| Nomád népek : Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 3 rész. |
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 3 rész.
Gy. Ruitz Izabella fordítása 2010.01.21. 20:52
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 3 rész.
XVIII. AZ OROSZOKRÓL, MAGYAROKRÓL, ALÁNOKRÓL ÉS A KASZPI-TENGERRŐL
(1) Ami Szartachot illeti, nem tudom róla, hisz-e Krisztusban avagy sem. Annyit tudok, hogy nem akarja magát kereszténynek hívatni, sőt úgy látom, inkább csúfot űz a keresztényekből. Szállása útjába esik a keresztényeknek, tudniillik oroszoknak,* blakoknak, Kis-Bolgárország bolgárainak, szudakbelieknek, cserkeszeknek, alánoknak, akik valamennyien rajta keresztül iparkodnak atyja udvarához, s mert ajándékot kap tőlük, jobban kegyeli őket. De ha mohamedánok jönnek, és többet hoznak, azok hamarább célt érnek nála. Környezetében vannak nesztoriánus papok is, akik fával harangoznak, és éneklik szolgálataikat.
(2) Egy másik mongol, Berke nevű,* aki Batunak fivére, a Vaskapu felé legeltet, ott, ahol a Perzsiából és Törökországból jövő összes mohamedán útja vezet. Ezek Batuhoz igyekezve, rajta mennek keresztül, és ajándékokkal kedveskednek neki, Berke pedig mohamedánnak teszi magát, és nem engedi, hogy udvaránál disznóhúst fogyasszanak. Visszautunk idején azonban éppen parancsot kapott Batutól, hogy költözzön el onnét, s menjen az Etilen túl keletre; Batu ugyanis nem akarja, hogy a mohamedán követek Berkén haladjanak keresztül, mert úgy látja, veszteség éri ezáltal. A négy nap alatt, amelyet Szartach udvaránál töltöttünk, egyáltalán nem adtak nekünk eleséget, mindössze egy alkalommal egy kevés kumiszt.
(3) Szartachtól atyjához menet nagy félelmünk volt az úton. Ugyanis orosz, magyar* és alán rabszolgáik, akik szép számmal élnek közöttük, összeállnak húszan vagy harmincan; éj idején megszöknek, íjat és tegezt viselve, s aki csak útjukba akad a sötétben, azt megölik. Nappal elrejtőznek, és amikor lovaik kimerültek, az éj leple alatt megközelítik a réteken legelésző méneseket, lovat váltanak, s még egy vagy két lovat magukkal visznek, hogy megegyék, ha szükséget látnak. Ilyen csapatok rajtaütésétől rettegett nagyon a mi vezetőnk. Ezen az úton bizony éhen haltunk volna, ha nem viszünk magunkkal egy kevés kétszersültet.
(4) Elértünk tehát az Etilhez, a legnagyobb folyóhoz. Mert négyszerte szélesebb a Szajnánál, és igen mély, az északi fekvésű Nagy-Bolgárországból folyik elő, délnek tart, s egy bizonyos tóba, illetve tengerfélébe ömlik, melyet manapság Sircan-tengernek* mondanak valamely város után, mely perzsiai partján emelkedik. Isidorus azonban Kaszpi-tengernek nevezi*. Tőle délre a Kaszpi-hegyeket, valamint Perzsiát találni, keletre a mulhidoknak*, vagyis asszaszinoknak a Kaszpi-hegyekkel érintkező hegyeit,* északra pedig azt a bizonyos pusztaságot, hol mostanság a tatárok járnak, korábban azonban a kanglinak* mondott kunok laktak, és erről az oldalról fogadja magába az Etilt, mely nyáron úgy megárad, mint az egyiptomi Nílus. Tőle nyugatra vannak az alánok hegyei,* a lezgek, továbbá a Vaskapu és a grúzok hegyei.
(5) A tengert tehát három oldalról hegyek környékezik, északi partja pedig síkságra néz. Andreas fráter két oldalát bejárta, tudniillik a délit és a keletit, jómagam a másik kettőt, mégpedig az északit Batuhoz és Mengühöz menet, majd jövet ugyancsak ezt, a nyugatit meg akkor, amikor Batutól igyekeztem vissza Szíriába. Négy hónap alatt lehet körbejárni, és nem igaz, amit Isidorus mond,* hogy az óceán egy öble, mert sehol sem érinti a tengert, hanem mindenfelől szárazföld övezi.
XIX. BATU UDVARÁRÓL S A FOGADTATÁSRÓL, MELYBEN NÁLA RÉSZESÜLTEK
(1) Ezt az egész vidéket az említett tenger nyugati partjától, ahol Sándor Vaskapuja van és az alánok hegyei emelkednek, egész az északi tengerig és a meotiszi mocsarakig, melyben a Don ered, Albániának szokták nevezni.* Isidorus szerint oly nagy és féktelenül vad kutyákat találni rajta, hogy a bikákat leteperik és az oroszlánokat megölik.* Ez így igaz, mert hallottam beszélni, hogy itt, az északi óceán felé, ökrök módjára kutyákkal húzatják a kordékat, mivel olyan nagyok és erősek.
(2) Azon a helyen tehát, ahol az Etil vizére ereszkedtünk, van egy új falu,* melyet a tatárok létesítettek részint oroszokból, részint mohamedánokból, s ezek mind a Batu udvarába tartó, mind az onnan visszatérő küldötteket a folyón átszállítják. Batu ugyanis a túlsó parton van kelet felé, és nyaranta nem haladja túl ezt a helyet, ahol mi kikötöttünk, sőt már megkezdett visszafelé ereszkedni. Mert ő is és a többiek valamennyien januártól augusztusig mennek felfelé a hideg vidékek irányába, augusztusban pedig megkezdik a visszatérést.
(3) A falutól tehát csónakkal ereszkedtünk le Batu udvaráig; ettől a helytől ötnapi járás visz északi irányban Nagy-Bolgárország városaiba. Csak azon csodálkozom, ki az ördög vihette oda Mohamed vallását.* Hiszen a Vaskaputól, Perzsia kijárásától több mint harmincnapi járóföld van addig a Bolgárországig; útja az Etil folyásával szemben vezet át a pusztaságon, melyen egyetlen várost sem találni, legfeljebb néhány falut, közel oda, ahol az Etil a tengerbe szakad. Márpedig ezek a bolgárok a legvadabb mohamedánok, szigorúbban tartják Mohamed vallását, mint akárki más.
(4) Amikor Batu udvarát megpillantottam, elteltem félelemmel, mert lakhelye olyannak látszott, mint valami hosszan elnyúló, nagy város, melyet három vagy négy mérföldön végig mindenfelől emberek özönlenek körül. És amint Izrael népéből* mindenki tudta, hogy a frigyláda sátrához viszonyítva hol üsse fel táborát, úgy ezek is tudják, hogy a kán udvarának mely oldalán kell elhelyezkedniök, amikor jurtáikat a földre állítják. Ezért nevezik a kán udvarát ordának, ami az ő nyelvükön közepet jelent, mert mindig a hozzá tartozó emberek kellős közepén van, annyi kivétellel, hogy tőle egyenesen délre senki sem telepszik, mivel az orda kapui ebbe az irányba nyílnak.* De tőle jobb és bal felé tetszésükre terjeszkedhetnek, aszerint, hogy hány helyre van szükség, mindaddig, míg az udvar elé vagy vele szembe nem kerülnek.
(5) Először egy mohamedánhoz vezettek bennünket, aki nem gondoskodott számunkra ennivalóról. Következő napon az udvarhoz vezettek. Batu egy hatalmas sátrat feszíttetett ki, mert jurta nem tudta volna magába fogadni azt a sok férfit és asszonyt, aki mind összejött. Kísérőnk figyelmeztetett, hogy ne mondjunk semmit, amíg Batu fel nem szólít rá, és akkor is beszéljünk röviden. Megkérdezte továbbá, vajon felséged küldött-e már valaha követeket hozzájuk. Elmondottam, mint küldött volt felséged Güjük kánhoz,* de megjegyeztem, hogy nem küldöttetek volna sem ahhoz követeket, sem Szartachhoz levelet, ha nem hallottátok volna róluk, hogy keresztények, mert nem holmi félelemből tettétek, hanem azért, mert üdvözölni akartátok őket abban a hiszemben, hogy keresztények. Ekkor a sátor elé vezettek minket; intettek, hogy ne érintsük a sátor köteleit, melyet ők olybá vesznek, mint a jurta küszöbét. Ott állottunk mezítelen lábbal, csuhánkban, hajadonfőtt, és az ő szemükben nagy látványosságnak számítottunk. Plano Carpini-beli Johannes fráter* is járt már ugyan náluk, de ő ruhát váltott volt, hogy a pápa úr követe lévén, ki ne gúnyoltassék.
(6) Ekkor bevezettek minket a sátor közepéig, de nem kívánták meg, hogy térdhajtással adjunk tiszteletet, mint a követek tenni szokták. Ott állottunk hát Batu színe előtt annyi ideig, ameddig egy Miserere mei Deus* elmondása tart; mindenki teljes csendben volt. Batu trónuson ült, mely olyan hosszú és széles volt, mint egy kerevet, az egészet aranyozás borította, és három lépcsőfok vezetett fel rá; egyik felesége volt mellette. Jobbról elszórtan ültek a férfiak, balról az úrnők, és amely helyet az asszonyok nem töltöttek meg a maguk részén, tekintve hogy csak Batu feleségei voltak jelen, azt a férfiak foglalták el. A sátor bejáratában állott a pad, rajta a kumisz s a drágakövekkel díszített nagy arany- és ezüstserlegek. Batu figyelmesen vizsgált minket, mi meg őt; termetre olyannak találtam, mint Beaumont-i János* úr volt – Isten nyugosztalja. Arcán piros foltok virítottak.
(7) Végre jelt adott a beszédre. Ekkor vezetőnk utasított, hogy hajtsunk térdet, és beszéljünk. Fél térdre ereszkedtem, mint ember előtt szokás. Erre intett, hogy két lábbal hajtsak térdet, amit meg is tettem, nem akarva ezen ellenkezni. Ekkor felszólított, hogy beszéljek. Én meg arra gondolva, hogy most Istenhez fohászkodom, mivel két térden állok, az ima szavaival kezdtem, mondván: „Uram, kérjük Istent, akitől minden jó származik, aki téged földiekkel elhalmozott, hogy adja meg neked a mennyei javakat is, mivel ezek nélkül a földiek hiábavalók.” Batu figyelmesen hallgatott, én meg továbbfűztem szavaimat: „Tudd meg teljes bizonysággal, hogy az égi javaknak nem jutsz birtokába, csak ha kereszténnyé leszel. Mert azt mondja Isten: »Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül, aki pedig nem hiszen, elkárhozik«.”* E szavakra Batu kissé elmosolyodott, s a többi mongol gúnyból tapsolni kezdett; tolmácsomnak elakadt a szava, bátorítanom kellett, hogy ne féljen. Mikor újra csend lett, folytattam: „Azért jöttem fiadhoz, mert úgy hallottuk, hogy keresztény, és levelet hoztam neki a franciák urától, királyától. Ő küldött ide hozzád. Tudnod kell, mi okból.”
(8) Ekkor szólt, hogy álljak fel; megkérdezte felséged nevét, valamint az enyémet, társamét meg a tolmácsét, és mindent felíratott. Azt is megkérdezte, ki ellen visel hadat felséged, mert már tudomására jutott, hogy seregetekkel kivonultatok volt országotokból. „A mohamedánok ellen – feleltem –, akik Isten házát megszentségtelenítik Jeruzsálemben.” Azt is tudakolta, vajon küldöttetek-e már követeket hozzá. „Hozzád soha” – válaszoltam. Ekkor hellyel kínált, és lótejet adatott innunk; a mongolok ezt nagy megtiszteltetésnek veszik, ha valaki kumiszt iszik vele az ő házában. És mert szememet a földre szegezve ültem, intett, hogy emeljem fel arcomat, talán azért, mert jobban szemügyre akart venni, vagy esetleg igézéstől tartott; ők ugyanis baljós jelnek, ómennek vagy rossz szándékról árulkodónak tekintik, ha valaki lehajtott fővel, mintegy búslakodva ül előttük, főképpen akkor, ha arcát vagy állát kezébe támasztja.
(9) Ekkor kimentünk. Kevéssel utána odajött hozzánk a vezető, és szállásunkra kísérve a következőket közölte velem: „A király úr kéri, hogy tartóztassunk itt ebben az országban; ezt Batu nem teheti meg Mengü tudta nélkül. Tehát neked és tolmácsodnak el kell mennetek Mengühöz. Társad és a másik ember visszatér majd Szartach udvarába, és ott vár be téged, míg visszaérsz.” Mire Homodei,* a tolmács, vesztét vélve benne, siránkozni kezdett, társam meg erővel bizonygatta, hogy inkább fejét hagyja venni, semmint tőlem elszakadjon. Én is mondtam, hogy társam nélkül nem kelhetek útra, és hogy komoly szükségünk van két szolgára, mert ha az egyik történetesen megbetegszik, nem hagyhatjuk magára. Erre a vezető visszament az udvarhoz, és továbbította e szavakat Batunak, aki így rendelkezett: „Menjen a két pap és a tolmács, a klerikus pedig forduljon vissza Szartachhoz.” A vezető visszajőve tudtunkra adta e határozatot, és amikor a klerikus érdekében akartam szót emelni, hogy velünk jöhessen, azt mondta: „Ne beszéljetek tovább, mert Batu már eldöntötte, és én nem merek többet visszamenni az udvarhoz.”
(10) Felséged alamizsnájából Gosset klerikus huszonhat yperperát kapott és nem többet, ebből tízet megtartott magának és a fiúnak, és tizenhatot átadott Homodeinek a mi részünkre; így aztán könnyek között elváltunk egymástól: ő megindult vissza Szartachhoz, mi meg ott maradtunk.
XX. A MENGÜ KÁN UDVARA FELÉ VEZETŐ ÚTRÓL
(1) Nagyboldogasszony előestéjén* klerikusunk megérkezett Szartach udvarához; másnap a nesztoriánus papok a mi ruháinkba öltözve jelentek meg Szartach előtt.
(2) Minket egy másik szállásadóhoz vittek, aki hajlékkal, élelemmel és lovakkal kellett hogy ellásson. De mert nem volt mit adjunk neki, mindent rosszul teljesített. Öt héten át Batuval együtt szekereztünk lefelé az Etil mentén. Társamat néha olyan éhség fogta el, hogy szinte sírva panaszolta nekem: „Úgy érzem, mintha soha életemben nem ettem volna.” Batu udvarát ugyan mindig követi egy vásár, de tőlünk olyan messzire esett, hogy nem tudtunk elmenni. Tetejébe lovak híján gyalogosan kellett mennünk.
(3) Végül néhány magyar keresett fel minket, akik valamikor klerikusok voltak; egyikük még sok mindent tudott énekelni emlékezetből, a többi magyar mintegy papjának tekintette, és őt szokta elhívni halottai temetéséhez. Egy másik a grammatikában elég alapos tudást szerzett volt, mert mindig megértette, amit írásban közöltünk vele, csak felelni nem tudott. Ők nagy vigaszt jelentettek számunkra, mivel hoztak kumiszt inni és olykor húst enni. Nagyon fájlaltam, hogy amikor valami könyvet kértek tőlünk, nem tudtunk adni, mert nem volt semmink a Biblián és a breviáriumon kívül. Akkor azt mondtam nekik: „Hozzatok papírt, és másolok nektek, amíg itt leszünk.” Ezt meg is tették. Én meg kiírtam mindkettőjüknek a Boldogságos Szűz hóráit és a halottak zsolozsmáit.
(4) Egy napon egy kun ember csatlakozott hozzánk, latin szavakkal köszöntve, mondván: „Salvete domini!”* Elcsodálkozva viszonoztam köszönését, és megkérdeztem, ki tanította erre az üdvözletre. Azt mondotta, hogy Magyarországon a mi frátereink keresztelték meg, ők tanították meg rá.* Elmesélte azt is, hogy Batu sokat érdeklődött nála felőlünk, s ő elbeszélte neki rendünk feltételeit.
(5) Több alkalommal láttam Batut kíséretével lovagolni; az összes családfő vele tart. Becslésem szerint nem lehettek többen ötszáz férfinál.
(6) Végre a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe* körül eljött hozzánk egy tekintélyes mongol, akinek az apja ezredes volt – ez magas rang náluk –, és így szólt: „Reám bízták, hogy titeket Mengü kánhoz kísérjelek; ez négyhónapi út, és olyan hideg van arrafelé, hogy a kövek és fák megrepedeznek a fagytól, ti lássátok, kibírjátok-e.” Azt feleltem neki: „Bízom Isten hatalmában, hogy ki fogjuk bírni, amit más ember is el tud viselni.” Erre így szólt: „Ha nem bírjátok ki, ott foglak hagyni az úton.” Én így válaszoltam: „Ez nem volna rendjén, mert nem a magunk jószántából megyünk, hanem mert a ti uratok küldött, tehát miután rád bíztak, nem hagyhatsz cserben minket.” Mire azt mondta: „Rendben van.” Azzal megmutattatta magának valamennyi ruhánkat, s amit nélkülözhetőnek ítélt, ott hagyatta házigazdánk őrizetére. Másnap mindegyikünknek hoztak egy gubancos juhprém ködmönt, ugyanabból nadrágokat, valamint csizmákat, illetve cipőket, a náluk használatos nemezharisnyákkal, és olyan prémkucsmákat, amilyet ők hordanak.
(7) Szent Kereszt felmagasztalását követő napon* elindultunk lóháton – nekünk hármunknak volt két málhás lovunk –, és megszakítás nélkül lovagoltunk keleti irányban egész Mindenszentek ünnepéig. Ezen az egész területen, sőt még rajta túl is, a kanglik laktak, akik a kunokkal rokonok. Tőlünk északra Nagy-Bolgárország földje feküdt, délre pedig a már említett Kaszpi tenger.
XXI. A JAJIK* FOLYÓRÓL; KÜLÖNBÖZŐ VIDÉKEKRŐL ÉS NÉPEKRŐL (1) Miután az Etiltől kiindulva tizenkét napot mentünk, egy nagy folyóhoz értünk, melyet Jajiknak hívnak; északról jön a baskírok földjéről, s az említett tengerbe ömlik. A baskírok* ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok; pásztorkodnak, városaik nincsenek; országuk nyugatról Nagy-Bolgárországgal érintkezik. Ettől a földtől kelet felé haladva az északi oldalon nem találni több várost, így Nagy-Bolgárország az utolsó tartomány, melynek városai vannak.
(2) Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak*. Isidorus azt mondja róluk*, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok. Velük együtt jöttek a blakok, bolgárok és vandálok.
(3) Ugyanis ebből a Nagy-Bolgárországból jöttek azok a bolgárok, akik Konstantinápolyhoz közel, a Duna túlsó partján laknak. És a baskírok mellett vannak az illakok,* ami ugyanannyi, mint blak, csak a tatárok nem tudják a b-t kiejteni, és tőlük jöttek azok, akik most Aszen földjén vannak. Tudniillik mind a kettőt illaknak hívják, ezeket is, meg amazokat is.
(4) Az oroszok*, lengyelek, csehek és szlavónok nyelve megegyezik a vandálokéval, mindezek a hunokkal tartottak, és most nagyobbrészt a tatárokkal tartanak, akiket távoli tájakról hozott elő Isten, hogy legyenek nép, mely nem nép és bolond nemzet, miként az Úr mondja: „Én azzal ingerlem őket – tudniillik azokat, akik nem követik az ő törvényeit –, ami nem népem: bolond nemzettel bosszantom őket.”* Ez betűről betűre beteljesül azokon a népeken, amelyek nem követik Krisztus törvényét.
(5) Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól* tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda. Azóta a szomszédos mohamedán bolgárok leigázták őket, és sokan közülük mohamedánná lettek. A többit a krónikákból lehet megtudni, mert bizonyos, hogy e Konstantinápolyon túli tartományok, melyeket most Bulgáriának, Blakiának, Szlavóniának neveznek,* a görögök tartományai voltak; Magyarország Pannónia volt.
(6) A kanglik földjén tehát Szent Kereszt ünnepétől* Mindenszentek ünnepéig* lovagoltunk által; csaknem mindennap akkora utat tettünk meg, ha becslésem helytálló, amekkora az út Párizstól Orléans-ig,* olykor többet is, aszerint hogy milyen mértékben voltunk ellátva lovakkal. Néha ugyanis napjában kétszer vagy háromszor váltottunk lovakat, máskor két vagy három napot is mentünk, anélkül hogy egy lélekre akadtunk volna, ilyenkor lassabban kellett haladnunk. A húsz vagy harminc ló közül – idegenek lévén – állandóan a legrosszabbakat kaptuk, a jobb lovakat a többiek elkaparintották előlünk; nekem mindig erős lovat adtak, mert nagyon súlyos voltam. De hogy vajon könnyedén megy-e vagy sem, azt már nem mertem megkérdezni, és ha rázósan vitt, nem mertem felpanaszolni; mindegyikünknek vállalnia kellett a maga szerencséjét. Ebből számunkra igen komoly nehézségek származtak, mivel lovaink sokszor kimerültek, mielőtt emberek közelébe értünk volna; ilyenkor ösztökélnünk és ostoroznunk kellett őket, át kellett rakni ruháinkat más teherhordóra; kicserélni a hátaslovakat a málhásokkal, néha kettőnknek kellett egy lóra ülni.
XXII. ÉHEZÉSRŐL, SZOMJAZÁSRÓL ÉS MÁS,
ÚTJUKBAN KIÁLLOTT NYOMORÚSÁGOKRÓL
(1) Az éhezésnek, szomjazásnak, hidegnek és fáradalmaknak sem vége, sem hossza. Nem adnak enni, csak este. Reggel valami kis innivalót adnak vagy egy hörpintés kását. Esténként ellenben húst adtak, juhlapockát bordával, és a levéből annyit, amennyi tetszett. Amikor jóllaktunk húslével, teljesen felüdültünk, és úgy találtam, hogy igen egészséges és fölöttébb tápláló ital. Péntekenként tartottam a böjtöt, egész éjszakáig semmit sem ittam. Akkor nagy sajnálatomra és bánatomra húst kellett fogyasztanom. Tűzrevaló híján néha félig főtt vagy csaknem nyers húsokat kényszerültünk enni, olyankor, amikor a mezőn aludtunk és éj idején szálltunk le a lóról, mert ebben az időben nem tudtunk könnyűszerrel tehén- vagy lótrágyát gyűjteni. Egyéb tüzelőre ritkán akadtunk, legfeljebb néhol egy-két csipkebokorra. Némely folyóparton imitt-amott látni erdőket is, de csak elvétve.
(2) Vezetőnk kezdetben nagyon lenézett minket, és utálkozott, hogy ilyen jelentéktelen embereket kell vezetnie. Később azonban, mikor kezdett bennünket közelebbről megismerni, elvezetett gazdag mongolok szállására, és ott imádkoznunk kellett értük. Így, ha megfelelő tolmácsom lett volna, alkalmam nyílott volna a jó magvak elhintésére. Dzsingisznek, az első kánnak négy fia volt, ezeknek sok ivadéka lett, akik most valamennyien nagy udvarokkal rendelkeznek, és napról napra sokasodnak és terjeszkednek azon az irdatlan pusztaságon, mely olyan, mint a tenger. Sokukhoz elvitt hát kiserőnk. És módfelett csodálkoztak azon, hogy nem akarunk aranyat, vagy ezüstöt, vagy drága kelméket elfogadni. A nagy pápa felől is faggattak, vajon csakugyan olyan öreg-e, ahogy hallották. Mert azt hallották róla, hogy ötszáz éves. Kérdezősködtek országainkról is, van-e ott sok juh, marha meg ló? Az óceánról fel nem foghatták, hogy nincsen határa, sem túlsó partja.
(3) Mindenszentek előestéjén* letértünk a keletnek tartó útról, mert a lakosság már jóval délebbre húzódott volt, és bizonyos havasokon* keresztül, nyolc napon át szünet nélkül egyenest délnek vettünk irányt. E vadonban sok szamarat láttam, kulánnak* nevezik, és inkább az öszvérhez hasonlít; vezetőnk a társaival soknak utána eredt, de sikertelenül, mert szerfelett gyorsak. Hetedik napon dél felől óriási hegyek* kezdtek feltünedezni, és egy kertszerűen öntözött síkságra értünk, és megművelt földekre találtunk.
(4) Mindenszentek nyolcadán* egy bizonyos Kencsek* nevű mohamedán városba jutottunk; kapitánya már a város határán kívül sörrel és serlegekkel vezetőnk elé sietett. Az a szokás ugyanis, hogy az összes meghódolt városból eleséggel és itallal fogadják Batu és Mengü kán küldötteit. Ez idő tájt itt már jégen jártak, és Szent Mihály napjától* kezdődően fagyok köszöntöttek ránk a vadonban. Érdeklődtem e tartomány neve iránt, de mivel már más vidéken jártunk, nem tudták megmondani, csak városának nevét, amely nagyon kicsiny. A hegyekből nagy folyó* ömlik alá, mely öntözi az egész vidéket, ahová csak vizét vezetni akarják, és nem torkollik tengerbe, hanem a föld issza be, valamint sok mocsarat képez. Errefelé láttam szőlőtőkéket, és két ízben ittam is bort.
XXIII. BÜRI MEGÖLETÉSÉRŐL ÉS LAKHELYÜKRŐL
(1) Következő napon egy másik faluba értünk, közelébb a hegyekhez. Kérdeztem a hegység nevét, s megtudtam, hogy az a Kaukázus,* mely kelet-nyugati irányban húzódva mindkét végével a tengert érinti. Megtudtam továbbá, hogy már túljutottunk azon az említett tengeren, melybe az Etil ömlik.
(2) Talasz* városa után is érdeklődtem, hol Büri német szolgái éltek, akikről Andreas fráter* szólott; sokat kérdezősködtem utánuk Szartach és Batu udvaránál, de semmi mást nem sikerült megtudnom, mint hogy urukat, Bürit kivégezték a következő esetből kifolyólag: Büri legelői nem voltak jók, s egy napon ittas állapotában így beszélt embereihez: „Hát én talán nem Dzsingisz kán nemzetségéből való vagyok, mint Batu?!” Mert Batunak unokaöccse vagy öccse volt.* „Miért ne járhatnám az Etil partját, mint ő, hogy ott legeltessek?!” Ezeket a szavakat visszamondták Batunak. Ekkor Batu írt Büri embereinek, hogy urukat bilincsbe verve vigyék elébe, amit azok meg is tettek. Ekkor Batu kérdőre vonta, mondott-e ilyen szavakat. Büri beismerte. De mentegette magát, hogy részeg volt, mert a részegeknek meg szoktak kegyelmezni. Batu így felelt: „Hogyan merted részegségedben a nevemet kiejteni?” És levágatta a fejét.
(3) A németekről semmit sem sikerült megtudnom, míg Mengü kán udvarába nem értem, azt azonban megtudtam az említett faluban, hogy Talasz ott van mögöttünk hatnapi járóföldre a hegyek lábánál. Mikor pedig eljutottam Mengü kán udvarába, értesültem róla, hogy Mengü Batu engedélyével áttelepítette őket kelet felé egyhónapi járóföldre Talasztól, egy bizonyos, Bolatnak* mondott városhoz, ahol aranyat ásnak* és fegyvert kovácsolnak; így hát sem odamenet, sem visszajövet nem tudtam őket felkeresni. Odafelé ugyan meglehetősen közel, mintegy háromnapi járásra haladtam el attól a várostól. De nem tudtam, s ha tudtam volna is, nem térhettem volna le utamról.
(4) Az említett falutól a hegyek vonulatát követve mentünk kelet felé, és ettől kezdve Mengü kán emberei közé kerültünk, akik mindenütt dalolva, tapsolva fogadták vezetőnket, mert Batu követe volt. Ugyanis kölcsönösen megadják egymásnak a tiszteletet azáltal, hogy Mengü emberei az említett módon fogadják Batu követeit, valamint Batu emberei hasonlóképpen Mengü követeit. Batu emberei azért büszkébbek, és nem teljesítik olyan buzgalommal.
(5) Néhány nappal ezután a havasok közé jutottunk, hol egykor a karakitajok laktak. Itt egy nagy folyóra* találtunk, melyen csónakkal kellett átkelnünk. Utána valamely völgybe ereszkedtünk, ahol egy romba dőlt várat láttam, melynek falai tisztán agyagból voltak; ezen a vidéken művelik a földeket. Később egy jókora városhoz értünk, melyet Iki-ügüznek* mondottak; itt perzsa nyelven beszélő mohamedánok* laktak, jóllehet igen messzire vannak Perzsiától.
(6) Következő napon, miután átkeltünk azokon a havasokon, amelyek délen emelkedő nagy hegyek nyúlványai, egy gyönyörű szép síkságra kerültünk; ezt jobbról magas hegyek övezik, bal oldalán meg egy tenger-, illetve tóféle* van, melyet tizenöt nap alatt lehet körbejárni. Az egész síkságot bőségesen öntözik a hegyről lefutó vizek, amelyeket mind a tenger fogad magába. Nyáron e tenger északi partján jöttünk visszafelé, ahol ugyancsak magas hegyek emelkednek. Az említett síkságon egykor nagy városok voltak, de legnagyobbrészt lerombolták, hogy a tatárok itt legeltethessenek, mert kitűnő legelők kínálkoznak rajta.
(7) Találtunk itt egy Kajalig* nevű nagy várost, melynek van vására, és sok kereskedő látogatja. Tizenkét napot időztünk benne Batunak egy bizonyos írnokára várva, akit vezetőnk társául rendeltek a Mengü kán udvaránál elintézendő ügyekhez. E földet valamikor Organum-nak* nevezték, és megvolt a saját nyelve és írása, de most az egészet a türkmének* tartják megszállva. Az idevaló nesztoriánusok is ezzel az írással* és e nyelven szokták szolgálataikat végezni, és könyveiket írni. Talán onnan nyerték az Organa nevet, mivel kiváló citerások vagy orgonások voltak, mint beszélték nekem. Itt láttam először [buddhista] bálványimádókat,* kikről is tudja meg felséged, hogy sok szektájuk él keleten.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
