| Nomád népek : Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 7 rész. |
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 7 rész.
Gy. Ruitz Izabella fordítása 2010.01.21. 20:47
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 7 rész.
XXXIII.[WILLELMUS FRÁTER ENGEDÉLYT KÉR A HAZAUTAZÁSRA;
A TEOLÓGIAI VITÁKRÓL]
(1) Állandóan abban reménykedtem, hogy Örményország királya* eljön. Húsvét* táján jött valaki Bolatból,* ahol azok a németek vannak, akik miatt főképpen arrafelé utaztam, és azt mondotta nekem, hogy egy német pap az udvarhoz készül. Ezért Mengü előtt nem hoztam szóba maradásunk vagy távozásunk kérdését; kezdetben ugyan csupán kéthavi maradhatást engedélyezett nekünk, s már négy, sőt öt hónap is elmúlott azóta. Ezek ugyanis május vége felé történtek, s mi egész januárban, februárban, márciusban, áprilisban és májusban náluk maradtunk.
(2) De mert egyáltalán nem hallottam hírét sem a királynak, sem az említett papnak, és féltem, hogy télidőben kellene visszafordulnunk, s egy ilyen téli utazás viszontagságait már kitapasztaltuk, megkérdeztettem Mengü kánt, mik a szándékai velünk, mert mi szívest maradnánk véglegesen, ha ő beleegyezését adná; ha ellenben vissza kellene térnünk, könnyebben tennénk meg az utat nyáron, mint télen. Ő azonnal visszaüzent, meghagyva, hogy ne távozzam messzire, mert másnap beszélni óhajt velem. Én pedig azt mondottam, hogy amennyiben beszélni óhajt velem, küldjön el Willelmus mester fiáért, mert az én tolmácsom nem megfelelő.
(3) Az, aki velem beszélt, egy mohamedán ember volt, és annak idején Vatatzésznél járt követségben. Ajándékokkal lekenyereztetvén, azt tanácsolta volt Vatatzésznek, hogy időnyerés céljából küldjön követeket Mengü kánhoz. Vatatzész ugyanis azt hitte, hogy országát azonnal megtámadják. Küldött is követeket, és miután kiismerte őket, nem sokat törődött velük, még csak békét sem kötött, mind ez ideig mégsem szállták meg az országot. Nem is lesznek rá képesek, ameddig védekezni mer. A mongolok ugyanis egyetlen országot sem foglaltak el erőszakkal,* hanem csakis csellel. És mert az emberek békét kötnek velük, e béke örve alatt tönkreteszik őket. – Ekkor a mohamedán elkezdett sok mindent kérdezni a pápa és a franciák királya felől, meg a hozzájuk vezető utakról. A barát, hallva ezt, titokban intett, hogy ne válaszoljak neki, mert ő szeretné kieszközölni, hogy elküldjék követségbe. Csak hallgattam hát, nem akartam választ adni. Erre a mohamedán nem tudom már milyen sértést vágott hozzám, amiért a nesztoriánus papok be akarták vádolni. És vagy megölték, vagy az utolsó leheletéig ütlegelték volna, de én nem akartam.
(4) Másnap, vagyis pünkösd előtti vasárnapon,* az udvarhoz vezettek, és az udvar főbb írnokai odajöttek hozzám, az egyik egy mongol, aki a kánnak a serleget szokta nyújtani, a többiek mohamedánok; a kán részéről vallattak, hogy mi ügyben jöttem. Ekkor elmondottam nekik a már közölt szavakat: hogyan jöttem volt Szartachhoz, Szartachtól Batuhoz, és hogyan küldött Batu ide, majd hozzátettem: „Nincs átadni való üzenetem senki emberfia részéről – a kánnak tudnia kell, amit Batu írt neki –, csupán Isten igéit mondanám, ha óhajtaná meghallgatni.” E szónál megrekedtek: faggatni kezdtek, Istennek mely igéit szeretném neki elmondani, mert azt képzelték, valami szerencsés dolgot készülök neki jövendölni, mint sokan mások teszik.
(5) Ezekre így feleltem: „Ha azt akarjátok, hogy elmondjam neki Isten igéit, szerezzetek tolmácsot részemre.” „Már küldöttünk érte – válaszolták –, de azért csak mondd ezen keresztül, ahogy tudod, megértünk téged.” És nagyon szorongattak, hogy mondjam. Ekkor így beszéltem: „Istennek igéje ez: Akire többet bíznak, attól többet is kérnek számon.* Hasonló egy másik: Aki többet kapott, annak jobban kell szeretnie.* Istennek ezen igéiből kiindulva mondom Mengü kánnak, hogy Isten neki sokat adott. Mert hatalmát és gazdagságát, melyet birtokol, nem a tojinok bálványai adták neki, hanem a mindenható Isten, aki az eget és földet alkotta, aki minden uralmat a kezében tart, s az emberek bűnei miatt átteszi egyik nemzettől a másik nemzethez. Ha tehát Mengü szereti Őt, rendben lesz dolga, ha viszont nem, tudja meg, hogy Isten számon kéri tőle, mígnem megfizet az utolsó fillérig.”*
(6) Ekkor az egyik mohamedán azt mondta: „Vajon van-e olyan ember, aki nem szereti Istent?” Így feleltem rá: „Isten azt mondja: Ha valaki szeret engem, megtartja az én parancsaimat.* Aki tehát nem tartja meg Isten parancsait, az nem szereti őt.” Erre amaz: „Jártál te a mennyben, hogy ismered Isten parancsait?” „Nem – mondottam –, de Ő az égből átadta parancsait szent embereknek, és végül maga is leszállott a mennyből, hogy tanítson minket, tanításai megvannak írásban, és az emberek cselekedeteiből látjuk, hogy megtartják-e őket avagy sem.” Erre a másik: „Azt akarod hát mondani, hogy Mengü kán nem tartja meg Isten akaratát?” Én így: „El fog jönni a tolmács, amint mondjátok, és ha a kán beleegyezik, én az ő színe előtt elsorolom majd Isten parancsolatait, és ő magamagáról meg fogja ítélni, követi-e azokat vagy sem.” Ekkor ott hagytak, és jelentették Mengü kánnak, hogy én őt bálványimádónak, azaz tojinnak* neveztem, és azt állítottam, hogy nem követi Isten parancsait.
(7) Másnap elküldötte hozzám írnokait, akik így szólottak: „Urunk küld hozzád e szavakkal: Vagytok itt keresztények, mohamedánok és tojinok, és mindegyikőtök azt erősítgeti, hogy az ő vallása a legjobb, és az ő írásai, azaz könyvei a legigazabbak. Ezért a kán azt akarja, hogy mindnyájan jöjjetek össze, tartsatok gyülekezetet, és írja le ki-ki a maga mondanivalóját, hogy ő felismerhesse az igazságot.” Ekkor így szóltam: „Áldott az Isten, aki ezt sugallta a kán szívébe! De a mi írásunk azt mondja: Isten szolgájának nem illik torzsalkodni, hanem legyen mindenkihez nyájas; ezért kész vagyok mindenkinek, aki csak kívánja, viszály és civakodás nélkül előadni a keresztények hitének és reménységének lényegét.”* Ők felírták e szavakat, és visszavitték a kánnak. Ekkor kihirdették a nesztoriánusoknak, hogy készüljenek fel, és írják le, amit mondani szándékoznak, hasonlóképpen elrendelték a mohamedánoknak, úgyszintén a tojinoknak is.
(8) Másnap újból elküldte az írnokokat, akik ezt mondták: „Mengü kán tudni óhajtja, mely okból jöttél e vidékre.” „Ezt tudnia kell Batu leveléből”– feleltem rá. Ekkor ők így: „Batu levele elveszett, s ő elfeledte, amit Batu írt neki, ezért tőled szeretné tudni.” Ekképpen megnyugtatva azt mondottam nekik: „A mi vallásunk feladata minden embernek hirdetni az evangéliumot. Ezért mikor a mongolok nemzetének hírét meghallottam, elfogott a vágy, hogy felkeressem őket; és mialatt e vágy élt bennem, meghallottuk Szartachról, hogy keresztény. Ekkor hozzá vettem utamat. És a franciák ura, királya baráti szavakat tartalmazó levelet küldött neki, többek között tanúskodván arról, hogy miféle emberek vagyunk, és kérvén, hogy engedje meg elidőznünk a mongolok körében. Ekkor Szartach Batuhoz küldött minket, és Batu Mengü kánhoz; ezért kértük őt, s még egyre kérjük, járuljon hozzá maradhatásunkhoz.” Ők mindent felírtak, és visszavitték neki.
(9) Másnap ismét küldött hozzám e szavakkal: „A kán jól tudja, hogy nem valamiféle küldetésben jöttetek hozzá, hanem azért, hogy imádkozzatok érte, mint sok más pap teszi; de azt kérdezi, megfordultak-e már nálunk valaha a ti követeitek közül vagy nálatok a mieink közül?” Ekkor elmondtam nekik mindent Dávidról és Andreas fráterről,* s ők az egészet írásba foglalva visszavitték a kánnak. Mire újból üzent velük, mondván: „A kán úr szavai ezek: Már sokáig állomásoztatok itt, s most azt akarja, hogy térjetek vissza a ti földetekre; kérdezteti, hajlandók volnátok-e az ő követét magatokkal elvezetni?” Így feleltem: „Az ő követeit nem merném birodalma határain túl vezetni, mert háborús színtér meg tenger meg hegység ékelődik közénk és közétek, és én szegény szerzetes vagyok, ezért nem merném őket kíséretembe fogadni.” A küldöncök mindent felírtak, és visszamentek.
(10) Eljött a pünkösd előestéje.* A nesztoriánusok krónikát szerkesztettek a világ teremtésétől kezdődően Krisztus kínszenvedéséig; majd a passión átugorva érintették a mennybemenetelt, a halottak feltámadását és az utolsó ítélethez való érkezést; ezekben volt egy s más megtámadható, amire kitanítottam őket. Mi a magunk részéről egyszerűen csak a mise hitvallását írtuk fel: Hiszek egy Istenben.
(11) Ekkor megkérdeztem tőlük, hogyan szeretnék elkezdeni. Azt mondták, először a mohamedánokkal akarnának vitába szállani. Bebizonyítottam, hogy az nem volna helyes, mert a mohamedánok egyetértenek velünk abban, hogy egy az Isten, így támaszt nyerhetünk bennük a tojinok ellen. Beleegyeztek. Ekkor megkérdeztem tőlük, tudják-e, honnan vette eredetét a világon a bálványimádás; nem tudták. Elmeséltem nekik, s ők így vélekedtek: „Ezt majd elmondod nekik, aztán hagyj minket beszélni, mert tolmáccsal beszélni nehézkes.” Azt mondottam: „Próbáljuk ki, hogyan fogtok velük szembeszállni. Én képviselem most a tojinok állásfoglalását, és ti védelmezzétek a keresztényekét. Én abba a szektába tartozom, tegyük fel, amelyik azt mondja: Nincs Isten, bizonyítsátok be, hogy van!” Ismeretes itt ugyanis egy olyan szekta, mely azt állítja, hogy bármely dolognak a lelke és az ereje annak a dolognak az istene, és egyébként nem létezik Isten. Ekkor a nesztoriánusok nem tudtak semmit bizonyítani, csak elismételték azt, amit az Írás elbeszél. Így szóltam: „Ők nem hisznek az Írásnak, ha ti egy valamit elmeséltek, ők az ellenkezőjét fogják mesélni.” Azt javasoltam nekik, engedjenek először engem szembeszállni velük, mert ha én belezavarodnék, számukra még maradna alkalom a beszédre; ha ellenben ők belezavarodnának, azok után engem már nem hallgatnának meg. Beleegyeztek.
(12) Pünkösd előtti napon tehát összegyűltünk imaházunkhoz, és Mengü kán három írnokot küldött ki döntőbírónak, egy keresztényt, egy mohamedánt és egy tojint, s kihirdették: „Íme, Mengü parancsa, és senki se merészelje azt mondani, hogy Isten parancsa más. A kán azt parancsolja, hogy senki se próbáljon a másiknak veszekedő vagy sértő szavakat mondani, és fővesztés terhe mellett ne merjen senki tumultust támasztani, mely az ügyet hátráltatná.” Ekkor valamennyien elcsendesedtek. Nagy néptömeg volt jelen, mert mindegyik fél a maga fajtájának legbölcsebbjeit hívta elő, és sokan mások is összesereglettek.
(13) A keresztények középre állítottak engem, mondván a tojinoknak, hogy vitázzanak velem. Ekkor a tojinok, akik nagy gyülekezettel képviseltették magukat, elkezdtek Mengü kán ellen zúgolódni, mert ilyet még soha egyetlen kán sem kísérelt meg, hogy az ő titkaik után fürkésszenek. Egy Kínából jött tojint állítottak velem szembe, a tolmácsával. Én Willelmus mester fiával voltam. Amaz először így szólt hozzám: „Barátom, ha sarokba szorulsz, keress magadnál okosabbat!” Én hallgattam. Erre megkérdezte tőlem, hogy miről akarok előbb vitázni, arról-e, hogy hogyan jött létre a világ, vagy arról, hogy mi lesz a lélekkel a halál után. Azt válaszoltam neki: „Barátom, ez nem lehet a mi beszélgetésünk bevezetése. Istentől ered minden, ő mindennek a forrása és a feje, ezért legelőször Istenről kell beszélnünk, akiről ti másképp vélekedtek, mint mi, és Mengü meg akarja tudni, ki hisz helyesebben.” A bírák úgy döntöttek, hogy ez a helyes.
(14) A tojinok az említett kérdéseken akartak elindulni, mert ez a fő erősségük. Ők ugyanis valamennyien ama manicheusi eretnekség követői, melynek értelmében a dolgok fele rossz, a másik fele jó, és végső fokon két alapelv van*; a lelkekről* mind azt tartják, hogy testről testre vándorolnak.
(15) Még a legértelmesebb nesztoriánus pap is kérdezett engem az oktalan állatok lelke felől, vajon megbújhatnak-e valahol, hogy ne űzessenek munkára a halál után. E tévtan bizonyítására, amint nekem Willelmus mester mesélte, Kínából egy fiút hoztak ide, aki testének nagyságát tekintve nem volt még hároméves, de minden értelmi tevékenységre képesnek bizonyult. Ő magamagáról azt állította, hogy harmadszor öltött testet,* ismerte a betűket és tudott írni.
(16) Azt mondottam tehát a tojinnak: „Mi szívünkben szilárdan hisszük, és ajkunkkal valljuk, hogy van Isten, és hogy csak egy Isten van, aki egy a tökéletes egységben. Te mit hiszel?” Ő így felelt: „A bolondok mondják, hogy csak egy Isten van, de az okosok azt mondják, hogy sok van. Nemde a te országodban is vannak nagy urak, itt meg Mengü kán a legnagyobb úr? Így van az istenekkel is, mert különböző vidékeken különböző istenek vannak.” Azt feleltem neki: „Te rossz példát hozol, illetve olyat, mely az emberekről következtet istenre, ily módon bármely hatalmasság a maga országában istennek volna nevezhető.”
(17) És mikor hasonlatát meg akartam volna cáfolni, elémbe vágott, kérdezve: „Milyen a te Istened, akiről azt állítod, hogy egyedülvaló?” Ezt feleltem: „A mi Istenünk, akin kívül nem létezik más, mindenható, és ezért nem szorul senki segítségére, ellenkezőleg, mi, valamennyien rászorulunk az ő segítségére. Nem így van az emberekkel. Egyetlen ember sem képes egymagában mindenre, és ezért több úrnak kell lennie a földön, mert egy nem tud mindent hordozni. Továbbá Isten mindent tud, és ezért nincs szüksége tanácsosokra, sőt minden tudás tőle származik. Hasonlóképpen ő a legfőbb jó, és nem nélkülözi a mi javainkat, hanem mi vagyunk azok, akik őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ilyen a mi Istenünk, és ezért nem kell másikat feltételezni.” „Nem így van – vetette közbe –, épp ellenkezőleg: van egy legfelsőbb Isten az égben,* akinek eredetét eddig még nem ismerjük, tíz van őalatta, és azok alatt van egy alacsonyabb rendű. A földön végtelenül sok van.”
(18) Mivel még más meséket is akart szőni, megkérdeztem ama legfelsőbb Isten felől, vajon mindenhatónak hiszi-e azt vagy valamely más istent. És mert félt válaszolni, visszakérdezett: „Ha a te Istened olyan, amilyennek mondod, miért csinálta a dolgok felét rossznak !” „Ez téves! – feleltem. – Aki a rosszat csinálta, nem Isten. És minden, ami csak van, jó.” E szavakra az összes tojin elcsodálkozott, és írásba foglalta, mint valami hamis vagy képtelen dolgot. Ekkor elkezdte kérdezni: „Honnan van hát a rossz?” „Rosszul kérded – mondottam –, először azt kell kérdened, hogy mi a rossz, mielőtt azt kérdenéd, hogy honnan van; de térj vissza az első kérdésre, hiszed-é, hogy valamely isten mindenható, és azután felelni fogok neked mindenre, amit csak kérdezni akarsz.”
(19) Sokáig ült, nem akarva választ adni, úgyhogy a kán részéről hallgatókul rendelt írnokoknak kellett a feleletre felszólítaniok. Nagy sokára kijelentette, hogy egyetlen isten sem mindenható. Ekkor az összes mohamedán nagy nevetésbe tört ki.
(20) A csend beálltával azt mondottam: „Tehát a te isteneidnek egyike sem tud téged minden veszélyben megmenteni, mert előadódhat olyan eset, melyben nincs hatalma; továbbá senki sem szolgálhat két úrnak,* hogyan tudsz hát szolgálni ennyi istennek az égben és a földön?” A hallgatóság biztatta, hogy feleljen, de ő néma maradt. És amikor szerettem volna az összes jelenlevő előtt kifejteni az isteni lényeg egységéről és a Szentháromságról szóló érveket, a helybeli nesztoriánusok azt mondották nekem, hogy elég lesz, mert ők kívántak beszélni.
(21) Ekkor átengedtem nekik a szót, és mikor ők a mohamedánokkal akartak volna vitába bocsátkozni, azok így feleltek: „Megengedjük, hogy a ti vallástok igaz, és igaz az, ami az evangéliumban foglaltatik, ezért nem akarunk veletek egyetlen kérdésben sem vitatkozni.”* És bevallották, hogy minden imájukkal azon könyörögnek Istenhez, hogy a keresztények halálának módjára haljanak meg.
(22) Volt itt egy öreg pap is az ujgurok szektájából, akik egy istent vallanak, mégis bálványokat csinálnak; vele sokat vitatkoztak, elbeszélve mindent az Antikrisztus megjelenéséig, az ítéletig, és hasonlatokkal magyarázták neki és a mohamedánoknak a Szentháromságot. Mind egy szó ellenvetés nélkül hallgatták, de senki sem jelentette ki: „Hiszem és keresztény akarok lenni.”
(23) Ezek végeztével a nesztoriánusok és hasonlóképpen a mohamedánok hangosan énekeltek, a tojinok hallgattak, azután mindnyájan bőségesen ittak.
XXXIV. [WILLELMUS FRÁTER UTOLSÓ KIHALLGATÁSA MENGÜNÉL]
(1) Pünkösd napján* maga Mengü kán idézett a színe elé: engem, valamint azt a tojint, akivel vitatkoztam; mielőtt még beléptem volna, a tolmács, Willelmus mester fia közölte, hogy vissza kell térnünk hazánkba, és ne is mondjak ellent, mert így hallotta egészen bizonyosra. Miután a kán elé léptem, térdet kellett hajtanunk, nekem és mellettem a tojinnak az ő tolmácsával. Ekkor így szólt hozzám a kán: „Valld meg az igazat: mondottad-e az elmúlt napon, amikor jegyzőimet küldöttem hozzád, hogy én tojin vagyok?” „Uram, ezt nem mondottam – válaszoltam rá –, de ha beleegyezel, megismétlem előtted szavaimat, melyeket mondottam.” Megismételtem az akkor elhangzottakat, és ő így felelt: „Jól gondoltam, hogy nem mondottad, mert nem olyan szó volt, melyet mondanod illenék, de a tolmácsod rosszul fordította.” És felém nyújtotta botját, melyre támaszkodott, mondván: „Ne félj.” Én elmosolyodva, halkan így szólottam: „Ha félnék, nem jöttem volna ide.” A kán kérdezte a tolmácstól, hogy mit szóltam, s az megismételte.
(2) Azután saját hitéről kezdett vallani előttem. „Mi, mongolok – vezette be szavait –, hisszük, hogy csak egy Isten van, aki által élünk, és aki által halunk, és őiránta egyenes a mi szívünk.” „Ezt Isten maga fogja megadni – szólottam –, mert az ő adománya nélkül ez nem lehetséges.” A kán megkérdezte, hogy mit mondottam, a tolmács közölte vele. Azután folytatta: „De amint Isten a kezet különböző ujjakkal látta el, úgy az embereknek is különböző utakat adott. Nektek az Írást adta Isten, és ti, keresztények, nem követitek azt. Az Írásban nem találtok olyat, hogy egyik embernek a másikat gáncsolnia kell; vagy talán találtok?” – kérdezte. „Nem – feleltem –, de kezdettől fogva hangoztattam neked, hogy nem kívánnék senkivel sem civódni.” „Nem rád értem – hagyta helyben. Hasonlóképpen azt sem találjátok benne, hogy az ember pénzért térjen el az igazságtól.” „Nem, uram – mondottam –, és valóban, nem azért jöttem e tájakra, hogy vagyont szerezzek, sőt azt is visszautasítottam, amit felajánlottak nekem.” Az egyik jegyző jelen volt, és tanúsította, hogy visszautasítottam volt egy jasztukot s a selyemkelméket. „Nem arra értem – felelte a kán. – Nektek tehát az írást adta Isten, és ti nem követitek azt; nekünk viszont a sámánokat adta, és mi megtesszük, amit ők mondanak nekünk, és békességben élünk.” Négyszer ivott, úgy gondolom, mielőtt szavai végére ért volna.
(3) És míg figyelmesen hallgattam, vajon készül-e még tovább vallani hitéről, ő már visszatérésemről kezdett beszélni, mondván: „Sokáig időztél itt; most azt akarom, hogy visszamenjél. Azt mondottad, hogy nem mered az én követeimet magaddal vezetni; hajlandó volnál-e üzenetemet vagy levelemet elvinni magaddal?”
(4) Ettől kezdve nem volt sem alkalmam, sem időm, hogy a katolikus vallásról hitet tegyek neki. Az ember ugyanis nem beszélhet előtte többet, csak amennyit ő kiszab, kivéve a követeket, mert a követ azt mondhatja, amit akar, és mindig kérdezik, akar-e még mást is mondani? Engem azonban nem hagyott tovább beszélni, hanem őt kellett hallgatnom, és a kérdezettekre felelnem.
(5) Ekkor azt válaszoltam neki, hogy közölje velem üzenetét, foglalják írásba, s én legjobb tudásom szerint, készségesen viszem magammal. Érdeklődött, kívánnék-e aranyat, ezüstöt vagy drága ruhákat. „Semmi ilyet nem fogadunk el – mondottam –, de nincsenek készleteink, s a te segítséged nélkül nem tudjuk országodat elhagyni.” Ekkor azt mondotta: „Gondoskodni fogok számodra minden szükséges dologról országomon végig. Akarsz még valamit?” „Ez elég nekem” – feleltem. Ekkor megkérdezte: „Meddig akarod, hogy kísértesselek?” „A mi hatókörünk Örményország királyának földjéig terjed – válaszoltam –, elég volna nekem, ha odáig eljutnék.” Ő azt felelte: „Odáig elkísértetlek téged, onnan gondoskodj magadról.” Majd hozzáfűzte: „Egy fejen két szem van, és noha kettő van, mégis egy az ő látásuk, és ahová az egyik irányozza tekintetét, odanéz a másik is; Batutól jöttél, ezért úgy való, hogy rajta keresztül térjél is vissza.”
(6) E szavak végeztével engedélyt kértem tőle a szólásra. „Beszélj” – mondotta. Ekkor így beszéltem: „Uram, mi nem vagyunk harcias emberek, mi azt szeretnénk, ha azok bírnák a világ uralmát, akik azt a legigazságosabban kormányoznák Isten akarata szerint. A mi feladatunk tanítani az embereket Isten akarata szerint élni, e célból jöttünk tájaitokra, és szívest-örömest maradtunk volna, ha te beleegyeztél volna. De mert azt óhajtod, hogy visszatérjünk, úgy kell annak történnie. Vissza fogok menni, és elviszem leveledet legjobb igyekezetem szerint, ahogy azt parancsolod. De meg szeretném kérni nagyságodtól, hogy leveled elvitele után szabadjon nekem a te jóváhagyásoddal visszajönni hozzád, főleg mert Bolatban él néhány szegény szolgád,* akik a mi nyelvünket beszélik, és szükségük van papra, hogy tanítsa őket és fiaikat a saját vallásukra, s én szívesen maradnék velük.” Ekkor azt felelte: „Feltéve, ha uraid visszaengednek hozzám.” Mire azt mondottam: „Uram, én nem ismerem az én uraimnak szándékát, de engedélyem van tőlük, hogy oda menjek, ahová csak akarok, ahol Isten igéinek hirdetése szükségesnek mutatkozik. Úgy látom, hogy e tájakon nagyon is nagy szükség volna rá, ezért akár küldenek vissza hozzád követeket, akár nem, a te beleegyezésed esetén én visszajönnék.”
(7) A kán hallgatott, és hosszú ideig ült mintegy gondolataiba merülten; tolmácsom szólt, hogy ne beszéljek tovább. Én aggodalmasan vártam válaszát. Végre így szólott: „Hosszú út van előtted, erősítsd magad ételekkel, hogy épségben elérkezzél a te országodba.” És inni adatott nekem. Ekkor eltávoztam színe elől, és azontúl nem tértem többé vissza. Ha hatalmam lett volna rá, hogy csodákat tegyek, miként Mózesnek, talán megalázkodott volna.
XXXV. [SÁMÁNJAIKRÓL]
(1) Sámánjaik* tehát, mint a kán beismerte, az ő papjaik, és amit azok parancsolnak, késlekedés nélkül megteszik. Az ő szolgálatukat írom most le felségednek úgy, ahogy azt Willelmus mestertől, valamint más szavahihető emberektől sikerült megtudnom. Sámánjaik sokan vannak, és mindig egy fősámán van az élükön, aki jurtáját mindig Mengü kán legnagyobb jurtájával szemközt állítja fel egy kőhajításnyi távolságban. Mint már mondottam, a bálványaikat hordozó taligák az ő őrizetére vannak bízva. A többiek az udvar mögött helyezkednek el a számukra kijelölt helyeken, és a világ különböző tájairól jönnek hozzájuk olyanok, akik bizalommal viseltetnek az ő mesterkedéseik iránt.
(2) Egyesek közülük értenek valamelyest a csillagászathoz, főképp maga a fősámán, és előre meghirdetik a nap és hold fogyatkozását; amikor ennek bekövetkezésére várnak, az egész nép ellátja magát élelemmel, hogy ne kelljen házuk ajtaján kilépniök. Ha aztán beáll a fogyatkozás, megszólaltatják a dobokat és a sípokat, nagy lármát és kiabálást csapnak. Mikor pedig véget ér, akkor ivással és lakmározással töltik idejüket, és nagy örömet ülnek. A sámánok jelölik ki minden vállalkozás megtételéhez a kedvező vagy baljós napokat; ezért sohasem gyűjtenek sereget, és nem kezdenek háborúba az ő javaslatuk nélkül; Magyarországra is réges-régen visszatértek volna, de a sámánok nem engedik.
(3) Ők visznek át tüzek között mindent, amit az udvarba küldenek, és ezért megkapják belőle a kijáró részüket. Ők tisztítják meg tüzek között való áthurcolással az elhunyt hagyatékát. Mikor ugyanis valaki meghal, minden hozzá tartozó dolgot különválasztanak, és nem elegyítik össze a szálláson levő egyéb holmikkal; míg tűz által minden meg nem tisztul. Láttam, hogy így tettek annak az úrnőnek az udvarával, aki ott tartózkodásunk folyamán halt meg. Ezért kettős oka volt, hogy Andreas fráternek és társainak tüzek között kellett áthaladnia: egyrészt mert ajándékokat vittek, másrészt mert azokat egy már elhunyt embernek, éspedig Güjük kánnak szánták. Tőlem semmi ilyet nem kívántak meg, minthogy semmit sem vittem. Ha valamely állat vagy valami más tárgy földre esik, mialatt így tüzek között átvezetik, az a sámánoké.
(4) Május havának kilencedik napján összegyűjtik a ménes valamennyi fehér lovát, és megszentelik. A keresztény papok is mindannyian kötelesek oda kivonulni füstölőikkel. Ekkor új kumiszt öntenek a földre, és azon a napon nagy ünnepséget csapnak, mert ekkor ünneplik az új kumisz első ivását, mint nálunk helyenként az új borét Bertalankor* vagy Syxtus napján,* és a gyümölcsét Jakab és Kristóf napján.*
(5) A sámánokat hívják, amikor fiúgyermek születik, hogy sorsát megjövendöljék. Kihívják őket akkor is, ha valaki megbetegszik, ők elmondják varázsénekeiket, és megállapítják, vajon természetes betegségbe esett-e az illető vagy megrontották. Erről az a metzi asszony, akit említettem, mesélt nekem egy különös esetet.
(6) Egy ízben igen értékes szőrméket hoztak ajándékba, és annak az úrnőnek a szállásán helyezték el, akiről már említettem, hogy keresztény volt; a sámánok átvitték tüzek között, és többet vettek el belőle, mint amennyi járt volna nekik. Egy szolgálóasszony, az úrnő kincseinek gondozója, bepanaszolta őket asszonyánál emiatt, s az szemrehányást tett nekik. Történt ezután, hogy az úrnő ágynak esett, és különböző testrészeiben heves fájdalmak kezdték gyötörni. Kihívták a sámánokat; azok távolabb leülve megparancsolták az egyik leánynak, hogy tegye kezét a fájó részre, és vegye ki, ha valamit talál. A leány felkelve így is tett, és kezében egy darab nemezt vagy más anyagot lelt. Ekkor meghagyták neki, hogy tegye a földre; miután letette, a rongy kígyózni kezdett, mint valami élő állat. Majd vízbe tették, s ott valami piócafélévé változott; a sámánok azt mondták: „Úrnőnk, eszerint egy boszorkány sebzett meg téged az ő bűbájoskodásával.” És azt az asszonyt vádolták vele, aki őket a szőrmék dolgában bepanaszolta. A gyanúsítottat a táboron kívül a mezőre vitték, hét napon keresztül ütlegelték és más kínzásoknak vetették alá, hogy beismerésre bírják. Közben meghalt az úrnő. A hír hallatára az asszony azt mondta nekik: „Tudom, hogy úrnőm meghalt, öljetek meg, hogy kövessem őt, mert soha semmi rosszat nem okoztam neki.” És mert semmit nem ismert be, Mengü megparancsolta, hogy hagyják életben.
(7) Erre a sámánok az említett úrnő leányának dajkáját vádolták meg, egy keresztény asszonyt, kinek férje az összes nesztoriánus pap között a legtekintélyesebb volt. Egy rabszolganőjével együtt elvonszolták, hogy kínzásaikkal vallomásra bírják. A rabszolganő megvallotta, hogy asszonya elküldte őt egy bizonyos lóval beszélni, és attól válaszokat kérni. Maga az asszony is beismerte, hogy tett volt egyet s mást az úrnő kegyeinek elnyeréséért, mert jót akart neki, de semmi olyat nem tett, amivel ártalmára lett volna. Faggatták arról is, vajon férje be volt-e avatva? Az asszony mentette őt, azt állítva, hogy elégette a betűket és írásokat, amelyeket maga készített volt. Erre az asszonyt kivégezték, férjét, azt a bizonyos papot pedig Kínában székelő püspökéhez küldte Mengü, hogy ítélkezzen felette, jóllehet nem találták bűnösnek.
(8) Közben történt, hogy Mengü kán első felesége fiat szült. A sámánok, akiket a fiú sorsáról jósolni megidéztek, valamennyien kedvező dolgokat jövendöltek, mondván, hogy soká fog élni, és nagy úr lesz belőle. Néhány nappal utána történt, hogy a fiú meghalt. Ekkor az anya tombolva hívta a sámánokat, és szemükre vetette: „Azt mondtátok, hogy a fiam élni fog, és íme, meghalt!” Mire azok: „Úrnőnk, már látjuk a boszorkányt: Cirina dajkáját, akit a napokban végeztek ki. Ő gyilkolta meg a fiadat, s most látjuk, hogy magával ragadja.” A dajka után egy felnőtt fiú és egy leány maradt a szálláson; az őrjöngő anya azonnal küldetett értük, s a fiút egy férfival, a leányt egy asszonnyal megölette bosszúból a fiáért, akit a varázslók állítása szerint a testvérek anyja gyilkolt meg.
(9) Néhány nappal ezután a kán a szóban forgó gyerekekkel álmodott, és reggel megkérdezte, hogy mi történt velük. Szolgái féltek megmondani; a kán egyre aggodalmasabban faggatta őket, hogy hol vannak, mert éjjel látomásában megjelentek neki. Ekkor közölték vele. A kán azonnal feleségéhez küldött, és kérdőre vonta, honnan veszi azt, hogy egy asszony férje tudtán kívül halálos ítéletet tegyen. Azzal hét napra bezáratta, megparancsolva, hogy ne adjanak neki enni. A férfit, aki az ifjút megölte, lefejeztette, és fejét annak az asszonynak a nyakába köttette, aki a leánykát meggyilkolta, s tüzes üszökkel ostoroztatta végig a szálláson, azután halálba küldte. Feleségét is megölette volna, csak a tőle való gyermekei kedvéért nem tette. Majd ott hagyta udvarát, és egy hónapig nem tért vissza.
(10) A sámánok varázsénekeikkel az időjárást is megzavarják, és amikor a természet rendje szerint akkora hideg van, hogy nem tudnak semmit ellene tenni, akkor egyeseket kiszemelnek a táborokban, s azokat okolják, hogy általuk jön a hideg; az ilyeneket minden habozás nélkül kivégzik.
(11) Kevéssel azelőtt, hogy eltávoztam volna tőlük, a kán egyik ágyasa megbetegedett, és sokáig bágyadozott. A sámánok ráolvasásokat mondtak a beteg egyik német rabszolganője felett, aki három napra elaludt. Mikor magához tért, faggatni kezdték, hogy mit látott. A leány sok mindenkit látott volt, ezekről mind azt következtették, hogy hamarosan meg fognak halni; s mert úrnőjét nem látta közöttük, úgy magyarázták, hogy ebbe a betegségbe nem fog belepusztulni. Láttam a leányt, s a bódulattól még mindig erősen fájt a feje.
(12) Egyes sámánok szellemeket is idéznek; éj idején összehívják jurtájukba azokat, akik a szellemtől választ várnak; a ház közepére főtt húst tesznek. Az a kám,* aki a szellemet megidézi, elkezdi mondani az ő varázsénekeit, majd a kezében tartott dobot erősen a földhöz vágja. Végül elkezd őrjöngeni, és megkötözteti magát. Ekkor a sötétben előjön a szellem, megeteti vele a húst, és feleleteket ad.
(13) Egy alkalommal, amint Willelmus mester elbeszélte nekem, egy magyar ember elrejtőzött náluk, és a ház fölött megjelenő szellem kiáltozni kezdett, hogy nem tud bemenni, mert egy keresztény van közöttük. A magyar, hallva ezt, sietve eliszkolt, mivel már nekiláttak keresésének. Ezeket és még sok minden mást csináltak, amit hosszadalmas volna elmesélni.
XXXVI. [A KÁN ÜNNEPSÉGEIRŐL; A LAJOS KIRÁLYHOZ
INTÉZETT LEVÉLRŐL; WILLELMUS FRÁTER TÁVOZÁSÁRÓL]
(1) Pünkösd ünnepe után hozzáfogtak a felségednek küldendő levél megszerkesztéséhez. Közben a kán visszatért Karakorumba, és éppen pünkösd nyolcadán* tartotta meg nagy ünnepségét; azt kívánta, hogy az utolsó napon az összes követ jelenjen meg. Értünk is küldött, de én már előzőleg a templomhoz mentem, hogy megkereszteljem egy itt talált szegény sorsú német három fiát. Azon az ünnepségen Willelmus mester volt a pohárnokok feje, mert ő készítette az italt ontó fát; mindannyian – gazdagok, szegények – énekeltek, táncoltak, kezükkel tapsoltak a kán előtt. Ekkor a kán szónoklatot intézett hozzájuk, mondván: „Fivéreimet messzire távozni késztettem, és veszedelembe küldöttem idegen nemzetekhez. Most majd elválik, hogy mit tesztek ti, amikor titeket akarlak elküldeni, hogy növekedjék a mi birodalmunk.” A négy nap mindegyikén ruhát váltottak, minden egyes napon a lábbelitől fel egész a fejrevalóig azonos színű öltözetet adtak nekik.
(2) Ez időben láttam itt a bagdadi kalifa* követét, aki két öszvér között hordszéken vitette magát az udvarhoz; egyesek azt beszélték, hogy szövetséget kötött a mongolokkal, mely szerint tízezer lovasnyi sereget tartoznak adni nekik. Mások azt rebesgették, hogy Mengü kijelentette: nem köt velük békét másként, csak ha összes erődítéseiket lerombolják, mire a követ így válaszolt: „Majd ha ti eltávolítjátok lovaitok valamennyi patáját, akkor mi is le fogjuk rombolni minden erődítésünket.”
(3) Láttam itt egy indiai szultán* követeit is, akik nyolc leopárdot hoztak, valamint tíz oly módon idomított agarat, hogy leopárdok módjára megülnek a ló farán. Mikor azután érdeklődtem, melyik irányba esik India attól a helytől, nyugat felé mutattak. És azok a követek velem együtt tértek vissza csaknem három héten keresztül, mialatt pedig nyugatnak haladtunk. Láttam itt Törökország szultánjának* követeit is, akik értékes ajándékokat hoztak a kánnak; ő azt válaszolta, mint hallottam, hogy nincsen szüksége sem aranyra, sem ezüstre, csak emberekre; következésképpen azt akarja, hogy hadseregről gondoskodjanak részére.
(4) Szent János napján* a kán nagy ivást rendezett; s én százöt kancatejet szállító taligát és kilencven lovat számláltam össze; Péter és Pál apostolok napján* úgyszintén.
(5) Mikor végre elkészültek a levéllel, melyet felségednek küld, hívattak, és lefordították. Leírtam szövegét, amennyire a tolmács révén meg tudtam érteni; így hangzik:
(6) „Az örök Isten parancsa ez. Az égben csupán egy örök Isten van, a földön ne legyen más úr, csak egy: Dzsingisz kán, Istennek fia, Temürin Dzsingej,* azaz a vas csengése.” (Ők Dzsingiszt a vas csengésének hívják, mert kovács volt*; és gőgjükben felfuvalkodva most Isten fiának mondják.)
(7) „Íme, az ige, melyet hozzátok intézünk: Akik csak vagyunk: mongolok, aki csak van najman, merkit, muzulmán*, és ahol csak képesek hallani a fülek, ahová csak el tudnak jutni a lovak, ott hirdessétek és értessétek meg: attól fogva, hogy hallani és érteni fogják az én parancsomat, és nem akarják hinni, hanem hadat akarnak vezetni ellenünk, hallani és látni fogják, hogy lesznek szemeik, de nem fognak látni, s ha valamit meg akarnak tartani, nem lesznek kezeik, és ha járni akarnak, nem lesznek lábaik. Ez az örök Isten parancsolata. Az örök Isten hatalma által jusson el Mengü kán parancsa a mongolok nagy világán keresztül a franciák urához, királyához, Lajoshoz és az összes többi úrhoz és paphoz, valamint a franciák nagy nemzetéhez, hogy megértsék a mi szavainkat. Az örök Isten parancsolata, melyet Dzsingisz kán hozott, sem Dzsingisz kántól, sem más utána következőktől nem ért még el hozzátok.
(8) Egy bizonyos Dávid* nevű férfiú ugyan felkeresett titeket, mint a mongolok követe, de hazug volt; vele elküldöttétek a ti követeiteket* Güjük kánhoz. Ők akkor értek Güjük kán udvarába, mikor az már meghalt. Felesége, Kajmis,* naszidzs-brokát* kelméket és levelet* küldött nektek. De hát a háború dolgait s a béke ügyét kiismerni, egy nagy birodalmat nyugalomban tartani, a jó előmozdításáról gondoskodni, mindezt hogyan is tudhatta volna az a semmirekellő asszony, aki hitványabb volt a kutyánál?!”
(9) (Mengü saját szájából hallottam mondani, hogy Kajmis a boszorkányok legádázabbika volt, és bűbájoskodásával egész rokonságát tönkretette.*)
(10) „Azt a két szerzetest, aki tőletek érkezett Szartachhoz, Szartach Batuhoz küldte, Batu pedig, mivel Mengü kán a legnagyobb a mongolok nemzete felett, hozzánk küldötte.
(11) Most, hogy a nagy világ, a papok és a szerzetesek valamennyien békességben legyenek és jólétükben örvendezzenek, s hogy Isten parancsolatja náluk hírül adassék, ezért említett papjaitokkal el akartuk küldeni a mongol követeket. Ők azonban azt válaszolták, hogy köztünk és köztetek háborús föld van, sok a rossz ember, és az utak nehezen járhatók; amiért féltek, hogy nem volnának képesek követeinket épségben elvezetni hozzátok, de azt mondták, ha mi átadnánk nekik parancsunkat tartalmazó levelünket, elvinnék azt Lajos királynak. Ez az oka, hogy nem küldöttük el velük követeinket, de elküldöttük nektek említett papjaitok által az örök Isten parancsolatját írásba foglalva.
(12) Ez az örök Isten parancsolatja, melyet értésetekre hoztunk. És miután meghallottátok és elhittétek, ha engedelmeskedni akartok nekünk, küldjétek el követeiteket hozzánk, így majd megbizonyosodunk arról, békét vagy háborút akartok-e velünk. Mikor az örök Isten hatalmából mind az egész világ a nap felkeltétől annak lenyugovásáig eggyé lesz az örömben és békességben, akkor el fog válni, hogy mit készülünk tenni; ha pedig meghallottátok és megértettétek az örök Isten parancsolatját, és nem akartok reá figyelmezni, sem elhinni azt, mondván: »A mi országunk távol fekszik, hegyeink erősek, tengerünk nagy«, és evvel az elbizakodottsággal hadat hoztok ránk – mi tudjuk, mire vagyunk képesek, és tudja az, aki a nehezet könnyűvé tette s a messzit közelivé: maga az örök Isten.”
(13) Kezdetben felséged követeinek neveztek minket a levélben. Ekkor azt mondottam nekik: „Ne nevezzetek minket követeknek, hiszen világosan megmondtam a kánnak, hogy nem vagyunk Lajos király követei.” Erre elmentek hozzá, és jelentették neki. Visszajőve közölték, hogy a kán nagyon jó néven vette, és meghagyta nekik, hogy írják aszerint, amint én mondom. Én pedig azt mondottam, hogy töröljék a „követ” megnevezést, és nevezzenek minket szerzetesnek vagy papnak.
(14) Mialatt ezek történtek, társam meghallva, hogy a pusztaságon keresztül Batuhoz kellene visszatérnünk, és egy mongol ember volna a kísérőnk, tudtomon kívül Bulgajhoz, a legfőbb jegyzőhöz rohant, és jelekkel értésére adta, hogy belepusztulna, ha azt az utat meg kellene tennie. És mikor elérkezett a nap, melyen elbocsátásunkat vártuk, éspedig a Szent János ünnepét követő tizenötödik napon,* az udvarhoz hívatták, s a jegyzők azt mondották társamnak: „Lásd, Mengü kán úgy kívánja, hogy a te társad Batun keresztül térjen haza, és te azt mondod, beteg vagy, s ez világosan látható. Mengü kijelenti: Ha el akarsz menni társaddal, eredj, de magadra vess, ha netalán lemaradsz majd valamely fiamnál, és az nem viseli gondodat, s csak kölönc leszel társad nyakán. Ha ellenben itt óhajtasz maradni, a kán gondoskodni fog számodra a napi szükségletekről, amíg olyan követek érkeznek, akikkel lassabb ütemben és városokat keresztező útvonalon tudsz visszamenni.” A fráter így felelt: „Isten adjon boldog életet a kánnak! Maradok!” Én azonban azt mondottam neki: „Testvér, gondold meg, mit teszel. Én nem hagylak el téged.” „Te – felelte – nem hagysz el engem, de én elválok tőled, mert ha veled tartok, abban testem, lelkem vesztét látom, mivel nincs bennem erő ily irdatlan fáradság elviseléséhez.”
(15) Az írnokok három ruhát, illetőleg tunikát tartottak a kezükben, és azt mondották nekünk: „Ti nem akartok aranyat vagy ezüstöt elfogadni, de sok időt töltöttetek itt imádságban a kánért; ő kéri, legalább egy egyszerű ruhát fogadjon el mindegyikőtök, hogy ne távozzatok tőle üres kézzel.” Ekkor a kán iránti tiszteletből kénytelenek voltunk elfogadni a ruhákat, mert nagyon rossz néven veszik, ha ajándékaikat visszautasítják. Előtte több ízben kérdeztette tőlünk, hogy mit kívánnánk, s mi mindig egy és ugyanazt a választ adtuk, olyannyira, hogy az itteni keresztények gúnyolták már a bálványimádókat, akik szünös-szüntelen ajándékokra vadásznak. Ők azt felelték, hogy bolondok vagyunk, mert ha a kán egész udvarát nekik akarná adni, ők azt is örömest elvennék, és okosan tennék. Miután tehát átvettük a ruhákat, megkértek, hogy mondjunk imát a kánért, amit teljesítettünk is. Így elbocsátást nyerve elmentünk Karakorumba.
(16) Történt pedig egy napon, mialatt még a baráttal az udvartól bizonyos távolságban, a többi követtel együtt táboroztunk, hogy a barát oly hangosan harangozott a fával, hogy Mengü kán meghallotta, s érdeklődött, mi legyen az. Megmondották neki. Kérdezte: miért távozott a barát oly messzire az udvartól? Azt válaszolták, hogy fáradságos volt napról napra az udvarhoz vezetni neki a lovakat és ökröket, és hozzátették, jobb volna, ha Karakorumban tanyázna a templom mellett, és ott imádkozna. Ekkor a kán megüzente neki, hogy ha Karakorumba kívánna menni, s ott megtelepedni a templom mellett, minden szükségessel ellátná. A barát azonban azt felelte: „Én Isten parancsára jöttem ide Jeruzsálem szent földjéről, és odahagytam a várost, melyben ezer jobb templom van annál az egy karakoruminál; ha a kán úgy akarja, hogy itt állomásozzam, és imádkozzam érte – amint Isten is parancsolja –, maradok; különben visszatérek oda, ahonnét jöttem.” Még akkor este taligába fogott ökröket vezettek hozzá, és reggel visszavitték megszokott helyére, az udvar elé.
(17) Kevéssel távozásunk előtt megérkezett egy bizonyos nesztoriánus barát; okos embernek látszott. Bulgaj, a legfőbb jegyző a saját sátra előtt telepítette le, s a kán elküldötte hozzá gyermekeit, hogy áldja meg őket. Mi tehát elértünk Karakorumba, és mialatt Willelmus mester házában tartózkodtunk, megjött vezetőm tíz jasztukot hozva, melyből ötöt Willelmus mester kezébe tett le, hogy a kán részéről a fráter szükségleteire használja fel, a másik ötöt Homodei tolmácsomnak adta, meghagyva neki, hogy azt az úton az én ellátásomra fordítsa. Tudtunkon kívül Willelmus mester rendezte volt el így.
(18) Egy jasztukot rögtön eladattam és szétosztottam az itteni keresztény szegények között, akik tekintetükkel mind rajtunk csüggtek; a másikat szükséges ruhaneműk és más hiányzó holmik beszerzésére költöttük; a harmadikból Homodei vett egyet s mást, amiből a maga hasznára húzott valami kis nyereséget. A fennmaradó jasztukokat is itt költöttük el, mert amióta csak Perzsia határát átléptük, sehol sem kaptunk elegendő ellátást, még a tatárok között sem, bár itt nagy ritkán akadtunk valami megvásárolható dologra.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
