| Nomád népek : Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 5 rész. |
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 5 rész.
Gy. Ruitz Izabella fordítása 2010.01.21. 20:49
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 5 rész.
XXIX. [KÜLÖNBÖZŐ DOLGOK, MELYEKET WILLELMUS FRÁTER
MENGÜ UDVARÁNÁL TETT, LÁTOTT ÉS HALLOTT]
(1) Vezetőnk indult vissza Batuhoz; kérte, hogy az utasítására Batu udvarában hagyott kárpitot, illetőleg szőnyeget adjuk neki; beleegyeztünk. Békésen búcsúzott, jobbunkat kívánta kézfogásra, és saját hibájának tekintette, ha az úton éhezni vagy szomjazni hagyott. Megbocsátottunk neki, és hasonlóképpen kértük őt, valamint egész kíséretét, nézzék el, ha valamiben rossz példát mutattunk volna nekik.
(2) Felkeresett minket egy bizonyos asszony, a lotharingiai Metzből való, név szerint Pászka,* akit Magyarországon ejtettek volt foglyul; tehetségéhez mérten nagy pászkát (lakomát) rendezett tiszteletünkre. Ő annak az úrnőnek udvartartásához tartozott, akiről említettem, hogy keresztény volt. Soha nem hallott nélkülözésekről számolt be nekünk, melyeket azelőtt kellett elszenvednie, hogy az udvarhoz jött volna. Most viszont elég jól megy sora, egy fiatal orosz a férje, akitől három nagyon szép fiacskája van; férje ért a házak* építéséhez, s ez hasznos mesterség náluk.
(3) Ezenfelül elbeszélte nekünk, hogy Karakorumban lakik egy párizsi eredetű ötvösmester, Willelmus nevű, vezetéknevén Buchier; apját Laurentius Buchier-nek hívták, és azt hiszi, hogy bátyja, név szerint Rogerus Buchier, még ma is a nagy híd felett* lakik. Azt is mondotta nekem Pászka, hogy Willelmusnak van egy nevelt fia, ez kitűnő tolmács. De Mengü kán nemrégiben háromszáz jasztukot, azaz háromezer márka súlyú* ezüstöt és ötven iparost adott a szóban forgó mester kezére egy bizonyos munka elvégzéséhez, így attól tart, hogy nem tudná fiát elküldeni hozzám. Mert Pászka hallotta az udvarnál mondani: „A te hazádból érkezett emberek derék férfiak, és Mengü kán szívesen beszélne velük, de tolmácsuk nem ér semmit.” Amiért aztán Pászka buzgón tolmács után nézett.
(4) Erre megírtam a mondott mesternek megérkezésemet, kérve, hogy ha lehetséges, küldje el nekem a fiát; a mester válaszolt, hogy ebben a hónapban nem teheti, de az elkövetkezőben elkészül munkájával, s akkor elküldi őt hozzám.
(5) Ott állomásoztunk tehát a többi követtel. Más a követek helyzete Batu udvaránál és más Mengünél. Batu udvaránál ugyanis van egy jam a nyugati oldalon, aki az összes nyugatról jövőket fogadja, s hasonló van a többi égtáj felé. Mengü udvarában viszont mindannyian együtt vannak egy jam alatt, és kölcsönösen látogathatják és láthatják egymást. Batunál nem ismerik egymást, és nem tudja egyik ember a másikról, vajon követ-e, mert kölcsönösen nem ismerik egymás szálláshelyét, és nem találkoznak egyebütt, legfeljebb az udvarnál. De mikor az egyiket beidézik, a másikat talán nem is hívatják, minthogy kizárólag hívásra mennek az udvarhoz.
(6) Találkoztunk itt egy Damaszkuszból való kereszténnyel is, aki azt mondotta, hogy a montréali és kraki szultán* megbízásából jött; ura a tatárok adófizetőjévé és barátjává akart szegődni,
(7) A jövetelemet megelőző évben járt itt egy bizonyos akkoni klerikus, aki Raimundusnak mondotta magát, valójában azonban Theodolus volt a neve. Ciprusból Andreas fráterrel együtt kelt útra,* Perzsiáig vele tartott, ott Perzsiában szerzett magának néhány Örményországból való hangszert, és akkor is maradt még, mikor Andreas fráter folytatta útját. Andreas fráter visszatérte után megindult a hangszerekkel, és eljutott Mengü kánhoz.
(8) Arra a kérdésre: mi ügyben jár, azt válaszolta, hogy együtt volt egy bizonyos szent életű püspökkel, akinek Isten az égből aranybetűkkel írott levelet küldött volt; a püspök megbízta őt, hogy juttassa el a tatárok urához, mert ő lesz a földkerekség ura, továbbá győzze meg az embereket, hogy kössenek vele békét. Erre azt mondta neki Mengü: „Ha elhoztad volna ama égből jött levelet és a te urad levelét, szívesen fogadtunk volna.” Theodolus azt felelte, hogy a levelet magával hozta ugyan, de más holmikkal együtt egy szilaj málháslóra volt rakva, mely megszökött és eliramodott az erdőkön és hegyeken keresztül, így hát mindenét elvesztette. S bizony igaz, hogy efféle esetek sűrűn előadódnak. Ezért az embernek nagyon vigyázatosan kell lovát tartania, ha szüksége végett leszáll róla.
(9) Ekkor megkérdezte Mengü a püspök nevét. Azt mondotta, hogy Odónak* hívják; ezért mondta annak a damaszkuszi embernek meg Willelmus mesternek azt, hogy a legátus úr klerikusa volt. Majd tovább kérdezte a kán, hogy kinek a királysága alá tartozik. Azt felelte, hogy valami francia király alattvalója, akit malik* királynak hívnak. Mert már hallott volt arról, ami Manszúránál történt,* és azt akarta mondani, hogy a felséged emberei közül való. Ezenfelül azt is mondotta a kánnak, hogy közötte és a franciák között mohamedánok tanyáznak, akik elzárják az utat; mert ha az út szabadon volna, bízvást küldenének követeket és szívesen szövetséget kötnének vele. Mire Mengü kán megkérdezte, hajlandó volna-e követeket vezetni ahhoz a királyhoz meg ahhoz a püspökhöz. Igennel felelt, sőt a pápához is vállalta.
(10) Ekkor Mengü csináltatott egy nagyon erős íjat, melyet két ember is alig bírt megfeszíteni, és két nyilat, ezüstből való lukacsos fejjel, mely röptében úgy fütyül, mint a síp. És a következő megbízást adta annak a mongolnak, akit az említett Theodolusszal készült elküldeni: „Elmész a franciák királyához, akihez ez az ember majd elvezet, és felkínálod neki e holmikat az én nevemben. Ha szövetséget akar velünk, mi elfoglaljuk a mohamedánoktól a területet egész az ő földjéig, s a világ többi részét nyugat felé mind neki engedjük át; ha nem akar békét, visszahozod az íjat és a nyilakat hozzánk, megmondva neki, hogy ilyen íjakkal messzire lövünk és erőset ütünk ám.”
(11) Ekkor kiküldötte Theodolust, akinek Willelmus mester fia volt a tolmácsa, és a fiú hallotta, amikor a kán azt mondta a mongolnak: „Elmész evvel az emberrel, és alaposan kikémleled az utakat, a vidéket, a városokat és várakat, az embereket meg fegyvereiket.” Ekkor a fiú szemére vetette Theodolusnak, hogy helytelenül cselekszik, ha magával viszi a tatárok követeit, mert azok kizárólag kémkedés céljából fognak menni. Theodolus azt felelte, majd tengerre teszi őket, úgyhogy nem fogják tudni, merről jöttek vagy merre térjenek vissza. Mengü ennek a mongolnak odaadta aranypecsétjét is, azaz egy tenyérnyi széles és fél rőfnyi hosszú aranylapot, melybe megbízását bevésik. Aki e pecsétet* hordozza, parancsolhat, amit akar, késedelem nélkül teljesítik neki.
(12) Így aztán Theodolus elérkezett Vatatzészhez, mert a pápához akart továbbutazni, hogy azt is rászedje, amint Mengü kánt rászedte volt. Ekkor Vatatzész megkérdezte, van-e levele a pápától arra vonatkozóan, hogy követ s hogy a tatárok követeit kell átvezetnie. Miután pedig nem tudott levelet felmutatni, Vatatzész elfogatta, kifosztotta mindenéből, amit szerzett, és börtönbe vetette. Az a mongol pedig ott náluk betegségbe esett és meghalt.
(13) Vatatzész a mongol szolgái által visszaküldte az aranypecsétet Mengü kánnak; Erzerumnál* találkoztam össze velük Törökország határánál, ők mesélték el nekem ennek a Theodolusnak az esetét. Ilyen szélhámosok kószálnak szerte a világban; a mongolok megölik, ha leleplezik őket.
(14) Közelgett vízkereszt napja,* és az örmény barát, név szerint Sergius, azt mondotta nekem, hogy az ünnepen meg fogja keresztelni Mengü kánt. Kértem őt, minden eszközzel járjon közbe, hogy jelen lehessek, és ily módon a látottakról bizonyságot tehessek. Ő megígérte.
(15) Elérkezett az ünnepélyes nap, a barát pedig nem szólt, de tizenkét órára hívattak az udvarhoz, és láttam a barátot papokkal kijönni az udvarból – ő a keresztjét vitte, a papok a füstölőt és az evangéliumot. Ezen a napon ugyanis Mengü kán ünnepséget rendezett, és az a szokása, hogy gyülekezetet tart ilyen napokon, melyeket sámánjai ünnepnek mondanak vagy olykor a nesztoriánus papok szentnek nyilvánítanak. Ezeken a napokon először a keresztény papok jönnek felszerelésükkel, imádkoznak érte, és megáldják serlegét; távoztukkal a mohamedán papok jönnek, és ugyanígy cselekszenek, azután a [buddhista] bálványimádó papok jönnek, s ők is hasonlóképpen tesznek. A barát azt mondotta nekem, hogy a kán csak a keresztényeknek hisz, de azt akarja, hogy mindnyájan imádkozzanak érte. A barát azonban hazudott, mert a kán senkinek sem hisz, amint a későbbiekben hallani fogjátok. De mind követik udvarát, mint a legyek a mézet, ő mindegyiknek megadja a magáét, és ki-ki azt hiszi magáról, hogy ő a bizalmasa, és valamennyien kedvező dolgokat jósolnak neki.
(16) Ekkor hosszú ideig ültünk udvara előtt, és húsokat hoztak nekünk, hogy együnk. Azt válaszoltam nekik, hogy itt nem eszünk, de ha gondoskodni kívánnak számunkra élelemről, adják oda szállásunkon. Mire azt mondották: „Akkor hát menjetek vissza házatokba, mert más oka nem volt a hívásnak, mint az, hogy egyetek.” Így aztán visszamentünk, útba ejtve a barátot, aki elvörösödött a nekem mondott hazugság miatt, s ezért nem akartam őt e kérdésben szavakra bírni. Néhány nesztoriánus azonban próbálta bizonygatni, hogy a kán megkeresztelkedett; azt feleltem nekik, hogy sohasem hinném el, és nem mondanám másoknak, mivel nem láttam.
(17) Megérkeztünk hideg és üres szállásunkra. Fekvőhelyről és takarókról gondoskodtak számunkra, hoztak tüzelnivalót is, és egy kis sovány juh húsát adták hármunknak hatnapi eleségül, mindennap adtak egy tál kölest és egy pint kölessört,* valamint kölcsönöztek egy bográcsot meg egy háromlábat, hogy húsunkat megfőzhessük; mikor a hús megfőtt, a levében kölest szoktunk főzni. Ez volt a mi táplálékunk, és meg is lettünk volna elégedve vele, ha hagyták volna békében elfogyasztani. De annyi ott az éhenkórász, akit nem látnak el eleséggel, hogy mihelyst megláttak minket az étel körül sürgölődni, rögtön odatolakodtak, s meg kellett velük osztani étkünket. Ott tapasztaltam magamon, milyen mártíromság az adakozás, ha az ember nyomorúságban van.
(18) Ez időben kezdett a hideg erősen fokozódni; Mengü kán küldött nekünk három majombőrből készült bundát, amit szőrével kifelé hordanak; nagy hálával fogadtuk. Azt is kérdezték, hogyan állunk eleség dolgában. Megmondottam, hogy elég nekünk egy kevés ennivaló is, de nincs megfelelő hajlékunk, melyben Mengü kánért imádkozhatnánk. Kunyhónk ugyanis olyan kicsi volt, hogy nem lehetett benne kiegyenesedve felállni, és a könyveinket sem tudtuk kinyitni, mihelyt tüzet raktunk. Ekkor továbbították a kánhoz e szókat, s ő a baráthoz küldött megtudakolni, vajon elvállalja-e a mi társaságunkat. A barát örömmel beleegyezett. Ettől fogva gondoskodtak róla, hogy jobb hajlékot kapjunk, és a baráttal együtt az udvar előtt telepedtünk meg, ahol más nem tartózkodott, csak mi és az ő sámánjaik; a sámánok azonban közelebb voltak a kánhoz, és a legfőbb úrasszony sátra előtt vertek tanyát, míg mi a legszélen, kelet felé, a legutolsó asszony sátrával szemközt. Ez vízkereszt nyolcada előtt egy nappal történt.*
(19) Másnap, tehát vízkereszt nyolcadán, napkelte előtt összejöttek mind a nesztoriánus papok a kápolnához, harangoztak fával, ünnepélyesen elénekelték a reggeli zsolozsmákat, beöltöztek ornátusukba, és előkészítették a füstölőt meg a tömjént. És mialatt így várakoztak a templom udvarán, a kán első felesége, név szerint Kutuktaj katun * – katun annyi, mint fejedelemnő, Kutuktaj személynév – belépett a kápolnába több más úrnővel, elsőszülött fiával, Baltuval* és más kicsinyeivel egyetemben. Nesztoriánus szokás szerint homlokukat a földre hajtva leborultak, azután az összes képet jobbjukkal megérintették, minden egyes érintés után megcsókolva a kezüket, végezetül jobbjukat nyújtották sorban valamennyi, a templomban körülállónak. Ez ugyanis a templomba lépő nesztoriánusok szokása. Ekkor a papok sok mindent énekeltek, miközben tömjént adtak az úrnő kezébe; az a tűz fölé tartotta, és akkor megfüstölték őt. Majd amikor már világos nappal volt, az úrnő kezdte bogtaknak nevezett fejékét lebontani, és láttam tar koponyáját; ekkor megparancsolta, hogy távozzunk. Kimenet még láttam, hogy egy ezüstmedencét visznek oda. Megkeresztelték-e vagy sem, azt nem tudom; de annyit tudok, hogy ők nem szoktak sátorban misét bemutatni, csak állandó templomban, és húsvétkor* láttam őket keresztelni és nagy ünnepélyességgel megszentelni a keresztelőmedencéket, amit ez alkalommal nem csináltak.
(20) S míg mi visszatértünk szállásunkra, megérkezett maga Mengü kán, és bement a templomba, illetőleg imaházba. Egy aranykerevetet hoztak oda, azon ült az úrnő mellett, az oltárral szemközt. Ekkor hívattak minket, mivel még nem tudtuk, hogy Mengü eljött, és az ajtónállók megmotoztak, hogy nincsenek-e kések nálunk. A Bibliát és a breviáriumot mellem előtt tartva léptem be az imaházba; először az oltár előtt hajoltam meg, aztán a kán előtt, majd áthaladva előtte a barát s az oltár között állottunk meg. Ekkor felszólítottak, hogy zsolozsmázzunk és énekeljünk a magunk módja szerint. A Veni Sancte Spiritus* kezdetű himnuszból énekeltünk. A kán magához kérette könyveinket: a Bibliát és a breviáriumot, és elkérdezte a képeket, hogy mit ábrázolnak. A nesztoriánusok felelgettek neki tetszésük szerint, mert tolmácsunk nem jött be velünk. Mikor első ízben járultam volt a kán színe elé, a Biblia akkor is mellem előtt volt, és ugyanígy odavitette magához és figyelmesen megnézegette.
(21) Ekkor a kán eltávozott, az úrnő ottmaradt, és ajándékokat osztott valamennyi jelenlevő kereszténynek. A barátnak egy jasztukot adott, a papok esperesének egy másikat. Elébünk egy naszidzs* brokátot teríttetett, azaz egy ágytakaró szélességű és nagyon hosszú kelmét és egy bukaránt.* Miután nem akartam elfogadni, elküldték a tolmácsnak, s ő megtartotta magának. A naszidzs brokátot később elvitte Ciprusba, és nyolcvan ciprusi aranysolidusért* eladta, bár útközben alaposan megrongálódott.
(22) Ekkor italt hoztak, mégpedig rizssört és vörösbort, olyat, mint a La Rochelle*-i bor, valamint kumiszt. Az úrnő a telt serleggel kezében, térden állva áldást kért, a papok mindnyájan harsány szóval énekeltek, s az úrnő kiitta az egészet. Egy más alkalommal nekem meg társamnak is énekelnünk kellett, amikor inni kívánt. Már mindenki közel volt a részegséghez, amikor enni hoztak, éspedig egy juh húsát, melyet egykettőre eltüntettek, azután pontynak mondott nagy halakat, só nélkül, kenyér nélkül; ebből ettem valamicskét. Így töltötték a napot estéig. És mikor már maga az úrnő is mámoros volt, a papok éneklése és üvöltözése közepette felszállt taligájára, és ment a maga útján.
(23) Következő vasárnap, melyen ezt olvassuk: „Menyegző lőn Kánában”,* a kán leánya jött el, az, akinek keresztény volt az anyja, és hasonlóképpen cselekedett, de azért nem olyan nagy ünnepélyességgel, mert ajándékokat nem adott, de a papokat részegségig elhalmozta borral, és enni pirított kölest adott.
(24) Hetvened vasárnap* előtt a nesztoriánusok három napig böjtöltek, amit Jónás böjtjének neveznek; ezt Jónás a niniveieknek prédikálta volt; az örmények is tartanak ekkor ötnapos böjtöt, ők Szent Szergiusz böjtjének hívják. Szent Szergiusz a legnagyobb szentjük, a görögök azt mondják róla, hogy kánon* volt. A nesztoriánusok kedden kezdik a böjtöt, és csütörtökön végzik be oly módon, hogy pénteken húst esznek.
(25) Ebben az időben láttam, hogy a kancellár, azaz az udvar legfőbb írnoka, név szerint Bulgaj,* éppen pénteken adta ki nekik részesedésüket a húsból, és a nesztoriánusok nagy ünnepélyességgel megáldották, mint a húsvéti bárányt szokás. Maga a kancellár nem evett belőle, ami a párizsi eredetű Willelmus mester hatásának tudható be; a mester ugyanis igen bizalmas viszonyban van vele. A barát intette Mengüt, hogy egész héten böjtöljön; a kán, úgy hallottam, meg is tette.
(26) Tehát hetvened vasárnap* előtti szombaton, ami az örményeknél olyan, mint a húsvét, körmenetben Mengü házához* járultunk az előzetes motozás után, hogy nincsenek-e késeink, s a barát meg mi ketten a papokkal együtt színe elé léptünk. És mialatt mi bementünk, egy szolga éppen távozott, szénfeketére égett juhlapockacsontokat víve ki; módfelett elcsodálkoztam rajta, mit akarhat evvel. Mikor később érdeklődtem utána, megtudtam, hogy a kán az égvilágán semmit nem csinál anélkül, hogy előbb e csontokban tanácsot ne keresne, ezért nem engedi az embereket házába lépni, amíg a csontot meg nem vizsgálta.
(27) Ez a fajta jóslás a következőképpen történik: amikor a kán valamit tenni készül, három ilyen, még meg nem égetett csontot hozat magának, és kezében tartva arra a cselekedetre gondol, melyről tanácsot akar kérni, hogy megtegye-e vagy sem, majd átnyújtja a csontokat a szolgának megégetésre. A jurta mellett, melyben a kán székel, mindig van két kicsiny ház, ezekben égetik napról napra a szálláson gondosan összegyűjtött csontokat. Mikor tehát a csontokat feketére égették, visszaviszik a kánnak, s akkor ő vizsgálóra veszi, vajon a csontok a tűz hevétől egyenes vonalban hasadtak-e meg hosszanti irányban. Ha igen, akkor szabad az út a cselekvésre. Ha azonban a csontok keresztben pattantak el vagy kerek darabok pattogtak ki belőle, akkor nem teszi meg a kérdéses dolgot. Mert maga a csont vagy az azt borító hártya mindig megpattan a tűzben. És ha a három csont közül egyik egyenesen hasad meg, akkor megteszi.
(28) Mikor tehát a kán színe elé léptünk, az előzetes intés után, hogy a küszöböt ne érintsük, a nesztoriánus papok odavitték neki a tömjént, ő rátette a füstölőre, s a papok megtömjénezték vele. Majd énekeltek, hogy italát megáldják; utánuk a barát mondotta el az ő áldását, s végül nekünk kellett elmondani a miénket. És mikor megpillantotta a mellünk előtt tartott Bibliát, odakérette, hogy megtekintse, és nagyon figyelmesen végignézte. Először ivott maga a kán, a legfőbb pap kínálta fel neki a serleget; utána a papoknak is adtak inni.
(29) Ezután távoztunk; társam hátramaradt, és mikor már kívül voltunk, s ő éppen azon volt, hogy nyomunkba lépjen, a kán felé fordulva meghajolt, majd hirtelen utol akarva érni, megbotlott a jurta küszöbében. Mialatt mi sietve a kán fiának, Baltunak a jurtája felé iparkodtunk, a küszöböt figyelők megmarkolták társamat, és megállították, hogy ne kövessen minket. Valakit odaszólítottak, és meghagyták, hogy vezesse őt Bulgaj elé, aki az udvar legfőbb írnoka, s a főbenjáró bűnösök felett ítélkezik. Én mit sem tudtam minderről. Mikor hátrapillantottam, s nem láttam társamat jönni, azt hittem, azért tartották vissza, hogy könnyebb ruhákat adjanak neki, mivel gyenge volt, s a bundafélék annyira megterhelték, hogy alig bírt járni. Ekkor hívták tolmácsunkat, s leültették mellé.
(30) Mi a kán elsőszülött fiának jurtájához mentünk; neki már két felesége van, és apja udvarától jobbra helyezkedik el. Mihelyst meglátott minket közeledni, felpattant a kerevetről, melyen ült, s a kereszt imádására homlokát a földhöz verve leborult, majd fölkelvén, igen megtisztelően egy új kelmére, kiemelkedő helyre állította a keresztet maga mellé. Baltunak egy bizonyos nesztoriánus pap a tanítómestere, Dávid nevű, egy nagy iszákos. Ekkor leültetett minket, s a papokat itallal kínálta, majd azok áldását fogadva maga is ivott.
(31) Ezután a második úrnő udvarához mentünk, akit Kotának* hívnak, és bálványimádókat követ; ágyban fekve, betegen találtuk. A barát felkeltette az ágyból, és késztette, hogy háromszor térdre hullva, homlokának a földhöz való érintésével imádja a keresztet, oly módon, hogy a barát a jurta nyugati oldalán állott a kereszttel, az asszony pedig a keletin. Ennek megtörténtével helyet cseréltek, a barát ment a kereszttel a keleti oldalra s az asszony a nyugatira. S jóllehet az asszony olyan erőtlen volt, hogy alig bírt a lábán megállni, a barát vakmerően ráparancsolt, hogy a kereszt imádására újra boruljon le háromszor kelet felé, keresztény módra, amit az meg is tett. És tanította arca előtt keresztet vetni.
(32) Ekkor, miután az asszony visszahanyatlott a kerevetre, s mi elmondottuk imáinkat érte, a harmadik jurtához mentünk, melyben a keresztény úrnő lakott valamikor. Halálával fiatal asszony került a helyére; ő a kán leányával egyetemben örvendezve fogadott minket, és e jurtában mindenki tisztelettel imádta a keresztet, és az asszony kimagasló helyre, egy selyemdarabra állította, majd ételt hozatott: egy juh húsát. Miután az úrnő elé tálalták, ő kiosztotta a papoknak. Mi ketten a baráttal nem nyúltunk ételhez s italhoz.
(33) Miután pedig elköltötték a húst és sok italt fogyasztottak, ama házikisasszony, Cirina kamrájába kellett mennünk, mely az egykor anyja birtokát képező nagy jurta mögött volt. A leány a kereszt megjelenésekor a földre vetette magát, és nagy áhítattal imádta, mert erre gondosan megtanították, és kiemelkedő helyre, selyemkelmére állította. Mindezek az anyagok, melyekre a keresztet állították, a barátéi lettek.
(34) A keresztet egy bizonyos örmény hozta volt, aki a baráttal együtt érkezett ide, mint mondotta: Jeruzsálemből. Ezüstből készült, mintegy négy márkát* nyomhatott, és négy drágakő volt a szárak végén, valamint egy a középen; a Megváltó képmása nem volt rajta, mert az örmények és a nesztoriánusok szégyenlik Krisztust a keresztre szegezve ábrázolni. A keresztet a barát által felajánlották volt Mengü kánnak, és Mengü megkérdezte az örménytől, hogy mit kér érte. Az elmondotta, hogy egy örmény papnak a fia, akinek egyházát a mohamedánok lerombolták, és a kán segítségét kéri a templom helyreállításához. Mengü ekkor megkérdezte, hogy mennyiért lehet újra felépíteni, s ő azt felelte: kétszáz jasztukért, vagyis kétezer márka súlyú ezüstért.* Erre a kán megparancsolta, hogy adjanak neki levelet ahhoz a megbízotthoz, aki Perzsiában és Nagy-Örnényországban az adót szedi, hogy fizesse ki neki a mondott pénzösszeget. Ezt a keresztet a barát mindenüvé magával vitte, s a papok, látva a hasznot, amit belőle húzott, kezdtek reá irigykedni. Tehát mint mondottam, az említett kisasszony házánál voltunk, s ő bőségesen adatott inni a papoknak.
(35) Innen a negyedik jurtához mentünk, mely mind sorrend, mind rang tekintetében az utolsó. Ezt az úrnőt ugyanis a kán nem látogatja, jurtája régi, ő maga kevéssé tetszetős. Húsvét után azonban a kán új jurtát és új taligákat csináltatott számára. Ez az asszony, a másodikhoz hasonlatosan, keveset vagy semmit sem tud a keresztény vallásról, hanem sámánokat és buddhistákat követ. Beléptünkkor mégis imádta a keresztet, úgy ahogy azt a barát és a papok tanították neki. Itt újból ittak a papok.
(36) E helyről visszatértünk közelben levő imaházunkhoz, mialatt a papok énekeltek és duhajul kiáltoztak részegségükben, s ezt itt sem a férfiaknál, sem az asszonyoknál nem helytelenítik. Ekkor odavezették hozzánk társamat, s a barát nagyon szigorúan leszidta, amiért a küszöböt megérintette.
(37) Másnap eljött Bulgaj, a bíró, és tüzetesen kifaggatott, vajon figyelmeztetett-e valaki minket a küszöb érintésének tilalmára; én így feleltem: „Uram, tolmácsunk nem volt velünk, hogyan érthettük volna meg?” Erre megbocsátott társamnak, de azontúl soha többé nem engedték meg neki, hogy a kán valamely házába belépjen.
(38) Történt később, hogy Kota úrnő, aki hatvanad vasárnap* táján is gyengélkedett, halálosan megbetegedett, s a bálványimádók bűbájolása egyáltalán nem tudott rajta segíteni. Ekkor Mengü a baráthoz küldött, kérdezve tőle, hogy mit tehetne az asszonnyal, s a barát óvatlanul azt felelte: vegye fejét, ha meg nem gyógyítja. Amint ez a felelet elhangzott, a barát máris hívott minket, előadva az ügyet, és könnyek között könyörögve, hogy azt az éjszakát virrasszuk át vele imában; megtettük neki.
(39) Volt a barátnak egy bizonyos rebarbara nevű gyökere; úgy szokta elkészíteni, hogy majdnem porrá törte, és vízbe helyezte egy keresztecskével együtt, mely a sajátja volt, s melyről a Megváltó alakja el volt távolítva. Azt mondotta, hogy ezzel meg tudja állapítani, mi lesz a beteggel: meggyógyul-e vagy meghal. Ha ugyanis életben marad, a keresztecske a beteg melléhez tapad, mintha oda volna ragasztva, különben pedig nem tapad oda. Ekkor még azt hittem, hogy ez a rebarbara valami szent dolog, amit a Szentföldről, Jeruzsálemből hozott magával. Ebből a vízből szokott inni adni minden betegnek, és természetes, hogy a gyengélkedők beleit felkavarja ez az annyira keserű ital. Testüknek változását aztán csodának vélik. Mialatt a barát nekilátott egy ilyen keverék készítéséhez, említést tettem neki a római egyházban használatos szentelt vízről, mely nagyon hatásos az ördögök kiűzésére; azt hallottam ugyanis az asszonyról, hogy egy ördög zaklatja. A barát kérésére készítettünk neki egy kis szentelt vizet, ő összekeverte rebarbarával, és beletette a keresztet, hogy ott ázzon benne egész éjszakán át. Azt is mondottam még neki, hogy amennyiben ő pap, a papi rend nagy erővel bír az ördögök kiűzésére. Ő ráhagyta, hogy pap, de hazudott, mert nem tartozott semmiféle rendhez, és egy betűt sem ismert, hanem takács volt, amint utólag tudtam meg hazájában, melyen keresztül visszafelé menet áthaladtam.
(40) Másnap tehát elmentünk a mondott úrnőhöz: a barát, én és két nesztoriánus pap; a nagyobbik jurta mögött levő kis jurtában feküdt. Beléptünkre felült ágyán, imádta a keresztet, és tisztelettel maga mellé selyemkelmére állította; ivott a rebarbarás szentelt vízből, és megmosta vele a keblét. A barát kért, hogy olvassam fölötte az evangéliumot. Urunk kínszenvedését olvastam fel János szerint. Végre a beteg, jobban érezvén magát felderült, és négy ezüstjasztukot hozatott be, először a kereszt lábához tette, azután egyet a barátnak adott, egyet meg nekem kínált fel, de én nem akartam elfogadni, mire a barát kinyújtva érte kezét, elkaparintotta. A két papnak is adott egyet-egyet, így ez alkalommal negyven márka súlyú ezüstöt* osztott szét. Ekkor bort hozatott, és kínálta vele a papokat; nekem is háromszor kellett innom kezéből a Szentháromság tiszteletére. Majd tanítgatni kezdett nyelvükre, tréfálkozva rajtam némaságom miatt, mivel a tolmács nem volt velem.
(41) Másnap újra visszamentünk hozzá, és Mengü kán meghallva, hogy előtte haladunk át; beszólított magához, mert tudomására jutott, hogy az úrnő jobban érzi magát. Udvartartásának néhány emberével folyékony tam*-ot, azaz pástétomból készült eledelt kortyolgatva találtuk, hogy fejét erősítse vele; előtte égetett juhlapockacsontok hevertek. A kán kezébe fogta a keresztet, de nem láttam, hogy csókolta vagy imádta volna, csak valamit, nem tudom mit keresve rajta, nézegette. Ekkor a barát engedélyt kért, hogy a keresztet lándzsára tűzve magasan hordozhassa, mert erről már előzőleg beszéltem a baráttal; Mengü így felelt: „Hordozzátok úgy, ahogy a legjobban tudjátok.”
(42) Ekkor elbúcsúzva tőle az említett úrnőhöz mentünk. Egészségesen és vidáman találtuk; újból ivott a szentelt vízből, és elolvastuk a passiót fölötte. És azok a hitvány papok sohasem tanították őt a hitre, és nem intették, hogy keresztelkedjék meg! Én meg ott ültem némán, képtelenül, hogy egy szót is szóljak, és még ő tanított engem a nyelvre! Nem kárhoztatnak a papok semmiféle boszorkánykodást sem, mivel láttam itt négy, hüvelyéből félig kivont kardot, egyet az úrnő ágya fejénél, egyet a lábánál, a másik kettőt meg a bejárat két oldalán. Továbbá láttam egy ezüstkelyhet is, olyat, amilyet nálunk használnak; talán valamelyik magyarországi templomból vették el vagy rabolták. A falra volt akasztva teli hamuval s a hamu tetején egy fekete kővel. A papok pedig sohasem oktatják ki őket, hogy ezek helytelen dolgok. Sőt maguk a papok is csinálják és tanítják az ilyesmiket. Három napon keresztül látogattuk az úrnőt, míg tökéletesen visszanyerte egészségét.
(43) Ekkor a barát egy keresztekkel borított lobogót készített, kerített hozzá egy lándzsaszerű hosszú rudat, és ettől kezdve magasra emelve hordoztuk a keresztet. Úgy tiszteltem őt, mint felettesemet, amiért tudta a tatárok nyelvét. De azért sok olyasmit csinált, ami nem tetszett nekem. Például csináltatott magának egy összehajtható karszéket, amilyet a püspökök szoktak használni, meg kesztyűket és egy süveget pávatollakból, a tetején aranykeresztecskével – ez utóbbi, tekintettel a keresztre, megnyerte tetszésemet. Piszkos körmei voltak, s azzal bíbelődött, hogy kenőccsel díszítse őket; beszédében is fennhéjázónak bizonyult. Aztán volt a nesztoriánusoknak valami szokása: két összekötözött vessző felett, amit két ember tartott, nem tudom, miféle zsoltárverseket szavaltak – ők annak mondották –, s a barát ilyeneken is részt vett; és még sok egyéb hiúság ütközött ki belőle, ami nem tetszett nekem. A kereszt iránti tiszteletből mégis ragaszkodtunk hozzá. Mert fennen hordoztuk a keresztet végig az egész táboron, a Vexilla regis prodeunt*-ot énekelve, amin a mohamedánok nagyon csodálkoztak.
(44) Azóta, hogy Mengü udvarába értünk, a kán táborát felszedve csak két ízben szekerezett dél felé, és attól fogva elkezdett visszafelé haladni északnak, azaz Karakorum irányába. Egy dolgot az egész út alatt megfigyeltem: már Konstantinápolyban említette nekem Hainault-i Balduin úr, aki járt erre, hogy odamenet különös módon azt tapasztalta, hogy a térszint mindig emelkedik, és sohasem ereszkedik. Az összes folyók ugyanis keletről jönnek és nyugatnak tartanak, vagy egyenesen, vagy nem egyenesen: azaz kissé eltérve déli vagy északi irányba. Kérdeztem a Kínából jött papoktól, azok is tanúsították, hogy így van.
(45) Attól a helytől, ahol Mengü kánra rátaláltam, húsznapi utazással lehet Kínába jutni, délkeleti irányba haladva. Onan-Kerülenig, mely a mongolok saját földje, s ahol Dzsingisz udvara is van, tíznapi út visz keletnek; ama keleti vidékek irányában egyetlen város sincsen. Lakosai azonban vannak, bizonyos szu–mongolnak,* vagyis vízimongolnak nevezett törzs, mert „szu” annyit jelent, mint víz. Ezek halászatból és vadászatból élnek, mivel sem juhnyájaik, sem csordáik nincsenek. Észak felé hasonlóképpen nem találni egyetlen várost sem, csak egy szegény állattenyésztő népet, melyet kirgiznek* mondanak. Itt laknak az uriangkajok* is, akik csiszolt csontokat kötnek a talpuk alá, és ellökik magukat a fagyos havon s a jégen, de akkora gyorsasággal, hogy a madarakat és vadakat el tudják fogni.
(46) Több más szegény törzs lakik még észak felé, ameddig csak a hideg miatt terjeszkedniök lehet; nyugatról szomszédosak Baskíria, azaz Nagy-Magyarország* földjével, melyről már az előbbiekben beszéltem nektek. Az Északi-sark határát a kemény hideg miatt nem ismerni. Ott ugyanis örök hóvihar uralkodik. Kérdezősködtem a szörnyetegek, illetőleg az emberi szörnyek felől, akikről Isidorus* és Solinus* tudósít. Azt mondották nekem, hogy sohasem láttak efféléket; módfelett csodálkoznánk is, ha igaz volna. Az összes felsorolt népek, akármilyen szegények is, valamivel szolgálni tartoznak. Dzsingisz ugyanis megparancsolta, hogy egyetlen ember se legyen ment a szolgálattól, míg csak annyira el nem öregszik, hogy semmiképpen nem tud tovább dolgozni.
(47) Egy ízben egy Kínából való pap ült le mellém, aki gyönyörű színű bíbor kelmébe volt öltözve; megkérdeztem tőle, hogyan jutott ehhez a színhez. Ő beszélte nekem, hogy Kína keleti vidékén magas kőszirtek találhatók, melyeken bizonyos furcsa lények élnek: nagyjából emberi formájuk van, kivéve hogy a térdüket nem hajlítják be, hanem valahogy, nem tudom, hogy, ugrálva járnak, mindössze egyrőfnyi hosszúak, egész testüket kis szőrzet borítja, és megközelíthetetlen odúkban laknak. A rájuk vadászók sört visznek magukkal, melyet az ottaniak igen részegítőre tudnak csinálni, serleg alakú gödröket vájnak a sziklákba, és megtöltik evvel a sörrel. Mert Kínának egyelőre nincs bora, csak most kezdenek szőlőtöveket telepíteni, ellenben rizsből készítenek italt.
(48) A vadászok tehát elrejtőznek, s az említett állatok előjönnek barlangjaikból, belekóstolnak az italba és chinchin-t kiáltanak – ettől a kiáltástól nyerték nevüket, mert chinchin-nek mondják őket.* Ekkor óriási falkába sereglenek, megisszák az említett sört, elbódulnak, s ott rögtön elalszanak. Erre a vadászok megközelítik őket, s mialatt alszanak, megkötözik kezüket és lábukat. Azután megnyitják nyakukon az eret, mindegyikből három vagy négy csepp vért kivonnak, majd szabadon eresztik őket. Ez a vér, mint a pap mondotta nekem, a legbecsesebb anyag a bíborfestéshez.
(49) Továbbá mint igazat beszélték, én mégsem hiszem, hogy Kínán túl létezik egy tartomány, hová életének bármely korában lép be az ember, megmarad abban a korban, melyben belépett. Kína az óceán mellett fekszik. Willelmus mester* mesélte nekem, hogy látott bizonyos kaolinak* és manszinak* mondott emberektől érkezett követeket; e népek szigeteken laknak, az őket körülölelő tenger télen befagy, úgyhogy ilyenkor a tatárok át tudnak kelni hozzájuk; ezek évi harminckétezer tümen* jasztukot ajánlottak fel, csakhogy békén hagyják őket. A tümen tízezret jelentő szám.
(50) A Kínában közönségesen használt pénz egy tenyérnyi széles és ugyanolyan hosszú bambuszhártya,* melyre vonalakat nyomnak, mint Mengü pecsétjén látható. Ecsettel írnak, amilyennel a festők szoktak festeni, és egy alakba több, együttesen egy szót jelölő betűt tesznek. A tibetiek úgy írnak,* mint mi, és betűik igen hasonlatosak a mieinkhez. A tangutok jobbról balra írnak,* mint az arabok, de a sorokat alulról felfelé vezetik, az ujgurok pedig, mint korábban szó volt róla, felülről lefelé. Az oroszok közönséges pénze a mókus- és a hermelinprém.
(51) Mikor a baráttal összekerültünk, ő szeretettel intett minket, hogy tartózkodjunk a húsevéstől, de szolgánk ehet húst az ő szolgáival együtt, bennünket pedig ellát liszttel és olajjal, illetőleg vajjal. Mi követtük intelmét, noha ez társamat gyenge testalkata miatt erősen próbára tette. Így táplálékunk köleskása volt vajjal vagy vízben főtt pástétom vajjal vagy savanyú tejjel és kovásztalan kenyér, melyet tehén- meg lótrágya felett sütöttek.
(52) Elérkezett ötvened vasárnap,* mely minden keleti ember böjtje; Kutuktaj, a legfőbb úrnő egész háznépével böjtölt ezen a héten. Mindennap eljött imaházunkhoz, és élelmet osztott a papoknak és más keresztényeknek, akik ezen az első héten nagy számban összesereglettek oda az istentiszteletet meghallgatni. Nekem és társamnak egy-egy köntöst és selyemkóccal bélelt szürke bársonynadrágot adott, mert társam nagyon panaszkodott volt a prémek súlyossága miatt. Társam kímélése érdekében elfogadtam, de mentegettem magam, hogy én ilyen ruhákat nem hordok. Az engem illető részt tolmácsomnak adtam.
(53) Ekkor az udvar ajtónállói, látva azt a nagy sokaságot napról napra a templomhoz özönleni – a templom ugyanis az udvari őrségek határvonalain belül volt –, egyiküket a baráthoz küldötték, és tudtára adták, hogy nem akarnak ilyen nagy tömeget az udvar határain belül összegyűlve látni. Mire a barát élesen visszavágott, mondván: tudni szeretné, vajon Mengü akaratából rendelkeznek-e így, és még valami fenyegetésfélékkel is megtoldotta, hogy be fogja őket vádolni Mengünél. Az őrök azonban megelőzték a barátot, és bepanaszolták Mengünél, hogy sokat beszél, és túlságosan nagy tömeget gyűjt egybe beszédeihez.
(54) Erre negyvened vasárnapon* hívattak az udvarhoz, s miután a barátot nagyon kíméletlenül megmotozták, késeket kutatva, annyira, hogy még saruját is le kellett vetnie, beléptünk a kán színe elé. Mengü egy üszkös juhlapockát tartott a kezében, azt vizsgálgatta; és mintha a csontból olvasná ki, korholni kezdte a barátot, kérdezve, hogy egy olyan ember, akinek Istenhez kell imádkoznia, miért beszél annyit az emberekkel. Én hátul állottam födetlen fővel; a kán azt mondotta neki: „Miért nem csupaszítod le fejedet, amikor elibém járulsz, mint az a francia?” És szólott, hogy lépjek közelebb. Ekkor a barát nagyon megzavarodott, s a görögök és örmények szokásával ellentétben leemelte süvegét, és miután a kán hosszan, keményen leteremtette, eltávoztunk. A barát átadta nekem a keresztet, hogy vigyem az imaházig, mert ő zavarában nem tudta vinni.
(55) Egypár napra rá megbékélt a kánnal, ígérve neki, hogy elmegy a pápához, s a kán iránti engedelmességre bírja Nyugat valamennyi népét. Mikor a kánnal való beszélgetése után visszatért az imaházhoz, kezdett engem a pápa felől faggatni: mit gondolok, vajon fogadná-e őt, ha Mengü részéről hozzá menne, és gondoskodna-e néki lovakról Santiagóba*? Felséged felől is puhatolózott: mit gondolok, vajon felséged elengedné-e fiát Mengühöz? Ekkor intettem őt, hogy vigyázzon, ne tegyen hazug ígéreteket Mengünek, mert „az utolsó hitetés gonoszabb volna az elsőnél”,* s mert Istennek nincsen szüksége rá, „hogy őérette hamisságokat szóljunk”.*
(56) E napokban valami vita támadt a barát és egy bizonyos Jónás nevű pap között. Jónás igen művelt ember volt, egy esperesnek a fia, s a többi pap őt magát is mesterének és esperesének tisztelte. A barát ugyanis azt állította, hogy az ember hamarébb teremtetett, mint a paradicsom, és erősítette, hogy ezt az evangélium mondja. Engem hívtak bírónak eldönteni a vitát. Én azonban nem tudva, hogy éppen efelett vitáznak, azt feleltem, hogy a paradicsom a harmadik napon teremtetett, miként a többi fák is, az ember pedig a hatodik napon. Ekkor a barát kezdte bizonygatni. „Nemde az első napon az ördög földet vett a világ négy tájáról, és agyagot gyúrva emberi testet formált, és Isten lelket lehelt belé?” Hallva ezt a manicheusi eretnekséget és azt, hogy a barát ilyen nyíltan és orcátlanul fennen hirdeti, keményen leszidtam, mondván, hogy tegye az ujját ajakára, mert nem ismeri az írást, és óvakodjék olyat mondani, amiből vétség ered. Ő meg ócsárolni kezdett, amiért nem tudom a nyelvet. Ott hagytam hát, és visszamentem házunkba.
(57) Ezután történt, hogy ő és a papok körmenetben vonultak fel az udvarhoz, de engem nem hívtak, mert a barát nem beszélt velem az említett szóváltás miatt, és nem is akart magával vinni úgy, mint azelőtt szokta. Amikor tehát Mengü elé járultak, s ő nem látott engem közöttük, élénken érdeklődött, hogy hol vagyok, s miért nem jöttem velük. A papok ijedten mentegetőztek. Visszatérve elmesélték nekem Mengü szavait, és morogtak a barátra. Ezután a barát megbékélt velem, s én is vele, és kértem, segítsen a nyelvben, én meg szívesen segítem őt a Szentírásban. Mert a testvér, akit a testvér segít, „erősebb az erős városnál”.*
(58) Böjt első hete után az úrnő nem jött többé az imaházhoz, és beszüntette a már megszokott étel- és sörosztást. A barát nem engedett ételt hozni; azt mondotta, azért, mert elkészítésekor juhzsiradékot tesznek belé. Olajat sem kaptunk a baráttól, csak ritkán, úgyhogy nem volt semmi másunk, mint hamuba sült pogácsánk és vízben főtt pástétomunk, amit húsleves gyanánt kortyolgattunk, mert vizünk sem volt, csak amit hóból vagy jégből olvasztottunk, s ez nagyon rossz volt.
(59) Társam már kezdett nagyon szenvedni. Ekkor feltártam szűkös helyzetünket Dávidnak, a kán legidősebb fia nevelőjének, és az továbbította a kánnak. Erre a kán meghagyta, hogy adjanak nekünk bort, lisztet és olajat. A nesztoriánusok meg az örmények semmi áron nem esznek halat a böjtben. Ekkor egy tömlő bort adtak nekünk.
(60) A barát azt erősítgette, hogy ő csak vasárnap eszik, amikor az úrnő főtt pástétomból készült ételt küld, és hozzá ecetes vizet levesnek. De volt kéznél az oltár alatt egy ládája, megrakva mandulával, mazsolával, aszalt szilvával és sok más gyümölccsel, s egész áldott nap azokat eszegette, amikor csak magára maradt.
(61) Mi egyszer ettünk napjában, és akkor is a legnagyobb kellemetlenségek közepette. Mert mihelyt megtudták, hogy Mengü kán bort adott nekünk, mind a nesztoriánus papok, akik naphosszat az udvarnál részegeskedtek, mind maguk a mongolok meg a barát szolgái is kut
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
