vértes lovasokat, mutatták neki, hogy kezük pajzsukhoz, nyíllal átlőtt lábszáruk pedig a talajhoz szegeződött, s képtelenek akár futni, akár védekezni. Lovasait mégis nekibátorította, nagy erővel előretört, és összecsapott az ellenséggel, de egyenlőtlen volt a küzdelem, a támadásban csakúgy, mint a védekezésben, mert az ő emberei gyenge és rövid dárdáikkal támadták a parthusok bőrrel és acéllemezekkel borított mellvérteit, míg azok lándzsáikkal törtek a galliai csapatok könnyű páncéllal fedett, majdnem mezítelen testére. Pedig Publius leginkább ezekben bízott, s valósággal csodákat művelt velük, úgyhogy megragadták a parthus lándzsákat, birokra keltek velük, leráncigálták őket lovaikról, mivel súlyos fegyverzetük miatt nehézkesen tudtak mozogni. Sokan leugrottak lovukról, ellenfeleik lovai alá bújtak, s azokat hasba szúrták. A lovak fájdalmukban felágaskodtak, rátapostak lovasaikra éppen úgy, mint az ellenségre, és úgy vesztek oda. A galliai csapatokat nagyon gyötörte a hőség és a szomjúság is, mert egyikhez sem szoktak hozzá, s hozzá még legtöbben lovukat is elveszítették, amikor lóháton rohantak szembe a parthus lándzsákkal. Így aztán kénytelenek voltak visszahúzódni e nehéz fegyverzetűekhez, és vitték magukkal a súlyosan megsebesült Publiust is. Közben megpillantottak a közelben egy homokdombot, és oda vonultak vissza; a lovakat a domb közepén megkötözték, majd pajzsukkal kifelé szorosan egymás mellett felsorakozva, azt remélték hogy könnyebben védekezhetnek a barbárok ellen. De éppen ellenkezőleg történt, mert míg a sík terepen az első sorban harcolók a hátulsó soroknak némi védelmet nyújtottak, itt a dombon a talaj egyenetlensége miatt a hátul állók fokozatosan magasabbra kerültek, és semmi lehetőségük nem maradt a menekülésre, hanem a nyílvesszők egyformán lecsaptak mindnyájukra, és jajveszékelve, tehetetlenül érte őket utol a dicstelen halál.
Közben az ellenség harci kiáltozással és győzelmi dalokkal egyre közeledett, s ez még félelmetesebbekké tette őket. Újra megszólalt a dobok dübörgő hangja, és a rómaiak újabb csata kezdetét várták. Hozták Publius fejét lándzsahegyre tűzve, közelükbe vágtattak, mutogatták, és megvető gúnnyal kérdezték, milyen családból származik, és kik a szülei, mert nem volna illő, hogy egy gyáva és hitvány apának, mint Crassus, ilyen nemes és kiválóan vitéz gyermeke legyen. Ez a látvány a rómaiakat még jobban megtörte és kétségbe ejtette, mint mindaz a szörnyű baj, amelyet addig el kellett szenvedniük; nem a bosszúra gondoltak, ami pedig természetes lett volna, hanem borzalom és rettegés vett erőt mindnyájukon. De Crassusban, mint mondják, a szörnyű csapás lelke legfényesebb tulajdonságait keltette fel. Hangos szóval járta végig a hadsorokat, és így beszélt: "Ez a gyász, rómaiak, egyedül az enyém, de bennetek Róma nagy szerencséje és híre töretlen, s legyőzhetetlen, és ebben van a ti szabadulásotok. Ha szántok engem, hogy elveszítettem a világon a legderekabb fiút, mutassátok meg ezt haragotokkal az ellenség ellen. Fosszátok meg örömétől, és bosszuljátok meg kegyetlenségét! Ne rémüljetek meg a történtektől, mert annak, aki nagy dolgokra tör, szenvednie kell! Lucullus sem győzte le vér nélkül Tigranészt sem Scipio Antiokhoszt, őseink ezer hajót vesztettek Szicília körül, Itáliában pedig sok imperátort és hadvezért, de egyikük veresége sem akadályozhatta meg őket abban, hogy erőt vegyenek azokon, a kik győzelmet arattak, mert a rómaiakat nem a jó szerencse, hanem polgárainak állhatatossága és vitézsége emelte fel mostani hatalmuk magas fokára."
Crassus látta, hogy hiába buzdítja őket,szavainak nem akadtak lelkes hallgatói, sőt amikor harci kiáltásra szólította fel őket, tapasztalhatta, milyen levert volt a hadsereg, milyen gyenge, erőtlen hangon és csak szórványosan kiáltoztak, de annál harsányabb és bátrabb volt a barbárok harci kiáltozása. Mihelyt a harc elkezdődött, az ellenség könnyűlovassága oldalt fogta, és nyilakkal elárasztotta a rómaiakat, közben pedig a vértesek szembetámadva, lándzsáikkal szűk térre szorították össze őket. Némelyek közölök, hogy meneküljenek a nyílverte sebektől, merészen és kétségbeesetten a parthusokra rohantak; sok kárt nem tettek bennük de nagy és pillanatok alatt kapott sebeikbe legalább gyorsan belehaltak, mert a lándzsák, amelyekkel keresztüldöfték őket, olyan súlyosak voltak, hogy gyakran egyszerre felnyársaltak két embert is. Így tartott a csata besötétedésig, amikor a parthusok abbahagyták a harcot; azt mondták kegyelemből meghagynak Crassusnak egy éjszakát hadd gyászolja meg fiát, bár saját érdekében jobban tenné, ha beletörődnék, hogy ő menjen az Arszakészhoz, mint úgy vigyék hozzá.
A parthusok a közelben táboroztak le éjszakára, és nagy reménység töltötte el őket; annál gyötrelmesebb volt az éjszaka a rómaiakra. Nem is gondoltak arra, hogy eltemessék halottaikat, vagy ápolják sebesültjeiket, folyton csak saját szomorú sorsukat siratták. A halál elkerülhetetlennek látszott, akár megvárják a másnap reggelt, akár belevetik magukat a végtelen síkságba, míg az éjszaka tart. Sebesültjeik sok gondot okoztak nekik, mert ha magukkal viszik őket, akadályul szolgálnak a gyors menekülésben, ha pedig hátrahagyják, hangos jajveszékelésükkel futásokra felhívják a figyelmet. Bár jól tudták, hogy mindennek Crassus az oka, szerették volna látni és hallani, de ő köpenyébe burkolózva feküdt e sötétben, mint a sors változandóságának jelképe. A bölcsen gondolkodók az esztelenség és a nagyravágyás áldozatát látták benne, aki nem elégedett meg azzal, hogy első és legnagyobb legyen annyi ezer meg ezer ember között, és azt hitte, hogy semmit nem ér az élete, ha két embernél alábbvalónak tekintik. Alvezérei, Octavius és Cassius, igyekeztek magához téríteni és lelket önteni bele, de hasztalan; ők maguk hívták össze a centuriókat és a szakaszparancsnokokat, s mivel tanácskozásuk eredményeképpen úgy határoztak, hogy nem maradnak ott, ahol voltak, felkeltették a katonákat csendben, kürtjel nélkül, de ekkor a súlyosan sebesültek észrevették, hogy bajtársaik el akarják őket hagyni, s egyszerre teljes zűrzavar és hangos jajveszékelés töltötte be a tábort. Mihelyt elindultak, zavar és rémület vett erőt rajtuk attól való félelmükben, hogy az ellenség rájuk támad. Többször is megváltoztatták útirányukat egyszer csatarendbe álltak máskor a velük tartani akaró sebesültek közül egyeseket magukkal vittek másokat letettek a földre, ezzel töltötték az időt háromszáz lovas kivételével, akik Ignatius vezetésével eljutottak Karrhaiig, körülbelül éjfélkor. Ignatius latin nyelven odakiáltott a falakra állított őrségnek, és amikor azok visszakiáltottak, szólt, hogy hívják oda a parancsnokot. Coponiust, akinek csak annyit mondott, hogy nagy csata volt Crassus és a parthusok között; többet egy szót sem szólt, még a nevét sem mondta meg; tovább vágtatott Zeugmába, és embereivel együtt megmenekült, de nagyon hibáztatták, hogy cserbenhagyta vezérét. Crassusnak mégis hasznára volt a Coponiusszal közölt hír, mert az jól sejtette, hogy a hír nem lehet kedvező, ha az, aki hozta, ilyen gyorsan odébbállt; ezért azonnal fegyverbe szólította az őrséget, és mihelyt észrevette, hogy Crassus az úton közeledik, eléje sietett, és hadseregével együtt bevezette a városba.
A párthusok még az éjszaka folyamán észrevették az ellenség megszökését, de nem indultak üldözésükre; reggel azonban a táborban maradt nem kevesebb mint négyezer emberre rátámadtak, és mind leöldösték, azokat pedig, akik a síkságon bolyongtak az értük küldött lovasok összefogdosták.
Crassust egy tárgyalás alkalmával később a párthusok megölik. Lennox Manton skót orvos megállapította, hogy Crassust azért ölték meg, mert a tárgyalásra gyalog érkezett, ugyanis reumája miatt nem tudott lóra ülni. A párthusok ezt sértésként értelmezték. /Szóbeli közlés/
Szuréna Crassus fejét és kezét elküldte Hüródészhoz  Arméniába, de Szeleukiába küldött hírnökökkel azt a hírt terjesztette, hogy Crassust élve viszi magával, és tréfás díszmenetet rendezett, amelyet sértő szándékkal triumphusnak nevezett el Caius Paccianust, az egyik hadifoglyot, aki leginkább hasonlított Crassushoz, királynői ruhába öltöztette és kioktatta, hogy hallgasson a Crassus és Imperator névre, ha így szólítják, majd lóra ültetve vitte magával; előtte teveháton kürtösük és néhány lictor ment, vesszőnyalábaikon erszények csüngtek és a bárdokon frissen levágott római fejek. Szelekuiai zenés hetérák trágár, komikus dalokat énekeltek Crassus elpuhultságáról és gyávaságáról, s a látványt mindenki bámészkodva nézte végig.
Szuréna később összehívta a szeleukiai tanácsot, és megmutatta Ariszteidész Milésziaka néven ismert, obszcén tartalmú könyveit; ez alkalommal nem követett el csalást, mert ezeket valóban Roscius tábori poggyászában találták. Ez jó alkalmul szolgált neki, hagy hosszasan sértegesse és gúnyolja a rómaiakat, akik még háborúban sem tudják nélkülözni az ilyen dolgokat és írásokat. De Szeleukia lakói ráismertek Aiszóposz bölcsességére, és Szurénában olyan embert láttak, aki tarisznyájába elöl a Milésziaka trágárságait tette, hátul pedig parthus szibarita módjára cipelte társzekér számra ágyasait, ezeket a bizonyos tekintetben tekergő hüllőkre emlékeztető lényeket. Mert ha falanxának szem előtti, elülső része vad és félelmetes volt is sok dárdájával, íjával és lovával, e farka tánccal, csörgőkkel, cintányérral, nőszemélyek éjszakai tivornyázásában végződött. Rosciust  természetesen el kell ítélnünk de szemérmetlenség volt a parthusok részéről, hogy a Milésziaká-t ócsárolják, amikor annyi olyan Arszakész uralkodott felettük, akik milétoszi és ióniai hetairák ivadékai voltak.
Mialatt ezek az események lejátszódtak, Hüródész megbékélt az arméniai Artabazésszal, s annak húgát eljegyezte fiával, Pakorosszal. Ebből az alkalomból nagy eljegyzési lakomát és mulatságot rendeztek, amelyen több görög költői művet adtak elő; Hüródész ugyanis értett görögül, és jól ismerte a görög irodalmat, Artabazész pedig maga is írt tragédiákat, szónoki beszédeket és történelmi műveket, amelyekből néhány a mai napig is fennmaradt. Amikor Crassus fejét a királyi palotába hozták, az asztalokat már kihordták a teremből, és egy színész, név szerint trallészi Iaszón, Euripidész Bakkhaiából Agaué szerepét énekelte. A színészt megtapsolták, és ekkor lépett be a terembe Szillakész, térdre borult a király előtt, majd Crassus fejét a terem közepére dobta. A parthusok hangos örömkiáltozás közben helyükről felugráltak, a szolgák Szillakészt a király parancsára leültették, Iaszón pedig Pentheuszt ábrázoló álarcát átadta a kar egyik tagjának, vette Crassus fejét és bacchusi mámort mímelve hősi pózban énekelte:
A hegyen lejtve imént,
behozom e bikafejet, ím, a házba.
Be gazdag zsákmány!
Mindenki el volt ragadtatva, majd midőn a színész a karral a következő sorokat énekelte:
Kar: A vadölő ki ?
Aqaué: Enyém a babér.
A lakomán szintén jelen levő Pomaxathrész odaugrott hozzá, kikapta kezéből a fejet, mint akinek Iaszónnál sokkal több joga van ezeket a szavakat mondani. A király örömében ősi szokás szerint megajándékozta Pomaxathrészt, laszónuak pedig egy talentumot adatott. Mondják, hogy mint valami tragédia, ezzel a végjelenettel fejeződött be Crassus hadjárata.
 (Ford.: Máthé Elek/

II./4/f. A párthus birodalom bukása
Tabari: A Sá sá nida dinasztia uralomra jutása
(részletek)
Tabari -teljes nevén: Abú Gafar Muhammad ibn Garir at Tabari (839-923), a legnagyobb középkori arab történetíró, nagy Világkrónikájában feldolgozta a perzsa Sá sá nida birodalom történetét is. Közvetlen forrása egy korábbi arab tudósnak, Ibn Muqaffn-nak (mh. 760) "A perzsa királyok története" c. elveszett műve volt, amely pedig minden bizonnyal a Sá sánida birodalom fennállása utolsó időszakában készült perzsa hivatalos krónikának, az ugyancsak elveszett Hodáy-námäh (= Uralkodók könyve) c. gyűjteménynek fordítása vagy átdolgozása volt. Tabarinak a Sásánida dinasztia történetéről szóló leírása azért nagybecsű forrás ma is, mert a kiváló és főként lelkiismeretes arab történetíró ma már elveszett, korábbi forrásokat használt fel. Az itt közölt szemelvény a parthus birodalom és az Arsakida-dinasztia uralmának megdöntését mondja el - a hivatalossá vált "sásánida" verzió alapján. Ennek a "hivatalos" szemléletnek értelmében a Sásánida-uralkodóház törvényes jogutóda az Achaimenida-uralkodó családnak; a parthus Arsakida- uralkodócsaládot nem ismerték el, és ezt a hosszú korszakot (kb, i.e. 247 - i.sz. 226/229) a "részkirályok", azaz: az anarchia korának tekintették. Az itt közölt szemelvény is elhallgatja, hogy Ardaván (= V. Artabanos) az egyetlen törvényes király volt, a többi, "király"-nak nevezett személy csak afféle helyi "kiskirály". E torzítások mellett is valószínűleg a valóságnak megfelelően mutatja be szemelvényünk a Parthus Birodalom fennállásának utolsó éveiben eluralkodott anarchiát, a helyi "kiskirályok", nagyurak garázdálkodását, szeparatisztikus törekvéseit, és nem utolsó sorban Ardasir uralomra jutásának bitorló, erőszakos jellegét - még saját családján belül is. (Kiadása: Annales, ed. De Goeje I/2, 813-821-1.)
"Ezután levelet írt Ardaván Pahlavihoz a hegyvidék s a környező területek királyához, amelyben esedezve arra kérte, engedélyezze azt, hogy Sábúr nevű fiát megkoronázza Gózihr koronájával. Ardaván erre haragos levélben válaszolt, és közölte vele, hogy ő is és fia Ardasír is lázadókká váltak, amiatt, hogy meggyilkolták áldozataikat. De Bábak ezzel mit sem törődött. Amikor nemsokára meghalt, Sábur, Bábak fia megkoronázta magát a koronával, és atyja helyébe király lett; levélben megparancsolta Ardasir-nak, hogy siessen hozzá, de Ardasir ezt megtagadta. Sábúr haragra gyulladt vonakodása miatt, sereget gyűjtött, és harcra indult ellene. Amikor Istahrból kiindult, (egy Humay nevű erődbe jutott a Darábgird felé vezető úton, de az épületből egy tárgy rázuhant és megölte. Mikor ennek híre megérkezett Ardasihez, az Istahrba vonult). Itt találkozott testvéreinek egy csoportjával, akiknek egy része idősebb volt, ezek összegyűltek, és megajándékozták a koronával és a királyi trónnal. Így minden hatalom Ardasir kezébe jutott. Megkoronázta magát a koronával, felült a trónra, és eréllyel, virtussal kezdte uralkodását. Embereinek különböző rangokat juttatott. Abarsám nevű hívét vezírnek nevezte ki (buzurg framadár), felhatalmazást és megbízásokat adott neki, egy Fahar nevű férfiút pedig főpapnak (móbadá n-i-móbad) nevezett ki.
Azután észrevette, hogy testvérei és környezetében néhány más ember merényletet készítettek elő ellene; ekkor sokat megöletett közülük. Ekkor hírt kapott arról, hogy Darábgird népe elpártolt tőle: visszatért a városba és elfoglalta, miután lakosságának nagy tömegét megölte. Ezután Karmánba indult, amelynek királya Balas (=Vologaeses), heves harcot indított ellene; maga Ardisir bocsátkozott vele párviadalba, és elfogta Balast. Így kezére kerítette országát, és Karman királyáve fiát nevezte ki, akinek neve ugyancsak Ardasir volt. Fárs tengerparti vidékén is uralkodott egy Abtanbod nevű király, akit nagy, isteni tiszteletben részesítettek, Ardasir őellene is megindult, megölte, és kardjával kettévágta, majd megölte híveit is. Ezután kihozatta kincstárának valamennyi rejtett, felhalmozott kincsét. Mihrakhoz, Abarsas királyához intézett ezután levelet - ez a város a későbbi Ardasir-hurra körzetében fekszik s egyidejűleg a hozzá hasonló királyokhoz is, amelyben őket engedelmességre szólította fel. Mivel nem hallgattak szavára, ellene indult, és megölte Mihrakot. Ezután a (későbbi) Gor város környékére ment, megalapította a várost, és hozzáfogott a Tirbál nevű palota és a Tűz-temploma felépítéséhez. E tevékenysége közepette követ érkezett hozzá Ardaván levelével. Ardasir összegyűjtötte embereit, és előttük olvasta fel a levelet. Ez így hangzott: "Te bizony túllépted a kiszabott mértéket, és magad idézted fejedre a végzetet, te kurdok sátraiban nevelkedett kurd! Ki adott neked engedélyt a koronára, melyet fejedre tettél, a városokra, amelyeket elfoglaltál, s akiknek királyait és népét leigáztad? Ki adott neked parancsot arra, hogy felépítsd a síkságon azt a várost, amelyet most megalapítottál? - itt Gor városára célzott- Nos hát, ha módot adunk neked a további építésre, építs csak a síkságon tíz mérföldes várost, és nevezd el Rám- Ardasirnak (= Ardasir öröme):' Egyben tudatta vele, hogy máris útnak indította ellene Nirofart, Ahváz királyát, hogy az bilincsbe verve vigye elébe. Erre Ardasir levélben így válaszolt: "Allah az, aki megajándékozott a koronával, melyet fejemre tettem, királlyá tett a városok fölött, amelyeket elfoglaltam, és segítséget adott nekem mindazok ellen a királyok és hősök ellen, akiket megöltem. Ami pedig azt a várost illeti, amelyet felépítek és majd Rám-Ardasirnak nevezek el - remélem, hogy ha téged is kézre kerítelek, akkor a te fejedet és kincseidet is elküldöm a Tűznek abba a templomába, amelyet már meg is alapítottam Ardasir-hurra városában." Ezután Ardasir lstahr irányába vonult, Abarsamot pedig Ardasir-hurra-ban helyetteséül hagyta. Rövid idő múlva máris levél jött hozzá Abarsámtól, arról, hogy Ahvaz királya már meg is jelent, de megveretvén elmenekült. Ezután (Ardasir) Ispahan ellen vonult, fogly

 
Óra
 
Számláló
Indulás: 2008-11-28
 
Törökszentmiklós

Cmertm98db4.jpg

 
Látogatottság
free counters
 

A horoszkóp a lélek tükre,egyszer mindenkinek érdemes belenézni.Keress meg és én segítek értelmezni a csillagok állását!    *****    HAMAROSAN ÚJRA ITT A KARÁCSONY! HA SZERETNÉL KARÁCSONYI HANGULATBA KEVEREDNI, AKKOR KATT IDE: KARACSONY.GPORTAL.HU    *****    Nyakunkon a Karácsony, ajándékozz születési horoszkópot barátaidnak, ismerõseidnek.Nagyon szép ajándék! Várlak, kattints    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Gigágá! Márton napján is gyertek a Mesetárba! Nemcsak libát, de kacsát is kaptok! Játsszatok velünk!    *****    A Nintendo a Nintendo Music-kal megint valami kiváló dolgot hozott létre! Alaposan nagyító alá vettem, az eredmény itt.    *****    Leanderek, Parfümök, Olajok, és Szépségápolási termékek! Használd a LEVI10 kupont és kapj 10% kedvezményt!Megnyitottunk    *****    Megjelent a Nintendo saját gyártású órája, a Nintendo Sound Clock Alarmo! Ha kíváncsi vagy, mit tud, itt olvashatsz róla    *****    Megnyílt a webáruházunk! Parfümök, Szépségápolási termékek, Olajok mind egy helyen! Nyitási akciók, siess mert limitált!    *****    Az általam legjobbnak vélt sportanimék listája itt olvasható. Top 10 Sportanime az Anime Odyssey-n!    *****    Pont ITT Pont MOST! Pont NEKED! Már fejlesztés alatt is szebbnél szebb képek! Ha gondolod gyere less be!    *****    Megnyílt a webáruházunk! NYITÁSI AKCIÓK! Tusfürdõ+Fogkrém+Sampon+Izzadásgátló+multifunkcionális balzsam most csak 4.490!    *****    Új mese a Mesetárban! Téged is vár, gyere bátran!    *****    Veterán anime rajongók egyik kedvence a Vadmacska kommandó. Retrospektív cikket olvashatsz róla az Anime Odyssey blogban    *****    Parfümök, Olajok, Párologtatók mind egy weboldalon! Siess mert nyitási AKCIÓNK nem sokáig tart! Nagy kedvezmények várnak    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Aki érdeklõdik a horoszkópja után, az nem kíváncsi, hanem intelligens. Rendeld meg most és én segítek az értelmezésben!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött + napi agymenések és bölcseletek    *****    KARATE OKTATÁS *** kicsiknek és nagyoknak *** Budapest I. II. XII.kerületekben +36 70 779-55-77