Mameluk lovas íjász kiképzés.

Hassanein Rabie fordította : Szebényi Tibor  2010.01.25. 20:48

Magyarra fordította: Szebényi Tibor (amit én írtam hozzá, az piros színű)

 

 

Ennek az írásnak az a célja, hogy bemutassa a mameluk lovasok képzését a tibaq-okban (egyes száma tibaqa), ami a kairói fellegvár kiképzőbarrakjainak elnevezése. Al-Maqrizi szerint a szultán első dolga az volt, hogy a megvásárolt külföldi rabszolgákat (=mameluk) valamelyik tibaqa-ba küldte, „fajuk” vagy származásuk szerint szétosztva őket. Ayalon professzor kihangsúlyozza, hogy a tibaq-okat csak a szultáni mamelukok képzésére használták (al-mamalik al-sultaniyya), akik a mameluk sereg gerincét alkották.

 

Úgy látszik, a mameluk szultánok már az egyiptomi uralmuk korai időszakában elkezdték a tibaq építését. Ibn Taghri Birdi Nujum című művében van utalás arra, hogy Bajbars szultán két vagy több tibaqa-t építtetett mamelukjai számára; al-Maqrizi írja, hogy Qalawun szultán személyesen látogatta a tibaq-okat, hogy ellenőrizze mamelukjai morálját és életkörülményeiket. Amikor 715-ben (keresztény időszámítás szerint 1315-ben) al-Burj al-Mansuri és a szomszédos tibaq részben leégtek, Qalawun szultán fia, al-Nasir Muhammad újakat építtetett.

 

Az elérhető forrásokból nem derül ki, hány tibaqa működött az egyes szultánok alatt. Egyedül Khalil ibn Shahin al-Zahiri szolgál érdemi információval a XV. sz.-ból: 12 tibaqa működött, mindegyik egy utcahossznyi volt, és egyenként ezer mameluknak biztosítottak szállást.

 

Al-Maqrizi az egyetlen ismert krónikás, aki által megismerhetjük a tibaqa-ban folyó életet a Mameluk Szultánság fénykorában. Mindegyik tibaqa-ban jutott legalább egy faqih egy csapat fiatal mamelukra, aki tanította nekik a Koránt, az arab írást és a muszlim imákat. Al-Maqrizi kiemeli, hogy ezidőtájt a kiképzés rendkívül szigorú volt. Khalil ibn Qalawun szultán alatt egy mameluk sem tölthette az éjszakát a tibaqa-n kívül. Al-Nasir Muhammad engedélyezte, hogy forgó rendszerben, kísérővel járhassanak a közfürdőbe, és a nap végén kellett visszatérniük a tibaqa-ba. Erre nagyjából hetente egyszer került sor. A kihágásért és a vallási előírások megszegéséért való büntetés kegyetlen volt, amit a faqih, az eunuhok, vagy a ra’s nawbat al-nuwab, a mameluk parancsnok hajtott végre.

 

Később jelentős változások történtek. A szultánok felnőtt rabszolgákat kezdtek vásárolni, akiknek már volt valamilyen képzettségük, például tengerészeket, pékinasokat, stb. A városokban élhettek és házasodhattak helyi nőkkel.

 

A tulajdonképpeni katonai képzés akkor kezdődött, amikor a mameluk nagykorú lett. A kiképzést vezetőt mu’allim-nak nevezték, az ő feladata volt a furusiyya tanítása minden csoportnak. A furusiyya a lovas hadviselés összefoglaló neve, a lovaglás és a lóval való bánás tudományát, a lándzsa használatát, az íjászatot és a vívást foglalta magában. Ibn Qayyim al-Jawziya írta 751-ben (1356), hogy a mameluk, aki elsajátította e négy tudományt, teljesítette a kiképzést és teljes értékű lovas harcossá (faris) vált.

 

 

 

A lovaglás tanítása addig folyt, míg a mameluk biztosan meg tudta ülni szőrén a lovat (’ala al-’ari). Először szárított agyagból, kőből vagy fából készült műlovon gyakorolt. A mu’allim megtanította a helyes felugrást. Ezután felnyergelték a műlovat és tovább gyakorolta a felugrást, végül teljes felszerelésben is. A képzés az élő lovon történő lovaglással folytatódott.

 

A lovon először gyapjú takaró volt. A ló bal oldalán kellett állnia, bal kezében a korbáccsal, jobb kezét a ló nyakára kellett tennie a sörény mögé. Miután felugrott, jobb kezével megveregette lova nyakának jobb oldalát. Először nyereg nélkül gyakorolt, lépésben, majd ügetésben, végül vágtában.

 

A nyergelt lovon, mestere felügyeletével megtanulta a szár helyes tartását, a biztos ülést a nyeregben, a kengyelbe állást, a poroszkálást (?), és a fordulást. A tanítás része volt a leszállás, a felszerelés tartása, a kengyelek használata, mely ismeretek minden lovas számára kötelezőek voltak. Érdemes kiemelni, hogy tudniuk kellett kezelni hátasukat, ha megbetegedett. Badr al-Din Baktut al-Rammah al-Khazindari 711-ben (1311) írta, hogyha a harcos nem tudja ellátni beteg lovát, akkor képzése nem teljes. A források sok információt tartalmaznak a lóbetegségekről és kezelésükről.

 

Hasonlóan fontos volt a lándzsaforgatásban való jártasság, ami Muhammad ibn Ya’qub ibn Akhi Hazzam szerint a furusiyya csúcspontja. Csak a teljesen megfelelő lovat használhatták erre. A mameluknak egyedül kellett felnyergelnie lovát, nem számíthatott soha segítségre. Megtanulta, hogyan szálljon fel és le a lóról lándzsával a kézben, hogyan tartsa fegyverét támadáskor és visszavonuláskor, és hogyan fogja a szárral együtt.

 

A lándzsamester tanította meg, hogyan viselkedjen az ellenséggel való találkozáskor: hogyan védekezzen, hogyan hagyja el a csatát, hogyan meneküljön a nehéz helyzetekből, hogyan szálljon harcba és hogyan döfjön.

 

A birjas nevű gyakorlat (a céltárgy neve a birjas) kiemelt fontosságú volt. Ez egy hét szelvényből álló, fából készült cél volt. A darabokat egymásra rakták, ami így a ló magasságát érte el, a tetejére pedig egy fadarabba állított fémgyűrűt tettek. A lovas megközelítette a célt és megkísérelt fegyverével a gyűrűbe döfni. Ha sikerült, fegyverével elvitte a gyűrűs fadarabot; ha nem sikerült, feldöntötte a tornyot, vagy lándzsája kiesett a kezéből.

 

Nem a birjas volt az egyedüli cél a lándzsás gyakorlatok során. Najm al-Din al-Ahdab al-Rammah említ földön szétszórt céltárgyakat, amiket vágtában kellett felszúrni a lándzsa hegyére. Említ még olyan gyakorlatot, minek során tizenkét fémgyűrűt kell feltűzni a lándzsára egy menetből. Egy másikban egy rabszolga fejére erősített gömböt kell átszúrni; és még sok hasonló gyakorlat létezett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A mesterek sokféle lándzsás szabályt írtak le, amiket összefoglaló néven bunud-nak neveztek. Baktut írta, hogy ezek a bunud gyakorlatok megerősítették a testet és a combot és megtanították a lovasnak, hogyan tartsa lábát a kengyelben és hogyan tartsa a fegyvert. A Nihayat al-Su’l wa ‘l-Umniya szerzője szerint hajlékonnyá tették a testet, lehetővé téve a hatékony manőverezést, támadást, menekülést. Egyes mesterek e lándzsás szabályok egy részét a korai iszlám időkből eredeztetik, neveiket pedig az ezeket kidolgozó mesterekről kapták, mint Ali ibn Abi Talib, Khalid ibn al-Walid, és mások. Úgy tartják, a régi időkben 150 ilyen szabály létezett. Najm al-Din al-Ahdab al-Rammah 72 utasításban foglalta össze a támadásra vonatkozó információkat, mindegyikben részletezve, hogyan kell tartani és használni a lándzsát. Egy névtelen mester, aki a kiképzés idejét szerette volna csökkenteni, a szabályok számát 50-re csökkentette. Később Baktut 7-re csökkentette. Hogy nehogy kimaradjon valami, a szabályok leírását tovább részletezte al-Ahdab írásában.

 

 

A leendő lovast, elsajátítván a lovaglást és a lándzsa használatát, az arénába (maydan) küldték további képzésre. Ez volt a tulajdonképpeni lovas képzés, a csapatmunka gyakorlása. A mamelukok csoportos gyakorlatokon vettek részt, megtanulták, hogyan vonuljanak be, ki, forduljanak jobbra, balra, vonuljanak vissza együtt és tudják minden helyzetben a saját és társaik helyét. Lajin al-Husami al-Tarabulsi készített egy tanítást a különböző gyakorlatformákról, amiket a mameluknak az arénában kellett teljesítenie. Úgy tűnik, a későbbi mesterek is ezt az írást alkalmazták több-kevesebb módosítással.

 

Az arénába való bevonuláskor mindegyik mameluk jobb kezében tartotta lándzsáját, a közepén fogva, mikor társa mögött lovagolt. Többféleképpen is tarthatták bevonuláskor, de az egy formációban lovaglóknak ugyanúgy kellett. Az író részletesen leírta a gyakorlatokat. A lovasok megtört vonalban vonultak be az arénába, mindkét csapatuk élén egy muqaddam-mal, a tibaq tisztjeivel, úgy, hogy a két vezér egymás mellett lovagolt középen:

 

 

 

 

 

Aztán különböző alakzatokban lovagoltak, például kezdve két párhuzamos vonalban:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

majd megfordulva két koncentrikus vagy két különálló kört kialakítva:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

végül két vonalban szembelovagoltak egymással, és mindegyik lovas megküzdött párjával:

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                                                                                        

A gyakorlat végeztével cikk-cakk vonalban visszalovagolva felvették a kiindulási „törtvonal”alakzatot:

 

 

 

 

 

 

 

Ezt birjas gyakorlat(lándzsa) követte: (a kép alapján egyesével, a többiek előtt)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Végezetül további alakzatokat gyakoroltak:

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                     

 

 

 

 

 

 

 

 

                  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 

A lándzsás gyakorlatok mellett a mameluknak az íj használatát is el kellett sajátítania. Taybugha al-Baklamishi al-Yunani (a XIV. sz. egyik íjászmestere) utasított minden íjászt, hogy olyan hódolattal lépjenek az íjászpályára, mitha mecset lenne. A vallásos lelkiállapot elérése végett Taybugha arra buzdított, hogy imádkozzanak, mielőtt előkészítenék az íjat és a vesszőket. Ezután az íjász feltűrte ruhája ujját, megkötötte derekán, majd elkezdte a gyakorlást mestere felügyelete alatt.

 

A kezdő tanításához a mester két hajlékony(?) íjat vett elő, az egyiket magának, a másikat a mameluknak. Először megtanította a helyes markolatfogást, ami meglehetősen hosszú ideig tartott. A törekvő íjász ezután megtanulta, hogyan mérje a távolságot kitárt ujjvégei között, és hogyan fogjon rá az idegre. A mester pár napig vessző nélkül gyakoroltatta a húrfogást. Azután tollazatlan vesszővel gyakorolt. A képzés során 4 további, egyre erősebb íj következett sorban; a legerősebb, az ötödik íj volt az, melyet harcban használt.

 

A tanítás a sivatagban fejeződött be; de előtte még egy meghatározott szintet kellett teljesítenie az íjásznak az al-buttiyya nevű célra történő lövéssel. Ahmad ibn ‘Abd Allah Muhibb al-Din al-Tabari (694/1295) az egyetlen ismert íjászmester, aki leírta ezt a gyakorlatot. Azt írta, hogy a buttiyya egy négy lábon álló cél, ami a mindenkori íjász mellkasával egyező magasságban kell legyen, tehát állítható. Anyagát nem ismerjük, valószínűleg gyapjúval töltött bőr lehetett. Az íjásznak kb. 66,5 méter távolságból kellett lőnie.

 

 

Taybugha, hogy segítse a tanulást, írt egy több, mint kétszáz soros verset, amiben minden szabályt összefoglalt az íjászatról. Valószínűleg sok mameluk megtanulta ezt, és gyakorlás közben ismételgette. A költemény felsorolja a szükséges mozdulatokat, elmagyarázva az íj tartását, a jobb és bal láb helyzetét, mekkora távolság legyen köztük, mikor álljon és üljön az íjász célzás közben. Leírja a markolatfogást, a húrfogást, a vessző idegre helyezését, a célzást, és az oldást.

 

A hadi tanítások számtalan tanácsot tartalmaztak a mameluk íjász számára. Leírták a különböző íj- és nyílfajtákat, és azok rendeltetését. Leírták ezekben, hogyan kerülje el az olyan hibákat az íjász, mint a kéz remegése, vagy az ideg okozta sérülések a bal hüvelyken, alkaron, állon, és fülön. Továbbá olvashatók javaslatok az ajzás, húzás és oldás során bekövetkező hibák és sérülések elkerülésére.

 

Az íj lóhátról való használata jelentős volt a gyakorlatok között. Általában kétféle módon gyakoroltak: (a) lefele történő lövés, al-qiqaj (valószínűleg egy homokkal töltött zsákra/kosárra), és (b) felfele lövés, al-qabaq. Az előbbi esetben, a mester bemutatta tanítványának, hogyan tartsa a szárat a középső és gyűrűs ujja között, hogyan fogja szilárdan az íjat, hogyan álljon a kengyelben, miközben kissé előrehajol, és hogyan lője ki a nyilat lefele anélkül, hogy érintené a ló füleit.

 

 

A felfele lövés, a qabaq, szó szerint tököt jelent. Al-Maqrizi írta le, hogy ez egy sík terepen felállított igen magas pózna. A tetejéhez egy fából készült karika volt rögzítve. A lovas, a kengyelbe beleállva átlőtt a karikán, és megkísérelte eltalálni a mögötte elhelyezett céltárgyat. Al-Tabari tanításának illusztrációja, melyen két lovas gyakorol, megerősíti ezt. Al-Tabari azt tanácsolja, hogy a lovas a cél jobb oldalán közelítse meg azt, kissé balfelé kihajolva és vigyázva arra, hogy térde ne érjen az oszlophoz. Hozzáteszi, hogy a pózna a karikával együtt 10 dhira magas legyen (kb. 6-7m).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

692-ben (1293), Khalil ibn Qalawun szultán ellátogatott az egyik kairói arénába, hogy qabaq gyakorlatot végezzen. Ibn Taghri Birdi megírta ezt az eseményt, ami alapján másmilyen céltárgyat is használhattak. Úgy írta le, mint egy magas pózna, melynek a tetejére egy arany, vagy ezüst ketrecet rögzítettek, melyben egy galamb volt. Az első, akinek vágtából sikerült eltalálnia a célt, és így a galambot szabadon engednie, az egy díszköpenyt és a ketrecet kapta meg, mint díjat. Nyilván ezt a gyakorlatot csak szultánok és más magas rangú vendégek előtt végezték, a mindennapi gyakorlás során inkább Al-Maqrizi leírása szerint gyakoroltak. Taybugha még több tanáccsal szolgált e gyakorlathoz, pl. a harcos nézzen felfelé, amikor lő (micsoda tanács!), lőjön rövid távról, miután elhaladt a cél mellett, és kövesse szemével a vesszőt, míg az át nem repül a karikán. Hangsúlyozza, hogy mind a felfele, mind a lefele történő gyakorlásnál csak akkor kezdje el, ha az előtte lévő lovas már elég messze van ahhoz, hogy ne történhessen baleset. A gyakorlat végéig pedig a vesszőket nem szedhetik össze.

 

 

 

 

 

 

A vívás oktatása is több szinten folyt a tibaq-ban. A mester először négy, különböző súlyú kardot hozott, 1-2,5 kg-ig. A gyakorlás könnyű karddal kezdődött és a nehezekkel fejeződött be. Agyagot hoztak, melynek Baktut szerint 3 napon és éjen át kellett érnie, mint a tésztának, azután addig kellett gyúrni, míg puha lett mint a kenőcs (mirha). Az agyagot egy kis asztalra tették, ami 3 dhira hosszú, 2 dhira széles és egy arasz magas. A mameluk, mestere felügyelete alatt, a kardot mutató- és hüvelykujja között fogva az asztalhoz ment, letérdelt, és elkezdte vagdalni az agyagtömböt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy másik verzió szerint jobbról megközelítette az asztalt, bal lábbal előre lépett, felemelte fegyverét, és jobb lábát hajlítva, bal térdére ereszkedve lesújtott az agyagra. Első nap huszonötször vágott az agyagra, másnap ötvenszer, harmadnap hetvenötször, addig emelve a számot, míg elérte az 1000 vágást egy nap ugyanabban a testhelyzetben.

A következő lépésben nemezt tettek az agyagra, amit a mameluk centiméterről centiméterre vágott át, míg eljutott az agyagig. Az első napi öt rétegnyi nemez fokozatosan lett vastagabb, a képzés végére meghaladta a száz réteget is. A Kitab Majmu’ fi al-Rumh névtelen szerzője szerint az agyagon történő gyakorlást egy ólomtömbön valónak kell követnie, addig, míg azt képes a harcos kardjával kettévágni. Ezen írás szerint a nemez helyett használhattak ólomtömböt is a képzésben.

 

A vívómester - hogy megtanítsa a harcosnak, hogyan legyen óvatos kardjával, és hogyan becsülje meg és szabályozza a seb mélységét annak megfelelően, hogy megölni, vagy csak megsebezni akarja ellenfelét - papírlapokat rakott egy gyapjúval töltött zsákra, és tanítványának arra kellett lesújtania. Húsz réteg papírból egy bizonyos rétegnyit kellett egy vágással átvágni. Ezután egy darab vasat tettek a papír alá, és úgy folytatta a gyakorlást. Addig tartott a képzés, míg a vas elérése nélkül tudott különböző, meghatározott számú papírréteget átvágni.

A lovasok vívásoktatása ettől teljesen különbözött. Először egy, a harcos magasságával megegyező zöld nádat állítottak fel. A lovas a jobb oldalról közeledett sebesen vágtatva, és levágott belőle egy arasznyit. Ezt addig ismételte, míg a nádból csak egy dhira-nyi maradt a föld felett. (kb. 60-70 cm)

 

 

 

 

 

A következő feladat során öt nádat állítottak fel a lovas jobb oldalán 6-7 méterenként. A lovasnak ugyanúgy kellett elvágnia ezeket egymás után, mint az előző gyakorlatban. Az utolsó ilyen gyakorlatban öt nádat állítottak a jobb oldalra és ötöt a bal oldalra, a lovasnak pedig ismét ugyanúgy kellett levágnia mindet.

 

Csak ezek után kezdte el tanítani a mester, hogyan használja a mameluk a kardot csatában, szemben az ellenféllel, támadás és visszavonulás idején, és hogyan használjon két kardot egyszerre. Ezeket egymást követő gyakorlatok során sajátíthatta el, amik után a vívás művészetét teljes mértékben elsajátította.

 

 

Ilyen képzésen kellett tehát átesnie minden mameluknak, mielőtt elhagyta a barakkot. Miután elvégzett minden előírt gyakorlatot és számot adott tudásáról, mint képzett katona, megkapta a szabadságát igazoló iratot, továbbá egy lovat és felszerelést. Kapcsolata nem szűnt meg a kiképzőbarakkal. Prof. Ayalon szerint sok szálon kötődött még oda, például a „zsoldmustra” rendszerében, mikor is a kiképzőbarakkban vették át zsoldjukat.

 

Érdemes megemlíteni, hogy a katonai képzés színvonala idővel jelentősen romlott, a Mameluk Szultánság belpolitikai és gazdasági helyzetének hanyatlása, továbbá a tűzfegyverek lassú, de biztos terjedése miatt.