| Nomád népek : Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 6 rész. |
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 6 rész.
Gy. Ruitz Izabella fordítása 2010.01.21. 20:48
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 6 rész.
Gy. Ruitz Izabella fordítása
XXX. [MENGÜ PALOTÁJA KARAKORUM MELLETT ÉS A HÚSVÉTI ÜNNEP]
(1) Mengünek van Karakorumnál, a város falai mellett egy nagy udvara, melyet téglafal vesz körül úgy, mint nálunk a szerzetesek perjelségeit. Van itt egy nagy palota, melyben évente kétszer rendez tivornyázást, egyszer húsvét táján, mikor áthalad rajta, és egyszer nyáron, amikor visszatér. Ez utóbbi a fontosabb alkalom, mert ilyenkor összegyűlnek udvarához az összes nemesurak, akik kéthónapi úttal elérhető messzeségben vannak, és akkor elhalmozza őket ruhákkal és ajándékokkal, és csillogtatja nagy dicsőségét. Vannak itt még más házak is nagy számban, hosszúak, mint egy-egy csűr, ezekben tartják élelmüket és kincseiket.
(2) E nagy palota bejáratába, mivel csúnya látvány volt a tejjel és más italokkal telt tömlőket behurcolni ide, a párizsi Willelmus mester egy nagy ezüstfát készített számára, melynek gyökereinél négy ezüstoroszlán hever, belsejében csővel, és mind fehér kancatejet okád. A fa belsejében négy cső vezet egész a fa csúcsáig, felső végei lefelé hajlanak, és mindegyiken egy-egy aranyozott kígyó van, mely farkával a fatörzsre tekeredik. A csövek egyikén bor folyik, a másikon karakumisz, vagyis erjesztett kancatej, a harmadikon bal, azaz mézből készült ital, a negyediken rizssör, amit daraszunnak mondanak.* És minden ital felfogására egy ezüstedény van készítve a fa lábához. A négy cső között a tetejére egy trombitát tartó angyalt csinált a mester, és a fa alá egy fülkét, ahol egy ember el tud rejtőzni. A fa közepében egy cső vezet egész az angyalig. Először fúvókat készített Willelmus mester, de nem adtak elég szelet. A palotán kívül egy kamra található, ebben tárolják az italt, és itt állnak a szolgálattevők* öntésre készen, ha az angyalt trombitálni hallják. A fán ezüstágak, levelek meg körték vannak.
(3) Mikor tehát kifogyóban van az ital, a pohárnokmester felkiált az angyalhoz, hogy fújja meg a trombitát. Meghallva ezt a fülkében elrejtőzött ember, erősen belefúj az angyalhoz vezető csőbe, az angyal szájához emeli a trombitát, s az igen harsány hangon megzendül. Hallatára a kamrában levő megbízottak beöntik az italt, ki-ki a magáét a megfelelő csőbe, s a csövekben felfelé, majd lefelé ömlenek az erre előkészített edényekbe. Ekkor a pohárnokok kiöntik és körülhordozzák a palotában a férfiaknak és asszonyoknak.
(4) A palota maga olyan, mint egy templom, középen fő hajóval s két oszlopsor mögött két oldalhajóval; a déli oldalon három kapu van, a középső előtt belül áll ez a fa. Maga a kán az északi végén ül egy emelvényen, úgyhogy mindenki jól láthassa; két lépcső vezet fel hozzá, az egyiken megy fel az, aki az italt felszolgálja; s a másikon jön le. Középen, a fa és a kánhoz vezető lépcsők között levő térség üres, itt áll ugyanis a serleget felszolgáló pohárnok, és itt helyezkednek el az ajándékokat hozó követek. A kán mint valami istenség ül fenn a magasban. Jobbján, vagyis a nyugati oldalon vannak a férfiak, balján az asszonyok. A palota ugyanis észak-déli irányban fekszik. Délen, az oszlopok mellett jobb oldalon erkélyszerűen megemelt ülések vannak, itt helyezkednek el a kán fia és fivérei. A bal oldalon ugyanígy van, itt feleségei és leányai foglalnak helyet. Csak egy asszony ül az emelvényen a kán mellett, de nem olyan magasan; mint ő.
(5) Mikor tehát a kán meghallotta, hogy a művet bevégezték, meghagyta a mesternek, hogy állítsa fel a helyére, és jól szerkessze össze; ő maga feketevasárnap* táján nagy jurtáját odahagyva, kis jurtáival felkerekedett. A baráttal együtt mi is követtük, és újabb tömlő bort kaptunk tőle. Hegyek között haladt át, ahol heves szél és nagy hideg volt, és erősen havazott. Ezért éjféltájban a baráthoz meg hozzánk küldött, hogy könyörögjünk Istenhez a szél és hideg csillapodása érdekében, mivel a kíséretében levő összes állat veszélyben van, főleg mert ebben az időszakban vemhesek, és elleni készülnek. Ekkor a barát tömjént küldött neki, meghagyva, hogy Istennek ajánlva helyezze a parázsra. Hogy megtette-e vagy sem, nem tudom, de a vihar, mely már két napja dühöngött s a harmadik naphoz közelgett, elült.
(6) Virágvasárnap* elértünk Karakorumhoz. Kora hajnalban fűzfaágakat szenteltünk, melyeken még semmiféle rügy nem mutatkozott, és három óra körül a lobogós keresztet magasba emelve bevonultunk a városba, végig a mohamedánok negyedének közepén, ahol a vásár és hetipiac van, egész a templomig. A nesztoriánusok körmenetben járultak elénk. Mikor a templomba léptünk, mise bemutatásához készülve találtuk őket. A mise után valamennyien megáldoztak, és tőlem is kérdezték, nem kívánok-e megáldozni. Azt feleltem, hogy már ittam aznap, és az ember nem veheti magához a szentséget, csak éhgyomorra.
(7) Miután bemutatták a misét – már estéli órára járt –, Willelmus mester nagy boldogan lakására vezetett minket, hogy megvacsorázzunk vele. A mester felesége, egy lotharingiai ember leánya,* Magyarországon született, és jól ismeri a francia s a kun nyelvet. Találkoztunk itt egy másik emberrel is, név szerint Basiliusszal, egy angol fiával, aki Magyarországon született, és tud az említett nyelveken. Vacsora végeztével nagy örömujjongások közepette viskónkhoz kísértek, melyet a tatárok a templomhoz közel egy térségen helyeztek el számunkra a barát imaházával egyetemben.
(8) Másnap a kán bevonult palotájába; a barát, én és a papok elmentünk hozzá. Társamat nem engedték menni, amiért a küszöbre taposott volt. Én sokat tépelődtem magamat illetően, hogy mit tegyek: menjek-e vagy sem? Tartottam a botránytól, ha távol maradnék a többi kereszténytől, tudtam azt is, hogy ez így tetszik a kánnak, továbbá féltem, hogy akadály gördül a jó elébe, aminek elérhetését reménylettem, s ezért úgy döntöttem, inkább elmegyek, bárha az ő bűbájolással és bálványimádással teli cselekedeteiket fogom látni. És nem fogok ott mást tenni, mint fennhangon imádkozom az egész egyházért és a kánért, hogy Isten kormányozza őt az örök üdvösség útjára.
(9) Bevonultunk tehát az udvarba, mely elég jó fekvésű volt. Nyáron mindenütt az öntözést szolgáló patakok szelik át. Ezután beléptünk a férfiakkal és asszonyokkal zsúfolt palotába, és megállottunk a kán előtt; hátunk mögött volt az ismertetett fa, mely edényeivel a palota jó részét elfoglalja. A papok két megszentelt cipót hoztak és egy tálban gyümölcsöket, ezeket áldást mondva felkínálták neki, s a pohárnok felvitte az igen fönséges és magas helyen trónoló kánnak. Ő az egyik cipót rögtön enni kezdte, a másikat pedig odaküldte fiának és egyik öccsének; ez utóbbi egy bizonyos nesztoriánus irányítása mellett nevelkedett, és ismeri az evangéliumot, ő is elkérette tőlem a Bibliát, hogy megtekintse. A papok után a barát mondotta el imáját, majd a barát után én. Ekkor a kán megígérte, hogy másnap eljön a templomba, mely hatalmas nagy és szép, s fölötte a mennyezetet egészében arannyal átszőtt selyem borítja. Másnap a kán folytatta útját, kimentve magát a papoknál, amiért nem mert a templomhoz menni, de azt hallotta, hogy oda viszik a halottakat.
(10) Mi a baráttal Karakorumban maradtunk; az udvarbeli papok is maradtak, hogy itt ünnepeljék meg a húsvétot. Közeledett nagycsütörtök és húsvét,* és nem voltak velem miseruháink. Figyeltem a nesztoriánusok istentiszteleti rendjét, és sokat tusakodtam: mit tegyek, vegyem-e magamhoz a szentséget tőlük, vagy celebráljak az ő ruháikban, az ő kelyhükkel, az ő oltárukon, vagy teljességgel tartózkodjam a szentségtől. Ez időben nagy sereg keresztény gyűlt össze ide: magyarok, alánok, oroszok, grúzok, örmények, akik mind meg voltak fosztva a szentségtől, amióta fogságba estek, mert a nesztoriánusok nem akarják őket templomukhoz engedni, csak avval a feltétellel, ha tőlük újra megkeresztelkednek, mint mondják. Nekünk azonban egyáltalán nem tettek erről említést, sőt beismerték, hogy a római egyház a feje minden egyháznak, és hogy ők is a pápától kellene kapják a patriarkát, ha az utak nyitva volnának. Nekünk szívest kiszolgáltatták szentségüket, s engem a kórus bejáratába állítottak, hogy lássam szertartásaik lefolytatását, húsvét előtti napon pedig a keresztelő kút mellett kaptam helyet, hogy a keresztelés módját megtekintsem.
(11) A nesztoriánusok azt mondják, hogy őriznek abból a kenőcsből, mellyel Mária Magdolna az Úr lábát megkente; mindig annyi olajat öntenek belé, amennyit elvesznek, hogy vele süssék kenyerüket. E keleti népek ugyanis valamennyien zsiradékot, vajat, juhfarok zsírját* vagy olajat tesznek a kenyerükbe kovász helyett. Azt is mondják, hogy őriznek abból a lisztből, melyből az Úr által megszentelt kenyér készült, és mindig annyit tesznek hozzá, amennyit elvesznek belőle. Kórusuk mellett van egy kamarájuk meg egy kemencéjük, itt sütik tiszteletteljes odaadással a megszentelésre szánt kenyeret. Az említett olajjal tehát egy tenyérnyi széles kenyeret készítenek, azt először tizenkét darabra tördelik az apostolok száma szerint, azután e darabkákat a nép sokaságának arányában felosztják; a pap mindegyiknek kezébe adja Krisztus testét, az illető saját tenyeréből nagy tisztelettel lenyeli, majd tenyerét feje tetejéhez törli.
(12) Az említett keresztények meg a barát is esdve kértek Istenre, hogy celebráljunk. Ekkor valamennyiöket nyilvánosan meggyóntattam – már amennyire tolmácsomon keresztül lehetséges volt –, elsorolva a tízparancsolatot, a hét halálos bűnt s a többi vétket, melyet az ember szánni és meggyónni tartozik. Mentegetőztek a lopás miatt, mondván, hogy lopás nélkül nem tudnának megélni, mert uraik nem látják el őket sem ruhával, sem élelemmel. Ekkor én mérlegelve, hogy jogos ok nélkül vittek-e el tárgyakat vagy jószágokat, azt mondottam nekik, hogy uraik holmijából elvihetik a napi szükségletükre valókat, és kész vagyok ezt Mengü kánnak is szemébe mondani. Egyesek közülük katonák voltak, ezek mentegették magukat, hogy kénytelenek háborúba menni, különben megölik őket. Én határozottan megtiltottam nekik, hogy keresztények ellen menjenek vagy azokat bántsák, inkább vessék alá magukat a halálnak, mert így mártírokká válnak. És hozzátettem, ha valaki a tanítás miatt Mengü kánnál be akarna vádolni, kész vagyok a kán füle hallatára is hirdetni. Mikor ugyanis ezeket tanítottam, jelen voltak az udvarbeli nesztoriánusok, és gyanítottam, hogy esetleg bepanaszolnak.
(13) Ekkor Willelmus mester egy ostyasütő vasat formáltatott nekünk: volt néhány miseruhája is, melyet valamikor magának készített. A mester ugyanis ismerte valamelyest az írást-olvasást, és klerikus gyanánt viselkedett. Francia modorban kifaragta a Szent Szűz képmását, s a reázáródó szárnyakra bevéste nagyon szépen az evangélium történetét, csinált egy ezüstdobozkát Krisztus testének őrzésére, s az ereklyék számára a doboz oldalán rekeszeket. Csinált továbbá egy szekérre helyezett imaházat, melyre szent történetek voltak festve igen szépen.
(14) Átvettem hát tőle ruháit, megáldottam őket, és a mi szokásunk szerint igen szép ostyákat készítettünk. A nesztoriánusok keresztelőkápolnájukat jelölték ki számomra, ahol egy oltár volt. Pátriárkájuk Bagdadból* egy négyszögletű bőrművet küldött nekik hordozható oltár gyanánt, szent kenettel volt kikészítve, és ezt használták megszentelt kő helyett. Így nagycsütörtökön* az ő ezüstkelyhükkel és patenájukkal mutattam be miseáldozatot, mely edények igen nagyok voltak; hasonlóképpen történt húsvét napján* is. Megáldoztattuk a népet, Isten áldásával, mint remélem. A nesztoriánusok hatvannál is több embert kereszteltek meg húsvét előestéjén a legnagyobb rendben. És nagy volt az öröm mind az összes keresztény között.
XXXI. [WILLELMUS MESTER BETEGSÉGÉRŐL; A NESZTORIÁNUS PAP HALÁLÁRÓL]
(1) Történt ekkor, hogy Willelmus mester súlyosan megbetegedett. Mikor már lábadozott, a barát meglátogatva őt, itatott vele a rebarbarából, úgyhogy kis híján megölte. Mikor én felkerestem a mestert, s ilyen súlyos állapotban találtam, megkérdeztem: mit evett vagy ivott. Ő elmesélte, hogyan adott neki a barát az említett italból; ő két teli kancsóval ivott belőle, abban a hiszemben, hogy az szentelt víz. Ekkor odamentem a baráthoz, és azt mondottam neki: „Vagy úgy tegyél, mint az apostol, valóban csodákat mívelve az ima és a Szentlélek ereje által, vagy úgy, mint az orvos a medicina tudománya szerint. Te olyan embereknek, akik nincsenek erre előkészítve, erős gyógyitalt adsz, mintha valami megszentelt dolog volna, amiért a legsúlyosabb botrányba keverednél, ha az emberek tudomására jutna.” Ettől fogva kezdett félni és óvakodni tőlem.
(2) Ekkortájt történt az is, hogy megbetegedett az a pap, aki a többieknek mintegy esperese volt. Barátai valami mohamedán varázslóért küldöttek; ez a következőket mondotta neki: „Egy bizonyos sovány ember, aki nem eszik, nem iszik, nem alszik ágyban, haraggal viseltetik iránta. Ha sikerülne áldását megnyerni, meggyógyulna.” A mondottakat a barátra értették; éjfél körül elment hozzá a pap felesége, nővére és fia, kérlelvén, hogy jöjjön el a paphoz, és mondjon áldást reá. Bennünket is felkeltettek, hogy járjunk közbe a barátnál. A mi kérlelésünkre így felelt: „Hagyjátok a papot magára, mert ő a másik hárommal, akik hozzá hasonlóan rossz útra fognak jutni, összebeszélt, hogy az udvarhoz megy, és Mengüt rábírja, hogy engem és titeket űzzön el e vidékről.”
(3) Ezt megelőzően ugyanis valami ellentét volt közöttük, mert Mengü és feleségei húsvét előestéjén négy jasztukot és selyemkelméket küldtek a barátnak meg a papoknak, hogy osszák el maguk között. A barát egy jasztukot megtartott a saját jussaként, a három többi közül az egyik – rézből lévén – hamisnak bizonyult; így a papok megítélése szerint a barát túlságosan nagy részt foglalt le magának. Ezért lehetséges, hogy valami szóbeszéd volt erről közöttük, amit aztán visszamondtak a barátnak.
(4) Napkeltével elmentem a mondott paphoz: kínzó fájdalmat érzett az oldalában, és vért köpött, amiből azt következtettem, hogy daganata* van. Intettem, ismerje el a pápát minden keresztények atyjának, amit ő rögtön meg is tett, megfogadva, hogy ha Isten visszaadja egészségét, elzarándokol a pápához, s a lábához borul, és becsülettel kieszközli, hogy a pápa áldását küldje Mengü kánnak. Figyelmeztettem arra is, hogy szolgáltassa vissza, ha valami idegen jószág volna nála; azt mondta, nincs semmi efféléje. Beszéltem aztán az utolsó kenet szentségéről is; erre így felelt: „Nálunk nincs szokásban, és pap fiaink nem is tudják feladni, kérlek, add fel nekem aszerint, amint ti tudjátok.” Intettem továbbá a gyónásra, amit ők nem gyakorolnak. Paptársai egyikének röviden fülébe beszélt. Ezután kezdte magát jobban érezni, és kért, hogy menjek el a barátért; elmentem.
(5) A barát kezdetben ellenkezett, de amikor meghallotta, hogy a pap jobban érzi magát, mégis nekiindult keresztjével; én is mentem, magammal víve Willelmus mester dobozában Krisztus testét, melyet a mester kérésére húsvét napján őrizetbe vettem. Ekkor a barát lábával tapodni kezdte a papot, s az igen alázatosan megölelte a lábát. Én így szóltam hozzá: „A római egyháznak az a szokása, hogy a betegek magukhoz veszik Krisztus testét útravalóul és oltalmul az ellenség minden cselvetése ellen; íme, Krisztus teste, melyet húsvét napján szenteltem meg. Tégy hitet mellette, és kérjed.” Mire ő nagy hittel kijelentette: „Teljes szívemből kérem.” Mikor pedig levettem róla a takarót, nagy szenvedéllyel ezt mondta: „Hiszem, hogy ez az én Teremtőm és Megváltóm, aki nekem az életet adta és a halál után ismét visszaadja az egyetemes feltámadásban.” És így átvette kezemből Krisztus testét, a római egyház szokása szerint.
(6) Ekkor a barát maradt vele, és távollétemben nem tudom, miféle italokat adott neki. Másnap a pap állapota végzetesre fordult. Ekkor én vettem az ő szentnek mondott olajukat, és megkentem a beteget a római egyház szertartása szerint úgy, ahogy arra megkért volt. A saját olajunk nem volt velem, mivel Szartach papjai mindent ott tartottak. És miután elmondottuk a haldoklóért szóló felajánlást, és szerettem volna ottmaradni elköltözésénél, a barát hozzám küldött, üzenvén, hogy távozzam, mert ha jelen volnék halálánál, egy évig nem léphetnék be a kán házába. Mikor ezt megmondtam a barátainak, ráhagyták, hogy így igaz, és kértek, menjek el, nehogy akadályozzon a jó ügyben, amit különben előmozdíthatnék.
(7) A pap halála után a barát így szólt hozzám „Ne sajnáld – mondotta –, én öltem meg az imáimmal. Egyedül ő volt művelt [közöttük], és velünk szembenállt, a többiek nem tudnak semmit; ezentúl a többi mind s maga Mengü kán is lábunkhoz fog járulni.” Utána elbeszélte nekem a varázsló már ismertetett válaszát; én hitetlenkedve tudakoltam az elhunyt pap barátaitól, vajon igaz-e. Azok ráhagyták, hogy igaz, de hogy a varázslót előre kioktatták-e vagy sem, azt nem tudták.
(8) Később rajtakaptam a barátot, amint az említett varázslót a feleségével kápolnájába hívta, port rostáltatott és jósoltatott magának. Volt egy bizonyos orosz diakónus is vele, aki jósolt neki. Mikor erről utóbb tudomást szereztem, elborzadtam ostobaságán, és így szóltam hozzá: „Testvér, olyan embernek, akit a mindeneket tanító Szentlélek tölt el, nem kell varázslók válaszát vagy tanácsát keresnie; minden ilyesmi tiltva van, és kiközösíttetik, aki efféléket követ.” Ekkor mentegetőzni kezdett, hogy nem igaz, nem jár ilyesmik után. Én azonban nem tudtam elszakadni tőle, mert magának a kánnak parancsa helyezett hozzá, és nem költözhettem el az ő különleges utasítása nélkül.
XXXII. [KARAKORUMRÓL; MENGÜ CSALÁDJÁRÓL]
(1) Karakorum városáról* tudja meg felséged, hogy a kán palotáját nem számítva bele, nincs akkora, mint Saint Denis* belvárosa, és Szent Dénes monostora tízszer többet ér annál a palotánál. Két negyede van: egyik a mohamedánoké, ahol a hetivásárokat tartják, és sok kereskedőt vonz magához, egyrészt az udvar miatt, mely mindig a közelében van, másrészt a követek sokasága miatt; a másik negyed a kínaiaké, akik valamennyien mesteremberek. Ezeken a negyedeken kívül vannak az udvari írnokok nagy palotái. Tizenkét bálványcsarnoka van, különböző nemzetbelieké; két mecsete, ahol Mohamed vallását hirdetik, és egy keresztény temploma a város végén. A várost agyagfal zárja körül, és négy kapu nyílik rajta. A keleti kapunál adják-veszik a kölest és más gabonafélét, ami ritkán kerül eladásra, a nyugatinál vásárolják a juhokat és kecskéket, a délinél az ökröket és a taligákat, az északinál a lovakat.
(2) A mennybemenetel ünnepe előtt az udvar nyomába szegődtünk, és az ünnepet megelőző vasárnapon* értük be. Másnap Bulgaj, a legfőbb jegyző és bíró hívatott: a barátot egész háznépével, minket és minden követet és idegent, aki a barát házánál megfordult. Egyenként idéztek Bulgaj színe elé, előbb a barátot, utána bennünket; aprólékosan faggatni kezdtek: honnan vagyunk, miért jöttünk, mi a foglalkozásunk. Azért volt ez a vizsgálat, mert Mengü kánnak hírül hozták, hogy különböző álöltözetben négyszáz asszaszin* hatolt be az országba, hogy őt megöljék. Ez idő tájt az említett úrnő visszaesett betegségébe, és a barátért küldött, de az nem akarva menni, így felelt: „Az úrnő ismét bálványimádókat gyűjtött maga köré, gyógyítsák meg azok, ha tudják. Én többet nem megyek.”
(3) Az Úr mennybemenetelének előestéjén végiglátogattuk Mengü kán valamennyi házát, és láttam, amikor ivásra készülve, a kumiszból az ő nemezbálványaiknak hintettek. Ekkor azt mondottam a barátnak: „Mi egyezsége van Krisztusnak Beliállal?!* Mi dolga a mi keresztünknek ezekkel a bálványokkal?!”
(4) Mengü kánnak egyébként nyolc fitestvére van: édestestvére három és apáról való féltestvére öt. Az egyik édestestvérét az asszaszinok országába küldte* – ezeket ők mulhideknek mondják* –, és meghagyta, hogy valamennyit irtsa ki; a másik Perzsia felé vonult,* és már be is hatolt oda, feltehetőleg Törökország megszállására készülve, hogy onnan indítson sereget Bagdad és Vatatzész ellen. A többiek közül az egyiket Kínába menesztette,* bizonyos kínaiak ellen, akik eddigelé nem engedelmeskedtek neki. Kisebbik édes öccsét, név szerint Arik-Bökét* maga mellett tartotta; ez birtokolja anyjuk udvarát, aki keresztény volt, s az ő szolgája Willelmus mester.
(5) Ugyanis a kán egyik apai féltestvére fogta el Willelmust Magyarországon, egy bizonyos Belegrave* [Fehérvár] nevű városban, ahol egy a Rouen melletti Belleville*-ből való normann volt a püspök. Vele együtt ejtette foglyul a püspök egyik unokaöccsét* is, akit láttam itt Karakorumban. A kán fivére adta oda Willelmus mestert Mengü anyjának, mert az nagyon óhajtotta magának. Az úrnő halálával Willelmus átkerült Arik-Bökéhez, az anyai udvar valamennyi tartozékával egyetemben. Arik-Bökétől szerzett róla tudomást Mengü kán, aki az ismertetett mű bevégzése után száz jasztukkal, vagyis ezer márka súlyú ezüsttel* jutalmazta a mestert.
(6) Mennybemenetel ünnepének előestéjén tehát Mengü kán kijelentette, hogy el akar menni anyja udvarát meglátogatni, mivel már a közelébe ért. A barát azt mondta, szeretne vele menni, hogy anyja lelkére áldását adja. A kán beleegyezett. Mennybemenetel ünnepének estéjén az említett úrnő állapota nagyon súlyosra fordult, s a fősámán* a baráthoz küldött, utasítva őt, hogy ne harangozzon a fával. Másnap, mikor az egész udvar felkerekedett, az asszony udvara hátramaradt. Mikor pedig a letáborozás helyéhez értünk, a barátnak megparancsolták, hogy a szokásostól eltérően az udvartól messzebbre üsse fel tanyáját. Ő teljesítette.
(7) Ekkor Arik-Böke felvonult bátyja, a kán fogadására. A barát és mi, látva, hogy mellettünk készül elhaladni, elébe járultunk a kereszttel. Ő felismert minket, mivel egy más alkalommal járt már imaházunknál, és kezét kinyújtva keresztet vetett felénk, mint a püspökök szokták. Erre a barát, lóra szállva és gyümölcsöket víve magával, követte őt. Arik-Böke bátyja udvara előtt megállapodott, várakozva, amíg az a vadászatból megjő. A barát is nyomban leszállott a lóról, s felkínálta neki gyümölcseit, amit az el is fogadott.
(8) Mellette a kán udvarából való két mohamedán főember ült. Arik-Böke tudva a keresztények és mohamedánok között dúló viszálykodásról, megkérdezte a barátot, hogy ismeri-e ezeket a mohamedánokat. A barát így válaszolt: „Igen, tudom, hogy kutyák, miért tűröd őket magad mellett?” Azok ráfelelték: „Miért mondasz nekünk sértő szókat, amikor mi semmi ilyet nem mondottunk neked?” Erre a barát visszavágott: „Igazat beszélek, a ti Mohamedetekkel együtt hitvány ebek vagytok.” Ekkor elkezdték Krisztust káromolni, de Arik-Böke megtiltotta nekik, mondván: „Ne szóljatok így, mert mi tudjuk, hogy a Messiás Isten.”
(9) Ebben az órában hirtelen akkora szél támadt és sepert végig az egész úton, mintha ördögök száguldoztak volna rajta, kevéssel utána híre jött, hogy az az úrnő meghalt.
(10) Következő napon a kán egy másik útvonalon megindult visszafelé saját udvarához; ugyanis az a babonaságuk, hogy sohasem térnek vissza ugyanazon az úton, mint amelyiken mentek. Továbbá, ha az udvar valahol megállapodott volt, távozása után senki sem mer keresztülmenni az egykori táborhelyen, sem gyalog, sem lóháton, mindaddig, míg az ott rakott tűz nyomai végleg el nem tűnnek.
(11) Azon a napon útközben néhány mohamedán csatlakozott a baráthoz, kihívóan viselkedtek és vitatkoztak vele; mikor a barát már nem tudott érvekkel védekezni, és amazok gúnyolták őt, akkor a kezében tartott ostorral akarta őket megzabolázni, addig-addig, míg e szavait és a korábbiakat is bepanaszolták az udvarnál. Erre azt a parancsot kaptuk, hogy a többi követtel együtt telepedjünk le, és ne az udvar előtt, mint addig tettük.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
