| Nomád népek : Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 4 rész. |
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 4 rész.
Gy. Ruitz Izabella fordítása 2010.01.21. 20:51
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 4 rész.
XXIV. HOGYAN KEVEREDTEK ÖSSZE A NESZTORIÁNUSOK ÉS A MOHAMEDÁNOK;
[BUDDHISTA] BÁLVÁNYTEMPLOMAIKRÓL
(1) Elsők az ujgurok,* akiknek országa az említett Organum tartománnyal érintkezik ama hegyek között kelet felé; valamennyi városukat* nesztoriánusok és mohamedánok vegyesen lakják, és ők maguk Perzsia irányában a mohamedán városokban is elterjedtek. Az említett Kajalig* városban három [buddhista] bálványtemplomuk* van, ezek közül kettőt meglátogattam, hogy megtekintsem oktalanságaikat. Az egyikben egy emberre akadtam, aki a kezén fekete tintával festett keresztecskét hordott; ebből azt következtettem, hogy keresztény, annál is inkább, mert mindenre, amit csak kérdeztem tőle, keresztény módra felelt. Megkérdeztem hát: „Miért nincs itt nálatok kereszt és Jézus Krisztus képmása?” Ez volt a válasz: „Nem szokás nálunk.” Ebből így véltem, hogy keresztények volnának, de vallási tanítás híján elhagyták.
(2) Láttam itt egy láda mögött, mely náluk az oltárt helyettesíti, s amelyre a mécseseket meg az áldozatokat helyezik, egy szobrot; szárnyai voltak, mint Szent Mihálynak, más szobraik pedig ujjaikat áldásra emelő püspököknek látszottak*. Ezen az estén nem tudtam a másik templomot megtalálni, mert a mohamedánok annyira kerülik őket, hogy még beszélni sem akarnak róluk. így amikor a mohamedánoktól [a buddhisták] szertartásai felől érdeklődtem, megbotránkoztak.
(3) Másnap a mohamedán hónapkezdet* és húsvét volt. Szállást változtattam, úgyhogy a másik bálványtemplom közelében kaptam hajlékot. A lakosság ugyanis, ki-ki tehetsége szerint vagy osztályrésze arányában fogad be követeket. Mikor ebbe a bálványtemplomba beléptem, ott találtam a bálványok papjait. A hó első napján* tudniillik megnyitják templomaikat, a papok beöltöznek, tömjént ajánlanak fel, meggyújtják a mécseket, és bemutatják a nép által hozott kenyér- és termésáldozatokat.
(4) Először tehát leírom felségednek valamennyi bálványimádó közös rítusát, azután az ujgurokét, akik a többiektől eltérő szektát alkotnak.
(5) Mindnyájan északnak fordulva imádkoznak, összetett kézzel, térdállásban a földre borulva, és homlokukat kezükre hajtva. Ezért a nesztoriánusok e tájakon semmi áron nem akarják az imánál összekulcsolni kezüket, hanem mellük előtt kifelé fordított tenyérrel imádkoznak. Templomaikat kelet-nyugati irányban építik, s az északi oldalon egy kórusszerűen kiugró fülkét építenek, vagy olykor, ha az épület négyszög alakú, a templom közepének északi oldalán rekesztenek el egy fülkét kórus helyett. Itt, mint valami asztalt, egy hosszú és széles ládát helyeznek el. Az asztal mögött, dél felé nézve állítják fel a főbálványt; magam is láttam egyet Karakorumban, olyan nagy volt, mint amekkorára Szent Kristófot szokták festeni. Egy Kínából jött nesztoriánus pap pedig azt mondta nekem, hogy azon a vidéken van egy akkora bálvány,* amely kétnapi járóföldről is látható. A többi bálványt, valamennyit gyönyörűen bearanyozva, körülötte állítják fel. Erre az asztalszerű ládára teszik a mécseseket s az áldozati adományokat. A templomok összes kapuja délre nyílik, ellentétben a mohamedánok gyakorlatával. Vannak továbbá nagy harangjaik is, mint nekünk. Gondolom, ezért nem akartak a keleti keresztények harangokat használni; míg viszont az oroszoknak és a kazáriai [krími] görögöknek vannak harangjaik.
XXV. TEMPLOMAIKRÓL, BÁLVÁNYAIKRÓL;
HOGYAN VISELKEDNEK ISTENEIK TISZTELETE KÖZBEN
(1) Papjaik valamennyien teljesen leberetválják a fejüket és a szakállukat, sárga ruhát viselnek, és attól fogva, hogy a fejüket leberetválták, szüzességet tartanak; százan vagy kétszázan élnek együtt egy gyülekezetben. Azokon a napokon, amikor a templomot látogatják, két padot helyeznek le, leülnek elé sorban a földre, egymással szembe, kezükben könyvvel, melyet olyankor a padra helyeznek. Mindaddig, míg a templomban tartózkodnak, fejüket födetlen hagyják, szótlanul olvasnak, és csendet tartanak. Így amikor Karakorumban beléptem egyik templomukba, és ekképpen ülve találtam őket, mindenféleképpen szólásra akartam bírni őket, de semmi módon nem sikerült.
(2) Bárhova mennek, kezükben állandóan egy száz vagy kétszáz szemű füzért tartanak úgy, ahogy mi az olvasót hordjuk, és mindegyre e szavakat ismételgetik: „Om mani padme hum”,* ami azt jelenti: „Isten, te tudod” – egyikük így fordította le nekem –, és annyiszor várnak viszonzást Istentől, ahányszor ezt elmondva Istenre gondolnak.
(3) Templomuk körül mindig szép udvart csinálnak, melyet jól körülzárnak fallal, és dél felé nagy kaput nyitnak rajta; itt ülnek össze beszélgetni. A kapu fölé hosszú póznát tűznek, mely lehetőség szerint az egész város felett kimagaslik; erről a póznáról lehet felismerni, hogy a ház bálványtemplom. E dolgok mind egyformán megtalálhatók az összes bálványimádónál.
(4) Mikor tehát az említett bálványtemplomba léptem, a papokat a külső kapu alatt ülve találtam. Ahogy rájuk pillantottam, szinte franciáknak néztem őket a beretvált arcukkal, fejükön tatár fejfedővel. Ezek az ujgur papok a következő öltözéket viselik: bárhová mennek, mindig sárga, eléggé szűk csuhát hordanak, melyet öv fog körül, éppúgy, mint a franciáknál; bal vállukon palást van, mely redőkben omlik alá a mellen és a háton, egész a jobb vállig, hasonlatosan a diakónus böjt idején hordott casulá-jához
(5) A tatárok az ujgurok betűit vették át. Ezek fent kezdik az írást, és lefelé vezetik a sort, ugyanígy olvassák is, és balról jobb felé szaporítják a sorokat. Teleírt lapokat gyakran használnak varázslásaikhoz, ezért templomaik tele vannak aggatva rövid mondásokkal. Mengü kán is mongol nyelven és az ő írásukkal írva küldi levelét felségednek.
(6) Halottaikat ősi szokás szerint elégetik, és a hamvakat egy piramis csúcsába helyezik.
(7) Akkor, amikor beléptem templomukba, és láttam számos bálványukat, kicsinyeket és nagyokat, az említett papok mellé telepedve megkérdeztem, hogy mit hisznek Istenről. Így feleltek: „Azt hisszük, hogy csak egy Isten van.” Tovább kérdeztem: „Mit hisztek felőle, lélek-e ő avagy valami testtel bíró lény?” „Azt hisszük, hogy lélek” – mondották. Majd én: „Hiszitek-e, hogy valaha emberi természetet öltött volna?” Azt válaszolták: „Nem hisszük.” Akkor én: „Ha egyszer azt hiszitek, hogy ő egyedülvaló és lélek, miért ábrázoljátok úgy, mint testet, és olyan sokszorosan. Ezenfelül, ha nem hiszitek, hogy emberré lett, miért inkább ember alakúra csináljátok, mintsem egy más állat képére.” Erre azt felelték: „Mi ezeket a szobrokat nem Isten képére formáljuk, hanem amikor egy gazdag ember meghal a mieink közül, fia, felesége vagy valaki neki kedves személy elkészítteti az elhunyt képmását, ide állítja, és mi azt az elköltözött emlékezetére tiszteletben részesítjük.” Mire én így folytattam: „Akkor tehát nem másért csináljátok ezeket, mint hogy az embereknek hízelegjetek.” „Korántsem – felelték –, csak emlékezetükre csináljuk.”
(8) Ekkor mintegy gúnyolódásból megkérdezték tőlem: „Hol van Isten?” „Hol van a ti lelketek?” – vágtam vissza. „A testünkben” – felelték. Mire én: „Nemde mindenütt jelen van a te testedben? És az egész testet kormányozza, és azért mégsem látható? Ugyanígy Isten is mindenütt jelen van, mindent irányít, mégis láthatatlan, mert ő az értelem és a bölcsesség.” Még több kérdést szerettem volna megvitatni velük, de ekkor tolmácsolóm* kimerülve, nem tudva a szavakat kifejezni, hallgatásra késztetett.
(9) A mongolok vagy tatárok ezek szektájába tartoznak annyiban, hogy csak egy Istent hisznek, de azért nemezből elkészítik halottaik képmását, drágábbnál drágább kelmékbe öltöztetik, és egy vagy két kordéba állítják őket; a taligákat senki sem merészeli megérinteni, őrizetüket a sámánok* látják el, akik az ő papjaik; róluk majd később beszélek felségednek.
(10) A sámánok mindig Mengü vagy más gazdag udvara előtt tartózkodnak; a szegényeknek nincsenek sámánjaik, csak azoknak, akik Dzsingisz nemzetségéből származnak. És amikor szekerezniök kell, a sámánok mennek elöl, miként Izrael fiai előtt a felhőoszlop,* ők vizsgálják meg a táborozásra kiszemelt helyet, elsőnek állítják földre a maguk jurtáit, s azután követi példájukat az egész udvar. Mikor pedig ünnepnap van vagy a hó elseje, előhozzák az említett képmásokat, és jurtájukban körös-körül sorban felállítják őket. Akkor jönnek a mongolok, belépnek a jurtába, meghajolnak a képmások előtt, és imádják őket. Ebbe a jurtába senki idegennek nem szabad belépnie. Egy alkalommal ugyanis be akartam menni, és igen durván leszidtak érte.
XXVI. KÜLÖNBÖZŐ TÖRZSEKRŐL ÉS AZOKRÓL,
AKIK SZÜLEIKET MEG SZOKTÁK ENNI
(1) Az említett ujgurok tehát, akik keresztényekkel és mohamedánokkal elegyesen laknak, úgy gondolom, gyakori vitáik kapcsán jutottak arra az eredményre, hogy csak egy Istent hisznek. Ők voltak az első városlakók, akik Dzsingisz kánnak meghódoltak; ezért a kán leányát az ujgurok királyához adta feleségül.* Maga Karakorum is mintegy az ő területükön van,* és János papkirálynak és öccsének, Ongnak egész országa is az ő földjeik környékén terül el.* De amazok az északi legelőkön vannak, az ujgurok pedig délen, a hegyek között. Innen nyeri magyarázatát, hogy a mongolok átvették az ő írásukat, s az ujgurok a tatárok legfőbb írnokai; csaknem minden nesztoriánus ismeri az ő írásukat.
(2) Rajtuk túl kelet felé, a hegyek között a tangutok* következnek; ezek igen erős emberek. Dzsingiszt harcban elfogták, majd a béke megkötése után kiszabadult tőlük; utóbb mégis leigázta őket.* Nagyon erős marháik vannak,* tömött szőrfarokkal, mint a lovaké, és bozontos hassal meg háttal; lábszárra nézve alacsonyabbak más marháknál, de sokkalta erősebbek. Ezek vontatják a mongolok nagy jurtáit; szarvuk finom, hosszú, hajlott és olyan hegyes, hogy a végét mindig le kell vágni. A tehén csak úgy engedi magát fejni, ha énekelnek neki. Olyan természetük van, mint a bivalynak, mert ha vörösbe öltözött embert látnak, nekiugranak, hogy megöljék.
(3) Ezek után következnek a tibetiek,* akiknek szokásuk volt elhunyt szüleiket megenni, kegyeletből, hogy saját bensejüket tegyék azok sírgödrévé. Újabban azonban elhagyták ezt a szokást, mivel minden nemzet undorodott tőlük miatta. De még most is szép serlegeket készítenek szüleik koponyájából, hogy amikor isznak belőle, vigasság közben az elhaltakra emlékezzenek. Olyan mondta nekem, aki látta. Földjükben sok az arany, ezért ha valakinek aranyra van szüksége, addig ás, amíg talál, és kivesz annyit, amennyi kell neki, a többit meg visszatemeti a földbe, mert azt hiszi, hogy ha kincsei közé vagy ládájába tenné, Isten elvenné tőle a többit, ami a földben van.
(4) E törzs emberei közül láttam egyeseket, nagyon otrombák voltak. Tangut férfiakat is láttam, ezek nagyok és feketék. Az ujgurok közepes termetűek, mint a mieink. Az ujguroknál található* a török és kun nyelv forrása és gyökere.
(5) A tibetiek után jönnek a longák és szolangák.* Követeiket láttam az udvarnál; több mint tíz nagy taligát hoztak, mindegyiket hat-hat ökör vontatta. Ezek alacsonyak és sötétek, mint a spanyolok, és ruhájuk olyan, mint a diakónus palástja, kissé szűkebb ujjal. Fejükön a püspökéhez hasonlatos mitrát hordanak, de az elülső része valamivel alacsonyabb a hátulsónál, és felül nem csücsökben végződik, hanem négyszögben; fekete enyvvel keményített szövetből készül, és annyira kidörzsölik, hogy úgy ragyog a napsugárban, mint a tükör vagy a jól kifényesített sisak. A halánték táján egy-egy hosszú szalag van ugyanabból az anyagból a mitrához varrva; ezek a szélben szétterülnek, mint két, a halántékból kinövő szarv. Ha a szél túlságosan lebegteti őket, összekötik fent a mitra közepén át egyik halántéktól a másikig, s ilyenkor mint valami karika nyugszik keresztben a fejen, és nagyon szép ékessége a fejnek.
(6) Valahányszor a legfőbb követ az udvarba jött, mindig egy simára csiszolt, rőfnyi hosszú és tenyérnyi széles elefántcsont táblát tartott a kezében. És amíg a kánhoz vagy más tekintélyes emberhez beszélt, egész idő alatt e táblácskára nézett, mintha onnan olvasná le mondandóját, és nem pillantott sem jobbra, sem balra, sem szembe azzal, akihez szólott. Mialatt a kán elé járult vagy tőle távozott, azalatt is folyvást e táblára szegezte szemét.
(7) Az ismertetett törzseken túl más emberek laknak, akiket – mint bizonyosan megtudtam – muknak* neveznek; városaik vannak, de nem tartanak semmiféle háziállatot. Ennek ellenére sok nyáj és számos csorda legelészik földjükön, de senki sem őrzi. Mikor valakinek valamire szüksége van, felmegy egy dombra és kiált egyet; a kiáltás hallatára az állatok mind köréje gyűlnek és engedik, hogy háziállat módjára bánjon velük. Ha pedig követ vagy más idegen érkezik e tartományba, bezárják egy házba, és minden szükséges dologgal ellátják, míg csak ügyét el nem intézi; mert ha az idegen keresztül-kasul járná a vidéket, szagától az állatok eliramodnának és elvadulnának.
(8) Ezen túl fekszik a nagy Kína,* amelyet az antik korban, azt hiszem, Seresnek neveztek.* Ugyanis tőlük jönnek a legjobb selyemkelmék, melyeket serici-nek neveznek arról a népről, a nép viszont egyik városa után viseli a seres nevet.* Megtudtam, hogy ezen a vidéken van egy olyan város, melynek falai ezüstből, bástyái meg aranyból vannak. E tájon sok tartomány van, többségük még nem hódol a mongoloknak. Közöttük és India között a tenger fekszik.*
(9) Ezek a kínaiak kicsiny emberek, és beszéd közben erősen lélegeznek az orrukon át; általános jellegzetesség, hogy valamennyi keleti embernek kis szemnyílása van. A kínaiak kiválóan értenek minden mesterséghez, orvosaik behatóan ismerik a füvek gyógyerejét, és kitűnően ítélnek az érverésből; vizeletvizsgálatot azonban nem folytatnak, és nem tudnak semmit a vizeletről; ezt magam is láttam, mert sokan közülük Karakorumban élnek. Mindig az volt a szokás náluk, hogy amilyen mesterséget az apa folytat, összes fia azt a mesterséget kell hogy kövesse, és ezért fizetnek olyan nagy adót. Ugyanis mindennap ezerötszáz jasztukot* adóznak a mongoloknak – a jasztuk tíz márka súlyának megfelelő ezüstdarab –, tehát naponta tizenötezer márkát, nem számítva a selyemanyagokat és ételféleségeket, melyeket a tatárok innen kapnak, és egyéb szolgálatokat melyeket tőlük megkövetelnek.
(10) E népek mind a Kaukázus* hegyei között, éspedig ennek északi lejtőin élnek, a keleti óceánig,* Szkítia déli része felől, melyet mongol pásztorok laknak; valamennyien az ő adófizetőik. Mindnyájan bálványimádók: regélnek egy sereg istenről, több istenné lett emberről és az istenek leszármazásáról, mint a mi költőink teszik.*
(11) Jövevények gyanánt élnek közöttük elszórtan nesztoriánusok és mohamedánok is egész Kínáig. Kína tizenöt városában laknak nesztoriánusok, és a Szikingnek* mondott városban van a püspökségük, ezeken túl tisztán bálványimádókat találni. Az említett népek bálványainak papjai valamennyien bő sárga selyemköpenyt viselnek. Akadnak közöttük remeték is – mint megtudtam – az erdőkben s a hegyeken; ezek csodálatos és szigorú életmódot folytatnak.
(12) A nesztoriánusok nagyon tudatlanok errefelé. Szolgálataikat ugyanis szír nyelven végzik, szent könyveik is szír nyelvűek, ezt a nyelvet viszont nem ismerik, amiért is úgy énekelnek, mint nálunk a grammatikában járatlan barátok. Innét ered, hogy olyan romlottak. Elsősorban haszonlesők és részegesek, sőt egyesek, akik a tatárok körében élnek, ezekhez hasonlóan több feleséget is tartanak. Mikor a templomba lépnek, alsó tagjaikat megmossák, mint a mohamedánok, pénteken húst esznek, és lakomáikat is e napon tartják a mohamedánok szokása szerint.
(13) A püspök ritkán látogat el ezekre a földekre, talán tizenöt évenként egyszer. Ilyenkor az összes fiúgyermeket, még a bölcsőben fekvőket is pappá avatják, ezért férfiaik úgyszólván valamennyien papok. Később megházasodnak, ami éppenséggel ellenkezik az egyházatyák törvényével, és többnejűek, mert az első hitves elhunytával másikat vesznek feleségül. Továbbá mindnyájan szimoniákusok, mert egyetlen szentséget sem szolgáltatnak ki ingyen.
(14) Feleségeikről és kicsinyeikről szépen gondoskodnak, amiért aztán nem a hit terjesztésén fáradoznak, hanem anyagi haszonra törekszenek. Ezért van az, hogy egyes nesztoriánusok, akik mongol nemes ifjakat nevelnek, jóllehet az evangéliumra s a hitre oktatják őket, rossz életükkel és kapzsiságukkal mégis inkább elriasztják neveltjeiket a keresztény vallástól, hiszen maguknak a mongoloknak s a tojinoknak,* azaz bálványimádóknak élete tisztább az övékénél.
XXVII. ÚTBAN MENGÜ KÁN UDVARA FELÉ
(1) Szent András ünnepén* eltávoztunk az említett [Kajalig] városból, és tőle három mérföldre egy tisztán nesztoriánus falura találtunk. Templomukba lépve örömmel zendítettünk rá a Salve Reginá-ra, amilyen hangosan csak tudtunk, minthogy már hosszú idő óta nem láttunk templomot.
(2) Innen háromnapi utazással elértünk e tartomány széléhez, az említett tenger* végénél, mely oly viharosnak mutatkozott előttünk, akár az óceán. Egy nagy szigetet is láttunk benne. Társam megközelítette partját, és egy vászondarabot megnedvesített benne, hogy megízlelje vizét, mely kissé sós ugyan, de azért iható. A nagy hegyekből, délkeleti irányból egy völgy ereszkedik alá, és amott, a hegyek között egy másik nagy tenger van.* A völgyön keresztül folyó ömlik a túlsó tengerből az ittenibe, és szinte szünet nélkül olyan hatalmas szél jön a völgyön át, hogy az áthaladó embereket komolyan fenyegeti a veszély, hogy belesodródnak a tengerbe.
(3) Átkeltünk tehát a völgyön, északnak a vastag hóval födött nagy hegyeknek tartva.* Ekkor már hó borította a földet, így aztán Szent Miklós ünnepétől* kezdődően fokoztuk az iramot, mivel már nem találtunk más emberekre, csak a jamokra, vagyis azokra a személyekre, akiket egynapi járóföldenként a futárok fogadására állítottak. S mivel sok helyütt a hegyek között szűk ösvényen visz az út, és kevés a legelő; így nappal és éjjel két jamot is útba ejtettünk, tehát egy napból két napot csináltunk, és többet mentünk éjjel, mint nappal. Errefelé zord hideg uralkodott, amiért szőrükkel kifelé fordított kecskebőröket kölcsönöztek nekünk.
(4) Ádvent második szombatján* este egy bizonyos helyen szörnyűséges szirtek között kellett átmennünk; vezetőnk hozzám küldött, kérve, hogy mondjak valami hathatós fohászt, ami képes elriasztani a démonokat, mert ebben a szurdokban a démonok hirtelen el szokták ragadni az embereket, és nem tudni, mi lesz belőlük. Olykor a lovat rabolják el, s az embert ott hagyják, máskor kitépik az ember belét, s a testet ott hagyják a lovon; már sok ilyen eset fordult itt elő. Ekkor fennhangon énekelni kezdtük a Hiszekegy-et, és Isten kegyelméből az egész társasággal épségben átjutottunk. Ettől fogva kérlelni kezdtek, hogy írjak nekik lapocskákat, amit a fejükön hordjanak; én azt mondottam rá: „Megtanítalak titeket egy fohászra, melyet a szívetekben fogtok hordozni, és általa testetek, lelketek egyaránt örök megváltást fog nyerni.” De valahányszor tanítani szerettem volna őket, a tolmács mindig felmondta a szolgálatot. Azért mégis leírtam nekik a Hiszekegy-et és a Miatyánk-ot, mondván: „Itt le van írva az, amit az embernek Istenről hinnie kell, és egy imádság, amelyben kérjük Istentől mindazt, amire csak az embernek szüksége van. Higgyétek hát erősen a benne foglaltakat, még ha megérteni nem is tudjátok, és kérjétek Istent, teljesítse kéréseiteket az itt leírt imádság szerint, melyet ő személyesen saját ajkával tanított meg barátainak, és én remélem, hogy Isten meg fog váltani titeket.” Mást nem tehettem, hiszen ilyen tolmácsra bízni a tanítás igéit veszélyes vállalkozás volt, sőt lehetetlen, mert nem ismerte a szavakat.
(5) Ezek után arra a síkságra értünk, ahol Güjük kán udvara volt,* és valamikor a najmanoknak – János pap népének – országa volt. De ekkor nem láttam az udvart, csak visszaútban.
(6) Mégis itt beszélem el felségednek, ami az ő rokonságával: fiával és feleségeivel történt. Mikor Güjük kán meghalt, Batu azt akarta, hogy Mengü legyen a kán. Magának Güjüknek a haláláról semmi bizonyosat nem sikerült megtudnom. Andreas fráter úgy mondotta, hogy valami orvosságot adtak neki, az okozta halálát, és gyanították, hogy esetleg Batu tette. Én azonban mást hallottam. Güjük kán ugyanis felszólította volt Batut, hogy hódolatra járuljon elébe; Batu nagy pompával útnak is indult. De nagyon félt, úgy maga, mint emberei, és egyik fivérét, a Siban* nevűt előre küldte. Miután Siban megérkezett Güjükhöz, és éppen a serleggel kínálta volna, vita támadt, és megölték egymást.* Siban özvegye egy napra ott tartott minket, hogy látogassuk meg házát, és mondjunk áldást rája, vagyis imádkozzunk érte. Mikor tehát Güjük meghalt, Batu kívánságára Mengüt választották meg, és már akkor meg volt választva, mikor Andreas fráter itt járt.
(7) Güjüknek volt egy bizonyos fivére, név szerint Siremün,* aki Güjük feleségének és vazallusainak* tanácsára nagy kísérettel felkerekedett Mengühöz, mint aki hódolni akar előtte. Valójában azonban azt tervezte, hogy megöli őt, és egész udvartartását kiirtja. És amikor már egy- vagy kétnapi járóföldre megközelítette Mengüt, egyik taligája útközben eltörött, és lemaradt. Mialatt a kocsis javításával bíbelődött, Mengü egyik embere ott érte, és segítségére sietett; közben addig-addig faggatta útjuk felől, míg a kocsis felfedte előtte Siremün tervét.
(8) Erre Mengü embere félrefordult, mintha nem sok ügyet vetne rá, odament a méneshez, kikereste a lehető legerősebb lovat, és éjjel-nappal szélsebesen nyargalt, míg beért ura udvarába, hírül adva, amit hallott volt. Mengü rögtön összehívta valamennyi emberét, és négy sor fegyveressel körülvette udvarát, hogy senki azon át ne hatolhasson se be, se ki. A többieket Siremün ellen küldte. Azok elfogták Siremünt, aki nem is gyanította, hogy terve kitudódott, és egész kíséretével együtt az udvarhoz vitték. Mikor Mengü szemére lobbantotta vétkét, azonnal beismerte. Ekkor megölték őt és Güjük kán idősebb fiát, valamint velük együtt háromszáz tatár előkelőséget.* Az asszonyokért is küldtek; mindnyájukat tüzes botokkal ütlegelték, hogy valljanak színt. Amikor beismerték vétküket, kivégezték őket. Güjük kicsiny fiát, aki koránál fogva nem lehetett részes a cselszövésben és nem is tudhatott róla, életben hagyták; apja udvara minden tartozékával, tudniillik állatokkal és emberekkel együtt őreá maradt.
(9) Mellette haladtunk el visszaútban, de vezetőim sem menet, sem jövet nem mertek betérni. Mert „árván ül a fejedelemasszony, és senki sincs, ki vigasztalná”.*
(10) Ekkor újra hegynek haladtunk felfelé, állandóan északnak tartva. Végre Szent István napján* egy nagy lapályra jutottunk, mely széles, mint a tenger, még csak egy kicsiny domb sem látszik semerre, és Szent János evangélista ünnepének másnapján* elértünk a nagy úr udvarához. Mikor azonban már ötnapi járóföldre megközelítettük, a jam, akinél megháltunk, valami kerülő útra akart terelni minket, úgyhogy még tizenöt napot kellett volna fáradnunk. És ezt azért, mint megtudtam, hogy Onan–Kerülent, az ő saját földjüket útba ejtsük, ahol Dzsingisz kán udvara van; mások azt mondták, azért akarták, hogy az utat meghosszabbítsák és hatalmukat annál jobban fitogtassák előttünk. Mert így szoktak tenni azokkal az emberekkel, akik a meg nem hódolt vidékekről érkeznek hozzájuk. És csak nagy nehezen érte el vezetőnk, hogy az egyenes úton mehessünk. E kérdésről vitázva ugyanis hajnal hasadtától egészen kilenc óráig feltartottak minket.
(11) Utunk e szakaszán az a bizonyos írnok, akit Kajaligban bevártunk, azt mondotta nekem, hogy a Batu által Mengü kánnak küldött levél szerint felséged sereget és segítséget kér Szartachtól a mohamedánok ellen. Ezen nagyon elcsodálkoztam, sőt aggódni is kezdtem, mivel ismertem felséged levelének tartalmát, és tudtam, hogy erről egyetlen szó említés sincs benne, nem számítva a Szartachhoz intézett figyelmeztetést, miszerint legyen minden keresztény jóakarója, magasztalja a keresztet, s a kereszt valamennyi ellennépének legyen ellensége. De mert a fordítók Nagy-Örményországból* való örmények voltak, akik mélységesen gyűlölik a mohamedánokat, tartottam tőle, hogy a mohamedánok iránti gyűlöletükben és sérelmeik miatt erősebben tolmácsoltak, saját érdekeik szerint. Hallgattam hát, nem szólva sem ellene, sem mellette, mert féltem Batu szavainak ellentmondani, nehogy ésszerű ok nélkül ármánykodás vádjába essem.
XXVIII. MENGÜ UDVARÁRÓL ÉS AZ ELSŐ KIHALLGATÁSRÓL
(1) A nevezett napon tehát megérkeztünk a mondott udvarhoz. Vezetőnknek egy nagy jurtát jelöltek ki, nekünk hármunknak egy kis kunyhót, melyben alig tudtuk holminkat letenni, fekhelyet csinálni és egy kis tüzet rakni. Sokan jöttek vezetőnket meglátogatni, és hosszúkás, felül szűk nyakú korsókban rizssört hoztak neki, melyet egyáltalán nem tudtam volna megkülönböztetni a legjobb auxerre-i bortól, eltekintve attól, hogy nincsen borillata.
(2) Hívattak, és alaposan kikérdeztek jövetelünk okáról. Így feleltem nekik: „Azt hallottuk volt Szartachról, hogy keresztény; hozzá jöttünk, a franciák királya zárt levelet küldött neki általunk; Szartach apjához küldött, apja pedig ide küldött minket. Ő bizonyára megírta az okát, hogy miért.” Kérdezték, vajon felséged szeretne-e békét kötni velük. Azt feleltem: „A király Szartachnak mint kereszténynek küldött levelet; ha tudta volna, hogy nem keresztény, sohasem küldött volna levelet neki. Ami a békekötést illeti, azt mondom, hogy a király semmivel sem bántott titeket; ha bántott volna valamivel, amiért ti háborút kellene hogy indítsatok ellene vagy nemzete ellen, ő igaz ember létére önként helyreigazítaná a hibát és keresné a békét. Ha viszont ti a jövőben ok nélkül akarnátok reá vagy nemzetére háborút hozni, bízom benne, hogy Isten, az igazságos, meg fogja segíteni őket.” A mongolok csak álmélkodtak, minduntalan hajtogatva: „Miért jöttetek, ha nem a békét biztosítani jöttetek?”
(3) Ők ugyanis már annyira felfuvalkodtak gőgjükben, hogy azt hiszik, az egész világ vágyik a békét biztosítani velük. Pedig bizony, ha engedélyt kapnék rá, tőlem telhetőleg háborúra tüzelném ellenük az egész világot. De nem akartam nekik nyíltan megmagyarázni jövetelem okát, nehogy esetleg olyasvalamit mondjak, amivel a Batu üzente szavakat megcáfolom. Ezért odaérkezésem egyedüli okaként azt hangoztattam: mert ő küldött.
(4) Másnap az udvarhoz vezettek, és azt hittem, mezítláb is mehetek, mint a mi tájainkon, ezért levetettem sarumat. Az udvarhoz igyekvők azonban náluk már messzire leszállnak a lóról, egy nyíllövésnyire attól a jurtától, melyben a kán székel, és ott hagyják a lovakat meg a rájuk ügyelő legényeket. Így mikor leszálltunk, és vezetőnk a kán házához ment, egy ott álldogáló magyar legény felismert minket, illetve a mi rendünket. S amikor az emberek körülvettek bennünket, s mint valami szörnyeket, bámulni kezdtek, főképpen amiért mezítelen lábbal voltunk, és kérdezték, hogy nincs-e szükségünk a lábunkra, mert azt gondolták, tüstént el fogjuk veszíteni – akkor ez a magyar megmagyarázta nekik az okát, elbeszélve rendünk szabályait.
(5) Ekkor odajött a főírnok, egy nesztoriánus keresztény,* akinek tanácsát úgyszólván minden dologban követik, hogy megnézzen minket; gondosan szemügyre vett, majd odahívta azt a magyart, és sok mindent kérdezett tőle. Végül azt mondották, hogy térjünk vissza szállásunkra. Mikor visszafelé tartottunk, az udvar keleti végével szemben, tőle két számszeríjlövésnyire, egy házat láttam meg, melynek tetején kis kereszt ékeskedett.
(6) Nagyon megörültem, feltételezvén, hogy itt valami kereszténységgel kapcsolatos dolog van; bátran beléptem, és egy igen szépen elrendezett oltárt találtam. Volt itt arannyal hímzett szövet, rajta a Megváltó, a Boldogságos Szűz és Keresztelő Szent János, valamint két angyal képe – az alakok s a ruházat körvonalai gyöngyökkel voltak kirakva –, továbbá egy nagy ezüstkereszt, a sarkain és a közepén drágakővel, és más ereklyetartók; az oltár előtt nyolclángú olajlámpás égett. Egy örmény szerzetes üldögélt benn, feketés, szikár ember lábszár közepéig érő durva szőrcsuhába öltözve, azon egy fekete, prémmel bélelt szőrköpönyeggel, a csuha alatt lánccal körülövezve.
(7) Amint beléptünk, még mielőtt a szerzetest köszöntöttük volna, rögtön leborulva elénekeltük az Ave regina coelorum-ot,* s ő felemelkedve velünk együtt imádkozott. Majd miután üdvözöltük, leültünk mellé; előtte egy tálban kicsinyke tűz égett. Elbeszéltük neki jövetelünk okát, s ő erősen buzdított minket, hogy beszéljünk bátran, hiszen Isten követei vagyunk, aki hatalmasabb minden embernél.
(8) Ezután az ő jöveteléről mesélt nekünk, mondván, hogy egy hónappal előttünk érkezett ide; korábban remete volt Jeruzsálem környékén, és Isten három alkalommal megjelent neki, parancsot adva, hogy menjen a tatárok uralkodójához. És mert elhanyagolta az indulást, a harmadik alkalommal Isten a földre terítette és megfenyegette, hogy meg fog halni, ha nem megy. Elbeszélte továbbá, amit Mengü kánnak mondott volt, hogy ha tudniillik felvenné a kereszténységet, az egész világ elébe járulna hódolatra, és a franciák és a nagy pápa is engedelmeskednék neki. Figyelmeztetett engem, hogy én is hasonlóakat mondjak. Ekkor így feleltem: „Testvérem, szíves örömest figyelmeztetem majd a kánt, hogy legyen kereszténnyé, hiszen azért jöttem, hogy mindenkinek ezt hirdessem; azt is megígérhetem neki, hogy a franciák s a pápa nagy örömmel veszik majd, s testvérükké és barátjukká fogadják őt, de hogy a szolgáivá legyenek, és más itteni nemzetek példájára adót fizetnének neki, azt sohasem fogom megígérni, mert lelkiismeretem ellen beszélnék.” Erre hallgatott.
(9) Visszatértünk hát szállásunkra, melyet hidegen találtam; enni sem ettünk a nap folyamán. Főztünk egy kis húst, és a húslében kölest, hogy kortyolgassuk; vezetőnk és társai az udvarnál dőzsöltek, ránk kevés gondjuk volt.
(10) Ebben az időben Vatatzész* követei voltak rajtunk kívül itt, de nem tudtunk róla. Pirkadatkor udvarbeli emberek jöttek felkelteni nagy sietséggel. Én amúgy mezítlábasan velük mentem a rövidke úton a mondott követek szállásáig; megkérdezték tőlük, hogy ismernek-e minket. Ekkor az egyik görög katona felismerte rendünket, sőt társamat is, mert látta volt őt Vatatzész udvaránál Thomas fráterrel, tartományfőnökünkkel együtt, és valamennyi társával egyetemben erős tanúságot tett mellettünk. Erre megkérdezték, vajon felséged békében avagy hadilábon van-e Vatatzésszel. „Sem békében – mondottam –, sem hadilábon.” Tudakolták, hogyan lehetséges ez. „Úgy – feleltem –, hogy országaik távol vannak egymástól, és nincs semmi dolguk egymással.” Erre Vatatzész követe kijelentette, hogy béke van köztük; ez óvatosságra intett. Elhallgattam.
(11) Ezen a reggelen lábujjaim vége annyira megfagyott a hidegtől, hogy nem járhattam tovább mezítelen lábbal. E tájakon ugyanis metsző hideg uralkodik, és attól fogva, hogy elkezd fagyni, nem hagy alább májusig, sőt május havában is fagy. Fagyott is minden reggel, de napközben a nap erejétől fölengedett. Télen azonban sohasem olvad, hanem fagy, akármilyen szél fúj is. És ha olyan szelek járnának erre tél idején, mint nálunk, semmi sem maradna életben, a levegő azonban mindig csendes egész áprilisig, és csak akkor támadnak fel a szelek. Amikor itt voltunk húsvét táján,* számtalan állatot ölt meg a széllel együtt feléledő hideg. Télen csak kevés hó hullott errefelé, húsvét körül azonban, mely április végére esett, akkora hó hullott, hogy Karakorum valamennyi utcája tele volt vele, és kordékkal kellett elhordani. Ekkor történt először, hogy az udvartól juhprém ködmönöket, ugyanabból nadrágokat és csizmákat hoztak nekünk. Társam és a tolmács elfogadta. Én azonban nélkülözhetőnek véltem, mert elegendőnek látszott a Batutól magammal hozott bunda.
(12) Aprószentek nyolcadán* elővezettek bennünket az udvarhoz; nesztoriánus papok jöttek, akikről nem tudtam, hogy keresztények, és megkérdezték, hogy melyik irányba fordulva szoktunk imádkozni. „Kelet felé” – feleltem. Azért kérdezték, mert vezetőnk tanácsára leberetváltuk szakállunkat, hogy a kán előtt hazánk szokása szerint jelenjünk meg, és ebből azt következtették, hogy tojinok, vagyis [buddhista] bálványimádók vagyunk. A Bibliából is vizsgáztattak. Ekkor megkérdezték, hogyan akarjuk a kánnak megadni a tiszteletet, a mi szokásunk szerint avagy az ő szokásuk szerint. Amire így válaszoltam: „Isten szolgálatára hivatott papok vagyunk. A mi tájainkon a nemesurak Isten iránti tiszteletből nem kívánják meg, hogy a papok térdet hajtsanak előttük, mi azonban Istenre való tekintettel minden ember előtt megalázkodunk. Messzi vidékről jövünk; először tehát, ha nektek is úgy tetszik, Isten dicséretét fogjuk zengeni, aki minket oly távolból épségben elvezetett idáig, és azután úgy teszünk majd, amint azt a ti uratok megkívánja, feltéve hogy semmi olyat nem parancsol, ami Isten imádságával és tiszteletével ellentétben van.”
(13) Ekkor beléptek a jurtába, és megismételték szavainkat. Az úr beleegyezett; minket a ház bejárata elé állítottak, s az előtte függő nemezt felhajtották. Minthogy a karácsonyi ünnepkörben tártunk, elkezdtük énekelni:
Onnét, hol feltámad a nap,
Végig az egész földön át
Hirdessük mindnyájunk urát:
Kit Mária szült, Krisztus az.*
Miután e himnuszt elénekeltük, végigmotozták lábszárunkat, oldalunkat és karunkat, hogy nincsenek-e kések nálunk. A tolmácsot külön állították, és övön függő kését kívül hagyatták vele az egyik ajtónálló őrizetére.
(14) Ekkor beléptünk; a bejáratban pad állott kumisszal, a tolmácsot amellé állították, minket pedig leültettek egy padra az úrnőkkel szemközt. A jurta belülről teljesen be volt borítva aranyszövettel, és egy kis tűzhelyen a ház közepén csipkebokrokból s az errefelé nagyra megnövő ürömnek gyökereiből, valamint tehéntrágyából gyújtott tűz égett. A kán egy kereveten ült, beburkolózva egy pettyes és nagyon fénylő szőrmébe, amely fókaprémhez hasonlít. Tömpe orrú, középtermetű ember, negyvenöt év körül járhat; egy fiatal felesége ült mellette. Egy igen csúf, nagyocska leánya, név szerint Cirina, a többi gyermekkel mögöttük ült egy kereveten. Mert ez a jurta korábban egyik keresztény feleségéé volt, akit a kán nagyon szeretett, tőle származik a nevezett leány. Később a kán még azt a fiatal nőt is feleségül vette, de azért a leány volt ennek az egész, anyjától reá maradt jurtának az úrnője.
(15) Ekkor a kán megkérdeztette, hogy mit kívánunk inni: bort-e avagy daraszunt,* azaz rizssört, vagy karakumiszt, azaz világos kancatejet, vagy balt,* azaz méhsört? Télen ugyanis e négy itallal élnek. Azt feleltem: „Uram, mi nem olyan emberek vagyunk, akik az örömöt az italban keresik, megelégszünk a te jóakaratoddal.” Ekkor a rizsitalból adott nekünk, mely világos, és ízében a fehér borra emlékeztet; iránta való tiszteletből egy keveset megkóstoltam belőle. Balszerencsénkre tolmácsunk a pohárnokok mellett állt, akik bőségesen mérték neki az italt, és rögtön lerészegedett.
(16) Ekkor a kán sólymokat és más madarakat hozatott be, kezére vette és nézegette őket, majd hosszú szünet után parancsot adott, hogy beszéljünk. Most térdre kellett ereszkednünk. A kánnak egy bizonyos nesztoriánus volt a tolmácsa, akiről nem tudtam, hogy keresztény; nekünk ott volt a magunk tolmácsa, olyan amilyen, tetejébe már részegen. Ekkor így szóltam: „Először is hálát adunk és dicséretet mondunk Istennek, hogy oly messzi vidékekről elvezetett minket Mengü kán színe elé, kinek Ő e nagy hatalmat adta vala a földön. És kérjük Krisztust, akinek uralma által mindannyian élünk és halunk, hogy adjon neki boldog, hosszú életet.” Ezt ugyanis elvárják, hogy életükért imádkozzék az ember. Majd elbeszéltem neki: „Uram, hallottuk volt Szartachról, hogy keresztény, és ennek igen megörültek a keresztények mind, akik csak hallották, kivált pedig a franciák ura, királya. Eljöttünk tehát Szartachhoz, és a király úr levelet küldött neki általunk, melyben békés szándékú szavakat intéz hozzá, többek között tanúsítja, hogy mi miféle emberek vagyunk, és kéri engedelmét, hogy országában időzhessünk; mert minket hivatásunk arra kötelez, hogy megtanítsuk az embereket Isten törvénye szerint élni. Szartach elküldött bennünket atyjához; Batuhoz, Batu pedig ide küldött hozzád. Te vagy az az úr, akinek Isten nagy birodalmat juttatott a földön, kérjük tehát hatalmasságodat, engedje meg országotokban maradnunk, hogy istentiszteletet végezhessünk értetek, asszonyaitokért és gyermekeitekért. Nincsen aranyunk vagy ezüstünk, nincsenek drágaköveink, melyeket nektek átnyújthatnánk, csak önmagunkat ajánljuk fel, hogy Istent szolgáljuk és könyörögjünk hozzá értetek. Legalább addig adjál engedélyt a maradásra, amíg ez a hideg elmúlik. Társam ugyanis annyira gyenge, hogy élete kockáztatása nélkül semmiképpen nem bírja tovább a lovaglás fáradalmait.”
(17) Társam tudniillik elmondotta volt nekem az ő erőtlenségét, és kérve kért, hogy eszközöljem ki a maradást, mert jól sejtettük, hogy vissza kellene térnünk Batuhoz, hacsak a kán különleges kegye folytán meg nem kapnánk az engedelmet a maradásra.
(18) Ekkor a kán így kezdte válaszát: „Amint a nap, sugarait szerteárasztva mindenüvé elhatol, úgy az én hatalmam, valamint a Batué is mindenhová kiterjed. Nincs hát szükségünk a ti aranyatokra vagy ezüstötökre.” Eddig értettem a tolmácsomat, de ezentúl egyetlen ép mondatot nem voltam képes felfogni, s ebből világosan láttam, hogy részeg. Maga Mengü kán is mámorosnak látszott. Szavai bezárásaképpen, ha jól értettem, nemtetszését fejezte ki, hogy előbb Szartachhoz mentünk és nem hozzá. Látva tolmácsomat kidőlni, nem beszéltem tovább, mindössze arra kértem a kánt, hogy ne vegye zokon az arannyal és ezüsttel kapcsolatban mondottakat, hiszen nem úgy értettem, mintha ilyesmire szüksége volna vagy effélékre áhítozna, csupán azt akartam kifejezni, hogy örömest megtisztelnénk mulandó dolgokkal és lelkiekkel egyaránt.
(19) Ekkor intett, hogy álljunk fel s újra üljünk e, majd röviddel utána búcsút vettünk tő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
