tarsoly-pancel
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Naptár
2025. Április
HKSCPSV
31
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
01
02
03
04
<<   >>
 
Elérhetőség

Telefon: 06203322035 .

 
Írások Karaul Táltos gyűjteményéből valók.
Írások Karaul Táltos gyűjteményéből valók. : KOPPÁNY

KOPPÁNY

Kékesi  2010.03.31. 22:19


 

KOPPÁNY
 
Írta:
KÉKESI
 
Szerző tulajdona.
Minden jog fenntartva.
 
 
 
 
Előszó
 
a Történelmi Lapokhoz.
 
Meddig akarunk még sülyedni?
 
 
Ezer évvel ezelőtt:
 
Európa keletén váratlanul uj népsokaság jelenik meg. A régi népvándorlási vonulatoknak utolsója. Azon az uton halad, amelyiken azok a népvándorlási vonulatok is jártak volt. Az uj népsokaságnak itt, ezen a világtájon, nincsenek atyjafiai, nincsenek rokonai. Nyelvét senki nem érti. Gazdagságát, fényét bámulják. Vitézségét csodálják. Amerre elvonul.
 
Az Alduna folyása, meg az erdélyi bércek között, ott valahol, ahol a Duna legközelebbre kanyarodik fel a bércek felé, tanyát ütöttek. Azért-e, mert á tél beállta akasztotta meg utjukat, vagy azért, mert néhány évig megint pihenni akartak, hogy ugart törjenek, földet szántsanak, magot vessenek, egyéi élnivaló dolgokat termeljenek - ma már nem lehessen tudni.
 
Puszta megjelenésük a keletrómai, igazában görög határszél közelében (Az akkori Görög birodalom északi határát a Duna képezte.) - akkora rémületet támasztott Byzáncban, a görög fővárosban, hogy csoda. Még a széles Dunát sem tartották elégséges gátnak, akadálynak a vándorló magyarok ellenében! No, veszedelmes náció hírében állhattak azok a magvarok! Érezte mindenki „az Istennek szent városában”, ahogyan a görögök Byzáncot akkor nevezték, hogy országukat ettől a veszedelmes szomszédságtól meg kell szabadítani. Bármi áron, de meg kell lennie! Uralkodójuk, a bölcs bazileosz (császár), hamar készen volt a maga tervével. Tudta, hogy a gazdag magyar vonulókat mindenütt, kitartóan, nyomon követi a besnyők éhes, zsivány hada. Akik egy ízben már megtették a görögnek azt a szívességet, ott, a Fekete-tenger keleti partvidékén, hogy a magyar szállásokon rajta ütöttek. Persze, olyankor, amikor csak kevés kard volt otthon a szállások védelmére. A magyarokat elpusztítani ugyan nem bírták; de annyit mégis elértek, hogy azok részben széjjel széledtek és tovább vonultak. Egyik részük a Kaukázus hegyvidékének vette utját, másik - nagyobbik - részük meg átkelve a Don vizén, a kazárok birodalmába vonultak át. A görög birodalomnak keleti határszéle minden esetre megszabadult tőlük. Még a tengerpartot is féltették tőlük? Ugy látszik igen. - Tehát csak a besnyőket kellett ujból felkajtatni. És a magyar szállásokról a magyar kardokat, lehetőleg sokat, kellett eltávolítani. Mert enélkül a besenyő nem mer vállalkozni. A besenyők megtalálása nem volt nehéz. Ott óvakodtak a vándorló magyarok nyomán. Prédára éhesen. Nehezebb kérdés volt a magyar kardok eltávolítása. De a bölcs bazileosz furfangos esze erre is talált módot. Hiszen görög volt. Byzánci görög. Semmis ürüggyel háborura ingerelte maga ellen a Balkánon lakó szomszédos bolgár fejedelmet, Simeont. Tavasz közeledvén, sietve stafétákat küldött a Duna északi partján tul táborozó magyarokhoz. Füt-fát, tücsköt-bogarat igért nékik, ha őt ebben a háborujában támogatják. Még hajókat is küldött értük, amiken könnyebben átjöhessenek a széles Dunán. A magyar harcosok, verekedésről lévén szó, hamarosan. kötélnek állottak. Átkeltek a Dunán s hajtani, űzni kezdették a bolgár sereget. A görög császár csak ezt várta. A besenyők számára szabad volt az ut. A gazdag préda, a magvar szállások sokasága, ott feküdt előttük. Maguk látták-e meg? Biztatta őket valaki? Ma már nem lehet tudni. Bizonyos csak az, hogy a besenyők egy szép napon bent ültek a magyarok szállásain. Aki ellenállt, azt levágták a szállások védelmére otthon maradt magyar harcosokat legyűrték. Ezek bár ugy küzdöttek, mint az oroszlánok, (hiszen a vitéz, a nemes magyarságnak legvitézebb, legnemesebb hadai voltak), a nagy túlerővel nem bírtak. Ők is, a szállásokról menekülők is, behúzódtak az erdélyi bércek közé. Ott várták meg a Balkánon harcolók visszatérését.
 
Kutyakomédiába illő dolgok, amiket a bölcs császár elkövetett, mikor az aldunai magyarok távozásáról értesült. Kacagnunk kellene rajtuk, hogyha nem szegény őseink rovására estek volna meg. Elmondásuknak azonban nem itt van a helye. A magyar harcosok, a Balkánon kínos-keservesen felszabadulván, rohanvást rohantak haza. (Haza? Nem. Erdélybe.) Megnézendők, övéik közül ki maradt életben. Rettenetes viszontlátás lehetett! Az elkeseredés dühe, a vak elszántság bosszu után lihegett. Azonban a dzsila, akinek Árpád vala az ő neve, nem tűrte, hogy a népnek megmaradt ereje vakon rohanjon vesztébe, esetleg a teljes megsemmisülésbe. Fáradt, véres harcosok - egy nagyszámu, pihent, erős ellenség gyilkoló szerszámai ellenébe. Otthon egyébként is akadt sok békíteni való. Az elkeseredett harcosok dühe a szállások védelmére otthon maradottaknak el nem pusztult tagjai ellen fordult. Keserű szemrehányások. Mérges kifakadások. Hiszen tudjuk, hogyan szokott ez lenni! Az egész magyar népcsalád királya, a kende (kinek neve nem tudatik) és vele a védők serege, kijelentették, hogy ők nem mennek tovább a magyarral. Egy tapodtat sem. És Erdélyben ott szakadtak el a magyartól, utódaikban máig is ott élnek a - székelyek.
 
Árpád pedig összegyűjtötte a gazdag, a vitéz, a fényes magyarságnak vérző, könnyező, koldus roncsait és ezekkel vonult tovább. Le a Maros völgyén. El az uj hazába, melyet ősi juss címén jöttek volt a maguk részére elfoglalni.
 
Ez az „Etelközi veszedelem” rövid története. A magyarok európai szereplésében az első vérkeresztség. Amelyikről a mai magyarok tudnak a legkevesebbet. . .
 
Az uj haza meghódítása könnyen ment. Egészen Pannóniáig. A magyarok jövetelének híre elég volt ahhoz, hogy az ittlakó népek fejet-térdet hajtsanak. Vagy - világgá fussanak. Pannoniában azonban nagy hatalom, nagy ur állotta a honfoglalók utját. A császár. Aki az akkori egész Európa fölött uralkodott. És aki már Pannóniára is rátette volt a kezét. Hatalmával egész Európának majdnem minden népe ott állott a császár mögött. A legyengített, a koldussá tett kevés számu magyar, pannóniai jussának igazáért, hadat üzent nemcsak a császárnak, de egész Európának. Rövid idő multán Attila ostorának a pattogója lett - Európaszerte. Hadai ma Byzánc falait ostromolták. Holnap meg már az ibériai félszigeten, a gallus tengerparton rémítették az embereket. Császár, királyok seregei polyvaként hullottak széjjel előttük. Európa népei gyáván megbujtak a „sátáni veszedelem” láttán. Rablókat, gyilkosokat ordított mindenki. Legjobban a krónikák írói. Félszázad telt belé, amíg a nyugat fejedelmei ijedtükből magukhoz tértek. Szervezkedni kezdtek. Akkora hadseregeket gyüjtöttek, hogy a magyarok egy-két ízben, nem bírták őket legyürni. Nosza lett nagy örömrivalgás - Európaszerte. Krónikáik már a magyarok „végpusztulását” kürtölték mindenfelé.
 
A magyarnak ezt a véres, ezt a dicsőséges hadjáratát egész Európa ellen - azután elnevezték „rabló kalandozásoknak”. Mintha bizony azok a régi magyarok egytől-egyig - Rózsa Sándorok lettek volna. Amit a német a maga emberénél hadizsákmánynak nevez, az, ha magyarokról van szó, rablás, zsiványság . . .
 
Az európai háborunak vége lett. A magyarok is - érthető pihenni óhajtottak. A császárok viszont elérkezettnek látták az időt, hogy ezt a legujabb jövevényt igájuk alá hajtsák. Erőszakkal - azt látták - nem megy a dolog. Kerülő utakhoz folyamodtak tehát. Hogyan, miként: azt töviről-hegyire elmondja a Koppány krónikája. Az akkori „művelt nyugat” megfosztotta a magyart alkotmányától, szabadságától, szellemi kincseitől. Az a leigázott, pőrére vetkőztetett, kifosztott magyar pedig - megvan még ma is.
 
Ma:
Nemcsak hogy megvan, de élni akar. Sokáig, nagyon sokáig. A Gondviselés nem ok nélkül hozta őt ide, a maga várszerü országába, várnépnek. Nem ok nélkül tartotta őt meg, ezer esztendőnek vérzivatarain keresztül, mindmostanig. A várnépre itt még feladatok várnak. Nehéz feladatok. Pedig: A „művelt nyugat” népei most sem kimélik még ezt a nemzetet. Belerángatták őt a maguk gyűlöletes marakodásának vérözönébe. S a végén? Megfosztották őt földjétől, életlehetőségeitől. Lelki kincseitől megfosztani nem bírván, azt a nemes módot eszelték ki, hogy tudatlan népek sáros bocskorainak dobták őt oda martalékul.
 
A magyar pedig?
 
Hűségesen indul neki a második évezredben is annak az utnak, amelyik egyszer már koporsóba fektette. Nem lát, nem hall. Nem látja a multaknak tanulságait. Nem hallja a jövőnek intő szózatát: „Ne tovább a megkezdett uton.” ! Nem ő a hibás ezekben a dolgokban. Inkább csak áldozat. Áldozata azoknak, akik félnek az igazságtól. Akik félnek az igazság hirdetésétől.
 
A Történelmi Lapok majd igazolni fogják, hogy a magyarnak nincsen oka arra, hogy kerülje az igazságot. Igazolni fogják, hogy más útra kell térnie, ha élni, boldogulni akar. Ha magyar akar maradni. . .
 
Amiket itt elmondottam, azok, természetesen, bizonyitást igényelnek. Még természetesebb, hogy egytől-egyig bizonyíttatni fognak. Hogyan? uj kutforrásokra bukkantam talán? Ujabbi adatok birtokába jutottam?
 
Nem. A régi, az eddigi kutforrásokkal bizonyítok. A titok - elárulhatom – egyes egyedül abban van, hogy én magyar szemmel, magyar szívvel, a magyar lélek tükrében nézem és látom a történt eseményeket. Igaz, hogy holmi tulzott sovinizmus vádjait zuditom majd magamra. De ez a legkisebb baj. Bár lettünk volna egyszer igazán soviniszták. Bár tudtunk volna azok lenni!. . . Hiszem, hogy a Történelmi Lapok befejezése után azok leszünk . . .
 
És még egyet. Én kötve hiszek a - krónikáknak. Nemcsak azt, hogy, ki, mikor írta egyikét-másikát; de főként azt, hogy miért íródott az? Nem osztom Salamon Ferenc véleményét sem, amely szerint t.i. egy szellemileg előkelőbbnek tanuvallomása többet nyom, mint tíz lelki szegényé. Én ellenkezőleg, ugy vettem észre, hogy a legelőkelőbb krónikások legjobban tudnak - valótlanságokat feltálalni. A legravaszabb módon. Kiváltképen, ha byzánci görögök.
 
A Történelmi Lapok a magyar nemzet multjának minden egyes kimagaslóbb eseményével, alakjával fognak foglalkozni. Beigazolt módon hü képét fogják adni az ősök nagyságának, az ősök szenvedéseinek. És az ellenségek ármánykodásainak. A Lapok terjedelme nem engedi, hogy minden egyes dolognál minden kutforrást idézzek. A legjellegzetesebbeket fogom csak kiválogatni és idézni.
 
Szemrehányással fognak illetni, hogy a nemzet dolgainak védelmezőjéül tolom fel magamat. Én az illetéktelen, az ismeretlen ember. Nem bánom. Elég, ha érzem és tudom, hogy ezekben a nehéz időkben minden magyarnak csak egyéletcélja lehet: nemzetének ügyét szolgálni. Egyik ezzel, másik azzal szolgálja. Nékem öreg embernek, a penna jutott osztályrészül. Ennek akarok megfelelni - amugy magyarosan.
 
Megállapitásaim, azoknak közreadása tudom sok szép ábrándot, sok gyönyörűséges délibábot fognak elpusztítani. A Mindenváró Ádámoknak egész serege fog ellenem felzudulni.
 
- Minden ugy van legjobban, ahogyan van. Nem kell azokat a régi dolgokat bolygatni. Nem kell az embereket velük izgatni. Ha hazugság, ha ámítás is ez vagy amaz, békén kell hagyni. Az emberek már beleszoktak, beleélték magukat ebbe a valótlanságba. Meg azután. Sok ilyenféle dolgot a nemzet már kegyeletének gyöngéd érzelmeivel font körül. Lelkivilágába fogadott be és ott szeretettel ápolja őket. Mire való lenne ezeket a nemes, ezeket a kegyeletes érzéseket megbántani? Végül. A nemzet most ugyis rettentő gondokkal küszködik. Országa szétdarabolva. Szülő gyermekétől, testvér testvérétől elszakítva. Körülötte bocskoros alakok vérbeborult szemekkel gyilkokat mutogatnak feléje. Helyes-e, okos dolog-e a lelkeket még belső izgalmakkal is terhelni? Hazafias dolog-e, a nemzetet még holmi multakbéli, régen elpihent zavaros kérdések feszegetésével is nyugtalanítani?
 
A Mindenváró Ádámokat (hiszem, hogy Jókainak ezt a tipikus alakját minden magyar olvasó ismeri) mindenkoron az jellemezte és jellemzi, hogy legfőbb, legnagyobb gondjuk a nyugodalmas ejtőzés. Lelkesedni nem tudnak. Sem a nemzetért, sem a hazáért. Küzdeni meg még ugy sem. A magyar vér sajátságos elfajulását képezik ők. Akik önző közömbösséggel nézik a dolgok menetét. Nem bánják, mik történtek a multakban. Mert nem érzik, hogy a multak ismeretén alapul a jövőnek felépítése. Nem bánják, mi történik a jelenben. Mert nem tudják, hogy van egy szent érzés, melyet a jó hazafiak azon a néven ismernek: a nemzet élniakarása. Nem tudják, hogy ahol ez az érzés kihall, megszünik, ott, arra a nemzetre koporsó, sirgödör vár. Még arra sem vesznek maguknak időt és fáradtságot, hogy megnéznék, megvizsgálnák voltaképpen mi az, amit ők közönyösségük takarójával leplezni akarnak. Önmaguk előtt is, a nemzet előtt is. A Történelmi Lapok majd elmondják nékik, hogy miféle dolgok ezek. Tudom, hogy utána megszünik a Mindenváró Ádámok tipusa Magyarországon. Mert hiszen ők azért jó magyarok. Egytől-egyig azok. Csupán a magyar lélek álmosodott el bennük. A sok mérgező áfiumtól. Amit beléjük diktáltak. Még hogy én kegyeletet akarnék bántani! Én! Kinek minden porcikája élő kegyelet. A magyar ősök iránt. Dicső küzdelmeik, rettentő szenvedéseik iránt. Én! Aki lelkemet teszem ki érte, hogy azok az ősök, azok a küzdelmek és szenvedések tisztán álljanak előttünk. Aki minden hazugságnak fanatikus üldözője lettem, amióta látom, hová juttatták nemzetemet. Hazugságon épült kegyelet nem kegyelet!
A hazugság lehet száz éves. Lehet ezer éves. Lehet millió éves. Csak hazugság fog az maradni. Nem alakul át erkölcscsé - de soha! Sem ő maga. Sem semmiféle érzés-világ, ami őrajta épült fe1. Fogantatása, születése erkölcstelen. Élete erkölcstelen. Miként lehetne erkölcsös az, ami belőle fakadt? Bizony, hogy sok itt az olyan kegyelet, ami nem kegyelet. Bizony, hogy ki kell irtani ezt a nemzetrontó ugynevezett kegyeletet! Mert a nemzetnek élete, fejlődése szentebb dolog, mint ez a sok kegyelet. Ami voltaképen nem is kegyelet! - A nemzet ezer sebből vérzik. Alkalmas idő-e ez arra, hogy a lelkek nagy megrázkódtatásoknak legyenek kitéve? Amikor egy nemzet az ő élniakarásáról ad jeleket, mi ne kérdezzük, az időpont jól van-e megválasztva, vagy-sem? Ne kérdezzük, hogy miben nyilvánulnak meg ezek a jelek? Ezek olyan dolgok, amiket meglátni, megfogni nem, csak megérezni lehet. Azt sem mondhatom el, miben áll ez a megérzés. Aki igaz magyar, fülét a nemzet szívéhez szorítja és úgy hallgatja ennek dobbanásait, az megérzi ezeket a jeleket. Más nem. A nemzet szíve az ő megalázottságának mélységeiből jelzi, hogy élni akar. Mert élnie kell! Ki érthetné meg ezt más, mint a szintiszta magyar lélek?
 
Jövel, igazság! Hadd emeljük ki a te világosságod mellett a gyötrődő magyar szívet azokból a mélységekből!
Budapest, 1927. március
Kékesi
 
 
ELŐSZÓ
Koppány Lapjaihoz.
 
Évfordulók napjai közelítenek. Ezeresztendős évfordulók. Fordulói annak a szomoruan gyászos korszaknak, amikor a magyar lelket első ízben fektették volt koporsóba. Amikor minden esztendő egy-egy további szöggel szaporította a koporsó szögeinek számát.
 
A magyar lelkek most, eme nagy évfordulók közeledtével, kikivánkoznak a koporsóból. Világosságra vágynak. Attól félnek, a második ezredév megindulása is koporsójukban találja még őket. Attól félnek, ez is ugy fog indulni, mint a hogyan az első megindult volt. Ez pedig
- sejtik, tudják - nem koporsói halál lenne többé. Rosszabb ennél. Ez már a sirgödörnek hideg lehellete lenne.
 
Ne feledjük, hogy a magyar léleknek ez a tetszhalála Koppány nevével kapcsolatosan kezdődött. Koppány neve legyen az, mely a látszólagos halottat kábultságából felébreszti, talpra állítja. Koppány neve legyen a kapocs, az ezer év előtti magyarság hírének, dicsőségének elmulása és az uj életre születő magyarságnak szelleme között!
Budapest, 1927. március.
Kékesi
 
 
I.
 
Lássuk a Koppány körüli eseményeket a régi krónikák elmondásaiban. Keltezése szerint legrégibb ezek között a pannonhalmi apátságnak állítólagos alapító oklevele.
 
 
„A legfelségesebb úr Isten nevében István, a legfelsőbb kegyelem gondviseléséből a magyarok királya. Hisszük és tudjuk, hogy ha a tiszteletére szentelt helyek hatóságát és tisztességét gyarapítjuk, az nemcsak emberi tiszteletre, hanem isteni jutalomra is érdemes. Az Isten szentegyháza s a magunk minden élő és jövendő hiveivel tudatjuk tehát, hogy mi Anasztáz urnak, a pannonhalmi Szent Márton, még atyánk által megkezdett s Isten segélyével általunk lelkünk üdvére s országunk állandóságára bevégzett monostora apátjának közbenjárására, tanácsára s megegyeztével oly szabadalmat engedélyeztünk, aminőt a Casinohegyi Szent Benedek monostora élvez; mert ezen monostor atyáinak szent imái s a nevezett apát, Anasztáz úr tanácsai és folytonos segélyezése által erősödtünk és koszoruztattunk meg. Azon különös segélyt, melyet gyermekkoromban Szent Márton érdemei által tapasztaltam, az, utódok emlékezetének is átadni rendeltem. Midőn ugyanis a háboruk zivatara kitört s a németek és magyarok közt nagy villongás támadt s kivált midőn a polgári háboru veszedelme által szorongattatván, Somogy vármegye (uolente comitatu quodam nomine sumigiense) ki akarván űzni engemet atyáim székéből, oly aggodalom fogott el, hogy lelki hánykodásaimban, mit tegyek, merre forduljak, nem tudnám: Poznan, Cunt, Orch vezéreim és Domonkos érsek úr környezetében fogadalmat tettem Szent Mártonnak, hogy ha az ő érdemeiért belső és külső ellenségeimen győzedelmes leszek, a fent említett vármegye (supranominati comitatus) minden javainak, tanyáinak, szőllőinek, veteményeinek, vámjainak, a beköltözöttek borainak, mely az ő tanyáikon terem, tizedeit, az említett vezérek és számos ispánok tanusága szerint, nem a megyei püspöknek, hanem azon monostor apátjának fogom azonnal alája vetni. És midőn e fogadalom után győzelmet nyertem, amit elmémben forgatok vala, tényleg teljesiteni igyekeztem. Mert azon a helyen kívül még sem püspökségek, sem apátságok nem léteztek Magyarországon. S hiveim, ha szabad volt ott, ahol akartam, püspökségeket, apátságokat alapitanom, vajjon nem volt-e szabad tennem egy helynek, mit akartam? De mégis, hogy Szent Mihály egyháza ne látszassék megrövidittetni s a megyebeli püspök se szenvedjen jogtalanságot a tizedek szedésében neki adományoztam minden lakosaival és tartozandóságaival a Courtou nevezetű udvart. Ha tehát ő az én határozataim ellen valamit jogtalanul tenni vagy elfoglalni akarna: tudja meg, hogy itélet napján velem lesz dolga az élők és holtak Istene előtt. S még ezekhez kapcsolva mondom, hogy ugyanazon monostor minden nyugtalanítástól ment legyen s a szerzeteseknek joguk legyen apátjuk elhunyta után más apátot szabadon választani s amelyik püspök által akarják, fölszentelni s az apátoknak szabadságukban álljon az egyházi rendet bármely helyen s bár melyik püspöktől fölvenni. Egy apát előtt se járhasson pedig a capella (Hordozható oltár), hanem csak ezen monostor atyja előtt, magának e helynek tisztelet végett és szentsége miatt; a misét is, mint a püspök, oly saruban végezze. Parancsoljuk tehát az Ur Jézus Krisztusnak tanubizonysága mellett, hogy sem érsek, püspök, vezér, őrgróf, ispán, alispán, sem más, akár nagy, akár csekélyebb halandó a már említett monostornak szolgái, földjei, szőllői, tizedei, halászatjai, partjai, törvénykezési ügyébe annak apátja engedelme nélkül bármi módon betolakodni ne merészeljen. Aki ezt cselekedné, fizessen száz font finom aranyat, felét kamaránknak, felét a nevezett monostornak s főnökének s az örökké tartó átok sulya által terheltessék. Hogy ez nagyobb hitelt nyerjen, e levelet saját kezünk által megpecsételtetni parancsoltuk.
 
(A király kézjegye: Készitette Domonkos érsek, kancellár-helyettes.)
Az úr megtestesülésének ezeregyedik évében, a XV. indictióban.
István első magyar király uralkodásának második évében íratott és adatott ki e kiváltság. Az egyház felszentelésekor Sebestyén érsek és      Ceba nádorispán által ezen falvak neveztettek meg: halászok, Fizeg, Bálványos, Termirdi, Chimudi, Wisetcha, Vuosian, Murin, Curtou, Wag; Pozsony tizedének harmadrésze minden létező és jövendő dolgokból.”
 
Az oklevélből kitetszik, hogy ez nem annyira alapitó levél, mint inkább valamiféle polémikus irat a pannonhalmi apátság és a veszprémi püspök között felmerült javadalmi vitában. A Szent Mihály egyháza ugyanis a veszprémi püspöki templom neve volt. Az írás István gyermekkorára hivatkozik, amikor a Szent Márton hitvalló nagy segítségéről beszél. Tudvalévő pedig, hogy ez a nagy segítség a Koppány vezér leverése körüli eseményekre vonatkozik. Amikor István fejedelem nem „gyermekkorát” élte, hanem harmincév körüli férfi volt. Az is szembeötlő, hogy az 1001-ik évben kelt oklevél két ízben is vármegyéről beszél. Nem valószínű pedig, hogy az országnak megyék szerint való felosztása ekkor már meglett volna.
 
Marcali Henrik erről az oklevélről így emlékezik meg (Szilágyi Sándor-féle Magyar Történelmi munka; a Vezérek kora című fejezet).:
 
„A pannonhalmi apátság alapító oklevele nincs meg. Nem ismerünk igazi hiteles alapító oklevelet ebből az időből, melyben a klastrom javadalmas telkek és foglalkozási ágak szerint pontosan ki nem volna mutatva. Az az oklevél, melyet rendesen annak tartanak, inkább polémia a veszprémi püspökség ellen…”
 
Egy másik helyen viszont:
„Bár a pannonhalmi oklevelet nem tartjuk igazinak…”
Szalay László „Magyarország Története” című munkájának I. kötetében így emlékszik meg erről az „oklevélről”:
„Az 1001-iki oklevél – mint számtalan egyéb okirat – a monostorban feljegyzett egykoru adatok későbbi talán a XII. század elején történt összefűzése. Formájára, tehát fogalmazására nézve is álmű, anélkül, hogy a monostort illető adatok koholtak volnának.”
Büdinger M. osztrák történetíró (Österreich Geschichte) azt tartja róla, hogy hamisítvány, mely II. Endre királyunk idején készült.
 
Mi igaz ezekből a dolgokból, mi nem – nem érdekelhet bennünket. Fontos csak az, hogy ebből az írásból indult ki az a mesebeszéd, amelyik szerint „Somogy vármegye ki akarván űzni engemet atyáim székéből.” Koppány nevét az írás nem említi ugyan, de a későbbi krónikák éppen úgy, mint a maiak, kifejezetten Koppányt vádolják meg ezzel a gonosz szándékkal.
Ha Koppány, a „lázadók” vezére, tényleg ezt forgatja vala elméjében, nehezen érthető, miért nem sietett egyenesen és közvetlenül Esztergom felé. Ahol István fejedelem székelt volt. És ahol Koppány őt vagy elfoghatta volna, vagy ahonnan őt elűzhette volna; mielőtt valamiféle idegen segítség érkezik valahonnan. És nehezen érthető, hogy ehelyett, Somogy felöl jövet, a Balaton északi partvidékét megkerülte és Veszprém ostromához kezdett. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy Veszprém a fejedelem nejének, a bajor Gizellának tulajdona volt; ha figyelembe vesszük, hogy a keresztény hittérítés ürügye alatt, meg egyéb jogcímeken az országba beszivárgott idegen, nyugati államokbeli népeknek ez volt a gyülekező helye; hogy ez volt a pannoniai németségnek a fővárosa: akkor Koppánynak eljárása is, szándékai is, nagyon megérthetőkké válnak.
 
Kiknek köreiben kell egyébként ennek az „oklevélnek” megíróit keresnünk, mutatja az egy helyütt előforduló „őrgróf” nevezet. Ezt a méltóságot a régi magyarok nem ismerték.
 
Jellemzők az iratnak záradéksorai is. Melyik egyház felszentelését érti alatta? Pannonhalmát? Veszprémet? Milyen értelemben, vagy miért neveztettek meg Sebestyén érsek, Ceba nádorispán által azok a bizonyos falvak? Mire céloz az irat ezekkel? Kit akar itt megerősíteni?
 
Nézzük a többi ősi krónikákat. Amelyek t.i. a tuladunai lázadással vagy Koppány személyével foglalkoznak. Ilyen krónikák a szent Istvánról szóló két legenda, Hartvik püspöknek szent István életét tárgyaló munkája stb., stb. Vegyük sorra őket:
 
Szent István nagy legendájának VI. fejezete:
„Midőn azután Magyarország a szent ifju intésétől függött, ez a külsö országok népeivel a hittel kötelezett békét megerősítette, hogy amit elméjében forgat vala, a kereszténység ujdon ültetvényében annál biztosabban végrehajthassa. Azonban a minden jó ellensége, az irigységgel és gonoszsággal tele ördög, hogy Krisztus növendékének szent szándékát megrontsa, ellene belső háborúságot támaszta, kinek ösztönzésére a pogány nép vonakodván nyakát a keresztény hitigájába vetni, fejedelmeivel együtt magát uralkodása alól kivonni törekedik vala. Kiket is a dicsőséges kereszt jelének oltalmában, az Isten anyja az örök szüz Mária érdemeinek segélyével, az Isten kedveltje, Márton püspök és Szent György vértanu zászlója alatt, vezéreik megöletése után mindnyájokat csakhamar meghódított és miután a keresztség vizével megmosakodtak, buzgó papok által az üdvösség parancsait hirdettetvén közöttük, az egy Isten tiszteletére kényszeritett.”
 
Ebben az ugynevezett nagy legendában főként az első és az utolsó mondatok azok, amelyek különös figyelmet érdemelnek. „Midőn azután Magyarország a szent ifja intésétől függött.” Látni fogjuk az alábbiakban, hogy a nemzet leigázóinak első és legfőbb törekvése az volt, hogy a magvar alkotmányos uralmi szervezet helyébe a nyugati országokban dívott abszolutisztikus, egyeduralmi kormányzást tegyék. Amelyik az ö céljaiknak inkább megfelelt. Az imént idézett kitétel kétségtelenné teszi, hogy ez így történt. „... az egy Isten tiszteletére kényszerített” - mondja az utolsó mondat. A legendának ez a kitétele rosszul jellemzi a helyzetet. A magyarok a kereszt vallásának felvétele előtt is csak egy istent imádtak. Persze a maguk módja szerint. A több isten imádása náluk nem volt szokásos soha. Egyébként:
 
Szabó Károly történetírónk, a legendák magyarra fordítója, a lázadó fejedelmek alatt a hét magyar nemzetségnek fejeit gondolja, kik méltóságukban - mondja tovább - vér szerint örököltek; ezek hatalmát szent Istvánnak meg kellett törni, hogy az ősi, a vérségi kormányszerkezet helyett, mely a kereszténység terjedésének erős akadályul szolgálhatott (Ugyan miért? Szerző), a nyugat-európai viszonyokhoz alkalmazott keresztény egyeduralmi kormányformát behozhassa és megszilárdithassa.
 
Szabó Károly szerint tehát a keresztény hit érvényesülése az ősi magyar alkotmányosságnak eltörlését s az egyeduralmi kormányforma behozatalát is szükségessé tette. Bátorkodom ezt a véleményt tévedésnek minősíteni. Alább majd látni fogjuk, hogy az abszolutikus kormányforma behozatalára nem Istvánnak volt szüksége és nem a keresztény vallás terjesztésének. Ez a kormányforma merőben ellenkezik a magyar lélekkel. Erőszakolása inkább hátráltatta a kereszténység itteni terjedését. Nemhogy előmozdította volna azt.
 
A nagy legenda írója és kora ismeretlenek. Az íróra magára jellemző, hogy a Koppány nevet magával az ördöggel helyettesíti...
 
Szent István kisebbik legendájának V. fejezete:
„Azonban némely nemesek, kiknek henye hivalkodás vala szívökben, látván, hogy amit megszoktak, kénytelenek lőnek elhagyni, a király parancsait ördögi ösztönzésből megvetették s lelkükben kényük-kedvük előbbi szokásaira visszatérvén, ellene fegyvert fogának. És kezdék városait dulni, jószágait pusztítani, falvait rabolni, szolgáit öldökölni, és, hogy egyebet elhallgassak, a királlyal ingerkedni. S miután istentelen utjukról letérni nem akartak s bosszujok nem csillapult, a király az örök igazságban bízva, ellenségeinek megtörésére roppant sereggel megindula. E napokban éppen Veszprém városát vívják vala, ebben is az ő gyalázatjára törekedve, hogy tudniillik, ahol a fejedelmi udvar mulatóhelye áll vala, (a fejedelemnő udvara) ott szálljanak meg, hogy annál könnyebben találhassanak utat a többi várak elfoglalására. A király Isten kegyelmének vezérlete alatt ellenük fegyverre kelt, s ezek a hitben, amazok pedig csak fegyvereikben bízva, egymással megvivának. Végre is a király ellenségeit meggyőzvén, s részint levágván. részint elfogván és bilincsre vervén, seregével együtt diadala jeleivel mint győzedelmes hadvezér tére meg. A király azután birtokaikról mind földekben, mind falvakban bölcsen intézkedék, nem ugy mint egykor Saul, aki Amelechet legyőzvén, a töle nyert zsákmányból az ur tilalma ellenére a javát magának választotta vala. Mert az egészből maga hasznára semmit sem tarta meg, hanem visszatértével Szent Márton hitvallónak szentelé, kinek tiszteletére egyházat épite. Magokat pedig és maradékaikat mai napig az egyház szolgáivá rendelé. Később ország nagyjainak kérelmére hozá azt a határozatot, hogy csak tizedet adjanak abból, amit bírnak vala, nehogy elkeseredve, a földről elszéledjenek.”
 
Ennek a legendának írója vagy kora sem ismeretesek. Szembeötlő benne az, hogy Istvánt állandóan királynak nevezi. Aki a felkelés idején csupán fejedelem volt még. Szembeötlő, hogy a „lázadók” dühét a király személye ellen irányulónak állítja. „Hogy egyebet elhallgassak” - mondja egyhelyütt, sokatsejtetően. Legyünk őszinték. Ilyen meggyanusító kitételeket azok szoktak használni, akik nagyon szeretnének valakit megrágalmazni, - de már nem tudják, hogy mit hozzanak fel ellene. Bizony megmondotta volna ő, szívesen, az „egyebet” is. Ha tudta volna! - „Bölcs” cselekedetnek minősíti Istvánnak amaz elhatározását, hogy a „lázadóktól” elvett dolgokat mind egyházi célokra adományozta. – „Később országnagyjainak kérelmére hozá azt a határozatot, hogy csak tizedet adjanak abból, amit bírnak vala.”... Meg fogjuk látni alább, kicsodák - micsodák voltak ezek az „országnagyok.”…
 
Következnék egy szintén ősrégi krónikának híradása. Ez Hartvik püspöknek „Szent István élete” című munkája. Érdy János dr. magyar fordításában. A dunántúli „lázadásra” vonatkozó rész így hangzik:
„Amint pedig István, atyjának elhunyta után, még ifju, a főurak és a nép jóváhagyásából föllépett az atyjától reászállott uralkodásra. Nagyobb buzgósággal kezdé az igazság igéjét terjeszteni, ki ámbár ifjusága virágjában vala, mégis nem szívét nyelven, hanem nyelvét hordozta szívében. A szentírásról, melyben nagyon gyönyörködik, meg nem feledkezvén, a tanácsot és igazságot tartá szemei előtt Salamon ama mondásaként: oktatást hallván, a bölcs öregbiti tudományát és az értelmes birandja a kormányt. Azért mint Isten parancsolatainak hü sáfárja, azt kezdé elmélkedése tárgyává tenni: miként bírhatna alattvalóit az egy Isten tiszteletére. De mivel megfontolá, hogy ez a szomszéd nemzetekkel való szövetkezés nélkül nem volna kivihető, a pannoniai ország egyébként is a szent ifja akaratától függvén: a külső tartományok népeivel híven megtartandó békességre lépett, hogy a kereszténység zsenge ültetvénye körüli föltételét annál biztosabb sikerre1 bírja biztosítani. Azonban a minden jóságnak ellensége, az irigy
És gonosz ördög, hogy Krisztus szolgájának e szándokát felforgatná, belháborut támasztott ellene, mivel viselkedésére a pogány nép nyakát a keresztény hit igájába vetni nem akarván, oda törekedett, hogy magát igazgatóival együtt uralkodása alól kivonja. Mert kezdék városit pusztítni, örökségét rontani, birtokát ragadozni, szolgáit öldösni, és hogy többet ne említsek, őt magát is gunnyal bosszantani. És midőn kárhozatos utjukról eltérni nem akarnának, nem is szűnnének meg dühösködni, maga a vezér, az örök hatalomban bizakodva, Márton püspök, Isten kedveltjének és Szent György mártírnak zászlója alatt kelt ki számos seregével a pártoskodók dühének legyőzésére. Azalatt azon várost szállák meg, mely Veszprémnek hivatik; az gunyolására vala kikoholva, hogy tartománybeli köztanakodás helyén telepednének meg, honnan a többi védvár elfoglalására annál könnyebben indulhassanak. Ő pedig Isten kegyelme vezérletével kikelt ellenük és ez a hitben, amazok egyedül fegyvereikben bizakodva, mindkét részről viaskodának. Kik mindnyájan a diadalmas kereszt jelének ótalmával, Isten anyjának, szűz Máriának érdemei által, Isten kedveltje Márton püspöknek és Szent György mártir zásztója alatt, vezéreik elestével nemsokára szolgálatja alá hajtattak és megkeresztelkedvén, miután a buzgó papoktól üdvösséges oktatást nyertek volna, az egy Isten tiszteletére kényszeríttettek. Végre meggyőzvén a pártosokat, kik részint elestek, részint elfogatván, megkötöztettek, a diadalmas vezér felekezetével elnyeré a győzedelem jutalmát. Azért az elfoglalt birtokokról, telkekről és majorokról bölcsen intézkedett; nem mint hajdan Saul, ki Amelech megyőztével az Ur tilalmának ellenére kiválasztá a zsákmány jobb részét: hanem mivel Pannonia Szt. Márton püspök születésével dicsekszik, a Krisztushoz hiv indulatu férfiu pedig ellenségein, miként már mondatott, annak érdemei által győzedelmeskedik, jószágaikból saját szükségére semmit meg nem tartott; ő, miután az Isten kegyeltjeivel tanácskozott vala, a szent püspök telke mellett azon helyen, mely szent hegynek mondatik, hol Szent Márton, míg Pannoniában lakott, ájtatosságul helyet jelöli ki magának, annak neve alatt monostort kezde építeni, azt birtokkal, jövedelemmel és minden bőséggel meggazdagitá s azoknak, kiken közbenjártával diadalmat nyere, tizedelésével püspökséghez hasonló méltóságra emelvén a tized megadását minden joszágukból oly szigoruan parancsolá, hogy ha kinek tíz gyermeke lenne, minden tizedik magzatát a szent Márton kolostorának adná.”
 
Látjuk, Hartvik püspök már a szomszéd nemzetekkel valószövetkezés szükséges voltát hangoztatja, Istvánt Pannónia egyeduralkodójaként említi. A szomszéd nemzetek fogalmával is jó lesz, mielőbb tisztába jönni. A szomszéd nemzetek alatt mindig és mindenben csupán egyet kell látni; t.i. a németet. Mert a többiekkel - nem volt baja a magyarnak. Sem azoknak ő vele. Koppány szabadságharcát Hartvik is a fejedelmi uralom megdöntésére irányuló mozgalomnak látja és hirdeti. Hartvik a pannonhalmi monostor építésének kezdését tévesen tulajdonítja Istvánnak. Az ő írásából tudjuk meg, hogy a Koppány-népét legyűrt német hadvezérek a legyőzöttek „tizedelésével” is emelték a győzedelmes nap dicsőségét. Amiről a többi krónikák mélységesen hallgatnak. De amit bízvást elhitetünk, látván a Koppány tetemének felnégyeltetését. Valamint a más országokban ilyen alkalmakkor elkövetett kegyetlenségeket. Amikről viszont Hartvik nem szól ...
 
Időszerinti sorrendben most nevezetes embernek a krónikáját kellene idézem: Anonymusét. Ő azonban nem említi ezt az eseményt. Utódja és történészkollégája Kézai Simon szintén fukarkodik e részben. „Koppány megöletése után István ezt meg ezt tette.” Pont. Semmi egyéb, ami a Koppány kérdést illetné...
 
Következnék ezek után a Márk krónikája, más néven a Bécsi Képes Krónika. Amelyik. állítólag, Nagy Lajos király uralkodása idején íródott volna. Amelyik azonban csak a XVIII. században, Mária Terézia uralkodása idején került napvilágra a bécsi császári levéltár homályából. Vagyis akkor és ott, illetőleg onnan, amikor és ahonnan gyors egymásutánban jutottak a nyilvánosság elé: az Anonymus Gesta Hungarorumja; a Kézai Simon krónikája; a Márk krónikája; a Turóczi János krónikája; a híres „Halotti Beszéd”; meg még egyebek.
 
Mondom, gyanus előttem ez a bőséges krónikaszüret. Egyazon helyen, egyazon időben, egyaránt a magyarok multját feszegetve. És gyanusak előttem ennek a bőséges szüretnek szőllőfürtjei. Így a Bécsi Képes is. A gyanu azonban még nem bizonyíték. Azért hadd álljon itt a Bécsi Képes Krónikának, más néven a Márk krónikájának az a része, amelyik a dunántuli „felkelésről” emlékezik meg:
„Bejött Venczellin is Bavariából, tudniillik Wasserburgból, ki Szent István királlyal Koppány vezért a Somogyban megölte; mert azon nap a sereg kapitánya volt. Ettől származik a Ják, nemzetség.”
 
23. pont:
 
„Azon napokban jött be Hont és Pázmán is, kik szent István királyt a Garan vizében német szokás szerint karddal körülövezték. Ezek nemzetségének neve neveiktől nem különbözik. Geicsa vezér tehát és fia szent István király ezen grófok s még inkább Isten segítségében bízva, némely lázadókat a fegyver rettentésével, másokat jószántokból térítették a keresztségre. S ezeket a grófokat mind Geicsa vezér, mind fia szolgálataikért széles és bő örökséggel ajándékozta meg, mint ez most nyilván megtetszik. Kik is idő folytával házasságok által a magyarok közé keveredtek. Ezek tanácsából és segélyével állíttatott király a magyarok fölébe és taszíttatott szolgaságra sok nemes magyar, ki Koppány vezérhez ragaszkodott és a keresztséget s keresztény hitet megvetette. Mert azon dolgok közben azt ítélték nemesebbnek, aki hamarább csatlakozott a Krisztus hitéhez.”
 
36. pont:
 
„Szent István király már jókor ifjuságában dicső háborut viselt Koppány vitéz és hatalmas vezér ellen. Vala pedig Koppány Tar Zirind fia, ki még szent István király atyja Geicsa vezér idejében viseli vala a vezérséget. Geicsa vezér halála után pedig Koppány szent István király anyjával vérfertőző házasságra lépni, szent Istvánt megölni és birodalmát a maga hatalma alá akará vetni. Vala pedig ő a Somogyság vezére. Szent István király pedig, összehíván előkelőit, szent Márton hitvalló közbenjárása által az isteni irgalom segedelméért esedezik, azután pedig összegyűjtvén seregét, ellensége elébe vonula és a Garan vize mellett övezték fel elsőben karddal, holott is két fejedelmet tőn testvérivé, Hontot és Pázmánt; egész serege fejéve és verérévé pedig német nemzetbeli vendégét Venczellint tevé. Ütközetre kerülvén a dolog, mind a két fél soká és erősen harcola, de az isteni irgalmasság segítségével szent István vezér dicsőséges győzedelmet nyere. Azon ütközetben Venczellin vezér Koppány vezért megölte és szent István akkori vezértől igen bő jótéttel jutalmaztatott meg. Magát Koppányt pedig szent István négy felé vágatá; egyészét az esztergomi, másikát a veszprémi, harmadikát a győri kapuba, negyedét Erdélybe küldé. Szent István azután fogadását, melyet akkor tett vala, híven teljesítette; mert elrendelte, hogy a Koppány vezér tartományában lakni egész nép gyermekeiből, gabonájából és barmaiból örökre tizedet adjon szent Márton monostorának. Az említett Venezellin nemzette azután Radit, Radi nemzette Miskát, Miska nemzette Koppányt és Mártont.
 
Ebből a Bécsi Képesből több érdekes adat bontakozik ki. Így nevezetesen:
először az, hogy a Koppány név voltaképen csak ettől kezdve szerepel a krónikákban. Igaz, hogy említi azt - futólag - a Kézai krónikája is. Tekintve azonban, hogy az is, a Képes is – egyazon
műhelyből kerültek elő, nem nagy bizodalommal nézem megállapításaikat.
 
másodszor az, hogy a Koppány „vérfertőző” házassági szándékáról való megemlékezés szintén itt említtetik először. Miért lett volna a Géza fejedelemnek már huszonöt-huszonhat év óta sírban pihenő első feleségével való ez a házasság vérfertőző, azt a Képes nem mondja. Én sem feszegetem tovább.
 

harmadszor: „Ezek nemzetségének neve neveiktől nem különbözik.” Már mint hogy a Hunt és Pázmán lovagok neve. Mit akar a Bécsi Képes ezzel jelezni? Mi légyen értelme ennek a rejtélyes mondásnak? Nem tudom. Csupán sejtem, hogy valamiféle összefüggés van közötte és a Hunt

 

lovagot ábrázoló képnek zászlóján és pajzsán látható címerkép között. Amely címerkép egy kutyafejet ábrázol. „Ein Hund” – mint a német mondja.
 
negyedszer: a Képes megállapítása szerint a régi magyarok a Ritterek tanácsából és segélyével kaptak volna királyságot. Ezt sem tudom elhinni. Inkább azt látom, hogy a pápának koronaküldése - amely egyékbént semmi összefüggésben nem volt a Koppány-féle szabadságharc dolgával - igen ügyes sakkhúzás volt a császár ellenében.
 
ötödször: megállapítja a Képes, hogy „régente az volt a nemesebb, aki hamarább csatlakozott a Krisztus hitéhez”. A magyar tehát nagyon hátramaradott volt nemesség dolgában. Meglássuk.
 
hatodszor: olvashatjuk, hagy Koppány - micsoda gonosz lélek lehetett! - még azon is jártatta eszét, hogy Istvánt, a fejedelmet - megölje! . . . Igazán borzasztó ember! Az a Koppány t.i.
 
hetedszer: olvashatjuk, hogy István fejedelem volt az a kegyetlen vérengző ember, aki Koppány holttestét négyfelé vágatta, városkapukra kiaggattatta. István volt. Nehogy valaki a német Rittereket merészelje ezzel megvádolni! Nem ők voltak. István volt!
 
Folytathatnám. A Képesnek minden egyes mondásába belekapaszkodhatnék. De nem teszem. Kár lenne a dologért. Nem ajánlhatom azonban eléggé figyelmébe az illetékes köröknek, hogy a Bécsi Képest is, az ő többi bécsi kortársát is, még egyszer vegyék szigorú vizsgálat alá! Nem tudom elhinni, hogy meglepő eredményre ne jussanak. Ha én, mint laikus ember, meg tudtam állapítani, hogy az Anonymus ismert munkája XVIII. századbeli átdolgozás és hogy a Halotti Beszéd ugyanakkora koholmány, nem hiszem, hogy a hozzáértő tudomány a többiek gyanus származását ne állapítaná meg. A vizsgálódások során nem lesz nehéz a hamisításokat végzett kezek felismerése sem. Én - részemről - már tisztában vagyok velük.
 
Következnék a sorban az úgynevezett Budai Krónika. Amelyik szintén foglalkozik a tuladunai magyarok „lázadásával”. Sajnálom, de - nem idézhetek belőle. Nem pedig ezért, mert én - mi tagadás benne - ama hiányos műveltségű magyarok közé tartózom, akik nem tudnak latinul. Aminthogy nem tudnak görögül sem, héberül sem. Belátom hibámat. Nem helyes éntőlem, hogy a krónikások dolgába avatkozom. Ahogyan megláttam azt, hogy a magyar krónikák nem a magyar nemzet krónikái, illett volna észrevennem, hogy nálunk a krónikák csupán tudományos célokra íródnak. Meg kellett volna szívlelnem, hogy annak az előkelő angol tudósnak megállapítása, amely szerint: „minden nemzetnek legszebb bibliája az ő nemzeti történelme”; hogy ez a kijelentés nem vonatkoztatható a magyar nemzetre is. Más különben hogyan írhatta volna Marczali Henrik (aki márcsak eléggé illetékes efféle dolgokban) az ő egyik munkájában (Magyar történelmi kutforrások az Árpádok korában) ezeket: „A görög és ószláv szöveget lefordítottam, a latin szövegeknél erre nem volt szükség. Hisz a latin nyelv beható ismerete nélkül magyar történettel tudományosan foglalkozni lehetetlen”.
 
Bocsánatot kell kérnem. Hogy a latin nyelv „beható” ismerete nélkül ilyen feladatra vállalkozni merészeltem. Sőt: a latin nyelvnek minden ismerete nélkül mertem azt megtenni; Botlásomban csak az vigasztal, hogy eféle hiányos képzettségű magyarok már nagyon sokan vagyunk. Meg, hogy a számunk napról-napra nagyobbodik. Nemcsak. Hanem azt is látni szeretnénk végre, milyen lehet az az igazi magyar történelem? A latin tudomány dacára.
 
Ezt a Budai Krónikát az első magyar könyvnyomtató mester, Hess András uram, nyomatta ki. Igazságos Mátyás királyunk uralkodása idején, Budán, 1473-ban. Fraknói Vilmos történettudósunk írja, a Krónikához készült előtanulmányában: „A német nyomdász fölismerte a magyar ember kiváló érdeklődését nemzete multja, az ősök dicső tettei iránt. Azért arra határozta el magát, hogy Magyarország történelmét bocsátja közre, a mesékbe burkolt őskortól az uralkodó királyig.”
Tehát: a német nyomdász már akkor fölismerte azt, amit a magyar történelemírás még ma sem képes fölismerni. Meg vagyok győzve egyébként, hogy ha a Budai Krónika szintén a császári levéltárból bujt volna elő - már régen le lenne fordítva magyar nyelvre.
 
Marczali Henrik írja, a Budai Krónika nyomán (Szilágyi S.-féle Magyar Nemzeti Történelem), hogy a Koppány leverésére indult német hadseregben „ott volt a győzelem legbiztosabb záloga gyanánt a királyi jelvény, szent Móricz vértanúnak, a thébai légió tisztjének lándzsája, melybe egy szeg volt erősítve Krisztus keresztfájáról.”
Ezt a lándzsát István, még mint magyar trónörökös, nászajándékba kapta - volna a német császártól, mikor feleségül vette a bajor Gizellát. „Később a lengyelek azt állították” - írja Marczali - „hogy gneseni utazása alkalmával Boleszlónak adta (A császár t.i.(I. Ottó). De ez világos koholás, épp úgy, mint Boleszló akkori királysága.” (I. kötet 235. lap.) Németországi krónikák meg azt állítják, hogy az úgynevezett szent lándzsa III. Ottó császár későbbi, római utazásainál is sokat szerepelt. „Nach Martin. Gallus (pag. 61.) gab Otto der III.dem Boleslaus einen Nagel aus dem Kreuz Christi und die Lanze des heiligen Mauritius, Boleslaus dafür ibm einen Arm des heiligen Adalbert.” (Ranke-Jahrbücher des deutschen Reichs, Zweiter Band pag. 114.) Majd lejebb az 1001. év római eseményei között, megint: „Drei Tage dauerte die Belagerung. Schon will Otto sich mit seiner Mannschaft durchschlagen, und schon stellt Berward sich mit der heiligen Lanze an ihre Spitze, als die Feinde ihren Sinn ándern. . .
Még lejebb, III. Ottó halála után, mikor holttetemének kísérői, hazafelé menet, Pollingumban átadják Henrik bajor hercegnek a császári jelvényeket: „nur die heilige Lanze hatte Heribert heimlich an sich genommen...
Mi az igazság ebben a lándzsahistóriában, szintén kevéssé érdekel bennünket. Én csupán jelezni akarom vele, mennyire igazak és megbízhatóak a „történelmi kútforrások.” Azért mégis sajnálom, hogy sem ezt, sem a dubnici, sem a pozsonyi krónikáknak Koppányra vonatkozó híradásait nem közölhetem. (Ha vannak ugyanis bennük ilyen híradások.) Mert ezek sincsenek még hazai nyelvre lefordítva. Az én hiányos tudásom meg nem ér fel a latin, a görög, a héber történelmi magaslatokra. Az én tudásom csupán magyar tudás.
Említenem kellene a Turóczi János krónikáját. Mint állítólag szintén Mátyás király korabeli munkát. Csakhogy. Ez is Bécsből, a császári levéltárból került elő. Ez is Mária Terézia uralkodása idején. Csodálatosképen, ennek dacára, ez sincs még magyarra lefordítva. Aminek azonban megvan a magyarázata. Dümmler Ernő bajor krónikás írja ugyanis „Kaiser Otto der Grosse” című munkájában: „az 1358-ban készült Bécsi Képes krónika, nemkülönben a 15. század második felében Thwrocz János tollából kikerült krónika, mely a Bécsi Képes Krónikának szószerint való lemásolása, ugyannyira, hogy mint önálló munka nem is jöhet figyelembe. Örülök, hogy a Némettől megtudtam ennyit. Most már értem, hogy az előkelő származás dacára miért nem magvar még ma sem ez a magyar krónika. Hogy annyira hasonlítanak egymásra? T. i. a Bécsi Képes, meg a Turóczi?. . . Ne feledjük - egy és ugyanabból a műhelyből kerültek ki. Azonban. Száz szónak is egy a vége: nem sokat veszítünk vele, hogy én Turóczit idézni nem tudom. Hiszen idéztem a Bécsi Képest !. . .
 
Nem akarom most jellemezni, milyen viszonyok és körülmények között indult meg a bécsi császári levéltárból, a XVIII. század közepe táján, az ugynevezett magyar történelmi munkák közreadása. Csupán azt kell megállapítanom, hogy ezek egyike, a gyanus származásu Bécsi Képes krónika, a maga fertőző hatásában mekkora kutmérgezést okozott. Itt Magyarországon. A XIX. század elejével szépen megindult magyar történetírás berkeiben. Lássunk evégből néhány ujabbkori magyar krónikát. Figyeljük meg rajtuk a Bécsi Képesnek – körmeit . . .
 
Fessler: Geschichtedreyer Kőnige der Ungarn ausdem Árpádentamme.
Istvánra vonatkozólag írja:
„István nagybátyja, Kupa, Somogy fejedelme, egyébként nagy pogány, hiába igyekezett házasságra lépni Gézának még mindig szép özvegyével. Akinek bírásával a Pannónia feletti uralmat vélte elérhetőnek. És akinek fiával együtt a keresztény vallást is kiküszöbölhetőnek hitte. Nem igen bízott azonban, hogy mesterkedései eredményesek lesznek. Azoknak az élére állott tehát, akik már régen irigykedve és haraggal nézték Géza és István hatalmának folytonos növekedését, meg az udvarnál élő idegenek szerencséjét és fényes életét. És akiket eddig is csak egy vitéz és hatalmas vezetőnek hiánya tartott vissza a merészebb vállalkozásoktól. Az elégedetlen csapatai gyorsan szaporodtak, mert Kupa a lázadás zászlóját a szabadságnak és az ősi kultusz megvédésének jelszavaival bontotta ki. A legvagyonosabb és leghatalmasabb magyarok sorakoztak ez alá a zászló alá. Hogy megvívják a vadságnak és a babonának azt az utolsó háborúját. Azonban a keresztnek hűséges hivői is tömegesen siettek a Garam vizéhez, hogy István köré seregeljenek. Isten és fejedelmük igazának védelmére. Kupa gyülevész népe több volt. Ők azonban az ájtatosságban és a hitükben rejlő erő folytán - erősebbeknek tudták magukat. Hogy a győzelembe vetett hit soraikban még szilárdabb legyen a fejedelem sátra előtt zsoltárok éneklése mellett, buzgó szertartásokkal kereszt és egy megszentelt lándzsa állíttattak fel; maga a táborhely pedig a papok által Isten válogatott harcosainak gyülekező helyévé szenteltetett. A csapatok indulása előtt ünnepséget tartottak, hogy a katonák a mindenhatónak erős támogatásáról legyenek meggyőződve. Ehhez az ünnepséghez a fejedelem, a vezérek és a legénység három napi böjtöléssel, ébrenléttel és imádkozással készültek elő. Miközben a szerzetesek a kereszténység legnagyobb megvédelmezőjének, szt. György lovagnak hőstetteit adták elő (ismertették). Képen volt ábrázolva a sárkánnyal való küzdelme, amelyik éppen egy szüzet készül fölfalni. Ez a kép Krisztus egyházának győzelmét jelképezte az őt gonoszul üldöző pogánysággal szemben; az egész táborban körül hordozták, közben pedig hangosan dicsőíttettek azok a győzedelmek, melyeket Constantin, Justinián, Maurusz császárok, és Clodovig király ennek a szentnek segítségével a hitetlenek fölött arattak. A harcosok előtt ezenkívül, ezeknek lelki épülése végett, felolvastattak a pannoniai szent Márton utján megnyilatkozott isteni csodák, Sulpicius Severus szellemes és kenetteljes előadásában s az ő buzgósága Galliában a bálványimádók ellen. Az ünnepség Péter és Pál napján lett megtartva. Istvánt német szokás szerint lovagi karddal és hadi övvel öveztek fel; a csapatok zászlói egyházi imádságok közben szenteltettek fel. A tábor előtt, egy dombon fent, állott az oltár. Az ünnepi szentmisét Domonkos szerzetes tartotta, kit a fejedelem Esztergom érsekének és Pannonia prímásának szemelt volt ki. A kard és az öv megszenteltettek. Evangélium után Hunt és Paznan grófok Istvánnal együtt az oltár elé járultak s a kardot és az övet átvették a szerzetes kezeiből. Credo után a magyarok fejedelme elmondotta a Hiszekegyet és Hunt ezután felövezte őt az övvel. Pázmán pedig lovaggá ütötte őt, az Istennek nevében, szűz Máriának, szent Györgynek és, minden szenteknek tiszteletére. Majd átadta néki a kardot, hogy megvédné azzal Pannóniát és a vallást. István, imigyen felvértezve, az evangéliumra és a zászlókra fogadta meg a Mindenhatónak, kinek kegyelme szent Márton könyörgése révén feltétlenül neki fogja juttatni a vallásnak itteni és külföldi ellenségei fölötti győzedelmet,- hogy a somogyi föld mindenféle jövedelmének tizedeit örök időkre a pannóniai szent hegyen álló apátságnak fogja adományozni. Erre megáldozott. A derék csapatok örömmel hallották jámbor bizakodásának ezt a fogadalmát, ame1y csakhamar őket is lelkesítette, amikor a Te Deum fensége közben lengeni látták a megszentelt zászlókat. Amelyeken Szent Györgynek és Szent Mártonnak Gizella kezei által hímzett nevei ragyogtak.
 
„Közben Kupa a Duna tulfelén tüzzel-vassal pusztította a németek és a kereszténységhez pártolt magyarok jószágait. Legszörnyűségesebben pedig a fejedelem falvait és városait. Éppen Veszprémet zárta volt körül, amikor István a maga hadait a Dunán átvezette, hogy a hittetleneket az ő bűnözésükben feltartóztassa és megbüntesse. Palota előtt volt a találkozás. István csak kettő között választhatott: vagy gyorsan visszavonul, vagy azonnal megütközik. Ő bízva csapatai vitézségében, ezt az utóbbit választotta. A szász Hermannra bízták a jobbszárnynak, Tannbergi Tibold grófra a balszárnynak vezérletét. Középen állott a bajor Venczellin, mint főhadvezér. A hátvéd parancsnokai voltak: San Severino gróf, Wolfger és hamburgi (hennebergi) Hederich. Tábori jelszavuk volt: Mária. Harci kiáltásuk: Istenért és vallásunkért! István megforgatta feje fölött a lándzsát, a papok megáldották a csapatokat, győzelemre buzdítván azokat és a mennybéli üdvösséget tárván eléjük. A harci kürt meg szólalt, Hermann parancsot kapott, hogy támadjon. A gyilkos tusakodás sokáig maradt eldöntetlen. A hivők bátorsága már-már prédájává vált a pogányok dühének. Ekkor Tannberg csapatával rácsapott az ellenség jobbszárnyára és kardja iszonya öldöklést vitt végbe a lázadók között. Kupa most arra merészkedett, hogy a bosszúállók közepét támadja meg. Ő volt azonban az első, aki Venczellin csapásai alatt elesett. A bajor sietve vágatta le Kupa fejét és a hitetleneknek elrettentéséül egy lándzsa végére tűzette azt. Az örömmámorban úszó győztesek higgadt vitézségét a hitetlenek kétségbeesett dühe már nem bírta legyűrni. Hiába próbálkoztak meg azok a hadi rendnek (a harcvonalnak) visszaállításával. Legbátrabbjaik a halálban kerestek menedéket. Legnagyobb részük a fogságot választotta. A vagyonosabbak és előkelőbbek futással mentették életüket. István megtiltotta, hogy azokat üldözzék. A kötelességeikhez való visszatérésüknek, a pogányságtól való elszakadásuknak szabad elhatározása ne szenvedjenek csorbát. A fejedelem akaratának ez a megnyilatkozási módja nagyobb hatással volt reájuk, mint a saját romlásuk. Sorsukat egyébkent - ha további ellentállásra merészeltek volna gondulni, - előre láthatták Kupa sorsában. Akinek holttestét a fejedelem négyfelé vágatta. A négy darabot pedig Esztergomba. Veszprémbe, Győrbe. Gyulafehérvárra küldette. Aho1 azok hirnökök kiabálása közben a varosok kapuira lettek kiszögezve. „Ez lesz a sorsa Pannoniában minden pogánynak!” - kiabálták a hírnökök. Voltak sokan, gyöngelelküek, akik helytelenítették ezt a dolgot. Némelyek még a fejedelemnek is szemébe mondották, hogy azt méltatlannak tartják egy keresztény fejedelem nemességéhez. De megnyugodtak, mikor István kijelentette, hogy egy holttestnek felnégyeltetése emberbaráti és Istennek tetsző cselekedet akkor, amikor ezáltal polgárháború kerülhető el, vagy az, hogy száz lázadót kelljen legyilkolni.
 
Az egész sümegi föld, az elesetteknek és a foglyoknak minden birtoka és jószága el lettek kobozva. Ám nem avégből, hogy vele a fiscust gyarapítsák; sem nem azért, hogy vele a vezérek és a katonák jutalmaztassanak. Mint inkább avégből, hogy azokból templomokat építsenek, püspökségeket, apátságokat alapítsanak és azoknak általuk megélhetését biztosítsák. István ugyanis erősen hitte, hogy az az állam a leggazdagabb, amelyik a minden állami közösség céljának (T.i. az Egyháznak) legfőbb és legszükségesebb eszközeiben soha el nem apadó kinccsel bír és soha sem lesz meggyőzhetetlen harcosok híjjával, amíg egyházi berendezései népében táplálni és erősíteni fogják a vallásos érzületet. Ez a hit az akkori korszellemben gyökerezett. István tettei is ennek feleltek meg. Amikkel a korszellem helyes voltát iparkodott bizonyítani. Az ujabbi idők szűk látókörű állambölcsesége a régiek hitét igyekszik megtagadni. Őrületében azonban meg fog semmisülni, kicsinyes létének fenntartási költségeit nem bírja majd megszerezni: küzdeni fog és elbukik. Mert harcosainak lelkeibe az istentelenségnek zord buvóhelyeiről, a megszentségtelenített oltárok felöl a hitbéli bátorságnak lángja nem fog többé sugározni. Az általa istenített Egyszeregy pedig vezéreit is, zsoldosait is gyávákká, hűtlenekké fogja tenni . . .”
 
Íme: a szókimondásáról híres Fessler már csak üres jelszavaknak tudja és hiszi azt, hogy Koppány a lázadás zászlóját a szabadság és az ősi kultúra megvédése végett bontotta ki.
 
Az egész leíráson egyébként erősen meglátszik, hogy maga Fessler is pap volt valamikor. A Koppány krónikája végén odaragasztott kirohanásféle a XIII. század vége felé s a XIX. század elején lábra kapott úgynevezett „szabadszellem” tanaira vonatkozik. Amikoron Fessler élt és irt volt. Fesslernek vagy egyéb kútforrások is állottak rendelkezésére, amiket nem nevez meg, vagy - igen élénk fantáziával dolgozott. . .
 

 
Óra
 
Számláló
Indulás: 2008-11-28
 
Törökszentmiklós

Cmertm98db4.jpg

 
Látogatottság
free counters
 

Nyakunkon a Karácsony, ajándékozz születési horoszkópot barátaidnak, ismerõseidnek.Nagyon szép ajándék! Várlak, kattints    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Gigágá! Márton napján is gyertek a Mesetárba! Nemcsak libát, de kacsát is kaptok! Játsszatok velünk!    *****    A Nintendo a Nintendo Music-kal megint valami kiváló dolgot hozott létre! Alaposan nagyító alá vettem, az eredmény itt.    *****    Leanderek, Parfümök, Olajok, és Szépségápolási termékek! Használd a LEVI10 kupont és kapj 10% kedvezményt!Megnyitottunk    *****    Megjelent a Nintendo saját gyártású órája, a Nintendo Sound Clock Alarmo! Ha kíváncsi vagy, mit tud, itt olvashatsz róla    *****    Megnyílt a webáruházunk! Parfümök, Szépségápolási termékek, Olajok mind egy helyen! Nyitási akciók, siess mert limitált!    *****    Az általam legjobbnak vélt sportanimék listája itt olvasható. Top 10 Sportanime az Anime Odyssey-n!    *****    Pont ITT Pont MOST! Pont NEKED! Már fejlesztés alatt is szebbnél szebb képek! Ha gondolod gyere less be!    *****    Megnyílt a webáruházunk! NYITÁSI AKCIÓK! Tusfürdõ+Fogkrém+Sampon+Izzadásgátló+multifunkcionális balzsam most csak 4.490!    *****    Új mese a Mesetárban! Téged is vár, gyere bátran!    *****    Veterán anime rajongók egyik kedvence a Vadmacska kommandó. Retrospektív cikket olvashatsz róla az Anime Odyssey blogban    *****    Parfümök, Olajok, Párologtatók mind egy weboldalon! Siess mert nyitási AKCIÓNK nem sokáig tart! Nagy kedvezmények várnak    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Aki érdeklõdik a horoszkópja után, az nem kíváncsi, hanem intelligens. Rendeld meg most és én segítek az értelmezésben!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött + napi agymenések és bölcseletek    *****    KARATE OKTATÁS *** kicsiknek és nagyoknak *** Budapest I. II. XII.kerületekben +36 70 779-55-77    *****    Augusztus 26-án Kutyák Világnapja! Gyertek a Mesetárba, és ünnepeljétek kutyás színezõkkel! Vau-vau!    *****    A horoszkóp elemzésed utáni érdeklõdés, nem kíváncsiság hanem intelligencia. Rendeld meg és nem fogod megbánni. Katt!!!