| Nomád népek : Az alig ismert ókori világbirodalom Pártia 2 |
Az alig ismert ókori világbirodalom Pártia 2
Tábori László 2010.01.17. 21:52
TÁBORI LÁSZLÓ II: ARSAKIDÁK BIRODALMA
II/ 11. Képzőművészet
A párthus kori városépítés, építészet és művészet.
Ghirshman: Az ókori Irán
(részlet)
"A párthusok nem voltak nagy városépítők, általuk alapított várost alig ismerünk. A Felföld határain kívül mindössze Mezopotámiában Ktésziphón és Hatra, Iránban pedig Dárábgend párthus alapítású város. Az arszakida korban épített városok közé számíthatjuk a Siráztól délre fekvő Gór- Firuzábádot, melyet a párthusok vazallusa, az első Szászánida, Ardakhsír emeltetett akkor, amikor fellázadt vagy éppen lázadásra készülődött uralkodója ellen. E városok koncepciója arról az állandó bizonytalanságról, külső veszélyekkel és belső zavargásokkal teli helyzetről árulkodik, mely a párthus korban Iránban uralkodott. A városoknak általában köralakú alaprajza a régi nyugat-ázsiai urbanizációs elvekre vezethető vissza, egyszersmind azonban az ősi katonai táborok felépítését utánozza, mint ahogy azt az asszír hadsereg táboraiban megismertük.
Néhány város története is igazolja ezt az alaprajz-koncepciót. Ktésziphón eleinte a Tigris menti Szeleukeiával szemben emelt katonai tábor volt. Főváros csak II. Oródész idején lett belőle. Hatra erődítmény volt a két birodalom közti határ közelében, és Irán védelmében gyakran játszott kulcsszerepet a római hadakkal szemben. Végül, Gór- Firuzábádot Andakhsír akkor építtette, amikor vakmerő céljának megvalósítása, IV Artabanosz koronájának a megszerzése során vereségekre is számítania kellett, sőt arra is, hogy szükség esetén egy erődített városba visszavonulva védekezni tudjon. Dárábgerd kör alakú alaprajzát vette mintául, azét a városét, ahol korábban tisztséget töltött be, s amelyet- bizonyára a feudális nagy családok, nemzetségek, különböző csoportok közötti harcokra számítva - katonai tábor mintájára építetek: A párthus kori Irán sok szempontból a középkori Európára hasonlított
A Felföldön a párthus világi építészet emlékei egyelőre még nem kerültek elő. De a birodalom nyugati tartományaiban fennmaradt emlékek alapján pontos képet alkothatunk róla. Az akhaimenida építészethez hasonlóan két eltérő alapelv szerint építkeztek. Az első megoldás a mezopotámiai, illetve elámi alaprajzú épület, amely a központi udvarral ellátott lakóépületből alakult ki. Ilyet ismerünk Dura Europoszból, és ilyen volt Dareiosz szúszai palotája. Ezzel szemben Assurban valamint Hattában és Firuzábádban a másik megoldást, az eivánnal ellátott ház klasszikussá vált iráni formáját alkalmazták, azt, amely a Szászánidák idején terjedt el széles körben, és napjainkig fennmaradt az iráni nemzeti építészetben. A párthusok idején ez a forma hármas teremmé alakult, melynek a középső része általában nagyobb, mint a két szélső. A ktésziphóni palota, kisebb módosításoktól eltekintve, szintén ezt a megoldást követte.
Változások következtek be az építőanyagok alkalmazásában is. A Hatrából ismert, faragott kőtömbökből emelt falnál szélesebb körben terjedt el a habarccsal megkötött terméskőből vagy kavicsból épített, úgynevezett öntött fal. A kváderfalú épületeket a kőbe belefaragott díszítőelemekkel látták el. Hatrában a motívumok között maszkok is szerepelnek. A faragott elemekkel díszített kváderfalak építése, melynek hagyománya az akhaimenida építészethez kapcsolódik, az első Szászánidák idején is folytatódott. A téglafalakat és az öntött kőfalakat stukkó domborművek és freskók díszítették. Ilyen díszített falak kerültek elő Babilóniában, Asszíriában, valamint Szisztánban, a Hamun-tó közepén fekvő Kuh-e Khádzse szigetén. Ezen az utóbbi lelőhelyen a stukkódíszek között megjelenik a meander, a fűrészfog-motívum és az egymást részben fedő körökből álló sor.
A falfestészet, minden jel szerint, a párthusok idejében terjedt el széles körben. Lehetséges, hogy ebben a korban a lapos domborművek lapossága éppen a díszítésükre szolgáló festésnek vagy általában a festészetnek a hatását tükrözi.
Az arszakida kor vallásos építészete nem mutat egységes képet. A Maszdzsed-e Szoleimán-i szent terasz templomai az előcsarnokot és a hosszúkás cellát magába záró ősi mezopotámiai alaprajz szerint épültek. Ez a szentélyforma, a hellenisztikus korban Assurtól a Pamír lábánál fekvő Ai-Khánumig egész Elő-Ázsiában elterjedt.
A másik, az előbbitől lényegesen különböző, az akhaimenida építészet hatása alatt kialakult alaprajz a kamrákkal vagy folyosókkal körülvett, négyzet alakú cellából álló négyoszlopos templom. Ezt Szúszából, Perszepoliszból és Bard-e Nesandéből ismerjük. Ugyanezt a megoldást követték Szorkh Kotalban, Hatrában és az Indus keleti partján, Taxilában feltárt templomok építésénél is. Ez a forma a közép-ázsiai buddhista szentélyekben élt tovább.
Nem beszélhetünk a párthus művészetről anélkül, hogy a vele kapcsolatban kialakult, az első pillanatban mereven szemben állónak tűnő két nézetet meg ne említenénk. Egyesek úgy vélik, hogy a párthus uralom öt évszázada alatt a művészet színvonala "megdöbbentően mélyre süllyedt", és a korszak alkotásai a primitív állapot felé való visszacsúszásról, de nem az ifjúság, hanem az aggkori tehetetlenség kezdetlegességéről tanúskodnak. Mások szerint viszont a párthus művészet, mely végre mindattól megszabadult, amivel a hellénizmus az iráni művészetet megfertőzte, ismét a perzsa népi művészeti hagyomány útjára lépett, és "határozott fejlődésnek" indult. Az új lendület hatása alatt erőteljes neoiráni áramlat bontakozott ki. A görög hatás teljesen megszűnt és az iráni hagyományok, melyek folytonossága tulajdonképpen sohasem szakadt meg, újjászületve, széles körben, a szűken vett Irán határain messze túl kisugároztak.
Véleményünk szerint, és anélkül, hogy ellentmondásba bonyolódnánk, a két nézet nem mond ellent egymásnak, hiszen mindegyikük más körben mozog. Az első vélemény a műveket a kidolgozás szempontjából vizsgálja, a másodikat pedig főleg a téma, az alapgondolat és a műalkotás tartalma érdekli. A párthus művészet valóban keservesen megszenvedte a gréko-iráni irányzatról a neoiránira való áttérést. Vitathatatlan, hogy kezdetleges technikai megoldásokhoz tértek vissza. A párthus művészetet végigkísérte a mesterségbeli tudásban bekövetkezett elszegényedés, sőt ez kezdetben még a szászánida művekre is rányomta bélyegét. De bármilyen kezdetleges volt is a kivitelezés, ez a művészet megkísérelte újjáéleszteni mindazt, amit az iráni nép idegen hatásoktól mentes öröksége magában foglalt. Vagyis ami Irán szempontjából nyereség volt, az, művészi szempontból veszteségnek fogható fel.
A frontalitás törvényének szigorú alkalmazása a párthus művészet egyik olyan sajátossága, mely nem jellemző az akhaimenida művészet hivatalos műalkotásaira. Irán kivételével mindenütt keresték ennek a jelenségnek az eredetét. Holott a frontalitás a Felföld művészetében a legelső irániakkal jelent meg, a szemközt nézetben ábrázolt emberfejek már a szijalki B temető festett edényein, tehát az i.e. Első évezred elejétől kezdve feltűntek. Ezt fejlesztette tovább, nem sokkal ezután, a loresztáni művészet, ahol már az egész testet szemköztnézetben ábrázolták. Jól látható ez a II. táblán bemutatott fogadalmi tárgyakon és ennek a termékeny művészetnek annyi más alkotásán. És ha az emberábrázolásnak ez a módja nem tartozott is a hivatalos akhaimenida művészet jellegzetességei közé, a gréko-perzsa gliptika emlékanyaga kellőképpen bizonyítja, hogy az iráni művészetből a frontalitás törvénye sohasem tűnt el teljesen. A Szászánidák sem adják fel ezt az ősi iráni művészeti hagyományt, mely a szír-mezopotámiai művészek alkotásainak a közvetítésével továbbterjedve, a bizánci műalkotásokban éri majd el virágkorát.
A párthus kor legjelentősebb emléke kétségtelenül az a nagy bronzszobor, mely Sámiban, a hajdani Elümaisz területén, Mál-amir közelében álló templomban került elő (Lásd a borítót!). Ez a hely már az új-elámi korban is jelentős központ volt, s ha nem is lett belőle az elümaiszi királyság fővárosa, mindenesetre egyik legfontosabb települése volt, hiszen a Perzsa-öblöt Eszfahán vidékével összekötő nagy kereskedelmi út mentén feküdt. Még ma is láthatók a részben kikövezett, részben a sziklába vágott útnak a nyomai, mely innen a Felföld központja felé vezetett.
Ugyanebben a templomban került elő egy fej nélküli bronzszobrocska, egy márványból készült diadémos fejedelemfej, valamint két szoborfej töredék, amely a már említett hellenisztikus bronzszoborhoz tartozott. Az ásatások során előkerült sok-sok tárgy, számos márvány-és bronzszobor-töredék a szentély gazdagságáról tanúskodik. Ha az említett hellenisztikus bronzfejben valóban IV Antiokhosz szobrának a töredékét láthatjuk, mint ahogyan feltételezik, akkor joggal kérdezhetjük, hogy a Sámi területén fekvő templom nem annak a két templomnak egyike-e, amelyeket II. Démétriosz fölött aratott győzelme után (i.e. 139), az elümaiszi királyság visszahódításakor I. Mithridatész kirabolt. Ha feltevésünk helytálló, akkor a Sáraiból származó művek az i.e. 2. század közepénél nem korábbiak.
A domborműveken a nyugati művészeti hagyományok hatása alig érezhető. Az eddig ismert párthus reliefek szinte közvetlenül kapcsolódnak a perszepoliszi terasz lábánál emelt templom kapubélletein látható domborművek stílusához Közülük, a legkorábbiak, I. Mithridatész és II. Mithridatész domborművei, az i.e I. század elején Biszotunban készültek. A kidolgozás merevsége, élettelensége, az emberi test ismeretének hiánya jól szemlélteti az új-iráni művészeti stílust. Az utóbbi mellett egy másik relief látható, melyet i.sz. 50 körül II. Gotarzész állíttatott, hogy megörökítse az ellenfele, Meherdat fölött aratott győzelmét. Ezen a domborművön a királyt megkoronázó szárnyas Győzelem még magán viseli a hellenisztikus művészet hatását, és a kompozíció "mechanikus" jellege ellenére sem hiányzik a jelenetből a lendület.
A Behbahán közelében, Tang-e Szarvakban látható domborművek szintén jól szemléltetik ezt a technikai szempontból alacsony színvonalú, de monumentalitásra törekvő művészeti irányzatot: például az a jelenet, ahol az uralkodó több, kivétel nélkül szemköztnézetben ábrázolt személy kíséretében áldozatot mutat be, avagy a lándzsájával éppen rohamra induló nehézlovassági harcos ábrázolása. Az egyik magasan kiemelkedő biszotuni sziklába vésett lapos domborművön, az előzőhöz hasonló, oltár előtt áldozatot bemutató fejedelmet ábrázoló jeleneten ugyancsak a szigorú frontalitás, az élettelenség és a részletek véséssel történő visszaadása figyelhető meg. A monumentális emlékeket annak a lapos domborműnek az említésével zárhatjuk, melyre a közelmúltban Szuszában bukkantunk. IV. Artabanoszt, az utolsó arszakida királyt ábrázolja, amint gyűrűt vagy koronát, a hatalom szimbólumát nyújt át a szúszai szatrapának. A párthus lapos domborművek fent felsorolt jellegzetességei mind megtalálhatók ezen az emléken, melyet teljes joggal a párthus dinasztia utolsó alkotásának tekinthetünk.
A fentiekben bemutatott szikla-, illetve monumentális domborművek a technikai kivitelezés szegényessége és az ábrázolt témák szempontjából egyaránt tipikusan iráni alkotások. Tűzoltár előtt végzett vallási szertartás és fejedelmi beiktatási jelenet, harcoló lovasok és vadászat - ezek a kor iráni művészetének kedvelt témái, melyek Irán határain messze túl is eljutottak. Elérte ez az irányzat Irán nyugat felé előretolt állomásait, elsősorban Durát, valamint a dél-oroszországi sztyeppeket, ahol a szarmata sírok falán is hasonló festett jelenetek láthatók. Az eurázsiai pusztákon élő nomád irániak közvetítésével eljutott ez a stílus egészen a kínai határig: a Han kori emlékek bizonyítják, hogy az iráni hatások alól a kínai művészet sem tudta kivonni magát.
Miközben más népek művészetére a párthus művészet ösztönzően hatott, maga is gazdagodott általa. A nomádoktól vették át azoknak a színes, csillogó ékszereknek a divatját, melyekhez hasonlókkal a kusánok és a szarmaták, majd később a gótok és a germánok ékesítették magukat, s amelyek egészen az Atlanti-óceán partjáig jutottak el, hogy végül a Meroving birodalomban is divatba jöjjenek. A sztyepről érkezett Iránba a rendkívül kifejező, lendülettel teli állatstílus. Ennek a hatása alatt készülhetett az a bronz füstölőedény, melynek hajlékony és erős testalkatú pompás vadat formáló fogója nyilvánvaló rokonságot mutat a novorosszijszki szarmata kincs egyik ragadozójával.
Szólnunk kell még a fazekasoknak és az agyagszobrászoknak a mindennapi életben fontos szerepet betöltő tevékenységéről. Mint ahogyan napjainkban is a temetők mellett sorakoznak a síremlékeket és kegytárgyakat kínáló kereskedők üzletei, a fazekasok műhelyei a párthus korban ugyanígy a temetők mellett, a városfalon kívül álltak. Szószában sikerült közülük néhányat azonosítanunk. A fazekasok készítették a szarkofágokat és a halotti sírládákat, az előbbiekbe felnőttek, az utóbbiakba a gyermekek holttestét helyezték. Ezek a mesterek gyártották a kék és szürke mázas cserépedényeket és kelyheket részben a háztartások mindennapi használatára, részben pedig, hogy a sírba helyezzék őket, mint például a "zarándokkulacsokat". Ezekben a műhelyekben készültek a meztelen istennőt ábrázoló szobrocskák is - ilyet csontból faragva is ismerünk - és azok a lovas figurák - valószínűleg védőistenek ábrázolásai -, melyek a temető földjéből tízesével kerültek elő. Már korábban is felhívtuk a figyelmet arra, hogy milyen nagy érdeklődésre tarthatnak számot ezek a terrakotta lovasok, amelyek az akhaimenida Egyiptomtól kezdve egészen a kusán birodalomig mindenfelé napvilágra kerültek, ahol a hódító irániak megfordultak. Végül említsük meg az egyik szuszai fazekasműhelyben talált terrakotta emblémát. Meztelen istennőt ábrázol, amint egyik mellét nyomkodja, és a tejet a bal kezében tartott kehelybe gyűjti. E tárgy kidolgozása nyugati hatást sejtet, de a téma és a keret keleti koncepcióra vall. A görög istennő vonásai mögött talán Anahitá istennő egyik, eddig még nem ismert ábrázolása húzódik meg.
Hatra és Ktésziphón városok (Irakban) műemlékei az Öböl-háborúban megsérültek.
(Lásd részletesen: Népszabadság 1998. III. hó 7. számában.)
Eiván: egyetlen nagy bolthajtásos terem, melyet három oldalról határol fal, s a negyediken a szabadba nyílik. Helyesen: ajván.
Baktay Ervin: India művészete
Görög, párthus- szkíta és kusán hódítások
(Budapest. 1963. II. kiadás)
(részlet)
A Szeleukida birodalom keleti részében Baktria volt a legjelentékenyebb szatrápia. Baktria - részben a mai Bukhara - az Oxusz (Ama Darja) folyam környékén, termékeny, gazdag ország volt. Szoros kapcsolatban állt Szogdiánával, amely északon és északkeleten határos volt vele, s a laxartesz, (Szír Darja) folyóig terjedt. Ezen túl már a nomád lovasnépek területe következett. Baktria tehát a birodalom védőbástyája volt Közép-Ázsia peremén. Nagy Sándor itt erős makedón helyőrségeket és görög telepeseket hagyott, de ezek nem szívesen maradtak a távol-keleti országban és a hódító halála után el akarták hagyni. Erőnek erejével kellett őket visszatérésre kényszeríteni. A szeleukida uralom alatt a görögök lassanként gyökeret vertek Baktriában és többé-kevésbé elkeveredtek az őslakókkal. A keverék nép elsajátította a görög nyelvet; legalább a görög írás meghonosodott köztük és azontúl még a helyi nyelveket is görög jelekkel írták. Kialakult itt is a hellenizmusnak az a formája, amely a görög műveltségen alapult, de igen sok ázsiai, főleg iráni elemet vett fel magába. Baktria fontosságát hangsúlyozta, hogy - a főhatalmat mindig makedon-görög sztrategosz (hadparancsnok) képviselte, aki egyúttal a szatrapa (kormányzó) tisztségét is betöltötte. Az északkeleti határ védelmén kívül Baktria feladata volt az is, hogy a nyugat felől szomszédos, mindig nyugtalan párthusokat féken tartsa. A párthus iráni, de szokásaiban közép-ázsiai jellegű lovasnép volt.
Az i.e. II. század elején az akkor még Belső-Ázsiában, a nagy kínai fal és Turkisztán közt fekvő területen lakó hunokat erős egységbe szervezte vezérük, akit a kínai források Mo-tunnak neveznek. A hunoknak alávetett törzsek közt tűnik fel először a jüe-csi nép neve. A jüecsik szabadulni akartak a hun uralom alól és miután fegyverrel nem érhették el céljukat, nyugat felé vándoroltak. Ez i.e. 170-160 közt mehetett végbe. Egy töredékük, a "kis Jüe-csi" törzscsoport, Tibet északnyugati határvidékén telepedett le, de a nép zöme tovább vándorolt. Az északi Tien-San vidékén egy másik nomád népbe ütköztek, amelyet a kínaiak szai-wangnak neveztek. Ennek törzseit megverték és kiszorították, elfoglalva területüket. A szai-wangok Szogdiána és Baktria felé húzódtak előlük. A párthusok sakáknak nevezték őket, ami egyértelmű a "szkítha" névvel. Mint egykor a besenyők nyomása elől nyugatra vonuló magyarok, a sakák is kénytelenek voltak új hazát szerezni maguknak. A párthusok nem tudták megakadályozni, hogy elözönöljék Baktriát, de a sakák utóbb alávetették magukat az iráni párthus birodalom fennhatóságának. A sakák Baktriában néhány évtized alatt nagymértékben hellenizálódtak, hiszen a párthusok maguk is már régen átmentek e folyamaton, sőt az Arszakida perzsa birodalomban a görögöt tették hivatalos nyelvvé, uralkodóik pedig philhellénnek, "görögbarátnak" nevezték magukat. Ezalatt a jüecsik zöme is kénytelen volt elhagyni a Tien-San vidékét; innen egy hun fennhatóság alatt álló nép, a wu-szun verte ki őket. Ázsia ekkor hasonló népvándorlás jeleit mutatta, mint később Európa, s az ok is hasonló volt: a hunoknak nyugat felé való nyomulása. Egyik nép a másikat nyomta ki helyéből. A jűe-csík délnyugat felé vonultak és i.e. 130 körül betörtek Baktriába. A sakák nem tudták feltartóztatni őket és tovább húzódtak dél felé. A párthus Arszakidák a sakákat a róluk elnevezett Szakaszthánában (görögösen Szakaszthéné, a mai Szeisztán) telepítették le, egy részük azután innen India felé nyomult. Az északnyugati területeken befészkelve magukat, dél felé hatoltak előre, s a mai Gudzsaráton keresztül egészen Málaváig, Közép-India határáig jutottak. Kisebb-nagyobb országok jöttek létre, amelyekben saka fejedelmek uralkodtak; eleinte párthus fennhatóság alatt, de később ez már csak névleges volt, noha a saka fejedelmek szatrapáknak, perzsa-indiai formában ksatrapáknak nevezték magukat. A sakák már Baktriában és Szakaszthánában meglehetősen hellenizalódtak, pénzeikre görög feliratokat verettek, neveik is görögös formában maradtak fenn. Idő folyamán azután a sakák is indusokká váltak, annál inkább, mert részben buddhisták, részben bráhmánista hinduk lettek. I.e. 60 körül úgy látszik megszűnt a párthus- perzsa birodalom fennhatósága, mert Moga (Mauesz) saka fejedelem, aki ekkor elfoglalta Taxilát, az utolsó indiai görög királyságot, már Sáhánusáhinak (nagykirály) címeztette magát és pénzein ennek indiai formája, Rádzsátirádzsa, valamint a görög Bazileus bazileón (királyok királya) cím is szerepel. Málava saka hódítóival áll kapcsolatban az Indiában legjobban elterjedt, máig is használatos két éra időszámítása, a Viktrama vagy Szamvat éra, mely i.e. i.e 58-ban kezdődött, s a Saka éra, amelynek kezdete az i.sz. 78. év.
Északnyugaton Moga-Maueszt Aja- Azész saka "nagykirály" követte, ennek utóda azonban, Gondopharész, ismét párthus volt. Az Arzakida birodalomtól függetlenül mint indiai "nagykirály" uralkodott, de a kisebb saka fejedelmek továbbra is megtartották területeiket és Gondopharész főhatalma alatt mint ksatrapák országoltak. A párthus-saka kor időadatai még bizonytalanabbak, mint az indiai görög királyoké. A legtöbb uralkodó új érát vezetett be a maga trónraléptétől számítva, s ennek évszámait vésette pénzeire vagy építészeti stb. alkotásaira. Ma is folyik a tudományos vita e kor kronológiai kérdései felől. Gondopharész korának megállapításában egy régi keresztény hagyományra is szoktak hivatkozni: e hagyomány szerint Tamás apostol egy ideig Gondopharész udvarában tartózkodott és nagy térítő tevékenységet fejtett ki Indiában. Dél-Indiában, Madrász-ban és környékén mai napig vannak bennszülött keresztények, akik magukat "Szent Tamás keresztényeinek" nevezik, s azt tartják, hogy Tamást a mai Madrász helyén temették el. E hagyomány alapján Gondopharésznek i.sz. 40 körül kellett volna uralkodnia, s ebből hozzávetőlegesen az elődeinek korára is következtetni lehet.
A Saka-uralmat a jüe-csik betörése döntötte meg. Szó volt már arról, hogy a jüe-csi nép nagyobb csoportja i.e. 130 táján betört Baktriába és kiszorította onnan a sakákat. Több mint száz évig maradtak Baktriában, s ezalatt ők is hellenizálódtak. Az i.sz. I. század közepe táján a Kusán nevű nemzetség került a nép élére, Kudzsula Kara - görögösen Kadphizész - dinasztiát alapított, s a jüe-csik ettől fogva mint kusánok szerepeltek. Átlépték a Hindukunt és Arachozia, majd Gandhára meghódítása után megszállották északnyugat-Indiát. (Rastovtzeff: "Dura-Europos and its Arts", Oxford, 1938.)
A párthus művészetről összefoglaló művek: Godard, Colledge, G. Herrmann, stb, Művészeti Lexikon, 1965. Harmatta J. szócikke.
II szkíta állatstílus
A párthus művészetben, címereken gyakran találkozunk állat ábrázolásokkal. (Madarak, griffek, stb.) Mezopotámiában születtek legelőször keverék lények, Imdugud, a későbbi akkád Anzu-sas, oroszlán-madár keverék is több kutató szerint innen került át a szkíta művészetbe.
"Itt, Közép-Ázsiában a baktrai iskolában jelenik meg a kiterjesztett szárnyú sas (turul?), a Nap és a Holdisten, a sárkány, a griff, a kígyófejes szárnyas állat, kiegészítve a szkíták ősi szarvas, párduc, ló, bika, sas, etc. megjelenítéseit. A Nap és Hold a királyok testvére volt." (Bakay, 1997. I)
A párthus királyok is a Nap és Hold fivérének nevezték magukat, pénzeiken mindkét égitest megtalálható volt.
Az ázsiai hun királyok egyik gyönyörű koronáján, amely Belső-Mongóliában, Aluchaideng helység közelében került elő 1972-ben (Ordosz-puszta) aranyból és türkizből készült madár (sólyom?, sas?) látható. Ha ezt a két részből álló, bőrsapkára szerelhető koronát összehasonlítjuk párthus királyi koronával, a hasonlóság megdöbbentő. (A hun korona, az un. "nagy ordoszi hun aranykincs" része. Részletes leírása: Érdy, 2001.)
Párthus szobor Hatrából. (A koronán elől madár)
Hun aranykorona Belső-Mongóliából.
Kína. (Érdy, 2001.)
A griffek Közép-Ázsiából a Kárpát-medencéig elkísérte a sztyeppei népeket, amint azt Horváth Izabella bemutatja. (Horváth 1.: 1990.) Hozzátehetjük, hogy nemcsak a Kárpát-medencéig, hanem a budapesti Parlamentig (a tornyokon és a sarkokon legalább 140 db. van!) és a magyar főváros címeréig is.
Madárábrázolás, és címer a sztyeppei népeknél.
A főváros címerén a jobboldali állat a griff (madár és ragadozó keveréke)
A párthus király fején, főként a Hatra-beli szobrokon, (1.-Il.sz.) madár látható. Ez valószínűleg ugyanúgy pánttal lett a fejdíszre, koronára erősítve, mint a hun királyok koronája. (Lásd. Érdy. 2001.)
A fejdíszen látható madár biztosan nem sas, hanem kisebb madár, sólyom lehetett. Sólyom-ábrázolás először Mezopotámiában került elő. A vélemények megoszlanak a tekintetben, hogy az Árpádok címerállata, a Turul, milyen sólyom volt."
A sztyeppei lovasnépeknél az állatábrázolás az állat-ősöktől való származást őrizte meg. A hun uralkodó dinasztia a sárkánynemzetség, a LIONG (sárkány) falnál mutattak be áldozatot. (W. Eberhard: Lokalkulturen im alten China, 1942.) A különböző népeknél ez így alakul:
Türköknél: farkas,
Mongolok: kék farkas, fehér szarvas,
Ugorok: medve és szarvas,
Árpád-ház: turul, szarvas.
(Lásd még: a párthus harci zászlók sárkány-ábrázolását.)
Csodaszarvas
Maga a csodaszarvas ősi iráni eredetű hagyomány. Ezt bizonyítják a szkíta fejedelmi sírokból rendre előkerült szarvasok, a két Magyarországon talált példányt már említettük is: Zöldhalom-pusztán, illetve Tápiószentmártonban találták őket." (Makkay, 1996. 25. old. A hunok csodaszarvas-legendájáról lásd: Harmatta, 1999. 43.)
A hunok eredetmondájával kapcsolatban Harmatta J. (Harmatta, 1999.), ezt írja:
"Ez arra mutat, hogy a hsiung-nu törzsszövetség északi, kazahsztáni ága, Közép-Ázsiában újjászerveződött, s kötelékébe különböző iráni és török törzsek is bekerültek. A hunok eredetének kérdése tehát egyszerűsítve úgy fogalmazható meg, hogy milyen más török etnikumú elemeket hoztak a hunok magukkal Európába.
Erre vonatkozólag értékes adatokat találunk az európai hunok eredetmondájában, amelyet Priskos jegyzett fel, és legteljesebb formájában Iordanes tartott fenn számunkra. Eszerint a vadászó hunokat egy nőstény szarvas vezette át a Meotis ingoványain. E mondai keretbe azonban történeti események is vannak beleszőve".
Ide kívánkoznak az alábbiak:
"Az etnikai tudat másik igen fontos megnyilvánulási formája a közös származás tudat, amely az eredethagyományban nyilvánul meg. Deér József korábbi elgondolását cáfolva - aki úgy vélte, hogy csupán az Árpád-háznak volt önmagára vonatkozó eredethagyománya (a 'Turul-monda), a népnek nem. - Szűcs Jenő alapos elemzéssel igazolta, hogy a Kézai krónikájában megőrződött ún. csodaszarvas monda a magyarság ősi eredethagyománya volt. (Szűcs, 1992. 116-149. old.)
Fodor L: Az ősmagyarság etnikai tudata (Magyarok Kelet és Nyugat között. 1996.)
A nagyszentmiklósi kincs
Az aranyedények 1799-ben kerültek elő a hajdani Torontál vármegye Nagyszentmiklós falujában. Jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzik. A tárgyak felirata sokáig "altbulgarisch" = óbolgár volt, néhány éve ezt írták rájuk: "awarisch" = avar. A kincset Erdélyi István és Bálint Csanád részletesen megvizsgálta és leírta. Erdélyi I. szarvasokkal javaslatára az edényeket 2002 tavaszán a Nemzeti Múzeumban méltó körülmények között kiállították. Antológiánk szempontjából két korsó ábrázolása a legérdekesebb.
"Az egyes jelenetek nagy rokonságban vannak a nemrégiben alig ismert szibériai szkíta-pártus-hun kultúra körébe tartozó figurális kompozíciókkal, úgyhogy itt kell keresni Nagyszentmiklós eredetét, azzal a megjegyzéssel, hogy amaz durvább kivitelű, míg emitt az indiai befolyásnak vannak nyomai.""
Hampel József szerint a 2. és a 7. számú korsón párthus királyokat látunk, akik emberfejű oroszlánon vágtatnak. A korsók készülhettek perzsa műhelyben is, hiszen az égberagadási jelenethez hasonló ábrázolás előfordul a szászánida művészetben. Ugyanezt gondolja Szöllősy Kálmán, aki ezt írta: "A nagyszentmiklósi kincs párthus eredetre mutat, bár azért az sem teljesen kizárt, hogy korai szászánida műhelyben készült. A párthus dinasztia bukása után az ötvösműhelyek megmaradtak, s dolgozhattak perzsák számára is..."
A másik dolog, ami miatt a tárgyak minket különösen érdekelnek az, hogy a rovásfeliratokat Vékony Gábor párthus eredetűnek mondja! (A leletegyüttes egyébként két részre osztható. Az egyiken vannak rovásfeliratok, a másikon pedig nincsenek.)
"igen nehéznek tűnik arra válaszolnunk: hogyan került a párthus írás a török népekhez, s aztán ezeken keresztül a magyarok elődeihez is? Az Aethicus - féle ábécé betűneveinek nyelvi elemzése azonban biztosít bennünket arról, hogy ennek valóban így kellett történnie". `'Kötetünk olvasóit arra biztatnánk, hogy olvassák el az elérhető munkákat a kincsről. Akkor hasonló élményben lehet részük, mint amiről Vékony G. ír:
"Végül engedtessék meg a szerzőnek egy kis személyesség. A megfejtési kulcs meglelése után öröm volt dolgozni azzal, ami rendelkezésünkre állt. Az itt csak vázolt keleti feliratok ismeretében is mondhatja: egy világ tárult fel előtte - vagy ha az nem is, egy kis történelem".
Néhány munka:
László GY.: - Rácz I: A nagyszentmiklósi kincs, Budapest, 1997.
Vékony Gábor: Szkítiától Hungáriáig. 1997.
Tóth Csaba: A nagyszentmiklósi kincs és a régi kaukázusi művészet.
Országépítő, 1998. 3. sz.
Róna- Tas- András, Marosi Ernő és mások tanulmányai.
A párthus művészet és a magyar Szent Korona esetleges kapcsolatáról.
Csomor Lajos könyvében (őfelsége, a Magyar Szent Korona. Székesfehérvár, 1996.) párhuzamokat fedez fel egyrészt a Velencében őrzött Szent Míhály-ikon és a párthus művészet, másrészt a korona apostolképei, katonaszentjei művészi ábrázolása és a párthus művészet között.
"Fentiek alapján megállapítom, hogy a Magyar Szent Koronán megjelenített személyek ábrázolási módja sok tekintettben a pártus művészeti hagyományban gyökerezik. Véleményem szerint ez a művészeti hagyomány a pártusok keresztény művészetéből a kaukázusi keresztény művészetbe került át, és ott találkozott az ugyancsak pártus hagyományokkal rendelkező hun megrendelői igénnyel. Ebből a találkozásból született meg a Magyar Szent Korona zománcképeinek sorozata. "
(Idézett munka: 177. old.)
95 A jüe-csi népet sokáig törökfajúnak tartották és a szkíták közé sorolták; újabban, kínai forrásokra támaszkodva, amelyek a jüe-csiket magastermetű, "sárgahajú", gyakorta kékszemű emberekként írták le, az a nézet alakult ki, hogy ez a nép indoeurópai nyelvet beszélt és árja-típusú volt; Iránból vetődhetett Közép-Ázsiába, s ott a környező lovas-nomád népek életformáját és szokásait vette át. Leszármazottjaik, a tokhárok, akik a Vll. század folyamán Turkesztánban jelentékeny szerepet játszottak, kétségtelenül indoeurópai nyelvet beszéltek és nyugati jelleget mutattak.
---- a 2. részhez------
Tábori László: Az alig ismert ókori világbirodalom Pártia 2. rész
II/16. Államszervezet és közigazgatás
Az államszervezet.
Világtörténet Budapest, 1966.
(részlet)
A pártus királyság államszervezetét illetően ez ideig igen hiányosak az ismereteink. A királyi hatalom az arsakida ház kezében volt, bár időnként olyan trónigénylők is felbukkantak, akik nem voltak rokonságban az arsakidákkal. A jelek szerint törvényben szabályozott trónöröklési rend nem volt, és ez nemegyszer elkeseredett harcra vezetett a hatalomért. Az államban hét arisztokrata nemzetség (a Surén-, Karén- stb. nemzetség) kiváltságos helyzetet élvezett; ezek még a pártus királyság bukása után is megtartották befolyásukat. Az állam kormányzásában nagy tekintélye volt a nemzetségi arisztokráciából, továbbá a papokból álló tanácsnak, amely a király mellett működött. A hadsereg gerincét szemmel láthatólag a nehéz- és könnyűlovasság alkotta. A nehéz lovasság jórészt valószínűleg az arisztokrácia képviselőiből, a könnyű pedig a szövetséges nomád törzsekből került ki. A gyalogságnak csak kisegítő szerep jutott.
A tartományok igazgatásának rendszerét szintén igen hiányosan ismerjük. Több fejedelemség megtartotta volt vezetőit, ha azok hűségnyilatkozatot tettek a pártusoknak. A szeleukidák elfoglalta területeken valószínűleg megmaradt a régi tartományi beosztási rendszer: a satrapiák továbbra is hyparchiákra és eparchiaikra tagolódtak. A sokkal kisebb és összeforrottabb pártus satrapiák azonban területileg nem estek egybe a szeleukidákéival. Az eparchiák, de egyes dokumentumok bizonysága szerint esetleg a hyparchiák is néhány falut magukba foglaló stathmos-okra oszlottak. Stathmosoknak eredetileg a legfontosabb utakon létesített állami postaállomásokat nevezték. Ezek fejlődtek később helységekké, majd esetleg alsóbb fokú közigazgatási egységekké.
Az arisztokrácia legtekintélyesebb tagjai közül, különösen bonyolult politikai helyzetben, a király társuralkodókat nevezett ki. Több esetről tudunk, amikor ilyen társuralkodókat küldtek a nyugati tartományokba, ha a király történetesen keleten volt elfoglalva valamivel. A satrapiák élén a királytól kinevezett satrapiák vagy naxvadarok állottak. A hadászatilag fontos tartományok vezetését különleges felhatalmazással felruházott helytartókra (pitiaxsi) bízták, akiknek a satrapáknál szélesebb jogkörük volt. Előkelő közgazgatási tisztviselőknek számítottak az "erődparancsnokok" is. A polis alkotmánnyal rendelkező városok megtarthatták önkormányzatukat, de élükön királyi epistaes-ek, helytartók álltak. A nysai királyi palota levéltárának nemrégiben feltárt részei némi képet adhatnak az Arsakida- birodalom i.e. 1. századi közigazgatási-, és adóapparátusáról. E levéltár számos dokumentumában említés történik a király-, templomi és- esetleg közösségi szőlők után járó beszolgáltatásokról. Ez a beszolgáltatás természetben: borban volt előírva és a beszolgáltatás megtörténtét szigorúan nyilvántartották. A dokumentumok szövegében a királyi közigazgatás különféle tisztviselőinek említéseivel találkozunk.
A pártus birodalom belső szervezete és közigazgatása
Ghirshman: Az ókori Irán (részlet)
Az arszakida dinasztia, mely elsősorban a párn nemesség néhány nagy családjára támaszkodva szerezte meg Iránban a legfőbb hatalmat, az északi irániak győzelmét jelentette a déliek felett. A nomád "külső Irán" került uralomra az ősi nyugat-ázsiai civilizációkkal átitatott és Nagy Sándor hódítása óta a hellénizmus bélyegét is magán viselő, letelepült Irán felett. A két iráni civilizációt igen mély szakadék választotta el egymástól. Nem is tűnt el ez a szakadék egyetlen pillanatra sem, annak ellenére, hogy a pártus arszakida uralkodók évszázadokon át viselték az iráni koronát. Az ország iráni lakossága minden jel szerint végig megőrizte tartózkodását, sőt talán kezdeti ellenségeskedését is uralkodóival és közvetlen környezetükkel szemben.
Tudták ezt a pártus királyok is, és ha nehéz helyzetbe kerültek, elsősorban nem Perzsiában és Médiában, hanem a sztyeppeken, a Kaszpi-tengertől keletre élő nomád rokonaiknál kerestek segítséget és menedéket. A nomádok sohasem szakították meg kapcsolataikat az arszakida dinasztiával. Talán ezért tartották a keleti és főleg az Arméniai krónikák a szintén nomád iráni eredetű kusán dinasztiát a pártusok rokonának.
A pártusok a hanyatló szeleukida birodalom örökébe léptek, mely képtelen volt megakadályozni, hogy a királyságok és a fejedelemségek jó része ki ne váljék a birodalomból, és ezen a helyzeten meg sem próbáltak - s talán hiába is próbáltak volna - változtatni. A kiskirályokat és a fejedelmeket nem űzték el trónjukról, megelégedtek annyival, hogy elismertessék velük fennhatóságukat, és hogy új vazallusaikat tiszteletadásra és adófizetésre kötelezzék. Vajon a pártusok a dinasztia és a birodalom egyes részei között fennálló kapcsolatok lazasága mellett talán más, éles ellentétekhez vezető hibákat is elkövettek? Nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget, hiszen III. Antiokhosz uralkodásától kezdve ahányszor csak kísérletet tettek a Szeleukidák arra, hogy a pártusok által elfoglalt területeket visszaszerezzék, e területek vazallusai maguk is fellázadtak pártus uralkodójuk ellen. A helyzet akkor sem változott meg, amikor a Szeleukidák szerepét a rómaiak vették át. Amint Lucullus vagy Pompeius átlépte az Eufrateszt, mindig akadt néhány vazallus király, aki sietve szövetkezni kívánt vele. Média nagyon hosszú időn át ellenállást tanúsított a pártusokkal szemben. Hyrkania, melyet még a kezdet kezdetén bekebeleztek, i.sz. 58-ban visszanyerte függetlenségét. Elümaisz, miután támogatást nyújtott II. Démétriosznak és VII. Antiokhosznak, az antik források szerint III. Artabanosz idején elnyerte függetlenségét, sőt az Arszakidák ellen fordult.
A pártusokhoz, az ókori írók szerint, tizennyolc vazallus ország tartozott, közülük tizenegyet "felső", hetet pedig "alsó" tartományként tartottak nyilván. A második helyen, arszakida eredetű dinasztiája révén, Média állt, Arménia pedig, melynek trónján, Tiridatésztól kezdve, szintén arszakida uralkodók ültek, a harmadik helyet foglalta el. E királyságok némelyike, így Perszisz, Elümaisz és Kharakéné, pénzt verethetett. A birodalom többi részét szatrapiákra osztották élükön legtöbbször a nagy feudális pártus családok fejei álltak. E családokban a szatrapai tisztség általában apáról fiúra szállt, így tulajdonképpen nem volt túl nagy a különbség helyzetük és a kis dinasztiák helyzete között.
A birodalomba függetlenségüket gyakorlatilag teljesen megőrző nomád és félnomád népek is tartoztak: délnyugaton a kosszaioszok és az uxioszok, a nyugati határvidéken pedig arabok éltek. Keleti hagyomány szerint Nagy Sándor, halála óráján, a perzsák ellentámadásától félve, hogy harcképtelenné tegye őket, birodalmát kilencven fejedelem között osztotta fel. Ennek volt a következménye a pártus politika és közigazgatás gyengesége. A vazallus királyságok közé ékelődve fennmaradt néhány görög város, például a Tigris menti Szeleukeia és, az Eulaiosz menti Szeleukeia (Szúsza) is. Ezek görög szervezetét a pártusok is meghagyták Életük, attól eltekintve, hogy a görög szatrapa helyett az Arszakidák által kinevezett iráni szatrapának kellett engedelmeskedniük, alig-alig változott.
A pártus királyság feudális jellegű rendszere, mely sokban hasonlított a középkori Európa feudális államaiéra, az akhaimenida hagyományok továbbéléseként hét nagy családon nyugodott. Ezek egyike volt az Arszakidák családja. A kisnemesek vagy lovagok ezektől a nagybirtokos családoktól függtek, a parasztok és a szolgák pedig a piramis alján helyezkedtek el. A főurak és kis vazallusaik között szorosabb volt a kapcsolat, mint a főurak és az uralkodó között. A pártus trón nem szállt szükségszerűen apáról fiúra. Az örökösödés kérdésében sokat nyomott a latban az arisztokrácia véleménye, melyet a királyi hatalmat korlátozó tanács avagy "szenátus" juttatott kifejezésre.
Egy másik gyűlés, a "bölcsek és mágusok" gyűlése csupán a trón mellett működő tanácsadó szervezet volt.
Végül is a főnemesség, mely kezdetben a pártus uralkodók erejét képezte, okozta a dinasztia bukását. Az állam feudális jellegű szervezete ugyanis nem a pártusoktól eredt. Az akhaimenidáktól örökölték, és a szászánidákra hagyták örökül, sőt fejlettebb formában az iszlám idején is ez a rendszer élt tovább. Mindenesetre, az arszakida uralkodók gyengeségét kihasználó feudális nemesség olyan nagy hatalomra tett szert, hogy a helyzet visszájára fordult, és veszélybe került az uralkodó és alattvalói közötti kapcsolat.
Az egész pártus történelem folyamán mindvégig a nemesség ültette a királyokat a trónra, illetve taszította le róla, hol a saját eszközeire, hol külföldi segítségre, a leggyakrabban Rómára támaszkodva. Amint valamelyik uralkodó hatalmának a megszilárdítására törekedett, "kegyetlenkedéseiért" megfosztották az uralomtól. Szinte minden trónváltozást polgárháború követett. Trónkövetelők léptek fel, mindegyikük "királynak" mondta magát, s nem lehetett tudni, hogy melyik a trón igazi örököse. A trónja vesztett uralkodók a nomádokhoz vagy a rómaiakhoz menekültek. Ez utóbbiak, adott esetben, légióikkal siettek a segítségükre.
Az iráni társadalom a pártusok alatt is megőrizte évszázados hagyományait. A nemesember katona és lovas volt, idejét hadban vagy vadászaton töltötte. A pártus birodalomnak nem volt reguláris hadserege. A pártus sereg az ország társadalmi rendszerének volt a tükörképe: minden főúr valóságos hadsereggel rendelkezett, és háborúk esetén vazallusaival, a fennhatósága alá tartozó szabadokkal és szolgáival jelent meg a hadjáraton. Így tett a carrhae-i csatában Surena is, a parancsnoksága alá tartozó lovasok nagy része saját embere volt.
A főnemesség alkotta a vassal felvértezett, lándzsával és pallossal harcoló nehézlovasságot (a cataphractariusokat), akik a közelharcban félelmetes erőt képviseltek. Ezek a harcosok esetenként teveháton is harcoltak, de elefántok valószínűleg sohasem voltak a párthus seregben. A kisnemesség alkotta az íjjal felszerelt, mozgékony hadviselésre kiképzett könnyűlovasságot (sagittarii), amely nyílfelhővel árasztotta el az ellenséget és a legkisebb ellentámadás esetén szétszóródott. A carrhae-i csatában ezer, nyílheggyel megrakott teve kísérte a lovas nyilasok seregét, amelynek az egész pártus hadsereg hírnevét köszönhette. A gyalogság, amelybe a hegylakókat és a szolgákat sorozták, csak másodlagos szerepet játszott. Összességében nézve azonban a pártus sereg defenzív jellegű volt, hódító háború viselésére semmiféle gyakorlattal sem rendelkezett. Alig ismerték az ostromgépeket, és az ellenséges erődök falai alatt a pártus hadak tehetetlennek bizonyultak.
(Ford.: Molnár Á.)
II/17. A Birodalom keleti határa
R. Ghirshman: A pártusok és a Kelet
Az ókori Irán
(Budapest, 1955.)
(részlet)
Az Óxosztól délre elterülő nagy síkságon élő szkíta törzsek életéről a gréko-baktriai királyság bukását (kb. i.sz. 128) követő időkből zavaros és homályos ismereteink vannak. Az i.e. 1. század végétől kezdve egyre jobban érezhető a jüecsi avagy tokbár szövetséghez tartozó kusán nép egységre irányuló törekvése. Kuzulakadphiszész nevű királyuk vezetésével a kusánok az i.sz. 1. évszázad első felében jelentek meg a történelem színpadán. Kuzulakadphiszész egyre nagyobb területeket meghódítva nyomult előre. Miután uralma alá hajtotta egész Baktriát, átkelt a Hindukuson, és elfoglalta Kabul-vidékét. Így, ezeket a területeket az utolsó pártus eredetű fejedelmektől, Gondopharész utódaitól megszerezve, birodalma határait az Indus bal partjáig terjesztette ki. Nyugat felé történő előrenyomulása során elkerülhetetlenül kapcsolatba kellett lépnie a pártusokkal. Pénzei arról tanúskodnak, hogy elragadta tőlük Marv vidékét; s a két birodalom között a határ talán Hyrkania szélén húzódhatott.
A fiatal kusán királyság terjeszkedése egybeesett azzal az időszakkal, amikor Nérónak és tanácsosainak erőteljes politikája még a Kaszpi-tenger keleti partjain is éreztette hatását. Róma kapcsolatokat épített ki Hyrkaniával, sőt talán egyezményt is kötött vele. A közeledésben a gazdasági szempontok igen fontos szerepet játszottak. A rómaiak nyilvánvalóan annak a kereskedelmi útnak a biztosítására törekedtek, mely a pártus területeket elkerülve, lehetővé tette Róma és Kína, illetve India között a kereskedelmi kapcsolatok lebonyolítását. A keleti országokból érkező árukkal átkeltek a Kaszpi-tengeren, azután a Kürosz- folyón haladtak felfelé, majd ötnapos szárazföldi szállítás után a Phaszisz- folyón érték el a Fekete-tengert.
Hyrkania i.sz. 58-ban elszakadt a pártus birodalomtól, és követeket küldött Rómába. Kuzulakadphiszész, Marv vidékét birodalmába beolvasztva és Hyrkaniával valószínűleg szövetségre lépve, szinte teljes egészében ellenőrzése alatt tartotta az Óxosz hajózható szakaszát, és elérte a Kaszpi- kapukat. Utóda, Vimakadphiszész, apja művét folytatta. Nyugati irányban a pártus hatalom gyengülését és a pártusoknak Rómával folytatott háborúit használta ki, és elhódította tőlük Harátot, Szisztant és Arakhósziát. Keleti irányban elfoglalta India egész északnyugati részét, megszerezte az Indus torkolatvidékét és India északnyugati kikötőit. Augustus uralkodásától kezdődően a Vörös-tenger és India között, a monszun felfedezése következtében, igen élénk tengeri kereskedelem fejlődött ki. Az Egyiptomból és a római Mediterráneum keleti medencéjéből érkező árukat a Vörös-tenger kikötőiben hajóra rakva juttatták el az Indus torkolatáig, majd a folyón felfelé haladva elérték a mai Pesavárt. Innen az árut karavánok szállították, a Hindukuson és a Pamíron átkelve, Kelet-Turkesztánon át Kínába. Tehát a kusánok az i.sz. 2. század elejétől kezdve a kezükben tartották a nagy "Selyemút` három jelentős szakaszát: a két tengeren (a Kaszpi-és a Fekete-tengeren) átvezető utat, azután a Marvon át Hekatompülosz és Ekba-tana irányába vezető utat, mely az Eufratészt átszelve érte el a Földközi-tengeri kikötőket, valamint a tengeri utat, mely Indiát a Vörös-tengerrel, illetve Indiát, a Perzsa-öblöt, s ezen túl Khark szigetét, az Eufratészt és a Földközi-tengert kötötte össze.
A pártusokat a birodalmuk keleti határvidékén formálódó kusán királyság részéről kettős veszély fenyegette: politikai szempontból az volt a veszély, hogy a pártus Iránt ily módon, az egyedüli nyugati ellenfél helyett, most már két ellenfél, Róma és a kusánok fogták közre. Gazdasági szempontból pedig azért jelentettek fenyegetést a kusánok, mert a párthusokhoz hasonlóan átmenő kereskedelmi forgalmat lebonyolító kusán birodalom, a három fő út egy-egy részét ellenőrzése alatt tartva, képes volt arra, hogy az árut a pártus földet elkerülő utakra terelje. Róma igen hamar tisztába jött az új királyság jelentőségével és igyekezett uralkodóival közvetlen kapcsolatot kiépíteni. Valószínűnek tűnik azonban, hogy a kusánokat még az i.sz. 2. század közepén uralkodó nagy királyuk, Kaniska és az ő közvetlen utódai idejében, tehát a birodalom hatalmának a fénykorában sem nagyon vonzotta az a cél, hogy a pártusok rovására területeket szerezzenek. Az óriási kincsekkel rendelkező India - mely korántsem volt egységes - sokkal csábítóbbnak látszott, mint a sivatagos Kelet-Irán. A két állam között a határ, csaknem azt a vonalat követve, ahol ma Irán és Afganisztán között húzódik, hosszú időn át változatlan maradt. Az a háború viszont, melyet a buddhista hagyományok szerint Kaniska a pártusok ellen folytatott, III. Vologészész uralkodása alatt lehetett. Vajon a pártus király valamelyik, a kusánok által bekebelezett iráni tartományért indult harcba? Az egyik, IV. Vologészész (i.sz. 191- 207) uralkodásáról szóló szír szöveg homályosan utal arra, hogy "médekből és perzsákból" álló hatalmas sereg özönlötte el Irán keleti felét. A bekerített Vologészészt eleinte súlyos veszteségek érték, de miután csapatai összeszedték magukat, a "tengerig kergették az ellenséget".
Valószínű, hogy a két szomszédos birodalom közötti kapcsolatok nem mindig voltak békések, de minden okunk megvan annak feltevésére, hogy a pártusok, akiknek Rómával állandó konfliktusaik voltak, és akiket a belső viszályok is kimerítettek, igyekeztek a lehető legkisebbre csökkenteni a feszültséget keleten, ott, ahol a pártus hanyatlással egy időben a kusán birodalom hatalma csúcsára érkezett. Irán számára a kusánok állandó fenyegetést jelentettek, és ez tovább fokozódhatott a kereskedelmi út lezárásával. Tisztában voltak ezzel az első szászánida uralkodók is, ezért szerepelt I. Sábur legelső fegyvertényei között a kusán birodalom meghódítása. (Ford: Molnár Ágnes)
II. AZ ARSAKIDÁK BIRODALMA Tábori László
II/18. A pártus vazallus- államok és részkirályságok. A pártus vazallus-államok és részkirályságok közül (Ibéria /Georgia/, Média, Gordiéne, Adiabene, Oszrhoéne, Hatra, Elymais, Charax, Mesene stb.), néhánnyal foglalkozunk.
A) Charax (Karai, Characene)
Pártus vazallus-állam a Perzsa-öböl partján (ma: Irak). Fővárosa: Spasinu Charax, vagy Szpaszinu Kharax. Uralkodóit lásd a Függelékben.
(Irodalom: Nissen-Renger: Mesopotamien und seine Nachbarn, 1982.)
Innen származott a Grapte-család, amelynek Jeruzsálemben palotája volt. (Lásd: Josephus Flavius, 1957. IV./9.) A család történetéről lásd: Badiny, 1999., Wehrly-Frey, 1966.
B) Adiabene
Ütközőállam Róma és Párthia között. Rész-királyság, illetve pártus vazallus-állam. (A mai Irak területén) Területe az ú.n. Közép-Asszír birodalom területe volt, a Tigris mellékfolyói, a két Záb folyó mentén. Egyes latin szerzők Asszíria megszűnése után is így nevezik (Kr.e. 612), majd az óperzsa birodalom egyik hasonló nevű adófizető kerülete. 116-ban Róma elfoglalta, és Asszíria néven római provincia lett. Központja Arbela. (Altheim szerint az állam szkíta alapítású. Altheim, 1947/48.
Adiabenei király. Iraki Múzeum, Bagdad. Fején gyöngyös süveg
A kereszténység 35 és 60 között kezdett terjedni Adiabene államban, Edessa és Antiochia felől. New Catholic Encyclopedia, 1967. X. k./808
Flavius Josephus beszámol az adiabenei királyi családról (Josephus, 1980) mely zsidó hitre tért. (Heléna és fia, lzates, 552. old.) Adiabene: keresztény hitre téréséről Iásd: J. Neusner (Numen, XIII. 2.) Adiabene uralkodói névsorát lásd a Függelékben.
Az "Adiabenicus" címről.
Septimus Severus császár címe, aki 195-ben elfoglalta Adiabene királyságot. Ezután még több császár is használta ezt a címet, egészen a IV századig. (lásd: Paulys Real-Encyclopädie 1. 1894.) Adiabene királyságból származó családok Jeruzsálemben és Palesztinában. Rapcsányi László: Jeruzsálem c. könyvében (Bp. 1984.) leírja a Jeruzsálemben található, Adiabene államból származó családok sírjait.
Flavius Josephus, 1957. leírja Adiabene Helena jeruzsálemi palotáját.
V/6. fejezet síremlékét V/4 a palota égését, V/6 Monobazos király palotáját is megemlíti, V/6,
Az Adiabenéből származó családokról több könyv szól. (Wehrli-Frey, 1966, Badiny, 1998.) (Mindez Jézus Krisztus feltételezett "pártus származásával" függ össze. )
C) Oszrhoéne királyság
"A pártusok leánya"
Az ókori Mitanni, később Asszíria, majd az óperzsa birodalom területe, A mai Kelet- Szíria, Dél-Törökország. Fővárosa volt: Edessa, eredeti nevén: Orhay, Mai neve: Urfa, Törökország. Edessát I. Szeleukosz alapította a Kr.e. 302. körül. (Római-pártus ütközőállam, volt pártus uralkodója is, de az uralkodói dinasztiát Abgár-nak nevezték. 216-tól római provincia. Az Abgár dinasztia valószínűleg arab eredetű, ( Az ókori források erre utalnak. (Plinius, Tacitus. Irodalom ehhez: J. B. Segal: Edessa, The Blessed City. 1970. New Catholic Enc. X. W Drijvers, 1980.) az örmény források szerint örmény eredetre lehet következtetni. (116 M. Ghorenaci: "Nagy-Örményország története." Budapest, 2000, 40. old.)
A pártus- római viszályban uralkodója a Kr.e. 53-bon lezajlott Carrhae-i (Harán) ütközetben a pártusok mellé állt. Lakossága szír nyelven beszelt, értettek görögül is. A kereszténység terjedésének egyik legelső állomása, Edessa az első keresztény városok egyike. (117 VANYÓ L.: Az ókori keresztény egyház irodalma. I/165. old. A mű részletesen szól a szír kereszténységről is.) Az ú.n. "Abgár-levél" is az Abgár-dinasztiával kapcsolatos (ezeket lásd a Függelékben). Az eredetileg IV században görögre fordított levelet a kegyes hagyomány szerint V. Abgár írta volna Jézusnak. (Ezzel az ú.n. "Addai tanítása" című irat foglalkozik). A levélben a király betegségéről számol be Jézusnak és gyógyítást kér. A feltámadás után Júdás Tádé apostol Jézus Krisztus halotti leplét (mandylinn) vitte volna Abgár királyhoz, aki csodálatosan meggyógyult, és keresztény lett.
Történeti tény viszont, hogy a halotti lepel, amely most Torinóban van, 525-ben Edesszában került elő. Létezik olyan legenda is, mely szerint Edessa eredeti alapítója Nimród lett volna. Urfa mai erődjét "Nimród trónja" néven ismerik. A legenda Ábrahámmal is kapcsolatos. A Róma és Pártia közötti ütközőállam-szerepről részletesen: V Drijvers "Aufstieg und Niedergang", II/8. (T.L.)
II/19. Pártusok és Bizánc
A bizánci hadseregben több örmény származású katona töltött be fontos pozíciókat, közöttük akadhattak pártus származásúak. Egyikükről ez biztosan állítható. Valentinos Arsakuni /VII. sz. közepe (ilyen lehetett). Lásd: Arménia, in: The Oxford Dictionary of Byzantium, 1991./ Lukácsy Kristóf azt állítja, hogy: "Basilius görög császár, ki 906-ban Kr. után lépett a bizánci trónra, Göröghon ezen Arsacidáitól vette eredetét, és alkotója lett egy örmény-görög Arsacida-dinasztiának, mely némi szakadozottsággal 212 évig tudta magát Bizánc trónján fenntartani, és legjelesebb uralkodókat adott Görögországnak. Ilyenek voltak: VI. Leo, C. Porphyrogenitus, II. Romanus, VIII. Contastinus."
Megbízható források szerint 1. Basil, a ("makedón") (867-886) valóban az Arsakidáktól származtatta magát, Photius pátriárka genealógiája szerint az örmény ágból. (W.Treatgold: A History of the Byzantine State and Society 457.old.)
A pártus művészet kétségtelenül hatott Bizáncra, a szemből való ábrázolás "forradalmasította szobrászatot, a festészetet és a kisplasztikát; Nyugaton pedig kerek ezer esztendeig uralkodó maradt a keresztény hagyományban." (G. Herrmann : A perzsa reneszánsz. Bp. 1977. 68. old.)
A pártusok és a görögök
(R. Ghirshmen: Az ókori Irán) (részletek)
Az első pártus uralkodók, I. Mithridatésztól kezdve, pénzeiken "görögbarátnak" nevezték magukat. Vajon valóban ennyire átitatta őket az idegen kultúra? Joggal kételkedünk ebben és hihetjük azt, hogy ez is csak egyike volt azoknak a politikai lépéseknek, melyeket az iráni helyzet rájuk kényszerített. Nem tehettek másképpen. Irán fölszabadult a görög iga alól, de a nyugati kultúra erőteljes hatása alatt állt, és a hellénizmus, mely átengedte ugyan a pártusoknak a terepet, igen mély nyomokat hagyott az új formát öltő gréko-iráni civilizációban. Mit nyújthattak neki a sztyeppékről érkező nomádok? Milyen politikai, társadalmi és gazdasági reformokat vezethettek be ezek a lovasok, akik csupán harci vitézségüket adhatták cserébe azért az örökségért, amelyet Irán földjén a hellénizmus két évszázada hagyott?
Az Iránban uralomra jutó pártusok itt szervezett közigazgatást találtak, a városokban pedig a nagyszámú görög kolónus- lakossággal keveredő új osztályt, a hellénizálódott iráni polgárságot, mely közöttük és a görögök között elhelyezkedve közvetítő szerepet játszott. Ez a polgárság a pártusokkal és a görögökkel is együttműködött. Ellátta a közigazgatást, vállalta az adók beszedését, melyek nagy részét éppen ezek, a külkereskedelmet a kezükben tartó városok szolgáltatták, és biztosította a helyi kormányzati szervek működését a király képviselőjének felügyelete és ellenőrzése alatt. A városok és ezek görög és iráni polgársága jelentős szerepet játszott a birodalom politikai életében is, hiszen általában ők alakították a közvéleményt, melytől nem egy esetben az uralkodók sorsa is függött. A pártus királyok tudatában voltak ennek. Az, hogy helyőrségük nem tette be a lábát Szeleukeiába, és hogy a várossal szemben, a Tigris partján állomásozott, szimbolikus jelentőségű volt. Ezt a magatartásukat, kisebb-nagyobb ingadozással mindvégig megőrizték a dinasztia uralkodása alatt. "A rómaiak és a pártusok görög jellegüket kizárólag a görög kolónusok jelenlétének köszönhették." Az iráni görögök egyfajta előőrsöt képeztek, megőrizték intézményeiket és nyelvüket. A görög nyelv még évszázadokon át a diplomácia és a kereskedelem nemzetközi nyelve maradt, ezt a szerepet a perzsa nyelv csak később vette át. A görög írás pedig, melyet Baktrióban letelepedve a későbbiekben a kusán birodalmat létrehozó nomádok is átvettek, körükben az i.sz. 8. századig használatban maradt.
A pártusok tisztában voltak a görög civilizáció értékével, és akárcsak az iráni társadalom egyes rétegei, ők is nagyra becsülték. Az államnak nem állt érdekében, hogy felszámolja a fennálló rendet, és visszatérjen a Nagy Sándort megelőző állapotokhoz, avagy valami újat keressen. Érintetlenül hagyták tehát a görög városokat, melyek "az új urak számára a gazdagság és a bőség bástyái" lettek. A 'Tigris menti Szeleukeia, az Eulaiosz menti Szeleukeia (Szúsza), Dura-Európosz, Babilónia, Uruk s talán több más hasonló, eddig még fel nem tárt város is tovább őrizte katonai, mezőgazdasági és kereskedelmi jellegét. Megmaradtak birtokaik, érintetlenül fennmaradt társadalmi és gazdasági szerkezetük. Megtarthatták helyőrségeiket is, és a letelepített katonák változatlanul művelhették földjeiket, például a szuszaiak is, mint azt az I. századból származó feliratok bizonyítják. Fennmaradtak a görög kultuszok és a görög oktatási intézmények. A király vagy a város által választott kormányzók, akik a szatrapa ellenőrzése alatt álltak, valamint a bírák a helyi családokból kerültek ki. Megmaradt a városi népgyűlés intézménye is. A két, egymás mellett élő nép között tehát folytatódott a kölcsönös megértés. De nem mindig volt tökéletes a harmónia. A nagy városokban, többek között például a Tigris menti Szeleukeiában ki-kirobbanó zavargások arról árulkodnak, hogy a görög kereskedelmi arisztokrácia és az iráni és sémi lakosság között időnként heves összecsapásra került sor, amikor nem értettek egyet abban, hogy egy-egy uralkodót támogassanak-e, vagy szembeszegüljenek vele. Ellentétek támadtak időnként a városok és a korona között is. Ugyanez a Szeleukeia például nyíltan fellázadt a pártus uralkodó ellen, és hét teljes éven át védte magát vele szemben. Összességükben nézve azonban a kapcsolatok jók maradtak. A pártus kormányzók, a hivatalos személyek, a titkárok és az egyéb tisztségviselők mind tudtak görögül. A görög nyelvet a pártus uralkodók is ismerték, és a műalkotások egy része, valamint a birodalmi pénzek bizonyítják, hogy becsülték és szívesen hívták udvarukba a görög írókat és művészeket, különösen az időszámításunk előtti utolsó két évszázad folyamán.
Az a jóindulatú magatartás, mellyel a pártusok Iránban a hellén örökséget kezelték, igen nagy jelentőségű volt az iráni civilizáció további sorsa és fejlődése szempontjából. A birodalom ezzel nagy megrázkódtatásoktól menekült meg. A lassú fejlődés útjára lépve és az idegen eredetű hagyatékot fokozatosan beolvasztva, végül is kialakult az az iráni kultúra, mely a szászánida civilizációban nyerte el teljes kifejeződését. (Ford.: Molnár Á.)
II/ 2O Pártusok és örmények
Örmények és pártusok (Világtörténet, Budapest, 1966.) (részletek)
Az örmény történelemre, az örmény kultúrára a másik oldalról a legnagyobb hatást az iráni népek tették: a médek, óperzsák, és mindenekelőtt a pártusok. A pártus hatás jelentőségét legszemléletesebben az örmény nyelv szókincse mutatja: az eddig elemezhetőnek bizonyult tőszavak több mint 1/5 része pártus eredetű. Kézenfekvő az erős hatás oka. Az időszámításunk 63. évében trónra került 1. Tiridat örmény király, a pártus király öccse, és az akkori arméniai arisztokrácia java része is pártus eredetű volt. Ezért élhetett szilárdan a múlt század utolsó harmadáig az a nyelvészeti tévhit, hogy az örmény iráni nyelv. Évszázadokon keresztül folyt a háború örmény földön az ország birtoklásáért a római légiók és az i.e. 249-ben a médek és perzsák helyét elfoglaló pártus birodalom között. A Szeleukida Birodalom ellen i.e. 190-ben fellépő római légiók megjelenése alkalmat nyújtott az újabb önálló államalkotásra: I. Artasesz i.e. 189-ben megteremtette az új Örményországot. Személye köré sok-sok örmény monda szövődött. Dinasztiájának legdiadalmasabb alakja II. Tigrán (i.e. 95-55) volt, aki Arménia területét Médiától Kappadokiáig és Paleszti
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
