| Nomád népek : Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 1 rész. |
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 1 rész.
Gy. Ruitz Izabella fordítása 2010.01.21. 20:55
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 1 rész.
Rubruk Willelmus útleírása*
(1) A franciáknak Isten kegyelméből adatott híres királyát, a legkiválóbb és legkeresztényebb urat, Lajost* köszönti a Rubrukból való Willelmus fráter, a kisebb szerzetesek legkisebbike*, és kívánja néki, hogy mindig győzedelmeskedjék Krisztusban
RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL*
Rubruk Willelmus útleírása*
(1) A franciáknak Isten kegyelméből adatott híres királyát, a legkiválóbb és legkeresztényebb urat, Lajost* köszönti a Rubrukból való Willelmus fráter, a kisebb szerzetesek legkisebbike*, és kívánja néki, hogy mindig győzedelmeskedjék Krisztusban.
(2) Az Ecclesiasticusban ez van a Bölcsről: „Idegen nemzetek országába fog útra kelni, jót és rosszat kipróbál majdan minden dologban.”* Én ezt megtettem, uram királyom, de csakugyan úgy-é, mint bölcs, s nem úgy, mint ostoba? Mert sokan megteszik, amit megtesz a bölcs, de nem bölcs módjára, hanem jobbára ostobán, és félek, hogy magam is ezek sorába tartozom. Mégis, akármi módon jártam is el, véghezviszem, amit reám róttál, amikor tudniillik utamra bocsátva azt mondottad nékem, hogy tudósítsalak mindenről; amit csak látok a tatárok között, sőt arra bátorítottál; hogy ne átalljak hosszú levelet írni; most hát megteszem, ámbár félve és szégyenkezve, mivel nem akadok a helyes szavakra, melyeket egy ily felségnek tartoznék írni.
I. KAZÁRIA [KRÍM] TARTOMÁNYÁRÓL* (1) Tudja meg tehát szent felséged, hogy az Úr 1253. esztendejében május 7-én a Pontuszi tengerre* szálltunk, amelyet köznyelven a Nagyobb tengernek mondanak. Hossza ezernégyszáz mérföld*, amint azt kereskedőktől megtudtam, és két részét lehet megkülönböztetni. Közepe táján ugyanis két fokot találni, az egyiket északon, a másikat délen. A délit Szinópénak* hívják, s ez Törökország szultánjának* vára és kikötője; amaz északi pedig egy bizonyos tartomány, amelyet a latinok manapság Gasariának*, a tenger itteni partján lakó görögök pedig Cassariá-nak, azaz Cesareá-nak mondanak. Vannak hegyfokai is, melyek dél felé Szinópé irányába, a tengerbe nyúlnak; Szinópé és Kazária között háromszáz mérföld a távolság, úgyhogy e fokoktól széltében és hosszában hétszáz mérföld visz Konstantinápolynak és hétszáz keleti irányba, vagyis Ibéria felé, mely Georgia [Grúzia] tartománya*.
(2) Kazária, vagyis Cassaria tartománya felé vitorláztunk; ez olyan, mint egy háromszög, nyugati részén van a Kherszón* nevű város, ahol Szent Kelemen mártíromságot szenvedett. Elhajózva előtte, láttuk a szigetet avval a bizonyos templommal, melyről azt beszélik, hogy angyalkezek építették. Közepén, mintegy a déli csücskén van egy város, melyet Szudaknak* mondanak, ez Szinópéval néz szembe; itt kötnek ki a Törökországból jövő kereskedők, akik az északi országokba igyekeznek, és megfordítva, itt ereszkednek vízre az Oroszországból s az északi földekről érkezők, akik Törökországba akarnak átjutni. Ez utóbbiak hermelint, mókusprémet* és más értékes szőrméket hoznak, az előbbiek gyapot- vagy bombaciumszöveteket, selymeket és fűszerféléket. E tartománytól keletre pedig egy Matrikának* mondott város van, ott, ahol a Don folyó, torkolatánál tizenkét mérföldnyi szélességben, a Pontuszi-tengerbe ömlik.
(3) Mielőtt e folyó a Pontuszi-tengert elérné, északi irányban egy tengerfélét képez*, mely széltében és hosszában hétszáz mérföld*, és sehol sem mélyebb hat lépésnél; ezért nagy hajókkal nem úsztatnak rá, hanem az említett Matrika városába igyekvő konstantinápolyi kereskedők bárkáikat a folyóig küldik, hogy szárított halat, éspedig tokhalat, vizát, menyhalat és más halféléket vásároljanak határtalan mennyiségben.
(4) A szóban forgó Kanária tartományát tehát három oldalról tenger öleli körül, éspedig: nyugatról, ahol Kherszón, Kelemen városa van; délről, ahol Szudak városa, a tartomány csücske fekszik, mely felé mi is hajóztunk; keletről pedig a Don* tengere övezi, ott, ahol Matrika városa s a Don tengerének torkolata van.
(5) E torkolaton túl van Zíkia*, mely nem hódol a tatároknak, és kelet felé a szvánok és ibérek*, akik szintén nem engedelmeskednek nekik. Utána délnek tartva Trapezunt* következik, ennek megvan a maga uralkodója, név szerint Guido*, aki a konstantinápolyi császárok nemzetségéből származik és a tatárok alárendeltje. Ezután jön Szinópé, mely Törökország szultánjáé, aki hasonlóképpen az ő alárendeltjük. Ezután Vatatzész* országa, kinek fiát anyai nagyapjáról Laszkarisznak* hívják – ő nem engedelmeskedik nekik. A Don torkolatától nyugat felé egész a Dunáig minden a tatároké, sőt túl a Dunán is Konstantinápoly irányában: Blakia*, amely Aszen földje, és Kisebb Bolgárország egészen Szlavóniáig* mind nekik adózik, sőt az utóbbi években a kirótt adón felül minden egyes háztól egy fejszét is elvittek, valamint az összes nyersvasat, amit csak találtak.
(6) Május 21-én tehát partra szálltunk Szudakban. Bizonyos konstantinápolyi kereskedők előttünk érkeztek meg, s ők hírül vitték, hogy a Szentföldről Szartachhoz* igyekvő követek jönnek majd ide. Én azonban még virágvasárnapján* a Hagia Sophia templomban* nyilvánosan azt hirdettem, hogy nem vagyok követ, sem felségedé, sem másé, hanem Regulánk értelmében készülök ama hitetlenekhez. Majd miután partra szálltam, az említett kereskedők intettek, hogy fontoljam meg jól szavaimat, mert ők már követnek jelentettek volt engem, és ha most megtagadnám követi mivoltomat; nem kapnék engedélyt a továbbutazásra.
(7) Ezért a következőképpen szólottam a város elöljáróihoz*, valójában azok helyetteseihez, mivel maguk az elöljárók tél idején elmentek volt Batuhoz, hogy az adót elvigyék, és még nem tértek vissza: „A Szentföldön hallottuk beszélni a ti uratokról, Szartachról, hogy keresztény, aminek szerfölött megörültek a keresztények, kiváltképp a franciáknak legkeresztényebb ura, királya, aki ott jár zarándokúton, és harcol a szaracénok ellen, hogy a szent helyeket karmaikból kiragadja; ezért akarok én Szartachhoz elmenni, és elvinni neki uram királyom levelét, melyben inti őt az egész kereszténység javára.” Jó szívvel fogadtak minket, és a püspöki templomba szállásoltak el. A templom püspöke volt már Szartachnál, és sok jót mesélt nekem róla, amit a magam részéről utóbb nem fedeztem fel benne.
(8) Ezután felkínálták, hogy válasszunk: ökröskordékat akarunk-e holmink szállításához avagy teherhordó lovakat? A konstantinápolyi kereskedők azt ajánlották, hogy a kordékat fogadjam el, sőt még vásároljak hozzá magam is fedeles taligákat, amilyenekben az oroszok szokták prémjeiket szállítani, helyezzem el bennük azokat a tárgyainkat, melyeket nem akarunk mindennap lerakni, mert ha a lovakat választanám, minden egyes állomáshelyen le kellene rakodnom, majd más lovakat kellene megpakolnom, azonkívül az ökrök mellett nyugodtabb menetben lovagolhatnék. Megfogadtam tanácsukat, de rosszul tettem, mert így két hónapig tartott Szartachhoz az út, amelyet egy hónap alatt megjárhattam volna, ha lovakkal megyek.
(9) A kereskedők javaslatára Konstantinápolyból gyümölcsöket, muskotálybort és kétszersült ínyencségeket vittem magammal a főbb kapitányoknak való adakozás céljára, hogy a továbbjutást megkönnyítsem vele, mert náluk senkit sem néznek jó szemmel, aki üres kézzel érkezik. Miután e város elöljáróit nem találtam itt, mindezt elhelyeztem az egyik kordéban, mert azt mondták, hogy Szartachnak nagyon meg fogja nyerni a kedvét, ha sikerül odáig elvinnem.
(10) Június elseje táján tehát felkerekedtünk saját négy, fedeles taligánkkal és még két másikkal, melyet tőlük kaptunk – ezekben vittük az éjszakai alvásra szolgáló hálóládákat. A lovagláshoz öt lovat adtak, ugyanis öten voltunk: jómagam, társam, a cremonai Bartholomeus fráter, Gosset, ki e levelet viszi, Homodei, a tolmács*, és egy Miklós nevű fiú, akit Konstantinápolyban vásároltam a felséged juttatta alamizsnából.
Adtak mellénk még két embert, hogy a taligákat hajtsák és a lovakat meg ökröket gondozzák.
(11) Kherszóntól a Don torkolatáig hatalmas hegyfokok magasodnak a tenger fölé, és Kherszón és Szudak között negyven kis város van, melynek csaknem mindegyike saját nyelvén beszél, sokan vannak közöttük gótok*, akiknek német a nyelvük.
(12) E hegyvidék után északi irányban gyönyörű lapályos erdő következik, teli forrásokkal és patakokkal; az erdő után óriási rónára jutni; mely ötnapi járóföldre terjed egész a tartomány északi határáig, ahol is Kazáriát a tenger keletről és nyugatról olyannyira összeszorítja, hogy egy széles árok* ér egyik tengertől a másikig. E síkságot a tatárok jövetele előtt a kunok lakták, és kényszerítették az említett városokat és várakat, hogy nekik adózzanak. A tatárok jöttére a kunok tömegesen Kazáriába nyomultak*, és mind egész a tengerpartig menekültek; annyian voltak, hogy egymást falták fel, élők az imént meghaltakat, mint ezt nekem egy bizonyos kereskedő mesélte, aki látta, amint az élők fogaikkal marcangolták és nyeldesték a holtak nyers húsát, akárcsak kutyák a dögöt.
(13) E tartomány pereme felé sok nagy tó van; partjaikon sós források fakadnak, melyeknek vize, mihelyt a tóba ömlik, jégre emlékeztető, kemény sótömbbé válik. A sótelepekből Batunak és Szartachnak nagy jövedelme van, mivel egész Oroszországból ide járnak sóért, és minden megrakott taligáért két vég gyapotkelmét adnak fél yperpera* értékben. A tengeren által is sok hajó jön sóért, ezek mind terhük nagysága szerint fizetnek.
(14) Miután tehát eltávoztunk Szudakból, harmadnap tatárokra akadtunk; amint közibük léptem, tisztán láttam, hogy más világba érkeztem; az ő életüket és szokásaikat írom most le felségednek legjobb tudásom szerint.
II. A TATÁROKRÓL ÉS HAJLÉKAIKRÓL
(1) A tatároknak egyáltalán „nincsen maradandó városuk, a jövendőt” pedig nem ismerik.* Felosztották maguk között Szkítiát*, mely a Dunától egészen napkeletig nyúlik, és minden egyes kapitány tudja, meddig terjed legelőik határa, aszerint, hogy több vagy kevesebb ember tartozik alája, és tudja, hol kell télen és nyáron, tavasszal vagy ősszel legeltetnie. Tél idején ugyanis dél felé ereszkednek melegebb vidékekre, nyáron meg északnak mennek hűvösebb tájakra. A víztelen legelőket télen járják, amikor hó takarja, mert a vizet hóval helyettesítik.
(2) A jurta*, amelyben alszanak, alul kör alakú vesszőrács; teteje ugyancsak vesszőkből van, és felül egy kicsiny kerékbe fut össze, honnan egy kéményszerű nyak mered felfelé; az egészet fehér nemezzel borítják, és gyakran mésszel vagy fehér földdel és porrá őrölt csonttal kenik be, hogy ragyogóbb fehérré tegyék; néha viszont feketével borítják be. Fent a nyak körül a nemezt szép és változatos festéssel díszítik. A bejárat fölé szintén nemezt függesztenek, ezt rátét-munkával tarkítják, ugyanis színes nemezt varrnak rá a másik nemezre, szőlőtövet, fát, madarat, állatot ábrázolva. Ezeket a jurtákat oly nagyra készítik, hogy némelyik harminc láb is megvan keresztben. Egyszer ugyanis lemértem egy taliga keréknyomának távolságát: húsz lábat tett ki, mikor pedig a jurta rajta volt a szekéren, mindkét oldalán legkevesebb öt lábnyira állt el a kerekektől. Huszonkét ökröt számláltam meg egy jurtát szállító taligába fogva: tizenegyet egy sorban a szekér széltében végig, tizenegyet meg ezek előtt. A szekér tengelye olyan vastag volt, mint egy hajóárboc; egy ember állott a jurta ajtajában fenn a szekéren, aki hajtotta az ökröket.
(3) Ezenfelül vékonyra hasított vesszőkből négyszögeket is készítenek egy-egy nagy láda méretére, utána az egyik végétől a másikig érő fedelet emelnek rá ugyanilyen vesszőkből, az elülső oldalába kis ajtót csinálnak, majd beborítják ezt a ládát vagy házikót faggyúba vagy juhtejbe áztatott fekete nemezzel, hogy az eső ne hatoljon át rajta, s ezt is díszítik rátétmunkával. Ilyen ládákban tárolják minden házi eszközüket és értéküket; jó erősen felkötik tevék vontatta, magas taligákra, hogy a folyókon átkelhessenek velük. Ezeket a ládákat sohasem veszik le a taligákról. Amikor a hálásra szolgáló jurtát a földre állítják, bejáratával mindig délnek fordítják, azután a ládás taligákat helyezik el a házon innen és túl fél kőhajításnyira oly módon, fogy a jurta úgy áll a két taligasor között, mintha két fal között volna.
(4) Az asszonyok gyönyörű szép taligákat készítenek maguknak, de nem tudnám leírni őket felségednek, legfeljebb lefesteni; bizony, mindent lefestettem volna, ha tudnék festeni. Egy-egy gazdag mongolnak, azaz tatárnak* jó száz-kétszáz ilyen ládás taligája is van. Batu huszonhat feleséget tart, mindegyiknek van egy nagy jurtája – nem számítva a többi kicsinyeket, melyeket a nagy mögött helyeznek el; ezek olyan kamrafélék, hol a szolgálólányok laknak –, és minden egyes jurtához jó kétszáz taliga tartozik. Mikor hajlékaikat felállítják, a legelső feleség a nyugati végen üti fel szállását, utána következnek a többiek rangsor szerinti rendben úgy, hogy az utolsó asszony a keleti végére kerüljön; egyik úrnő szállását a másikétól egy kőhajításnyi távolság választja el. Ezáltal egyetlen gazdag mongol udvara valóságos nagy falunak látszik, jóllehet igen kevés férfit találni benne.
(5) Egy asszonyszemély egymaga képes húsz vagy harminc taligát elhajtani, hiszen sík a föld. Az ökrös vagy tevés taligákat egyiket a másik után kötik, az ökröt hajtó asszony a legelsőn ül, s az összes többi egyforma lépésben követi. Ha úgy adódik, hogy valami rossz útszakaszhoz érnek, szétoldják a taligákat, és egyesével vezetik át rajta. Lassú lépésben haladnak, ahogy a juh vagy az ökör ballag.
(6) Miután felállították a jurtákat ajtajukkal délnek, az úr fekhelyét az északi részen helyezik el. Az asszonyok helye mindig a keleti oldal, vagyis a jurta urának balja, ha fekhelyén arccal dél felé ül; a férfiak helye a nyugati oldal, vagyis az úr jobbja.
(7) Kizárt dolog, hogy a jurtába lépő férfi tegezét az asszonyok helyére akasztaná. Az úr feje fölött mindig egy bálvány van a falra erősítve, egy nemezből készült bábu- vagy szobrocskaféle, ezt az „úr bátyjá”-nak hívják; egy másik hasonlót az úrnő feje fölött találni, ezt az „úrasszony bátyjá”-nak mondják. A kettő között fent a magasban van egy kis sovány figura, mely mintegy az egész ház őrzőjének számít. A ház asszonya a jobb oldalához, fekhelye lábánál egy kiemelkedő helyre gyapjúval vagy más anyaggal kitömött gödölyebőrt rak, és mellé egy kicsiny szobrocskát, mely a szolgálók s az asszonynép felé néz. A bejáratnál, a nők oldalán foglal helyet egy másik bálvány tehéntőggyel a tehenet fejő asszonyok részére; a tehenek fejése ugyanis asszonyi feladat. A bejárat másik oldalán, a férfiak felé egy másik szobor áll lótőggyel a férfiak részére, akik a lovakat fejik.
(8) Amikor összejönnek inni, először az úr feje fölött levő bálványnak löttyintenek az italból, azután sorjában a többi bálványnak; utána az egyik szolgálattevő* kimegy a házból egy serlegben itallal, és háromszor löttyint dél felé, mindannyiszor térdet hajtva – ezt a tűz tiszteletére teszi, majd kelet felé a levegőég tiszteletére, aztán nyugat felé a víz tiszteletére; végül északra a halottakért. Mikor a ház ura kezében tartja a serleget, és inni készül, az első korty előtt a földre loccsantja azt, ami a földet illeti. Ha lóháton ülve iszik, mielőtt belekortyolna, a ló nyakára vagy sörényére önt az italból. Miután tehát a szolgálattevő ekképpen löttyintett a négy világtáj felé, visszatér a házba, ahol két szolga áll készenlétben, két serleget és ugyanannyi tálat tartva, hogy odanyújtsák az italt az úrnak s az asszonynak, aki férjével együtt fent ül a kereveten. Ha pedig a férfinak több felesége van, mindig az ül mellette napközben, akivel éjszaka hál, és a többiek valamennyien kötelesek e napon az illető asszony sátrába jönni inni, továbbá itt tartják az aznapi gyűlést, és az úrnak hozott e napi járandóságot ennek az asszonynak a kincsesládájába helyezik. A tejestömlővel vagy más itallal és serlegekkel megrakott pad a bejáratnál van.
(9) Tél idején kitűnő italt készítenek rizsből, kölesből, búzából, mézből, oly tisztát, mint a bor. Bort is küldenek nekik távoli tájakról. Nyáron nem foglalkoznak mással, csak kumisszal. A kumiszt* mindig benn tartják a házban, a bejáratnál; mellette áll a kobzos a hangszerével. A mi lantjainkat és hegedűnket nem láttam erre, de láttam sok más hangszert, ami mifelénk ismeretlen. Mikor a ház ura inni kezd, az egyik szolgálattevő hangos szóval elkiáltja: „Ha!”, és a kobzos megpendíti hangszerét. Mikor pedig nagy ünneplést tartanak, akkor mindannyian kezükkel tapsolnak, és táncolnak is a koboz hangjára, a férfiak az úr előtt, az asszonyok meg az úrnő előtt. Ha az úr felhagy az ivással, a szolgálattevő elkiáltja magát, mint az előbb, s a kobzos elhallgat. Akkor mind körben isznak, férfiak és asszonyok, olykor egymással versengve, igen csúnyán és mohón vedelik az italt.
(10) Mikor valakit ivásra akarnak ösztökélni, megragadják a fülénél fogva, és erősen húzzák kétfelé, hogy a nyeldeklőjét kitágítsák, közben tapsolnak és táncolnak előtte. Hasonlóképpen, ha valakit nagy ünneplésben és szórakoztatásban akarnak részesíteni, egyikük megfogja a telt serleget, másik kettő közreveszi jobbról és balról, és így hármasban közelítenek dalolva és táncolva afelé, akinek a serleget fel akarják kínálni. Mikor az kezét nyújtja a serleg után, hirtelen visszaugranak, és mint az előbb, újra közeledni kezdenek; háromszor vagy négyszer megtréfálják ily módon a serleg visszarántásával, amíg csak virágos jókedve s ihatnékja nem támad; akkor aztán odaadják neki a serleget, és dalolnak, kezükkel tapsolnak, lábukkal dobognak, mialatt iszik.
III. ÉTELEIKRŐL
(1) Ételeikről és eleségükről tudja meg felséged, hogy válogatás nélkül megeszik minden elhullott állatukat, márpedig ennyi tömérdek jószág és barom között bizonyos, hogy igen sok el fog pusztulni. Nyáron azonban, amíg tart a kumiszból, vagyis kancatejből, nem élnek egyéb táplálékkal. Ezért ha éppen ilyenkor döglik el egy ökrük vagy lovuk, húsát vékony csíkokra vágva a napra, széljárta helyre akasztják, s a hús azon mód sótlanul és minden rossz szag nélkül rögtön kiszárad. A ló belső részeiből jobb hurkát csinálnak, mint a disznóhurka, és frissiben költik el; a hús többi részét télire tárolják. Az ökrök bőréből hatalmas tömlőket készítenek, melyeket csodálatosan szárítanak ki füstön. A lóbőr hátulsó részéből igen csinos lábbeliket csinálnak.
(2) Egyetlen juh húsából ötven vagy száz személynek adnak enni, mert egész apró darabkákra vágják egy sós vízzel telt tálba, más mártást nem is készítenek; akkor aztán a kés hegyével vagy külön e célra fabrikált háromágú villa hegyével – amilyennel mi a borban főtt körtét és almát szoktuk fogyasztani – nyújtanak minden körül állónak egy vagy két falatkával, aszerint hogy mekkora a résztvevők sokasága. Mielőtt a juh húsát felszolgálnák, a ház ura legelsőnek maga kiveszi belőle azt, ami neki tetszik, és ha valakinek külön adaggal kedveskedik, annak egyedül kell megennie, és nem szabad mással megosztania; ha azonban nem tudja az egészet megenni, vigye magával vagy adja a szolgagyereknek*, amennyiben kéznél van, hogy őrizze meg számára, különben rakja félre a kapturgájába*, azaz négyszögletű tarisznyájába, melyet az effélék tárolására hordanak: ide teszik a csontokat is, amikor nincs idejük jól lerágni, azért, hogy később majd lerághassák, és semmi ételféle kárba ne vesszen.
IV. HOGYAN KÉSZÍTIK A KUMISZT?
(1) A kumiszt, vagyis kancatejet a következőképpen készítik el: két földbe vert karó közé hosszú kötelet feszítenek a föld felett, és kilenc óra körül ehhez a kötélhez kötözik azoknak a kancáknak a csikaját, amely kancákat meg akarnak fejni. Az anyaállatok a csikók mellett állnak, és békésen tűrik, hogy megfejjék őket. Ha egy kanca túlságosan szilaj, egy ember megfogja a csikót, és anyja alá tartja, hagyva, hogy egy kicsit szopjon, majd elhúzza, s a fejőember lép a helyébe.
(2) Miután tehát nagy mennyiségű tejet gyűjtöttek össze, mely friss állapotban éppoly édes, mint a tehéntej, egy nagy tömlőbe vagy tartóba öntik, és köpülni kezdik egy erre a célra készült fadoronggal, mely lenti végén emberfej vastagságú, és alulról ki van vájva; a gyors veréstől újbor módjára forrni, majd savanyodni és erjedni kezd, és mindaddig köpülik, míg csak a vajat ki nem vonják belőle.
(3) Akkor megkóstolják, s ha mérsékelten csípős, megisszák. Amíg issza az ember, úgy csípi a nyelvét, mint az újbor, s ha felhagy vele, mandulatej utóíz marad a nyelven; az ember belsejét alaposan felpezsdíti, sőt a gyenge fejűeket el is bódítja; erős vizelethajtó hatása van.
(4) Csinálnak még karakumiszt, vagyis fekete kumiszt is a nagyurak használatára, a következőképpen: a kancatej nem alszik meg. Ugyanis az az általános szabály, hogy semmilyen állat teje nem alszik meg, ha magzatjának gyomra nem tartalmaz oltóanyagot; a csikó gyomrában nem találni oltót, ennek következtében a kancatej nem alszik meg. Addig verik tehát a tejet, míg minden sűrűje egyenesen a fenekére nem száll, mint a bor seprője, tiszta része meg felül marad, és olyan, mint a tejsavó vagy mint a fehér must. Az üledék nagyon fehér, ezt a szolgáknak adják; erős altató hatása van. A tiszta folyadékot az urak isszák, és ez valóban igen kellemes ízű és izgató ital.
(5) Batunak* harminc embere van szállása körzetében egynapi járásra, ezek mindegyike naponta száz ló így elkészített tejét szolgáltatja be, tehát mindennap háromezer ló tejét, nem számítva a másik, fehér tejet, amit a többiek hoznak. Mert ahogy Szíriában a parasztok termésük harmadát adják le, úgy emezek a kancák minden harmadik napi fejését kötelesek uraik portájára vinni.
(6) A tehéntejből először kivonják a vajat, és addig főzik, míg teljesen megolvad, majd e célra tartogatott juhbendőkben tárolják; a vajba nem tesznek sót, de erős főzése következtében nem romlik meg. Tél idejére rakják félre. A vaj kiválása után visszamaradó tejet hagyják, hogy megsavanyodjék, amennyire csak meg tud savanyodni, majd erjesztik, és az erjedéssel megtúrósodik; a túrót napon szárítják, amitől olyan kemény lesz, mint a vas salakja, s ezt zsákokban elrakják télidőre. Télen pedig, amikor nincsen tejük, e savanyú alvadékot, melyet ők kurutnak* neveznek, tömlőbe teszik, leöntik meleg vízzel és erősen rázzák, amíg a vízben felolvad, így az egész folyadék savanyúvá válik tőle, és ezt isszák tej helyett. Tiszta víz ivásától szigorúan tartózkodnak.
V. MELY ÁLLATOKAT ESZIK MEG; ÖLTÖZETÜKRŐL ÉS VADÁSZATUKRÓL
(1) A nagyobb uraknak vannak falvaik a déli vidékeken, ahonnét tél idejére kölest és lisztet hoznak nekik; a szegények juhokért és prémekért cserébe szerzik be maguknak. A rabszolgák piszkos vízzel töltik meg a hasukat, és elégedettek vele. Egereket is fognak, ezeknek igen sok válfaja hemzseg itt; a hosszú farkú egereket nem eszik meg, hanem a madaraiknak adják; a mezei pockot és a többi rövid farkú egeret megeszik. Sok a mormota is errefelé, melyet itt szogurnak* neveznek, ezek télen húszan-harmincan bújnak össze egy odúba, és hat hónapon át alszanak; nagy mennyiségben fogdossák őket.
(2) Találhatók itt tengeri nyulak is, melyeknek hosszú a farkuk, mint a kandúré, és a farkuk hegyén fehér-fekete szőrpamacs van. Van még sok más kisebb állatjuk; a tatárok kitűnően értenek az ehetőek kiválasztásához. Szarvasokat nem láttam errefelé, mezei nyulat is keveset, gazellát viszont sokat, valamint tömérdek vadszamarat, mely az öszvérhez hasonlít. Láttam még egy másfajta állatot is, melyet argalinak* mondanak: teljesen olyan a teste, mint a kosé, szarva is csavart, mint azé, de olyan nagy, hogy fél kézzel alig bírtam egy pár szarvat felemelni. Ezekből a szarvakból nagy ivótülköket csinálnak.
(3) Vannak sólymaik: kerecsen- és vándorsólymok szép számmal; ezeket valamennyien a jobb kezükön viszik, és a sólyomnak egy kis zsinórt tesznek a nyaka köré, mely a melle közepéig csüng, bal kezükkel ennél fogva szorítják le az állat fejét és mellét, amikor a préda után vetik, hogy a szél vissza ne térítse vagy felfelé ne ragadja. Élelmük nagy részét tehát vadászattal szerzik meg.
(4) Amikor vadra mennek, sokan összegyülekeznek, és körülveszik azt a tájékot, ahol a vadat tudják, majd lépésről lépésre szűkítik a kört, míg az állatokat valósággal gyűrűbe zárják, és akkor nyilaznak rájuk.
(5) Őltözékükről és viseletükről tudja meg felséged, hogy Kínából* és más keleti vidékekről, továbbá Perzsiából és egyéb déli tájakról jutnak el hozzájuk a selyemanyagok, arannyal átszőtt kelmék és pamutszövetek, melyekbe nyáron öltöznek. Oroszországból*, Moksa [mordvin]-földről, Nagy-Bolgárországból, Baskíriából, azaz Nagy-Magyarországból és a kirgizektől – ez csupa erdő borította északi tartomány – és még sok más nekik hódoló, északi fekvésű országból szállítják a különféle értékes szőrméket, amilyeneket soha nem láttam a mi tájainkon; ezeket hordják télidőben. Télen legkevesebb két bundát csinálnak: az egyiknek befelé fordul a szőre a test felé, a másiknak kifelé a szélnek és hónak, ezek általában farkas-, róka- vagy majomprémből készülnek. Míg bent ülnek a házban, más, könnyebb szőrme van rajtuk. A szegényebbje kívülre kutya- vagy kecskebőrt visel.
(6) Nadrágjukat is bőrből készítik. A gazdagok ruháikat selyemszösszel bélelik, mely szerfölött puha, könnyű és meleg; a szegények gyapottal tömik ki ruhájukat vagy finomabb gyapjúval, melyet a durvából ki tudnak vonni. A durvább gyapjúból a jurtáik és ládáik befedésére szolgáló nemezt készítik, továbbá az ágyravalókat. Harmadrészt lószőrrel kevert gyapjúból fonják köteleiket. Nemezből csinálják még a nyeregüléseket, nyeregtakarókat és az eső ellen védő köpenyeket; ebből következik, hogy sok gyapjút használnak fel. Most lássa felséged a férfiak viseletét.
VI. A FÉRFIAK HAJVISELETÉRŐL ÉS AZ ASSZONYOK ÉKESSÉGÉRŐL
(1) A férfiak a fejtetőn egy négyszöget kiberetválnak, és az elülső sarkaktól kezdődően a koponya oldalcsontján egy-egy beretvált csíkot vezetnek egészen a halántékig. Leberetválják a halántékukat is és a tarkójukat a nyakszirt felső homorulatáig, továbbá a homlokrészt elöl a homlokcsontig, efölött egy csomónyi hajat meghagynak, mely a szemöldökükig leér. A hátsó sarkaknál is meghagyják a hajat, fonatot csavarnak belőle, s összekötve körbevezetik a fülig.
(2) A leányok viselete nem különbözik a férfiakétól, legfeljebb valamicskével hosszabb. De amikor a leány férjhez megy, másnap leberetválja koponyáját a fejtetőtől a homlok felé, és az apácák bebújós köpenyéhez hasonló, bő tunikát ölt magára, bár annál minden tekintetben bővebbet és hosszabbat, mely elöl nyitott és a jobb oldalon kötődik. Ebben tér el ugyanis a tatárok viselete a törökökétől*, hogy a törökök bal oldalt kötik össze a tunikájukat, a tatárok pedig mindig jobb oldalt.
(3) Ezenkívül van még az asszonyoknak egy fejdíszük is, melyet bogtaknak* hívnak, és fakéregből vagy más kéznél levő, könnyebb anyagból készítenek. Ez henger alakú és olyan vastag, hogy két kézzel lehet csak körülfogni, egy könyöknél hosszabb, és a csúcsán oszlopfőre emlékeztető négyszögben végződik. Drága selyemmel vonják be – a belseje üres –, és a teteje közepére, vagyis arra a bizonyos négyszögre tollakból vagy finom nádakból készült csomót tűznek, mely szintén hosszabb egy könyöknél. E csomót fölül pávatollakkal és hosszában körös-körül a vadkacsa apró farktollaival díszítik, sőt drágakövekkel is; a gazdag úrnők ezt az ékességet hordják a fejükön, és erősen rászorítják egy főkötővel, melynek tetején erre alkalmas lyuk van, és belé dugják a hátulról a fejtetőre fésült, kontyfélébe fogott hajat, majd a bogtak ráhelyezése után szorosan megkötik az álluk alatt. Ezért, ha az ember távolból lát több előkelő hölgyet együtt lovagolni, olyan, mintha katonák volnának, fejükön sisakkal és felemelt lándzsával. Ugyanis a bogtak sisaknak, a fölötte levő vesszőcsomó pedig lándzsának látszik.
(4) Az összes nő férfimódra: szétterpesztett lábbal üli meg a lovat; köpenyüket égszínkék selyemdarabbal kötik meg a csípőjük felett, egy másik szalagot a keblükre szorítanak, szemük alá pedig fehér kendőt kötnek, mely egészen mellükig leér.
(5) Az asszonyok bámulatosan kövérek. És minél kisebb az orra valamelyiknek, annál szebbnek tartják. Arcuk festésével még jobban elcsúfítják magukat. Szüléssel sosem fekszenek ágyba.
VII. AZ ASSZONYOK MUNKAKÖRÉRŐL ÉS KÉSZÍTMÉNYEIKRŐL
(1) Az asszonyok munkakörébe tartozik a taligákat hajtani, felrakni rájuk, majd lerakni a jurtákat, megfejni a teheneket, vajat és kurutot* csinálni, kikészíteni és bélhúrral megvarrni a bőröket. A bélhúrt ugyanis vékony ízekre szedik szét, majd egyetlen hosszú fonállá összesodorják. Ők varrják a lábbeliket, a nemezharisnyákat, valamint más ruhadarabjaikat. Ruháikat sohasem mossák, mert azt tartják, hogy Isten akkor megharagszik, és mennydörgés támad, ha száradni kiteregetik; ezért a mosókat elverik, és elveszik tőlük a holmit. A mennydörgéstől szerfölött félnek. Ilyenkor minden idegent kiküldenek jurtáikból, fekete nemezbe burkolóznak, és abban bújnak meg, míg csak el nem múlik. Edényeiket sem mossák soha, hanem amikor a hús már megfőtt, a tálalásra szánt edényt kimossák a főzőüstből merített forró húslével, majd visszaöntik az üstbe. Az asszonyok készítik a nemezt is, és ők vonják be vele a jurtát.
(2) A férfiak csinálják az íjakat és nyilakat, a kengyelvasakat és zablákat, készítik a nyergeket, valamint a jurtákat és taligákat, őrzik és fejik a lovakat, köpülik a kumiszt, azaz a kancatejet, csinálják a tároláshoz szükséges tömlőket, őrzik és megrakják a tevéket. A juhokat és kecskéket egy nyájban legeltetik, és hol a férfiak, hol az asszonyok fejik meg. Besűrített és megsózott savanyú juhtejjel készítik ki a bőröket.
(3) Amikor kezüket vagy fejüket meg akarják mosni, szájukat megtöltik vízzel, és apránként eresztik ki szájukból a tenyerükbe, megnedvesítik vele hajukat, és megmossák fejüket.
(4) Házasodásukról tudja meg felséged, hogy a tatároknál senki sem kap feleséget másként, csak ha megveszi; ezért a leányok néha már teljesen felserdülnek, mire férjhez mennek. A szülők ugyanis többnyire addig tartják, amíg el nem adják őket. A vérrokonság első és második fokára tekintettel vannak, a sógorságra azonban egyáltalán nincsenek tekintettel, mert egy időben két nővért is elvehetnek vagy egyiket a másik után. Egyetlen özvegy sem megy férjhez náluk, mégpedig azért nem, mert hitük szerint mindenki, aki az evilági életben szolgál nekik, az eljövendőben is szolgálni fog; így az özvegyről mindig feltételezik, hogy halála után első férjéhez fog visszatérni. Innen ered az a csúf szokásuk, hogy tudniillik a fiú néha apja összes feleségét elveszi, az egy anyát kivéve. Az apa és anya udvara ugyanis mindig a legkisebb fiúra száll, ezért neki kell gondoskodnia apja valamennyi asszonyáról, aki az atyai udvarral együtt reá marad. Amennyiben tehát akarja, úgy él velük, mint feleséggel szokás, mert nem érzi sérelemnek, ha azok a halál után atyjához visszatérnek.
(5) Miután egy férfi szerződést kötött a másikkal arra nézve, hogy a leányát elveszi, az apa leánya tiszteletére áldomást csap, a leány pedig elszökik rokonaihoz, hogy ott elrejtőzzék. Akkor az apa azt mondja: „Íme, a leányom most már a tiéd; fogd el ott, ahol rátalálsz.” Mire a vevő barátaival együtt addig keresi a leányt, amíg megleli, és erőnek erejével kell hogy elragadja, s mintegy erőszakkal saját jurtájába vigye.
VIII. IGAZSÁGTEVÉSÜKRŐL ÉS ÍTÉLETEIKRŐL;
HALÁLUKRÓL ÉS TEMETKEZÉSEIKRŐL
(1) Igazságtevésükről tudni kell, hogy amikor két ember összecsap egymással, senki sem mer közbelépni, még az apa sem meri fiát segíteni, de az, aki a sérelmet szenvedte, ura udvarához folyamodhat; ha a másik a folyamodás után hozzáér, halállal bűnhődik. De késlekedés nélkül, azonnal kell induljon; a sértett fél a sérelmezőt fogolyként vezeti.
(2) Halálos ítélettel csak abban az esetben sújtanak valakit, ha tetten érték vagy maga beismerte vétkét. De ha többen is vádolják vele, alaposan megkínozzák, hogy beismerje. Halállal büntetik az emberölést, valamint a közösülést is, ha az illető nem a maga asszonyával követi el. Maga asszonyán feleségét vagy szolgálóját értem, mert rabszolgájával úgy rendelkezhet az úr, ahogy kénye-kedve tartja. Hasonlóképpen halál jár valamely rendkívül nagy lopásért. Csekélyebb dolog, mint például egy juh ellopásáért – mindaddig, amíg ismételten rajta nem kapják – kegyetlenül elverik a tolvajt: ha száz ütést mérnek rá, ahhoz száz bot is kell. Ezt azokról mondom, akiket az udvar ítélete alapján vernek meg. Kivégzik a hamis követeket is, akik tudniillik követnek adják ki magukat és nem azok, úgyszintén a boszorkányokat – de ezekről később részletesebben fogok beszélni –, mert őket méregkeverőknek tartják.
(3) Ha valaki meghal, hangos jajveszékeléssel siratják, és ilyenkor egy évre mentesülnek a járandóságok beadása alól. Aki jelen van egy felnőtt személy halálánál, az utána egy évig nem lép be Mengü kán* házába; ha gyermek halálánál van jelen, egy hónapig.
(4) Az elhunyt sírja közelében – amennyiben a nemesurak közül való volt, tehát Dzsingisz*, az ő első apjuk és uruk nemzetségéből származott – mindig kint hagynak egy jurtát. A sír helye ismeretlen; a nemesurak temetkezési helye körül állandó őrség táborozik a sírokra ügyelő emberekből. Azt nem hallottam, hogy a halott mellé kincseket tennének. A kunok nagy halmot emelnek a megboldogult felett*, és szobrot állítanak neki, mely keletnek néz, és a köldöke előtt serleget tart a kezében. A gazdagoknak gúlát is építenek, vagyis egy csúcsos házikót, némely helyen égetett téglából készült, nagy tornyokat láttam, másutt kőházakat, jóllehet errefelé nem találni követ. Láttam egy nemrégiben elhunytat, akinek magas póznák közé tizenhat lóbőrt akasztottak fel, minden égtáj felé négyet, és kumiszt tettek oda, hogy igyék, meg húsokat, hogy egyék, pedig a halott állítólag meg volt keresztelkedve. Keletebbre másfajta sírokat láttam, tudniillik kövekkel kirakott nagy térségeket, némelyik kerek volt, némelyik négyszögletes, és a térség körül négy magas kő mutatott a négy világtáj irányába.
(5) Ha valaki megbetegszik, ágyba fekszik, és jurtája fölé jelet tűz, hogy ott beteg van, s hogy senki be ne lépjen. Így hát nem látogatja más a beteget, csak aki gondozza. Mikor egy nagy udvarban esik ágynak valaki, már messzi körzetben őrökkel veszik körül a szállást; ezek senkit sem bocsátanak a kijelölt határnál beljebb. Attól félnek ugyanis, hogy valami ártó szellem vagy fuvallat hatol be a belépőkkel. Sámánjaikat hívják el, akik az ő papjaik.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
