Tartalomjegyzék

- Előzmények

- Magyarország hadügye és háborúi a tatárjárásig

      - A magyar királyság hadügye és háborúi a tatárjárástól az Árpád- ház kihalásáig

- A tatárjárás után

- A XIV-XV. század lovagi páncélzata és fegyverei

- Háborúk Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos uralkodása alatt

- A magyar haditechnika és hadsereg Zsigmond és (Habsburg) Albert uralkodása idején

      - Európai hadművészet

      - Magyar hadügy

- Nikápolyi hadjárat 

- A törökök előretörése

- Harc a huszitákkal 

- Török támadások megerősödése

- Ellentámadás az oszmánok ellen

- Hunyadi katonai reformjai

     - A várnai csata

- A rigómezei csata 

- Nándorfehérvári csata

- Hadrendben a méhek

- A lovagi torna

- Források

 
 
Előzmények

      A lovas pásztornépek hadművészetére, így a hét magyar törzsre is a lovas csoportok gyors, összehangolt és fegyelmezett mozgása, valamint a távolra ható fegyverek (íjak) használata volt jellemző. A közelharcot kerülték, de a hadicselek alkalmazása harcelemük volt.

      A honfoglaló magyar törzsek jelentős katonai erővel rendelkeztek. Valószínű, hogy a honfoglalás tervszerű, előre megfontolt akció volt.

      Arab történetírók szerint a magyar törzsszövetség fegyveres erejét, mint egy húszezer lovas harcosra becsülték. Harceljárásuk olyan volt, mint a korszak lovasnomád népeié.

A honfoglaló magyar harcosok fegyverzete és felszerelése is olyan volt, mint a többi lovasnomád nép harcosáé. Fő fegyverük a hun típusú összetett íj volt, melyet felajzáskor az íj eredeti görbületével ellenkező irányban feszítettek, mert ez nagyobb lőtávolságot eredményezett. Az íj fáját többféle rugalmas fából ragasztották és kötötték össze, a végein csontlapocskákkal megerősítve. Az íj húrja állati bélből készült, az összetett változatát selyemszállal fonták össze. Hossza másfél méter, hatótávolsága 700-800 méter volt. A nyilazás biztonságos használatát a kengyelbe bújtatott és megtámasztott láb nagymértékben segítette. A közelharc sem érhette őket felkészületlenül, ezért enyhén hajlított pengéjű szablya (az előkelőknek), rövid kopja (lándzsa), balta (fokos), és ritkábban a buzogány is a fegyverzet része volt. A rövid lándzsa az egyik legősibb fegyver, ami egy fanyél végére erősített szúró hegyből áll. A rövidebb változat egy kézben jól forgatható, és igen egyszerűen elkészíthető. Elsősorban az egyszerűbb népek vagy a szegényebb harcosok közt terjedt el. Hordozása is egyszerűbb mint a hosszabb változaté. A megfelelő módon kialakított lándzsát, ha a helyzet úgy kívánja, akár hajítani is lehet.

Magyarország hadügye és háborúi a tatárjárásig

(956-1240)

 A honfoglalás és az államalapítás századaiban, valamint Árpád-házi királyok korában Nyugat- Európa hadügye hűbéri és lovagi jellegű volt.

      Nem lehetett nagyobb létszámú fegyveres csapatot hosszabb ideig együtt tartani, gyakorlatoztatni, fegyelemre szoktatni, ezért olyan harcosokra volt szükség, akiket kisebb csapatokban vagy egyénileg lehetett kiképezni. Ilyen harcos volt a nehézfegyverzetű lovas, akik vagy aki pikkelyes vagy láncszemű vértet, orrvédő vassal ellátott sisakot viselt, és pajzzsal védte magát. Támadófegyvere a hosszú lándzsa és a kétélű egyenes kard volt.

     A hosszú lándzsa a rövid lándzsánál lényegesen hosszabb, kb. 2 méter hosszú nyélre kerül a fémhegy, és így forgatása más technikát igényel. Mint a hosszú fegyverek általában, használata arra épít, hogy az ellenfelet távol tartva úgy lehessen támadni, hogy az ne tudjon visszaütni. A hosszú lándzsát lehet egy kézben pajzzsal és két kézben is használni. A hosszabb nyél miatt nehezebb előállítani mint a rövid lándzsát, de még így is az egyszerűbb fegyverek közé tartozik, és így igen elterjedt.

************

A magyar államszervezés során Géza fejedelem, majd István király új, a nyugati népekhez hasonló fegyveres erőt szervezett, kiknek támadó fegyverük az egyenes kard volt.

Az egyenes kard egy körülbelül 1 méter hosszú és 1 kg súlyú kétélű penge. Jól forgatható, széles keresztvasa miatt lehet vele hárítani, és megfelelő kezekben alkalmas lehet páncélok átütésére is. Pajzzsal együtt az egyik legjellemzőbb fegyver a lovagság körében. 

 A korszak magyar hadseregeiben háromféle típusú lovasságot különböztethetünk meg:

• Íjász lovasságot (íj, nyíl)
• Átmeneti lovasságot (íj, nyíl, közelharci fegyverek – szablya, kopja, balta stb, könnyű védőfelszerelés)
• Nehéz fegyverzetű lovasságot (vért, sisak, alkar és lábvédő, páncél a lónak is, fegyver egyenes kard, dárda)

A kopja a lándzsa kifejezetten lovassági változata, amit a lovagok rohamozásnál használnak.

A XI-XII. században a magyar királyság fegyveres erejének a zöme a királyi várispánságokba (megyékbe) kerül. Vezetőjük az ispán.

      Egyre több feudális nagyúr nagykiterjedésű birtokkal rendelkezik - melyek egy részét hadisikerekért kapták –, ezek védése fegyveres erőt igényel. E haderők kiállításával saját tulajdonuk védelme mellett királyi kötelezettségüket is teljesítették.

Kálmán király 1099-ben „szász pénz” jövedelemmel rendelkezőket egy nehézfegyverzetű harcos kiállítására kötelezte.

      A nagybirtokok legszervezettebb részének az egyházi birtokokat tekinthetjük. Ezen belül létrejöttek a szerzetes lovagrendek melyek a szerzetesrendek és a lovagság sajátos ötvözetei. Hazánkban 1147 után az Ispotályos és Templomos lovagrend, 1211 után a Német Lovagrend telepedett meg.      

Igen jelentős volt e kor hatalmi viszonyainak kialakításában, háborúiban a várak szerepe. A várak bevételéhez várostromra képzett katonákat kellett bevetni, melyek eszközei az ostromgépek: ostromtornyok, faltörőkosok, hajítógépek voltak.

      A XI-XII. században a fegyvereket a királyi vármegyék szolgálónépei készítették, a fegyverek nyersanyaga a vas volt. A fegyverkészítők a kovácsok és a csatárok (csitárok) voltak.

      A városi ipar kialakulása után a fegyvergyártás a városi iparosok feladatává vált. Előkelő lovagok fegyverzete részben külföldi eredetű volt.

      A távolsági kereskedelem egyik legfontosabb árucikke a fegyver és a fegyverzet volt.

      Fegyverzetről, ruházatról a harcos maga vagy az ura gondoskodott, így természetes, hogy sem a ruházat, sem a fegyverzet nem volt egységes. Felismerést a zászlók, a hadi jelvények és a címerek biztosították.

      A hadsereg létszámáról pontos adatok nincsenek, csak következtetésekre vagyunk utalva. Magyarország fegyvereseinek létszáma a XI. század második felében elérhette a 30 ezret, a XII. század végén, XIII. század elején elérhette az 50 ezer főt. Ez a létszám természetesen elméleti volt, a hadba szólítottak nagy része nem engedelmeskedett a hadba hívó parancsnak. Kétségtelen azonban, hogy e korban a magyar haderő képes volt jelentős katonai és politikai szerepet biztosítani az országnak.

A magyar királyság hadügye és háborúi a tatárjárástól az Árpád- ház kihalásáig (1241-1301)

      A XII. században Magyarország hadszervezete a társadalmi változások következményeként átalakulóban volt. (belső harcok a nagybirtokosok hatalmának visszaszorítására)

      Bomlásnak indultak a várispánságok, megfogyatkoztak a megyék századkerületei, a várjobbágyok és a várnépek jelentősége csökkent.

     IV. Béla a hadseregben tovább növelte a nehézlovasság arányát, törekedett a korszerű lovagi technika alkalmazására, kővárak építésére.

     Kővárak építése 1242-1300

A XIII. század derekára jelentős szerepet kaptak a magánhadseregek, melyek kötelesek részt venni az ország védelmében, de egy másik úr, vagy akár a király elleni harcban is.

A király (IV. Béla) saját hadseregének növelését alsóbb rétegekből biztosította, magasabb rangra emelte őket. Ezzel az eljárással kialakult a köznemesség.

     A tatárjárás után a megfogyatkozott sereg létszámának pótlására IV. Béla behívta az országba kunokat, kik emelték a király hadseregének létszámát és minőségileg erősítették azt. Harcmodoruk hasonlított a honfoglaló magyarok harcmodorához. A nyugati krónikások újra „barbár és félpogány” országról írtak.

     IV. Béla háborúiban a kunok mellett jelentős szerepet kaptak még a székelyek, a szlovén és horvát nemesek, de a keresztény papság is hadakozott.

A tatárjárás után

      Magyarország politikája ebben az időszakban aktív és hódító jellegű volt. A feudális nagybirtokokat nehézfegyverzetű lovasok kiállítására kötelezték, amiért egyre nagyobb birtokokat kaptak.

      A XIII. században a magyar hadseregben megváltozott a könnyű-, a nehéz-, és az átmeneti típusú lovasság számaránya és jelentősége. A seregek legdöntőbb elemévé a páncélos, lovagi fegyverzetű lovasság vált, létszáma tovább növekedett. Az átmeneti lovasság létszáma és jelentősége csökkent a nehéz- és könnyű lovassággal szemben. A kun betelepedés következtében fokozódott a lovas pásztorkatonák fontossága és létszáma.

 A nehézfegyverzetű lovas, a lovag ebben a korban hosszúkás láncszemekből álló vértezetet (páncélinget) viselt, a vállán, az alsó karján, a könyökénél, megjelentek a lemezpáncél elemei. A vértezetet a napsütés ellen védő vászon (fegyvering) takarta. Láncszemes vértezet borította a lábszárat is, a kezek pedig a vértezethez hasonló anyagból készült kesztyűk. A sarkantyújuk rendszerint nagyméretű és tüskés volt. A lovag fejét és arcát eltakaró lapos tetejű sisak védte. A védőfelszereléshez közepes méretű háromszög alakú pajzs tartozott. Fő fegyverük a hosszú, kis zászlóval ellátott lándzsa, valamint a korábbiaknál hosszabb és nehezebb, kétélű egyenes kard. E fegyvereket rövid tőr egészített ki, esetleg bárd vagy buzogány. Mindezen fegyverzetükkel és felszerelésükkel erre a célra tenyésztett nagy és erős lovakon ültek. 

     A tőr egy rövid általában mindkét oldalán kifent penge. Igen elterjedt fegyver. A harcosok övén a fő fegyver mellett mindig ott a tőr, mert a fő fegyver elvesztésekor, vagy testközeli harcban jól jön, és tőrrel szokás megadni a kegyelemdöfést is. Még akkor is magánál tartja a harcos, ha a komolyabb fegyvereit leteszi, mert könnyen viselhető, és nem akadályozza a mozgást.

     A kun lovasok fegyverzete: az íjuk tömör csontvéges, tegezük a honfoglaló magyarokénak javított változata, íj tartójuk lapos, az íj felajzott állapotban volt benne elhelyezve. Közelharci eszközeik a szablya melyet rendszerint az előkelőek használtak, valamint a kopja és a balta volt. Több egymás fölötti bőrrétegből készített bőrpáncélt hordtak.

A szablya 70-90 cm hosszú, enyhén ívelt, egy élű, könnyű (0,5 kg.) penge, inkább vágásra, mint szúrásra alkalmas fegyver. Nem lehet olyan nagyokat súlytani vele, mint a kétélű karddal. A páncélokat nehéz átütni vele. Viselése nem megerőltető, ezért elsősorban a módosabb könnyűlovasok fegyvere. Előnye továbbá a kis méretű könnyű szablyának a lóról való alkalmazhatósága.

     A különböző fegyverzetű és harceljárású lovasok harci tevékenységének összehangolása a korszak háborúiban nehéznek bizonyult, de azt a kor hadvezérei sikeresen megoldották.

      A XIII. század második felében Magyarország haderejének létszámát mintegy 40 ezer főre becsülik:

• 20 ezer fő magánhadsereg
• 10 ezer fő kunok
• 10 ezer fő király udvari katonasága.

    A tatárjárásban az ország fegyveres ereje csak részben semmisült meg. A megmaradt magánhadsereg, a tatárok által el nem foglalt várak haderői és a kunok is a király rendelkezésére álltak.

          IV. Béla a feldúlt országot rendkívüli eréllyel és nagy szervezőkészséggel állította helyre. Ebben a korban az oligarchiák tekintélyesebb fegyveres erővel rendelkeztek, mint maga a király. Például Csák Máté több mint 10 ezer fő katonáskodót, valamint 1700 cseh harcost tudhatott magáénak. A kor hadseregében bizonyos fokig egységesebb, szabályozottabb lett a katonai szolgálati kötelezettség.

A tatárjárás után a kezdeti föld-, sánc- és cölöpvárakat fokozatosan kezdték felváltani a kővárak, melyeket folyamatosan megerősítettek, fejlesztettek, korszerűsítettek, a kor követelményei szerint átépítettek. A várak kialakulásával, fejlődésével az íjászoknak új feladat jutott: részt venni a várostromban, illetve a várvédelemben. Az íjász (és később a számszeríjász) feladata védőként és támadóként azonos volt: az ellenség élőerejének pusztítása, és éghető eszközeinek felgyújtása. A védők mindenképp előnyösebb harcászati helyzetben voltak. Kőfalak védték őket, az esetek többségében felülről lefelé kellett lőniük, ami megnövelte a lőtávolságot és a lövedék által hordozott energiát. Kellő mennyiségű és jól elhelyezett lövész a várfaltól mintegy 100-120 méterig egy „halálzónát” tudott létrehozni, melyen kellő védelem nélkül lehetetlen volt átkelni. A támadónak viszont minden tevékenységet ezen a távon kívül kellett kezdeni, beleértve a rendkívül időigényes aknaásást is, ahol minden méter számított.

Az ostromló íjászoknak éppen az volt a feladata, hogy ezt a „halálzónát” semlegesítsék azzal, hogy lövedékeikkel távol tartsák a falaktól a védőket. Ez úgy történt, hogy nagyméretű, de még hordozható erős pajzsok védelmében az íjászok állásokat foglaltak a várfal alatt, és igyekeztek minden lőrést úgy „tűz alatt” tartani, hogy a védők ne tudjanak lőni a rohamra indulókra.

Az íjászok gyakran használtak gyújtónyilat várostromoknál, a védők az ostromtornyokat, a támadók a fa védműveket árasztották el lövedékeikkel.

A lőfegyverek térhódításáig fegyverük ereje nélkülözhetetlenné tette szolgálataikat, így e harcosok ügyessége és bátorsága nem egy vár sorsát döntötte el.

A XIV-XV. század lovagi páncélzata és fegyverei

    A XIV. század Európa harcművészetének átmeneti korszakát jelentette. Harcászatilag a kis létszámú nehézlovasság képezte csatadöntő fegyver nemet. Egyre jobban elterjedt a nagyobb biztonságot nyújtó lemezpáncél használata.

    A harcosok testét sodronyos vagy lemezes páncél védte, de a két alaptípus között léteztek átmeneti páncélzattípusok is. A sodronypáncél laposra vert huzalból készített gyűrűkből forrasztott hosszú ujjú ing volt, amelyet a legveszélyeztetettebb testrészeken gyakran borítottak védőlemezekkel. A X-XIV. század között általánosan használt sodronyvért 2-3 mm vastag acéldrótból kivágott egymásba kapcsolódó, 8-10 mm átmérőjű gyűrűkből állt. Átlagban 1 sodronying – mérettől függően – 30-40 ezer gyűrűből állt, súlya 9-12kg között

mozgott. Pikkelyszerűen egymás mellé fűzött fémlapocskákból készült a pikkelypáncél, az ugyancsak népszerű brigantin pedig vascsíkokkal, lemezekkel bélelt, megerősített bőrkabát volt. A könnyűlovasok több egymás fölötti bőrrétegből készített bőrpáncélt hordtak. A sodronypáncél bizonyos részeit megerősítő vaslemezekből alakult ki a lemezpáncél, amely a XIV. századtól kezdve egyre nagyobb testfelületet borított be, s a XV. század derekára a lovagokat tetőtől talpig vasba öltöztette. Egy teljes lemezpáncél öltözet 20-25 kilót nyomott, a különálló mell-, hát-, kar- és lábvérteket szíjakkal rögzítették. Egy üstsisak 3-4 kg-ot nyomott a lemezvastagságtól függően, a mellvért 2-5 kg között mozgott, a hátvért ezzel megközelítőleg azonos súllyal készült. A végtagok védelmét szolgáló alkatrészek- külön az alkar-, felkar-, comb- és alsólábszárvédők - átlagban egyenként 0,5-0,8 kg-ot nyomtak. A kézfejet páncélkesztyű, a lábfejet páncélsaru borította. A teljes páncélzat több falut ért, emiatt beszerzését csak egy szűk réteg, a nemesség kis része engedhette meg magának. Az egykezes kard súlya 1,5 kg volt, a pajzs akár 5-6kg is lehetett.

A fej védelmére többféle sisaktípus is használatban volt. A XIV. századra elavult a hengeres alakú, lapos tetejű üst- vagy fazéksisak, s lassan kiszorult a használatból. Helyét az ellenséges csapásnak kis felületet nyújtó, kúpos tetejű sisakok vették át. Az alapváltozat egyszerű kúpos vagy harang alakú, könnyű sisak volt, a nyakat és vállakat a hozzá kapcsolt sodronyvértezet fedte, az arc azonban fedetlen maradt. Jóval biztonságosabb volt a teljesen zárt ún. csöbörsisak, illetve a XIV. század második felétől használt csőrös sisak: az arcot itt a sisakhoz szegecselt, felnyitható, áttört sisakrostély fedte. A páncél védőképessége miatt a pajzsot már elhagyták. A korszak ún. „másfélkezes” kardjai 2-3 kg-os súllyal készültek.

     A páncélkészítés csúcsát jelentő XV. századi gótikus vértezetek nem nyomtak többet 24-28 kg-nál, és gyakorlatilag az egész testet fedték. Valamivel nehezebbre készítették a lándzsatörésnél használt tornavérteket - akár 40 kg-osak is lehettek -, de ezek nem kerültek ki a harctérre. Egy csatába induló lovag "harci tömegének" legnagyobb részét a lovát borító páncélzat súlya tette ki. Ez mintegy 35-40 kg-nyi súlyt jelentett, de ez egy tenyésztett harci ménnek igazából "meg se kottyant". Egy XV. századi lovag teljes harci- és lófelszerelésének a maximális súlya 90-100 kg közé tehető.

      A zárt fegyverzetben harcoló lovagot a pajzsára festett címer és a sisakon viselt sisakdísz tette felismerhetővé. A lándzsák vagy kopják mérete, kialakítása a használatnak megfelelően változott, aszerint, hogy gyalogos vagy lovas számára készült.

     A legfontosabb támadófegyver a kard, ennek Magyarországon mindkét alaptípusát használták. A nyugati típusú, kétélű, egyenes kard a nehézlovasság, a hajlított, vége felé kiszélesedő pengéjű szablya a könnyűlovasság fegyvere volt. A kard kiegészítőjeként a közelharcban használták a harci késeket és tőröket. A korszak legelterjedtebb sújtó- és zúzófegyvere a buzogány. A főként bronzból öntött buzogányfejek változatos formákban készültek, leggyakoribb a csillagfejű típus, melynek feje legtöbbször hosszú, döfésre alkalmas hegyben végződik.

      A sújtófegyverek közé tartoztak a változatos méretben, formában készített szekercék, bárdok is.

A haditechnikában a távolharc fegyverek fejlődése és elterjedése voltak a páncélzat ellenszerei (számszeríj, angol hosszú íj). A számszeríjakkal akár 250 méter távolságra is célt lehetett érni, és átütötték 8-10 cm-es keményfát is.

Magyarországon a XIII. század első harmadától, a tatárjárás óta nagy valószínűséggel ismerték és használták a kor legmodernebb messze ható fegyverét a számszeríjat, de soha nem volt olyan elterjedt fegyver, mint Nyugaton. A mongolok által ostromlott Esztergom várát számszeríjászok védték meg. IV. Béla a tatárjárás utáni újrafegyverkezésben többek között 1000 számszeríjászt kért IV. Sándor pápától. Mindez azt bizonyítja, hogy a várvédelemben a számszeríj bevált fegyver volt. A számszeríjaknál az íj szokásosnál erősebb íve vízszintesen kerül egy fa tartóra, felhúzás után az ideget az elsütő szerkezet tartja, és a vessző egy kialakított vágatba fekszik. Ezért a számszeríjakkal könnyebben lehet célozni, és átütő erejük is nagyobb.

Háborúk Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos uralkodása alatt

      Magyarországon III. Endre után a trónért való harcban a pápaság által is támogatott Anjou-házból való Károly Róbert került ki „győztesen”. Hatalmát a Nápolyból hozott zsoldosok, a mellé álló egyes nemzetségek, családok, valamint a hozzá csatlakozott kunok segítségével erősítette meg.

    A XIV. században született meg a társadalom egyik alapvetőbb osztálya, a nemesség (ősiség törvénye). Kialakult egy másik alapvető osztály is, a jobbágyság. A városok fejlődésével kialakult a városi polgárság.

    Katonai vonatkozásban csökkent a kunok befolyása. (Eljobbágyosodás)

    Legtovább a székelyek őrizték meg korábbi határőr jellegüket.

    A kor hadseregében egységesebb, szabályozottabb lett a katonai szolgálati kötelezettség, melynek formái az egyes társadalmi osztályokat tekintve eltértek egymástól. A magyar hadsereg elveszette korábbi sajátos vonásait, hasonlóvá vált a nyugati- és közép- európai hadseregekhez. A hadra fogható lakosság egészére vagy bizonyos hányadára kiterjedő általános felkelést csak az országot ért nagy ellenséges támadás esetén hirdették meg.

    Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodása alatt háborúk sorozatában vettek részt a magyarok:

• A magyar csapatok részt vettek a lengyel-cseh háborúban, segítettek Krakkó felszabadításában.
• Később az első velencei háború részesei lettek, mely fegyverszünet megkötésével végződött.
• 1347-1353 között Nagy Lajos kísérletet tett a Nápolyi királyság megszerzésére, mely először sikerekkel kecsegtetett, de végül – pénzhiány - miatt kiegyezésbe torkollott.
• Ezt követték a litván, szerb és bolgár hadjáratok.

Velencével folytatott háborúk (1355-1381) végül katonai sikerrel zárultak, de politikailag káros következményekkel jártak.

      Ezekben a háborúkban egyaránt harcolt a királyi katonaság, a kunok, a magánhadseregek, hazai és külföldi zsoldosok.

      Ennek megfelelően a harci eszközök megfeleltek nehéz- átmeneti- és könnyűlovasság fegyvereinek és haditechnikájának (íj, nyíl, kardok, szablyák, fokos, buzogány, dárda, ostromgépek, faltörőkosok).

A buzogány egy rövid nyélre erősített fémgömb, amiből általában fémhegyek (tüskés- vagy csillagbuzogány), vagy hosszanti fémlapok (tollas

buzogány) állnak ki. A buzogány a súlyával és a csapás ereje által okoz sérülést.

A láncos buzogány a buzogány egy módosítása, ahol a nyelet és a fejet egy lánc vagy csuklós pánt köti össze. Erős suhintáskor a rövid lánc megsokszorozta a lendületet, az ütés ereje sokkal nagyobb volt, mint a mereven egybeszerkesztett, vasfejű buzogányok csapása.

    Növekedett a fegyelmezetten harcoló gyalogság jelentősége. Megjelentek a jól felszerel, jól képzett fizetett harcosok, zsoldosok, akik annak az oldalán harcoltak, akik felfogadták és megfizették őket.

A magyar haditechnika és hadsereg Zsigmond és Albert uralkodása idején

(1383-1439)

 Az európai hadművészet a XIV. században:

      Európa más-más országaiban különböző módon igyekeztek a hadszervezet korszerűsítésére, illetve a feudális felkelés pótlására.

      Megerősítették a zsoldos csapatokat, a nehézlovasság hatékonyságát emelve alegységeket alakítottak ki, melyek kísérői a könnyűlovasok és a jobbágyok voltak.

  Zsigmond király 1427-ben és 1435-ben is rendelkezett számszeríjas lövészek alkalmazásáról. E fegyver szélesebb körű elterjedése a huszita háborúk után következett be Magyarországon, hiszen a cseh harcosok előszeretettel használták a számszeríjat, Hunyadi János pedig számos veterán cseh zsoldost fogadott fel, s a huszita harcmodort is alkalmazta. 

   Teljesen új elem volt a cseh harci technika. Szekerekből építettek erődöt, ahonnét lőfegyverrel, bombákkal (bombardák) támadtak az ellenségre, majd miután megtörték az ellenség vonalait, gyalogkatonák, könnyű és nehéz lovasok, támadtak az ellenségre.

      Figyelemre méltó volt az oszmán birodalom hadviselése. A szpáhik és janicsárok szerepe.

      A hagyományos fegyvereket egyre inkább kiegészítette a lőfegyverek alkalmazása, melyek már nem voltak megvetett harci eszközök. A tüzérségi fegyverek létrehozása a lőpor feltalálásával függ össze. A lőpor s vele együtt a tűzfegyver, az ágyú a XIV. század elején jelent meg Európában az arabok (mórok) közvetítésével.

************

      Zsigmond király fél évszázados uralkodása alatt a magyar társadalom legjelentősebb vonása a rendiség kialakítása volt. Az osztályokon belül elkezdődött a rétegek erőteljes fejlődése. Az egyházi hatalom visszavonult.

      A bárók egy része, a katonabárók a hadakozást választották a társadalmi emelkedés eszközéül. Csapataik úgy létszámban, mint minőségben a hadsereg fontos elemét képezték. A király megbízásából zsoldos sereget állítottak ki, de ha kellett egyéb csapatokat is szerveztek (pl. helyi villongások leverése).

 Zsigmond háborúinak (török, cseh, velencei), udvartartásának, és diplomáciai kapcsolatainak költségét nem fedezte az udvar bevétele. Zsigmond, hogy az udvar bevételeit pótolja, báróitól, mint egy 800 ezer aranyat vett fel katonai célokra.

      A XIV. század 90-es éveiben meginduló török elleni hadjáratban a magyar hadsereg elmaradt fejlődésben a lengyel, cseh, velencei haderők mellett, ezért korszerűsítésre szorult.

      Zsigmond uralkodása alatt valóban nagy erőfeszítéseket tett a hadsereg számbeli, és minőségi fejlesztésére, hatékonyságának fokozására.

   Zsigmond a haderő minőségi fejlesztését a katona bárók kinevezésével oldotta meg. Ezzel a királyi hatalom katonai bázisát is erősítette. A megbízást vállaló bárók lényegében zsoldostisztté, zsoldostoborzóvá váltak.

   Zsigmond szívesen alkalmazott cseh, német, lengyel zsoldosokat. Pl. az ország határait zsoldos katonák védték.

      A zsoldosok előretörése a magyar hadseregben a haderő számszerű növekedésén túl a korábbi gyenge pontokon – nehéz lovasság és gyalogság – a minőségi fejlődést is jelentette.

      Az 1397-es temesvári országgyűlés létrehozta a telekkatonaság intézményét. A földesurak védelmi háború idején minden száz jobbágytelek után öt jól felszerelt lovas íjászt köteles kiállítani.

      A török ellen felkészülve a meglévő seregek mellett más védelmi eszközökről is gondoskodni kellett, melyek jelentős és hatékony formája a déli végvárrendszer kialakítása volt. A nagyobb várak közötti összeköttetést a kisebb erősségek (erődök) biztosították. Az egyik legfontosabb végvár Nándorfehérvár megszerzése és megtartása lételem volt.

      Zsigmond azon volt, hogy kialakítsa az ország teljes védelmi rendszerét. Szigorított a törvényeken, 33 telekre módosította a 100 telek után kiállítandó felszerelt telekkatona intézményét.

A hadra fogható katonai létszám:

Ez a 70-80 ezer fő csak elméleti, ugyanis ténylegesen a csatákban 40-45 ezer fő tudott részt venni. Ez nem volt sok, szemben a törökök 70 ezer főnyi állandó létszámával.

 A korszak csatadöntő fegyverneme továbbra is a nehézlovasság, de a török támadások hatására megnőtt a könnyűlovasság fontossága is. Sajnos a magyar könnyűlovasság ebben az időben egyik ellenféllel szemben sem tudott komoly katonai sikereket elérni.

      A XV. század első felében valamelyest erősödött a gyalogság, melynek zömét német, lengyel, cseh katonák tették ki. Hozzájuk csatlakoztak a zsoldosok melyek főleg székely román nemzetiségűek voltak. Fegyverzetük a pika, később a puska volt. Leginkább a védelemben és a várharcokban kaphattak szerepet.

A pika a lándzsánál is hosszabb, vaskosabb fegyver, amit csak két kézzel lehet használni. A fémhegy úgy van kialakítva, hogy akár páncélokat is át lehet vele döfni.

      Zsigmond uralkodása alatt kezdték használni az ágyúkat. Ezek gerendák közé erősített, ormótlan vas- vagy rézcsövek, melyek megtöltéséhez hosszabb idő kellett. Általában a városok állították elő és tartották birtokukban. A század első felében a fontosabb magyar városok 1-4 tűzmestert alkalmaztak, szemben pl. Nürnberg városával, ahol 148 tűzmester volt.

      Az ágyúöntés mestersége a harangöntésből alakult ki. A XV. századtól az ágyúk csövét rézből és bronzból öntötték. Az első bronzágyúkat harangöntők készítették. Később a két ipar különvált. Az ágyúgyártás anyaga pedig a réz és a vas lett. Az ágyúöntők az általuk készített ágyúkat, mozsarakat rendszerint a harcba is elkísérték, hogy irányítsák a fegyverek kezelését.

            A külföldi haderők mellett hazánkban is új fegyverként megjelentek az ágyúk (várostromok) és a kézi lőfegyverek (állványra állított puskacső). A fegyvernél a gyújtólyukba öntött lőport égő kanóccal vagy faszénnel kellett meggyújtani. Kezelése körülményes volt. A puskás gyalogosok megjelenése határozott fejlődést jelentett a korábbi viszonyokhoz képest.

      Magyarország a XIV. században szinte kizárólag támadó háborúkat vívott, ezzel szemben Zsigmond uralkodása alatt a védelmi harcok kerültek előtérbe.

A hosszas és veszteséges harcokban a magyar hadak különféle típusú seregekkel mérték össze fegyvereiket. Ezek között az oszmán- török csapatok létszámban, a cseh-huszita seregek minőségben voltak fölényben a magyar fegyveres erőkkel szemben.

            1391-ben török lovasok jelennek meg az Al – Dunánál, nyomukban leégett falvak és pusztulás. Ezek a jelentéktelennek látszó rablótámadások indították el a több mint 400 éven át tartó háborúk sorozatát.

      Az európai harcmodor a magyar történelemre is oly szomorú következményekkel járó nikápolyi csatában is csődöt mondott.

      Nikápolyi hadjárat ( 1390-1402)

 A törökök célpontja Bulgária és Szerbia leverése után a Magyarországgal laza hűbéri függésben álló Havasalföld lett.

      A betörések és csatározások mindkét fél számára váltakozó győzelmet és vereséget hoztak.

      A törökök által fenyegetett országok vezetői (Magyarország, Velence, Bizánc) javasolták a pápának, hogy hirdessen keresztes hadjáratot a török Európából történő kiűzésére. Olyan döntés született hogy 1396-ban indítják a hadjáratot. Ez a hadjárat a keresztény haderő számára csúfos vereséggel végződött.

      Nikápolynál a pápai támogatással összegyűlt haderő Európa legjobb lovagjait egyesítette. A 30-35 000 harcost számláló seregben mintegy 10 000 francia, nagyszámú itáliai, burgundi, német és 12-14 000 magyar lovag is felsorakozott. A francia és burgund lovagok vezetői mellett jelen voltak a magyar királyság legmagasabb rangú tisztségviselői. Velük szemben a török 40-45 000 fő sereggel vonult fel, tehát a számbeli eltérés nem volt jelentős. A seregnek, melynél nagyobbat és hatékonyabbat Európa ekkor nem tudott volna kiállítani, valóban megvolt a reménye arra, hogy visszaszorítsa az oszmánokat. A döntő különbséget az jelentette, hogy a török sereg fegyelmezetten végrehajtotta a parancsnoki utasításokat. Az európai lovagok a fergeteges lovasroham utáni küzdelemben alulmaradtak, sokan meghaltak, még többen fogságba estek. Zsigmond király is alig tudott elmenekülni.

      Ez után a törökök mintegy 20 éven át a mongolokkal folytatott háborúival és belső viszályaival voltak elfoglalva. Ezen időszakot Európa nem használta ki egy összefogó védelem kiépítésére. Mindenki saját dolgaival volt elfoglalva.

      Ezalatt az idő alatt vesztette el Zsigmond Dalmáciát. Ezen harcok alatt a magyar hadserek számos fogyatékossága felszínre került. A csapatok fegyelmezetlensége több ütközet veszteségét okozta. Bebizonyosodott, hogy seregeink valóban a portyázó hadviseléshez értenek, a reguláris harcban alulmaradnak. Az viszont a fejlődést mutatta, hogy ez volt az első olyan háború, amelyben a magyar tüzérség szerephez jutott. Néhány kisebb tábori ágyút, tarackot, cerebottának nevezett könnyűágyút, csatakígyót is alkalmazott Zsigmond serege. Az ágyúk jelentősége a husziták elleni harcokban nőtt meg, majd hamarosan a török hadszíntéren is megjelentek.

A törökök előretörése

      A törökök keleti veresége után az európaiak úgy látták, hogy a török kérdés lekerülhet a napirendről. Azonban alighogy véget értek a Török Birodalom belső harcai I. Mohamed szultán azonnal hozzálátott az elveszett balkáni területek visszaszerzéséhez. Kisebb csatározások után Havasalföldön erősödött a török befolyás, szilárdan megvetették lábukat és elfoglalták a hadászati fontosságú Gyurgyevó- várát.

Harc a huszitákkal

1419-ben meghalt Vencel német-római császár és cseh király, Zsigmond bátyja. Zsigmond mint örökös, magának követelte a cseh koronát. Csehország ekkor már a huszita forradalom tüzében égett. A husziták nem fogadták el Zsigmondot királyuknak.

 V. Márton pápa keresztes hadjáratot hirdetett ellenük. Mintegy 70-80 ezer európai katonából álló sereg élén Zsigmond megindult Prága ellen. A keresztesek azonnal meginduló rohamait a husziták elkeseredett harcban verték vissza. A vereség hatására a keresztes had felbomlott, nagy része hazatért, Zsigmond pedig csapataival visszavonult. Nem sokkal később cseh katolikus csapatokkal kiegészülve ismét felvették a harcot a husziták ellen, de vereséget szenvedtek. Zsigmond ezután maradék erőivel elhagyta Csehországot. A következő évben (1421) újabb keresztes hadjáratot szervezett, de a tüzérségi ágyúkkal megerősített huszita csapatok ismét győzedelmeskedtek.

                  A vereségek hatására, amelyhez a magyar sereg vezetésének hibái is hozzájárultak, Zsigmond egyelőre letett Csehország meghódításáról. A huszita háborúk Magyarország számára ez után sem értek véget, Nyugat-Magyarország északi részén folytatódtak.

      A Magyarországra betörő husziták, a 25-35 000 főt számláló cseh sereg Pozsony városáig is eljutott, de a várat nem tudták bevenni.

      A husziták győzelmi sorozatait a belső ellentétek (kelyhesek és táboriták) szakították meg. Ez tette lehetővé, hogy a táboritákat végül a szövetségre lépett kelyhes és római katolikus hadak legyőzzék az 1434-ben megvívott lipanyi csatában.

      Zsigmond 1435-ben elfoglalhatta a cseh trónt.

A török támadások megerősödése

I. Mohamed halála után fokozódott a török nyomás a déli végeken. Az új szultán II. Murád ez egyik legnagyobb és legtehetségesebb oszmán hódítónak bizonyult. Ezt Magyarország azonnal megérezte.

A török nyomás enyhítésére 1423 nyarán Ozorai Pipo vezetésével nagy magyar hadsereg nyomult a Havasalföldre. Mint egy húsz csatában arattak győzelmet.

Ozorai Pipo 1426-ban meghalt, ami nagy veszteség volt a magyar had számára. Ezután győzelmek és vereségek váltakoztak. Ekkor volt az első olyan alkalom, amikor a magyarok ágyúkat használtak és a tűzmesterek is nagyobb szerephez jutottak.

A király Ozorai Pipo halála után nem akarta felvenni a harcot a török túlerővel és fegyverszünetet kért a szultántól.

A törökök a fegyverszünetet elfogadták, de megszegték azt, és a visszavonuló magyarhad egy része ellen támadást indítottak. A magyarok súlyos vereséget szenvedtek.

      Ez után a vereség után Zsigmond csaknem 10 esztendeig teljesen védelemre szorult, de le lehetett vonni a csata elvesztésének tanulságait. A tüzérség a harcban ütőképes, de a katonák fegyelmezetlensége nem segíti elő, sőt hátráltatja a győzelmet.

      A törökök egyre többet támadtak Délvidéken, ezért az ott állomásozó katonaságnak állandóan készenlétben kellett állnia.

Ellentámadás az oszmánok ellen

Zsigmondot (Habsburg) Albert követe a trónon, kinek váratlan halála után Ulászló lengyel király kapta a magyar koronát. Ulászló hívei közé tartozott Hunyadi János, a magyar történelem egyik kimagasló hadvezére, akit erdélyi vajdává, temesi várispánná és Nándorfehérvár főkapitányává nevezett ki a király. Ezzel a török elleni harc frontszakaszának első emberévé vált. Hunyadi birtokadományok révén mintegy országnyi rész tulajdonosa lett. E hatalmas terület megvédéséhez és a török túlerővel szemben is helytállni tudó ütőképes hadsereget kell szerveznie.

Hunyadi katonai reformjai – A várnai csata (1444)

      Hunyadi idején a hadsereg elemei megváltoztak. A feudális hadszervezet alapját adó nemesi felkelés háttérbe szorult. A harcokat szinte mindig a királyi és bárói csapatok, népi önkéntesek és külföldi segédcsapatok vívták. Rendkívül megnőtt a zsoldosok részaránya. A bárói magánhadseregek óriásira duzzadtak. Seregeikben katona familiárisaik, hadakozó jobbágyaik, cseh, lengyel, osztrák zsoldosok harcoltak. Tehát lovassággal és korszerű gyalogsággal egyaránt rendelkeztek.

      Az ország véderejének gerincét mégsem a bárói magánhadsereg, hanem a zsoldoscsapatok alkották.

 A magyar fegyveres erő létszáma a nemesi felkelés szerepének csökkenése következtében kisebb lett, de erejét a nehézlovasság számszerű és minőségi fejlődése, a cseh és havasalföldi gyalogság szinte állandó alkalmazása, a keresztesek, és a külföldi segédhadak jelentősen növelték. Növelte továbbá a hadsereg ütőképességét a tűzfegyverek fokozott alkalmazása. A kézi lőfegyverek is mindinkább elterjedtek. A kézi tűzfegyverek fejlődésénél már az égő kanócot a gyújtólyuk közelébe erősített, mozgatható vasba helyezték, vagyis feltalálták a kakast, amelyet a harcos eleinte kézzel nyomott le a lőporhoz, később lefelé meghosszabbították, s ezzel létrejött a számszeríjnál is használt elsütőszerkezet. A 10-12 kg-os, igen rövid, mintegy 45 cm-es csövű fegyver ólomgolyója csak rövid távolságra repült, a célt is nehezen lehetett eltalálni vele, de kezelhetősége messze felülmúlta az eddigi tűzfegyverekét.

Hunyadi már nem csak ostrom- és várágyúkkal, hanem cseh módra szervezett és felszerelt – szekerekre, ágyútalpakra erősített könnyű lövegekkel, tarackokkal - tábori ágyúkkal is rendelkezett. Tűzmesterei nagyrészt cseh és német zsoldosok, illetve városiak.

       A szervezeti és technikai fejlődés jelentősen fokozta a hadsereg ütőképességét. Most már valamennyi fegyvernem elérte, vagy legalábbis megközelíttette a kor színvonalát. A csata döntő elemét most is a nehézlovasság jelentette, de Hunyadi a bátor, ám fegyelmezetlen lovagok tömegéből manőverezésre, átcsoportosításra alkalmas, korszerű lovasságot kovácsolt. A könnyűlovasság a felderítést, biztosítást, az ellenséges könnyűlovasság lekötését és az üldözést kapta feladatul. A gyalogság a tüzérekkel együtt a lovasság harcát támogatta.

      1440-ben a török szultán Murad hatalmas sereggel indult Nándorfehérvár ellen, de ezt a harcot elveszíti.

      1442-ben Erdélyt szemeli ki, de annak bevétele sem sikerül, Hunyadi János vezetésével harcoló csapat diadalmaskodik a török csapatok felett.

      A sikeren felbuzdulva a pápa 1442-ben újabb keresztes hadjáratot hirdetett. A háború terhét a két legérintettebb országra, Magyarországra és Velencére kívánta hárítani. A tervek szerint Magyarország a szárazföldön, míg Velence a tengeren állja útját a töröknek.

      A sereg magyar és lengyel királyi csapatokból, bandériumokból, nehéz és könnyű lovasságból, cseh-, német gyalogosokból, lovas zsoldosokból és különböző nemzetiségű önkéntesekből állt. A létszám 35 ezer főt tett ki, a fegyvereket és a szükséges eszközöket, élelmiszert, mint egy 3000 szekér vitte utánuk.

      Több győztes csatát arattak, de mégsem volt teljes a siker, mert Murad szultán az utolsó pillanatban átkelt Európába és így megakadályozta Drinápoly elfoglalását. De Bulgária nagy részét és Szerbiát felszabadították a török uralom alól. A harcokban mindkét fél nagy veszteséget szenvedett.

      Murad szultán 101 évre szóló békét javasolt Ulászlónak. Mivel Magyarország a háború folytatására pénzügyileg, de harcászati szempontból sem volt ütőképes, a békeajánlatot elfogadta. A pápai diplomácia ezt a békét nem ismerte el, és rávette a magyar királyt a szerződés megszegésére. Ez a lépés erkölcsileg, politikailag és katonai szempontból súlyos következményekkel járt. A magyarok a szövetségeseik szemében megbízhatatlanná váltak. Elpártoltak tőlünk. Nem segítették a török elleni harcot, hanem inkább gátolták azt, mivel most már a törököt tartották nagyobb hatalomnak.

      A magyar csapatokat lengyel és havasalföldi könnyűlovasság és gyalogosok egészítették ki. A tenger felől a burgundi hajóhad támogatását kapták. A burgundiak hősiesen harcoltak, de nem tudták helyettesíteni a távolmaradó velencei és genovai hajóhad erejét. Hunyadi szövetségesét az albán Szkander béget és csapatát a szerb fejedelem (Brankovics György) tartóztatta fel.

       A magyar sereg Várnánál (1444) ütközött meg a nagy fölényben lévő török sereggel. A csata kimenetele először a Hunyadi János által vezetett magyaroknak kedvezett, de a velencei-genovai hajóhad árulása és a lengyel királyi csapatok terv elleni támadása visszájára fordította a csatát és a török győzelmet aratott. A csatában Ulászló király is elesett.

      Az elvesztett csata után az ország hosszabb időre vezető nélkül maradt. Két liga harcolt a hatalomért. (Garai, Cillei, Jiskra - Hunyadiak és Palócziak) E harcból a Hunyadiak kerültek ki győztesen és Hunyadi Jánost 1446-ban az ország kormányzójává választották.

A rigómezei csata (1448)

A várnai csatában a törökök a győzelmet súlyos veszteség árán szerezték meg, ezért pár évig nem támadtak. Ezen időt a Hunyadiak is erőgyűjtésre fordították. 1448-ra sikerült az eddigi legütőképesebb hadsereget megteremteni, továbbá az albán Szkander béget tudhatták szövetségesüknek.

      Hunyadi serege 30-35 ezer főből állt. A főerőt a nehéz lovasság képviselte. Rendelkezett még 8-10 ezer cseh és német, 6-8 ezer havasalföldi román gyalogossal, 800 harci szekérrel és számos ágyúval.

      Murad szultán 70-80 ezer főnyi sereg élén felkészülten várta a támadást.

      Hunyadi seregeinek, ahhoz hogy elérjék a csata színhelyét útközben kisebb harcokat kellett vívniuk a szerbekkel.

      Murad ügyes manőverezéssel a magyarok hátába került, és így megakadályozta a szövetséges albánok csatlakozását.

      A magyarok szinte az utolsó emberig hősiesen harcoltak, de a túlerővel és a szultán ügyes manővereivel szemben alulmaradtak. A rigómezei síkságon a magyar csapatok 1448-ban csatát vesztettek. A korabeli írások a csatamezőn maradt, a magyar sereghez tartozó holttestek számát 15 ezer főre becsülték.

      A csatavesztés válságok sorozatát hozta magával. Hunyadi szövetségesei az erősebbnek hitt török felé kacsintgattak, elpártoltak, vagy segítségük látszólagos volt. Hunyadi tekintélye és befolyása megingott. 1451-ben le kellett mondania kormányzói tisztségéről, és el kellett fogadnia a királyául a 12 éves V. Lászlót.

Nándorfehérvári csata (1456)

 A törökök új szultánja II. Mohamed 1453-ban elfoglalta Bizáncot és megszilárdította európai helyzetét. II. Mohamed célja volt, hogy Európa és Ázsia legnagyobb hatalmává váljanak. Európa felé véve az irályt, először Nándorfehérvár elfoglalására készült. Ha Nándorfehérvár elvész, nyitva az út Buda felé. 1456 nyarán a szultán hatalmas serege (az egykori krónikák szerint 100-300 ezer fő és 200 hajó) körülzárta Nándorfehérvárt. A vár kapitánya Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály volt. A várat 5000 válogatott magyar, cseh és szerb katona védte. Mire Hunyadi Nándorfehérvár alá ért, mintegy 12 ezer reguláris és 25-30 ezer keresztesekből álló seregével a törökök már megkezdték az ostromot. Hunyadi csapatinak kemény vízi csatában sikerült áttörni az ostromzárat és betörni a várba. (Hunyadi a törökök 200 hajójával szemben 40 kisebb hajóval és kb. 100 dereglyével rendelkezett.) A védők sikeresen verték vissza a döntő ostromot. A törökök már a belső vár falait ostromolták, és a győzelem jeléül csaknem kitűzték a lófarkas zászlót. Egy Dugovics Titusz nevű katona azonban megragadta a zászlót tartó törököt, és magával rántotta a mélybe. Másnap a fellelkesült népfelkelők kitörtek a várból és a szultánra és seregére súlyos vereséget mértek. A győztesek örömét beárnyékolta, hogy a táborban kitört pestisjárvány, sok mással együtt elragadta az élők sorából a híres törökverőt, az Európa-szerte tisztelt Hunyadi Jánost. 

            A világraszóló nándorfehérvári viadal megakadályozta, hogy a legerősebb déli végvárunk török kézre kerüljön. Így a szultánnak nem sikerült utat nyitnia Magyarország belseje felé.

**********

Hadrendben a méhek

     A hagyományos hadi és harci eszközök mellett időközönként szükség volt a népi leleményességre, találékonyságra, furfangra is, és a megszokottól teljesen szokatlan „harci eszközöket” vetettek be. Magyarországon méheket is felhasználtak várvédelemre; a várak védői gyakran vették igénybe őket - hadműveleti célokra. Nándorfehérvár török ostrománál 1440-ben a szorongatott várvédők nemcsak forró szurkot, hanem méhkasokat is vetettek a várfalakat megmászó török ostromlók közé, és a dühödten kirajzó méhek szúrásai elől a törökök kétségbeesetten menekültek a már majdnem elfoglalt falakról.

     Antonio Bonfini, Mátyás király történetírója így számol be erről:

„Körülbelül abban az évben, amelyben (Habsburg) Albert király távozott az életből (1440), Murád, a törökök királya, a pannóniai lázongást kihasználva Magyarország megtámadására határozta el magát. Legelőször ostrom alá vette Görögf