HETEDIK KÖNYV

Osztozkodás a kereit népen. Az öldöklésből Ong kán megmenekül, de Kori-szübecsi, a najman előőrs nem ismeri meg és megöli. Gürbeszü, a najman fejedelem anyja levágatja Ong kán fejét, s elhozatja, hogy halotti áldozatot mutassanak be előtte. Fia, Tajang kán, a najman fejedelem meg akarja támadni a mongolokat. Szövetségre szándékozik ellenük lépni az önggüt fejedelemmel, az azonban elhárítja a szövetséget, és üzenetet küld Dzsingisz kánnak. Dzsingisz kán hadirendbe szedi seregét, megszervezi az első ezredeket meg a testőrséget, s megindul a najmanok ellen. A mongol sereg 1204 nyarán felvonul a Szaari pusztában, széthúzódik az egész pusztán, s minden ember öt tábortüzet gyújt éjszakára. A najman előőrsöket sikerül megtéveszteni, híradásuk nyomán Tajang kán meg akar hátrálni, de mégis elszánja magát, hogy szembeszáll a mongolokkal. Felderítőit azonban a mongolok visszakergetik. Dzsamuka a najmanok oldalán áll, előbb uszítja őket, majd Dzsingisz kán vitézeinek túlzó magasztalásával kétségbeesésbe kergeti Tajang kánt, aki seregeivel egyre feljebb vonul a hegyre. A nagy csata a najmanok pusztulásával végződik. Dzsamuka szövetségesei Dzsingisz kánhoz pártolnak. Győzelem a merkitek felett.

(186) Imigyen leverte, kirabolta és szanaszét-osztotta a kereit népet. A Szuldusz-nembeli Takaj-baaturnak szolgálataiért száz dzsirgint adott.
Azután Dzsingisz kán így intézkedett. Ong kán öccsének, Dzsaka-gambunak két lánya volt; az idősebbet, Ibaka-bekit megtartotta Dzsingisz kán magának, a fiatalabbat, Szorkaktani-bekit Tolujnak adta. Ezért megkegyelmezett Dzsaka-gambunak, s nem hagyta, hogy kirabolják, hanem alattvalóival, örökös szolgáival együttmaradhatott, csorbítatlanul, hogy ő legyen az egyik kocsirúd.
(187) Aztán Dzsingisz kán még így rendelkezett. Badajnak és Kisliknek adom szolgálataikért Ong kán aranyos jurtáját, úgy ahogy az abban lakott, aranyos kupáit, serlegeit meg edényeit, az azokat gondozó emberekkel együtt. Az ongkodzsit-kereitek legyenek a testőreik. Legyen joguk tegezt viselni, inni az áldomás-serlegből, és hadd élvezzék a darkan-jogokat ivadékaik ivadékainak végezetéig. Sűrű ellenségre ha kell törniök' s ha zsákmányt ejtenek, amit zsákmányoltak, legyen az övék. Vadon vadjaira ha vadásznak, amit elejtenek, legyen az övék. Aztán Dzsingisz kán még így rendelkezett. Hála azoknak a szolgálatoknak, amelyeket életemben nekem Badaj meg Kislik tett, és mert az örök Ég pártfogásába fogadott, levertem a kereit népet, s magas trónra jutottam. Később, akik az ivadékok ivadékainak végezetéig trónomra ülnek, mind, mind gondoljanak azokra, akik nekem ilyen szolgálatokat tettek.
A kereit népet leigázták, maguk közt szétosztották úgy, hogy mindenkinek jutott belőlük bőven. A tümen-tübegeneken is megosztoztak, mindenki annyit vett belőlük magának, amennyi csak kellett. Még egy napig sem tartott, és az olon-dongkajit népet teljesen szétszedték. Csak a véres hadiruhákat zsákmányoló dzsirgin vitézeket nem tudták úgy szétosztani maguk között, hogy mindenkinek jutott volna belőlük. Dzsingisz kán miután a kereit népet így teljesen megsemmisítette, a telet Abdzsia-ködegerben telelte át.
(188) Ong kán és Szenggüm, csupasz életüket mentve, kijutottak a gyűrűből. Szomjúságtól gyötörve Ong kán oda akart menni Didik-szakal Nekün nevű vizéhez, ekkor azonban a najman előőrsbe, Kori-szübecsibe botlott. Kori-szübecsi elfogta Ong kánt, s bár az mondta, hogy Ong kán, de a najman nem ismerte, hát nem hitt neki, s nyomban megölte. Szenggüm nem jött Didik-szakal Nekün nevű vizéhez, hanem attól jól eltávolodott, s a Csölbe jutott. Mikor vizet keresett, vadlovakra bukkant, amelyeket legyek gyötörtek. Szenggüm leszállt a lováról, és lesbe állt. Szenggüm lovát Kököcsüre, a lovászra bízta, fogja meg. Kököcsü, a lovász a paripát kötőféken elvezette, majd visszafelé kezdett nyargalni. A felesége így szólt: Amikor

Színaranyba öltöztetett,
Szád ízes étkekkel tömte,

Kököcsüm volt a neved! Kánodat, Szenggümöt, hogy tudod így elárulni és cserbenhagyni! Felesége megállt, s ottmaradt. Kököcsü erre így szólt: Biztosan azt gondolod, hogy megszerzed magadnak Szenggümöt, mint férfit. E szavakra így válaszolt a felesége: Ezzel azt mondtad nekem: Asszonyember - kutyapofájú. Add ide legalább aranyserlegét, hadd merjen magának vizet, hogy igyék. Erre Kököcsü, a lovász ezt mondta: Fogd az aranyserlegét. Hátradobta, és elügetett. Így hát eljött Kököcsü, a lovász. Amikor megérkezett Dzsingisz kánhoz, így szólt: Megjöttem, és Szenggümöt így meg így a pusztaságban hagytam. Ezután mindent, amit egymással beszéltek, tövéről hegyére elmondott. Erre Dzsingisz kán így rendelkezett. A feleséget megjutalmazom, de Kököcsü törvényes kánját elárulva jött ide, az ilyen emberben ugyan ki bízhat meg most, amikor csatlakozni akar hozzám. Szólt, és kivégeztette, holttestét meg kidobatta a szemétre.
(189) A najman Tajang kán anyja, Gürbeszü így szólt: Ong kán régi idők nagy kánja volt. Hozzátok ide a fejét! Ha csakugyan ő az, áldozni fogunk neki. Erre Kori-szübecsihez követet küldött, az levágta a fejet, és elküldte neki. Tajang megismerte, letette egy fehér nemeztakaróra. Menyeivel elvégeztette a menyek halotti szertartását, áldomást rendelt, és megszólaltatta a kobzokat. Ekkor csészét vett kezébe, és áldozott. Amint így bemutatták az áldozatot, a fej elvigyorodott. Vigyorgott! - kiáltott Tajang kán, és széttiporta a fejet. Erre Kökszeü-szabrak így szólt: Egy halott fejedelemnek levágtátok a fejét, idehoztátok, utána meg darabokra zúztátok. Micsoda eljárás ez! Kutyáink ugatása vésztjóslóra fordult. Inancsa-bilge kán ezt mondta:

Asszonyom ifjú még,
Ámde jó magam
Agg vagyok immár.
Varázslattal értem el, hogy
Végre ez a Tajang
Valahogy megszületett.
Hej, te sikeretlen,
Hitvány fiam, fiacskám,
Ócsárolt szegény népemet
Ó, jaj, vajon tudod-é majd
Óvni és kormányozni?

Baljós ugatással ugatnak most a kutyák. Fejedelemasszonyunknak, Gürbeszünek kemény a törvénye; kánom, gyarló Tajang, te meg gyenge vagy. Solymászaton, vadászaton kívül nincs másra gondod, nincs is más erényed. Ezt beszélik rólad.
Erre Tajang kán így válaszolt: Azt mondják, valahol ott keleten él egy maroknyi mongol. Ezek az emberek Ong kánt, régi nagy ősök sarját puzdráikkal megrettentették, megugrasztották, s halálát okozták. Csak nem akarnak ezek most kánok lenni? Az égen ám legyen két fényes égitest, a nap meg a hold, és csakugyan van is nap meg hold, de a földön két kán hogyan lehetne? Gyerünk, s azt a néhány mongolt hozzuk csak ide. Erre anyja, Gürbeszü így válaszolt: Ugyan mit kezdenénk velük? A mongoloknak rossz a szaguk, mocskos a ruhájuk. Innen mesze távol élnek. Csak maradjanak ott! De talán ide lehetne hozatni nemes menyeiket, lányaikat, megmosatjuk a kezüket, és talán rájuk bízhatjuk teheneink, juhaink fejését. Erre Tajang kán így szólt: Ha meg így van, akkor mi baj van ezekkel? Menjünk hát a mongolokhoz, és szedjük el tegzeiket!
(190) E szavakra Kökszeü-szabrak így válaszolt: De fennhéjázóan beszéltek ti! Ó gyarló kán, vajon helyes a viselkedésed? Bújjatok el! Tajang Kökszeü-szabrak figyelmeztetése ellenére elküldte Torbi-tas nevű követét az önggüt Alakus-digit-kurihoz, ezzel az üzenettel: Azt mondják, valahol keleten él egy maroknyi mongol. Légy a jobbszárny, én innen harapófogóba szorítom őket; elszedjük a maroknyi mongol tegzeit. E szavakra így válaszolt Alakus-digit-kuri: Nem tehetem, hogy jobbszárnyad legyek. Miután ezt megüzente, Alakus-digit-kuri Jukunan nevű követe útján ezt az üzenetet küldte Dzsingisz kánhoz: A najman Tajang kán megindult, hogy elvegye a tegzedet. Azt üzente nekem, legyek a jobbszárnya, de én nem vállaltam. Azért küldöm ezt a figyelmeztetést, ha megjön, nehogy elrabolja tegzedet. Ezt üzente. Dzsingisz kán ekkor éppen a Temeen pusztán vadászott, és már bekerítette Tülkin-cseütöt, amikor megérkezett Alakus-digit-kuri követe, Jukunan az üzenettel. A hírre még a vadászat alatt elkezdték megbeszélni, mitévők legyenek. Ekkor többen ezt mondták: Paripáink soványak, mit csináljunk hát most? Amint így tanakodtak, megszólalt Otcsigin-nojan: Micsoda kifogás az, hogy a paripák soványak? Az én paripáim kövérek! Mikor ilyen hírt hallunk, hogy maradhatnánk veszteg! Belgütej-jojan megszólalt: Ha, míg él az ember, elveszi tegzét az ellenség, mi haszna van abból, hogy életben marad? Nem az a jó a férfinak, ki megszületett, ha egyszer meghal, tegzével, nyilával együtt nyugodjék teteme? A najman nép fennhéjázóan beszél, mert országa nagy, népe sok. Fogjuk hencegő szavukon, gyerünk ellenük! Hát nehéz-e elvenni tegzüket? Ha odamegyünk, tömérdek ménesük nem áll-e meg hirtelen, s nem marad-e hátra? Palota-jurtájuk üresen nem marad-e hátra? Tömérdek népük, hogy életét mentse, nem hág-e a dombokra? És mi tűrjük, hogy ily fennhéjázóan beszéljenek? Hogy maradhatnánk veszteg? Kapjunk lóra, ez a legokosabb!
(191) Dzsingisz kán helyeselte Belgütej-nojan szavait, abbahagyta a vadászatot, s felkerekedett Abdzsika-kötegertől, és a Kalka folyó mellett Or-nuu közelében fekvő Keltegej-kadánál táborozott le. Embereit megszámláltatta, és ezresével ezredekbe osztotta, majd kinevezte az ezredeseket, a századosokat meg a tizedeseket. Kinevezte a cserbiket is. Ezt a hat cserbit nevezte ki: Dodaj-cserbi, Dokulku-cserbi, Ögele-cserbi, Tolun-cserbi, Bucsaran-cserbi, Szüjketü-cserbi. Miután végzett azzal, hogy az ezreket ezredekbe, a százakat századokba, a tizeket tizedekbe ossza, kiválasztott magának nyolcvan éjszakai és hetven nappali testőrt. A testőröket úgy választotta ki, hogy közéjük állította az ezredek és századok parancsnokainak fiait és öccseit, valamint a közrendű emberek fiait és öccseit, azokat, akik ügyesek és szép termetűek voltak. Azután így rendelkezett: Megbízom Arkaj-kaszart, válasszon magának vitézeket, legyen az ezredesük. Háború idején álljanak hadirendbe, s előttem harcoljanak. Béke idején legyenek nappali testőreim. És még ezt mondta: A hetven nappali őrnek Ögöle-cserbi legyen a parancsnoka, de az Kudusz-kalcsannal egyetértésben járjon el.
(192) Aztán Dzsingisz kán így rendelkezett. A tegzesek, a nappali testőrök, a szakácsok, az ajtónállók, a lovászok, amint nappali szolgálatukat elvégezték, napnyugta előtt adják át helyüket az éjszakai őröknek, menjenek ki paripájukhoz éjszakai pihenőre. Az éjszakai őrök őket felváltva álljanak szolgálatba, s éjszaka a jurta körül foglalják el helyüket, és álljanak az ajtóhoz. A tegzesek meg a nappali őrök, másnap, amikor levesünket esszük, jelentkezzenek az éjszakai őröknél, és a tegzesek, a nappali őrök, a szakácsok, az ajtónállók, ki-ki sorjában, lépjen szolgálatba, s foglalja el a helyét. Három éjjel, három nap tartó szolgálati idejüket befejezve három éjszakát töltsenek együtt pihenéssel, majd váltsák fel őket, legyenek megint éjszakai őrök, s foglalják el helyüket éjszakára a jurta körül. Így szólt a rendelkezés. Miután ily módon megalakította az ezredeket, kinevezte a cserbiket, szolgálatba állította testőreit, a nyolcvan éjszakai őrt meg a hetven nappali őrt, kiválasztotta Arkaj-kaszarnak a vitézeket, a Kalka folyó melletti Or-nuu közelében levő Keltegej-kadától megindult lovasaival a najman nép ellen.
(193) A patkány-év (1204) nyarának első havában, tizenhatodikán, a telihold napján megszentelte a zászlókat és elindult. A Kerülen folyó mentén felfelé haladt, s előreküldte Dzsebét meg Kubilajt. Amikor a Szaari pusztára értek, a najmanok felderítői ott voltak már a Kangkar-kan csúcsán. Felderítőinkkel egymást ide-oda űzték. Felderítőinktől a najman felderítők elragadtak egy fehér lovat egy ócskanyereggel. Amikor a najman felderítők elfogták a lovat, egymás közt arra jutottak, hogy a mongolok paripái soványak. A mieink, mikor megérkeztek a Szaari pusztára, megálltak, és megbeszélték, mitévők legyenek. Ekkor Dodaj-cserbi ezt a javaslatot tette Dzsingisz kánnak: Mi biz kevesen vagyunk, de meg azonkívül hogy kevesen vagyunk, elcsigázódva is jöttünk meg. Itt, ahol most megálltunk, táborozzunk le úgy, hogy az egész Szaari pusztát ellepjük, amíg paripáink jóllaknak. Minden ember, aki csak él, gyújtson öt különböző helyen tábortüzet, hogy a tábortüzekkel megrettentsük az ellenséget. Azt mondják, a najmanok sokan vannak. De azt is mondják, hogy a kánjuk gyáva fickó, aki jurtájából még nem tette ki a lábát. Amíg a tábortüzekkel őket az egyik kétségből a másikba sodorjuk, paripáink meghíznak. Paripáinkat meghízlalva a najman felderítőket megtámadjuk, megverjük, s arra kényszerítjük, hogy térjenek vissza a derékhadhoz. Ekkor az általános kavarodásban megkezdenénk a harcot. Helyes volna ez? A javaslatot helyesnek találta Dzsingisz kán, és elrendelte: hirdessék ki a parancsot a katonáknak, és azonnal gyújtsanak tábortüzeket. Ily módon letáboroztak, a Szaari pusztát teljesen ellepték, és aki csak élt, öt különböző helyen tábortüzet gyújtott. Éjszaka a najman felderítők, mikor a Kangkar-kan csúcsáról meglátták a rengeteg tábortüzet az éjszakában, ezt mondták: Hát nem azt beszélték, hogy csak kevesen vannak a mongolok? Több a tábortüzük, mint csillag az égen! Tajang kánnak megküldötték már az ócska nyerges fehér lovat, de most megüzenték: A mongol csapatok letáboroztak úgy, hogy a Szaari pusztát egészen ellepték. Mintha minden nap többen lennének! Több a tábortüzük, mint csillag az égen.
(194) Tajang kán a Kangkaj hegység mellett, a Kacsir-uszun vizénél tartózkodott, amikor a felderítők híradását megkapta. Amint eljutott hozzá a hír, ezt az üzenetet küldte fiának, Gücsülük kánnak: Azt mondják, a mongolok paripái soványak, de több a tábortüzük, mint csillag az égen. Sokan vannak a mongolok. Ha most egyszer ölre megyünk velük, nyilván nehéz lesz majd elszakadni tőlük. Ha már szembekerültünk velük, merész szemük sem rebben ezeknek,

Feldühödt arcuk ha átdöfjük is,
Fekete vérük ha kiomlik is -
Vakmerő, szilaj mongolokkal
Vajon szabad-e szembeszállnunk?

Azt mondják, soványak a mongolok paripái. Népünket az Altajon át visszavonjuk, csapatainkat rendbeszedjük. Őket magunk után csalogatjuk, míg csak nem érünk az Altaj déli oldalához, közben kutyák módjára vissza-visszafordulunk, s beléjük marunk. Ami paripáink kövérek, hasukat leapasztjuk, a mongolok paripáit tönkrecsigázzuk, a végén szembefordítjuk velük seregünket. Ezt üzente.
E szavakra Gücsülük kán így válaszolt: Már megint ez a vénasszony Tajang! Inába szállt a bátorsága, ezért beszél így! Honnan volnának sokan a mongolok? Hiszen a mongolok többsége Dzsamukával együtt itt van nálunk. Ez a vénasszony Tajang,

Hová egy terhes nő elvánszorog,
Ha vizelnie kell - ő addig sem ér el.
Keréknyire megnőtt tulok hová eljut
Kint a legelőn - ő addig se merészkedik.

Biztosan inába szállt a bátorsága, azért üzenget nekem ilyeneket! Apjának a követekkel ezt a vérig sértő, porig alázó üzenetet küldte. Mikor közölték Tajang kánnal, hogy vénasszonyhoz hasonlítva gyalázták, ezt felelte: Az erős és büszke Gücsülük kán az életre-halálra szóló küzdelem napján büszkeségét csak szegre ne akassza! Ha egyszer birokra keltünk már, bizony nehéz lesz egymástól elszakadnunk.
E szavakra Kori-szübecsi, magasrangú nemesúr, aki Tajang kán alatt szolgált, így válaszolt: Atyád, Inancsa-bilge kán egyenrangú ellenségnek férfi hátát, paripa farát soha nem mutatta. Kora reggel van csak, miért hagyott cserben a bátorságod? Ha tudtuk volna, hogy ennyire gyáva vagy, elhoztuk volna anyádat, Gürbeszüt: asszony létére helyesebb lett volna rábízni a sereg vezetését. Jaj neked, hogy Kökszeü-szabrakon elhatalmasodott az öregség. Seregeinkben meglazult a fegyelem. A mongoloknak eljött a végzettől kijelölt órájuk. Vége mindennek! Gyatra Tajang, tehetetlen mihaszna vagy! Szólt, megrázta puzdráját, s elvágtatott.
(195) Tajang kán erre haragra gerjedt, s így szólt: Halandó élet, szenvedésre ítélt test, mindenkinél egy és ugyanaz. Ha így van, harcoljunk hát! Elindult Kacsir-uszun vizétől, végighaladt a Tamir folyó mentén lefelé, átkelt az Orhon folyón. Amikor a Naku-kun keleti szegélye mellett elhaladt, s a Csakir-mauthoz ért, meglátták Dzsingisz kán felderítői, és nyomban jelentették: Jönnek a najmanok! Amikor Dzsingisz kánnal közölték a hírt, az így szólt: Soknál a több, kevésnél a kevesebb káros. Majd támadásba lendült, s elűzte felderítőiket. Hadirendbe szedte a sereget, s megállapodtak, hogy karakana-bozótalakulatban vonulnak fel, tóállásban állnak fel, és fúrótaktikával harcolnak. Ezekután Dzsingisz kán maga állt az előretolt csapatok élére, Kaszarra bízta a derékhad vezetését, Otcsigin-nojanra hagyta a vezetéklovak gondját. A najmanok visszahúzódtak Csakir-mauttól, s Naku-kuntól délre, a hegy szegélyénél foglalták el állásaikat. Ekkor felderítőink a najman felderítőket üldözőbe vették, s egészen addig kergették őket, míg azok a Naku-kun déli oldalán a derékhadhoz vissza nem tértek. Tajang kán csak nézte, amint egész hazáig üldözték őket. Dzsamuka, aki szintén hadra kelt, és együtt jött a najmanokkal, éppen ott volt mellette. Tajang kán erre megkérdezte Dzsamukát: Mifélék azok ott, akik olyanok minta farkasok, melyek a birkákat a karámig hajszolják? Mifélék ezek az emberek, akik e hajszában erre közelednek? Dzsamuka így válaszolt: Temüdzsin andám négy ebet emberhússal etet, láncra verve szokta tartani őket. Ők azok, akik felderítőinket üldözve közelednek felénk. A négy eb az;

Vastag réz a homlokuk,
Véső a pofájuk,
Vékony ár a nyelvük,
Vasból van a szívük.
Éles kard az ostoruk,
Ételük dér, paripájuk szél.
Ezek öldöklés napján
Emberhússal élnek.
Elindulnak megütközni:
Emberhúst visznek
Ezek az útra.

Láncukról szabadulva most örülnek, mert nincs gát útjukban, tajtékozva tartanak erre. Hogy ki ez a négy eb? Dzsebe meg Kubilaj, Dzselme meg Szübeetej. Erre Tajang kán így szólt: Jobb, ha ezektől a gonoszoktól kissé távolabb húzódunk. Szólt, hátrább húzódott, s a hegyen vonult állásba. Mikor Tajang kán meglátta, hogy mögöttük vidáman fickándozva, bekerítő mozdulatokkal közelednek megint mások, megkérdezte Dzsamukát: Kik azok ott, akik - mint ahogy a reggel szabadjára eresztett csikók, miután megszopták anyjukat - csikók módjára körbenyargalják anyjukat? Miért közelednek így felénk bekerítő mozdulatokkal? Dzsamuka így válaszolt: Ezek

Vágtatva rohannak lándzsás férfiakra,
Vadul verik őket,
Véres ruhájukat elragadozzák.
Kardos férfiakat üldözőbe vesznek,
Kegyetlenül leöldösik őket,
Élelmüket, vagyonukat
Elszedik tőlük.

Uruut és mangkut a nevük. Hát nem örülnek ezek most, hogy vígan ugrálva erre tarthatnak? Ekkor Tajang kán így szólt: Ha már így van, jobb, ha ezektől a gonoszoktól kissé távolabb húzódunk, szólt, s még hátrább, a hegyre kapaszkodott, ott ütötte fel állásait. Tajang kán ezután megkérdezte Dzsamukát: Ki az ott, az élen, zsákmányra éhes

Sasként vijjogva
Serege élén ki közeleg?

Dzsamuka így válaszolt: Az, aki ott jön, Temüdzsin, az én andám.

Testén sehol sincs
Rés, annyi sem, hogy
Réz árral átdöfhetnéd,
Vagy annyi hely, hogy átszúrhatnád
Vasból való varrótűvel.

Temüdzsin, az andám úgy közeleg erre, tajtékozva, mint zsákmányra éhező sas. Nem látjátok? Najman bajtársak, azt mondtátok, hogy ha megpillantjátok a mongolokat, nem hagyjátok meg nekik még a gida lábán a bőrt sem! Hát most nézzetek oda! E szavakra Tajang kán így szólt: Ez bizony rettenetes, gyerünk feljebb a hegyre, ott foglaljunk állást. Szólt, s feljebb kapaszkodott a hegyre, és ott foglalt állást. Tajang kán megint megkérdezte Dzsamukától: Ki az, aki ott mögöttük a sűrű tömegben erre közeledik? Dzsamuka válaszolt: Höelün anya egyik fiát emberhúson nevelte,

Három öl a termete,
Három éves jószág kevés félfogára.
Háromrét páncél a testi ruhája,
Három bikát böködve közeledik.
Mérgében a puzdrásokat mind lenyeli,
Még csak meg se kottyan neki.
Egy embert ha lenyel szőröstül, bőröstül,
Ettől még csak éhesebb lesz.
Haragra gerjedve
Ha angkua-nyilát kilövi:
Hegy túlsó felén állókat
Húsz embert, nem tizet, nyila felnyársal.
Ellenség ha szemben áll véle:
Ellövi rájuk kejbür-nyilát,
Puszta túlsó végén álljanak bár,
Pattan az íj s felfűzi őket.
Keményen ha íját felajzza,
Kilencszáz ölnyire küldi nyilát;
Ő ha íját megfeszíti,
Ötszáz ölnyire száll el a vessző.
Senki emberfia
Sem fogható hozzá:
Sárkánykígyó anyától
Sarjadott bizony ő.

Dzsocsi-kaszar a neve. Itt van, ez ő. Erre Tajang kán így szólt: Ha már így van, igyekezzünk magasabbra a hegyen, kapaszkodjunk feljebb. Szólt, és feljebb kapaszkodtak a hegyen, ott foglaltak állást. Tajang kán megint megkérdezte Dzsamukától: Ki az, aki mögöttük erre tart? Dzsamuka így válaszol: Az ott Höelün anya legkisebb fia, neve Otcsigin, a rest. Korán fekszik, későn kel.

Háboroghat az ég, nem késik,
Háborúból el nem maradhat.

Tajang kán erre így szólt: Ha így van, gyerünk a hegy ormára.
(196) Dzsamuka Tajang kánnak e szavakat elmondta, majd a najmanoktól elvált, s különment. Dzsingisz kánnak jelentést küldött, ebben ezt üzente: Mondd meg az andának, Tajang kán szavaimra fejét vesztette, s rémülten menekült felfelé a magaslatra. Megöltem a számmal, ijedtében felkapaszkodott a hegyre. Anda, légy résen. Felmentek a hegyre, úgy látszik, nincs bátorságuk szembeszállni véled. Ami engem illet, otthagytam a najmanokat. Ezt üzente. A nap leáldozott, és besötétedett. Dzsingisz kán a Naku-kun hegyét körülvette, hadirendbe állott, és úgy töltötte az éjszakát. Éjszaka a najmanok fel akartak kerekedni, hogy elmeneküljenek, egymás hegyén-hátán szorongtak, de a Nakuról leestek, és együtt, összezúzott tagokkal a mélybe zuhantak. Egymáshoz szorulva, sorjában úgy haltak meg, s ott feküdtek mind, mint kidöntött fatörzsek. Másnap reggel Dzsingisz kán Tajang kánt tönkreverte, s elfogta. Gücsülük kán, aki külön tartózkodott, néhányadmagával kitört a gyűrűből, és elvonult. Emikor utolérték, a Tamirnál elsáncolta magát. Kerektáborában azonban nem tudta magát tartani, felkerekedett hát, és tovább menekült.
Dzsingisz kán a najmanok népét az Altaj hegység déli oldalán hát leverte, és a magáéhoz csatolta. A dzsadaranok, a kataginok, a szaldzsiutok, a dörbenek, a tajcsiutok, az onggiratok és mások, akik Dzsamukával voltak, ekkor szintén megadták magukat. Tajang anyját, Gürbeszüt Dzsingisz kán magához hozatta, és így szólt hozzá: Azt mondtad, büdösek a mongolok, no nem? Hát akkor minek jöttél ide? Szólt Dzsingisz kán, és birtokba vette.
(197) Ugyanebben a patkány-évben, ősszel a Karadal-hudzsaurnál Dzsingisz kán megütközött a merkit Toktoa-bekivel, visszaszorította a Szaari pusztára, elrabolta tőle egész népét, országát. Toktoa fiaival, Kuduval és Csilaunnal néhány ember kíséretében csupasz életét mentve elmenekült. Amikor a merkit népet így leigázta, a huasz-merkit Dajir-uszun magához vette leányát, Kulan-katunt, hogy Dzsingisz kánnak felajánlja. Amint elindult, útközben katonák feltartóztatták. Ekkor összetalálkozott a Baarin-nembeli Naja-nojannal. Dajir-uszun ezt mondta neki: Lányommal Dzsingisz kánhoz megyek, hogy felajánljam őt neki. Erre Naja-nojan így szólt: Lányodat vigyük ketten. Szólt, és feltartóztatta őt. Amikor feltartóztatta, ezt mondta: Dajir-uszun, ha egyedül mégy, útközben a katonák - ebben a zavaros időben - téged biztosan nem hagynak életben, de a lányod is bajba kerülhet. Három nap és három éjjel nem engedte őket tovább. Ezután Naja-nojan magához vette Kulan-kadunt is, Dajir-uszunt is, és elvitte mindkettőjüket Dzsingisz kánhoz. Ekkor Dzsingisz kán így szólt: Naja, hogy merted feltartóztatni őket? Nagy haragra gerjedt, és így szólt: Majd szigorúan, pontosan kihallgatjuk őt, s ítéletet mondunk felette. Amikor ki akarták hallgatni, Kulan-kadun megszólalt. Najaa azt mondta: Dzsingisz kán előkelő nemese vagyok, vigyük együtt a lányodat a kánhoz, mert útközben a katonák kellemetlenkedhetnek. Erre visszatartott. Ha történetesen nem Najaával találkoztunk volna össze, hanem más katonával, nem kerültünk-e volna nagy bajba? Alighanem szerencsénk volt, hogy összetalálkoztunk Najaával. Most, amíg kihallgatják Najaát, a kán kegyeskedjék engem, minden tagomat, melyet az Ég rendeléséből születésemkor szüleimtől nyertem, megvizsgálni. Amikor Najaát kihallgatták, ezt mondta: A kánon kívül nincs másra tekintetem. Idegen népnek széparcú lányára, asszonyára, jófarú paripára ha bukkanok, az mind a káné. Most is erre gondolok. Ha gondolatom más volna, mint ez, akkor inkább haljak meg. Dzsingisz kán helyeselte Kulan-kadun szavait, s még aznap, mikor tüzetesen megvizsgálta, kiderült, hogy pontosan úgy van minden, ahogy azt Kulan-kadun mondotta. Erre Dzsingisz kán Kulan-kadunt kegyeibe fogadta, s megszerette. Mivel Najaa szavai igazaknak bizonyultak, megdicsérte őt, és kegyeibe fogadta. Mint igaz szavú embernek, fontos megbízatást adott neki.

NYOLCADIK KÖNYV

A merkitek egy részének lázadása: legyőzetésük. Elmenekült fejedelmük, Toktoa szövetkezik a najman Gücsülükkel, de elesik; a szövetség széthull. A törzstáborban maradt merkitek fellázadnak; őket is leverik. Szübeetejt Dzsingisz kán Toktoa fiainak üldözésére küldi. Dzsamukát népének szétzüllése után öt kísérő bajtársa fogolyként elviszi Dzsingisz kánhoz, ő azonban a hűtlen híveket kivégezteti. Végső leszámolás Dzsamukával. Kívánsága szerint megölik, de vérét nem veszik, és magaslaton temetik el. Nagygyűlés az Onon forrásánál: kitűzik a kilenclábú fehér jakfarkos zászlót, Dzsingisz kánt káni címmel ruházzák fel, aki ekkor kezdi meg a legfontosabb főméltóságok betöltését és hűséges embereinek a megjutalmazását. Ekkor kapja Mukali a gujang címet, és ekkor nevezi ki kilencvenöt ezredesét. Sigi-kutuku tiszte a meghódított népek szétosztása a család tagjai között, ugyanolyan részt kap ő is, mint a vér szerint való testvérek; az ő feladata a bíráskodás ellátása, a "Kék könyv" vezetése. Mönglik és Boorcsu korábbi érdemeinek felsorolása és kitüntetésük. Mukali kitüntetése. Korcsi érdemeinek dicsérete; kitüntetése. Dzsürcsedej érdemeinek felsorolása; jutalmul megkapja feleségül Ibaka-bekit.

(198) Amikor Dzsingisz kán a merkit népet kirabolta, Toktoa-beki legidősebb fiának, Kudunak a feleségei, Tügej és Döregene közül az egyiket, Döregenét akkor Ögödej kánnak adta. A merkitek fele népe kivágta magát, és a Tajkalon eltorlaszolta magát. Erre Dzsingisz kán parancsot adott, parancsnoknak kinevezte Szorkan-sira fiát, Csimbajt, s meghagyta neki, hogy a balszárny csapataival támadja meg a magukat eltorlaszolt merkiteket. Toktoát, aki fiaival, Kuduval és Csilaunnal néhány ember kíséretében puszta bőrét mentve kitört, Dzsingisz kán vette üldözőbe, majd az Altajtól délre megállapodott telelni.
Az ökör-év (1205) tavaszán átkelt az Alajon, és megindult. Ekkor a najman Gücsülün kán, miután népét elvesztette, s kitörése után csak néhány embere maradt, a merkit Toktoával szövetségre lépett; az Erdisz mellett Bukdurma forrásánál egyesültek, és seregeiket rendbeszedték. Amikor Dzsingisz kán megérkezett, harcba bocsátkoztak. Toktoát egy eltévedt nyíl eltalálta, és elesett. Holttestét fiai nem tudták eltemetni, tetemét sem voltak képesek magukkal vinni, levágták hát a fejét, és azt vitték magukkal. A najmanok meg a merkitek azonban egyesült erővel sem bírták tovább a harcot, s menekülve elvonultak. Az Erdiszen átkelve legtöbbjük belezuhant a folyóba, és belefulladt a vízbe. A najmanok és merkitek, azok a kevesek, akik kievickéltek a folyóból, az Erdiszen való átkelés után szétváltak, és külön-külön elvonultak. A najman Gücsülük kán, az ujgurok és karlukok földjét érintve, a szartaulok földjén, a Csuj folyó mellett élő kara-kidatok uralkodójához, Gür kánhoz ment. A merkit Toktoa fiai, Kudu, Kal és Csilaun vezetésével a merkitek a kanglinokat és a kimcsautokat érintve távoztak. Ezután Dzsingisz kán visszafordult, átkelt az Alajon, és a törzstáborban telepedett le. Csimbaj a Tajkal torlaszában magukat eltorlaszolt merkiteket megadásra kényszerítette. A merkitekről úgy rendelkezett Dzsingisz kán, hogy a kiirtandókat kiirtatta, akik megmaradtak, azokat katonáival kiraboltatta. Azután a merkitek, akik korábban megadták magukat, újra fellázadtak, hogy kitörjenek a törzstáborból, de a törzstáborban levő szolgáink leverték őket. Dzsingisz kán erre így rendelkezett: Azt akartam, maradjanak együtt, egy csoportban, mégis fellázadtak. Ezért a merkiteket utolsó emberig más- és máshová szétosztotta.
(199) Ugyanebben az ökör-évben (1205) Dzsingisz kán parancsot adott ki, melyben meghagyta, hogy Szübeetej, a vastaligás Toktoa fiait, Kudut, Kalt, Csilaunt meg a többieket vegye üldözőbe. Mikor Dzsingisz kán Szübeetejnek kiadta a parancsot, követ útján tudomására hozta ezeket:
Toktoa fiait, Kudut, Kalt, Csialunt meg a többit mentükben megriasztottuk, majd kölcsönös lövöldözés után úgy mentek tova, mint lasszóval nyakán a vadló, nyíllal testében a szarvas. Ha szárnyuk nő, s az égre felrepülnek, Szübeetej, te akkor szongor-sólyommá válsz, ugye felrepülsz, hogy elfogjad őket? Ha mormotákká válnak, a körmükkel ásva a földbe bújnak, te ásó leszel, utánuk ásol, és ugye nyomukat követve megkeresed őket? Ha halakká változnak, s a Tenggisz tóba belebújnak, Szübeetej, te leszel a halász-háló, és ugye kifogod őket? Most azután, amikor elküldelek, magas hágókon haladsz majd át, széles folyókon fogsz átkelni. Gondold meg, hosszú az út, mely előtted áll. Sereged tartaléklovait addig kíméld, míg meg nem soványodtak, útravaló élelmeddel addig takarékoskodj, míg el nem fogyott. Ha már soványak a lovak, kímélheted őket, az mit sem ér. Ha élelmed már elfogyott, takarékoskodhatsz, az mit sem ér. Utatokon sok lesz a vad. Előrelátásból ne engedd, hogy a legénység a vonulás alatt a vadakra támadjon, és mérték nélkül hajtóvadászatra menjen. Ha hajtóvadászatot rendeztek, hogy a legénység úti élelmét kiegészítsétek és kíméljétek, vadásszatok mértékkel. Máskor mint a rendes vadászaton, ne engedd, hogy a legénység a farmatringot a nyereghez csatolja. Menet közben a kantárt nem szabad felrakni, a ló száját szabadon kell hagyni. Ha így rendelkezel, menetelés közben a legénység hogy tudna vágtázni? Ha egyszer kiadtad a parancsot, a parancs megszegőit el kell fogni, és meg kell csapatni. Akik parancsainkat megszegték, közülük azokat, akikről érdemes tudomást szereznünk, küldjétek hozzánk. A többit, akikről nem érdemes tudomást vennünk, azokat mind ott a helyszínen nyomban fejezzétek le.

Túl a folyón, ha elváltok,
Tovább is így vonuljatok.
Túl a hegyeken, ha elszakadtok,
Ti másra ne gondoljatok.

Ha az örökkévaló Ég erőtöket megnöveli, és Toktoa fiait kezetekbe kaparintjátok, felesleges őket hozzám küldeni. Mindjárt ott végezzétek ki őket. Így szólt a parancs. Azután meg ezt mondta Dzsingisz kán Szübeetejnek: Amikor téged erre a hadjáratra elküldelek, azért teszem, mert mikor még fiatal voltam, a három merkit közül az udujitok a Burkan-kaldunk háromszor megkerülve engem rettegésbe ejtettek. És most újra megesküdtem: Ennek a halálos ellenségnek eredj utána a magas csúcsára, a mély fenekére is. Szólt, és meghagyta, üldözze őket véges-végig. Vastaligát kovácsoltatott számára, és az ökör-évben (1205) elküldte a hadjáratra ezekkel a szavakkal: Amikor mégy, s arra gondolsz, hogy bár rejtve vagyunk, mégis mintha szemed előtt volnánk, bár távol vagyunk, mégis mintha közeledben volnánk, akkor a magas Ég is pártfogásába vesz. Így szólt a parancs.
(200) Mikor Dzsingisz kán a najmanokat és a merkiteket teljesen leverte, Dzsamuka, aki a najmanokkal tartott, elvesztette a népét, s öt kísérő bajtársával földönfutóvá vált. Felmentek a Tanglu hegyére, elejtettek egy vadkecskét, és megsütötték. Mikor evésre került a sor, Dzsamuka így szólt kísérő bajtársaihoz: Kinek a fiai ejtettek el ma vadkecskét, amelyet így eszegetnek? A vadkecske húsának fogyasztása közben Dzsamukát öt kísérő bajtársa megragadta, elfogta, és Dzsingisz kánhoz vitte. Dzsamuka, miután kísérő bajtársai elfogták, s idehozták, a kagán andának ezt üzente:

Fekete varjak
Fogtak maguknak
Karambaj-kacsát.
Közrendből valók,
Közönséges szolgák
Kezüket vakmerőn
Kánjukra emelték.
Kán andám ebben hogy tévedne?
Borzas, szürke egerészölyvek
Borcsin-kacsát fogtak maguknak.
Jurtám tájának cselédei
Józan eszüket elveszítve,
Fellázadtak uruk ellen,
Foglyul ejtettek engem -
Felséges andám hogy tévedne ebben?

Dzsamuka szavaira Dzsingisz kán így rendelkezett: Ezeket az embereket, kik kezet emeltek törvényes kánjukra, hogyan hagyjuk élni? Az ilyen emberek kinek kellenek barátnak? Ezeket az embereket, kik kezet emeltek törvényes kánjukra, ivadékaik ivadékáig irtsátok ki! Így rendelkezett. És Dzsamuka szeme láttára kivégeztette az embereket, akik rá kezet emeltek. Aztán így szólt Dzsingisz kán: Mondjátok meg Dzsamukának, most megint együtt vagyunk, legyünk bajtársak! Megegyeztünk, hogy az egyik kocsirúd leszünk egymásnak, de amikor így éltünk, te meggondoltad magadat, különváltál, és otthagytál engemet. Most egy helyben, együtt vagyunk: amit elfelejtettünk, juttassuk egymás eszébe, ami elszenderült, ébresszük fel újra.

Bár tőlem külön utakra tértél,
Boldog, áldott andám maradtál.
Bizony, vad öldöklés napján
Bensőd bánkódott, sajgott miattam.
Tőlem ha máshová mentél is,
Törődtél velem gyilkos csata napján,
Tüdőd, szíved sajgott miattam.

Hogy mikor? Amikor a kereit néppel a Kalakaldzsit homokpusztában küzdöttem, közölted velem, mit mondtál Ong kán atyának: ezt a szolgálatot te tetted nekem. Meg aztán amikor megizented nekem miheztartás végett, hogy a najman népet

Szóval gyötörted,
Szájjal gyilkoltad -

s kétségbe kergetted; ezt a szolgálatot is te tetted nekem.
(201) E szavakra Dzsamuka ezt mondta: Réges-régen, amikor kicsinyek voltunk, és a Korkonak-dzsuburban a kán andával egymásnak testvérséget fogadtunk, s együtt ettünk emészthetetlen ételeket, felejthetetlen szavakat váltottunk egymással, és ágyunkban mások elválasztottak egymástól,

Haránt acsarkodók
Haragot szítottak,
Oldalt ravaszkodók
Orvul belémdöftek,

és örökre elváltunk egymástól.

Fenekedő szavakat szóltunk,
Fájt ez nekem, - ha csak rágondoltam:
Fekete arcom bőrét lenyúzták.
Feléd se néztem,
Felséges kán andám
Forró arcát látni se bírtam - így éltem.
Parázs szavakat mondtunk párszor,
Piszkolódtunk, - ha csak rágondoltam:
Piros arcom bőrét lenyúzták.
Türelmes kán andám igaz arcát
Többé látni se bírtam - így éltem.

Most kán andám kegyes hozzám, és azt mondja, legyünk bajtársak! Amikor bajtársadnak kellett volna lennem, nem akartam a bajtársad lenni. Most már anda,

Féktelen népekre
Féket raktál,
Szomszédaid egy táborba
Szorítottad.

A fejedelmi trón neked jutott osztályrészül. Most, mikor már a földkerekség készen áll számodra, mi haszon lenne abból, ha bajtársadul szegődnék? Helyette csak álmodat kísérteném fekete éjszakában, fényes nappal szívedet gyötörném.

Tetű lennék gallérodban,
Tüske lennék nadrágodban.

Sok volt körülöttem a vénasszony. Mikor hűtlen lettem az andához, súlyos hibát követtem el. Most már ebben az életben, az andáéban meg az enyémben, hírem napkeltétől napnyugtáig eljutott. Anda, neked bölcs asszony az anyád, és te hősnek születtél; derék öcséid vannak, vitézeid, kísérő bajtársaid, hetvenhárom paripád lett. Anda, veled szemben alul maradtam. Én bizony kiskoromban szülők nélkül maradtam, nincsenek öcséim. Feleségem fecsegő, kísérő bajtársaim hűtlenek. Ezért maradtam alul az andával szemben, aki az Ég kegyeltje. Ha olyan kegyes vagy, anda, és gyorsan végzel velem, akkor nyugalmat szerzel szívednek. Amikor kegyesen megöletsz, anda, úgy öless meg, hogy vérem ne folyjék. Ha meghalok, és ott fekszem, tetememet helyeztesd magas helyre, ivadékaid ivadékainak végezetéig oltalmazni foglak téged, és áldásod leszek örökké. Rendkívüli, előkelő a származásom, de az andának, aki még előkelőbb származású, a védőszelleme legyőzött. Mondottam szavaim majd ne felejtsétek el, este és reggel idézzétek fel, és beszéljetek egymás között róla. Most pedig siessetek velem! Mikor ezt elmondta, szavaira Dzsingisz kán így válaszolt: Bár külön ment tőlem az én andám, és tele szájjal beszélt ellenem, de hogy életem ellen gonoszat forralt volna, nem hallottam soha. Olyan ember volt, akitől tanulni lehetett. És ő most nem lesz többé. Hogy megöljem őt, nem egyezik a sorsvetéssel. Nem illik, hogy alapos ok nélkül kárt tegyek életében. Nagytekintélyű ember ő. Talán mondjátok meg neki ezt az okot: Régen, amikor Dzsocsi-darmala meg Tajcsar nyájukat egymástól kölcsönösen elrabolták, akkor te, Dzsamuka anda ezért alattomban lázadást szítottál ellenem. Eljöttél, Dalan-baldzsutnál megütköztünk, és beszorítottál a Dzserene-kabcsijakba. Ugye te akkor engem megrettentettél? És most, mikor téged magam mellé vennélek bajtársul, nem vagy rá hajlandó. Mikor megkegyelmeznék életednek, kitérsz előle. Mondjátok meg neki ezt. És mondjátok meg neki ezt is: Úgy, ahogy kívánod, pusztulj el anélkül, hogy véredet ontanák. Aztán megparancsolta, végezzenek vele anélkül, hogy vére folynék! Ne dobjátok őt a puszta mezőre, temessétek el tisztességgel! Erre megölette Dzsamukát, holttestét eltemettette.
(202) Imigyen a nemez falú jurták népeit leigázván, a tigris-évben (1206) összegyűltek az Onon folyó forrásánál, kitűzték a kilenclábú fehér jakfarkas zászlót, és Dzsingisz kánt a kán címmel felruházták. Mukalinak a gujang címet szintén ekkor adták. Dzsebét is a najman Gücsülük üldözésére ekkor küldték hadba. A mongkoldzsin népet miután egészen rendbeszedte, Dzsingisz kán a következőképpen rendelkezett: Azokat, akik velem tartottak, hogy velem a birodalmat megalapítsák, az ezreket ezredekbe szedve, az ezredek parancsnokaivá teszem, és nekik elismerésemet fejezem ki. Ezredesekké ezeket nevezte ki: Mönglik atya, Boorcsu, Mukali-gujang, Korcsi, Ilügej, Dzsürcsedej, Kunan, Kubilaj, Dzselme, Tüge, Degej, Tolon, Önggür, Csülgetej, Borokul, Sigi-kutuku, Kücsü, Kököcsü, Korkoszun, Hüszün, Kujildar, Silukaj, Dzsetej, Takaj, Csakaan-koa, Alak, Szorkan-sira, Bulukan, Karacsar, Kökö-csosz, Szüjketü, Najaa, Dzsungsoj, Kücsügür, Bala, Oronartaj, Dajir, Müge, Budzsir, Mönggüür, Doloadaj, Bögen, Kudusz, Maral, Dzsebke, Jurukan, Kökö, Dzsebe, Udutaj, Bala-cserbi, Kete, Szübeetej, Möngkö-kaldzsa, Kurcsakusz, Geügi, Badaj, Kislik, Ketej, Csaurkaj, Onggiran, Tokon-temür, Megetü, Kadaan, Moroka, Dori-buka, Idukadaj, Sirakul, Davun, Tamacsi, Kauran, Alcsi, Tobszaka, Tungkujdaj, Tobuka, Adzsinaj, Tüjdeger, Szecsevür, Dzseder; Olar-güregen, a vő; Kinggijadaj; Buka-güregen, a vő; Kuril; Asik-güregen, a vő; Kadaj-güregen, a vő; Csigü-güregen, a vő; Alcsi-güregen, a vő; három ezred onggirat (parancsnokai); Butu-güregen, a vő; két ezred ikiresz (parancsnokai); az önggüt Alakus-digit-kuri, a vő; öt ezred önggüt (parancsnokai). Nem számítva az erdők népeit, a mongol nép ezredeseivé Dzsingisz kán kilencvenöt ezredest nevezett ki.
(203) Akiket a vőkkel együtt - rendelkezett tovább Dzsingisz kán - a kilencvenöt ezred parancsokaivá kineveztem, azokra ezredeket bíztam. Közülük azokat - rendelkezett Dzsingisz kán -, akik érdemeket szereztek, külön megjutalmazom. Mikor azt mondotta, hogy Boorcsu, Mukali meg a többi nemesúr jöjjön be, a jurtában Sigi-kutuku tartózkodott. Mikor Sigi-kutukunak azt mondta, hívd be őket, Sigi-kutuku így szólt: Boorcsu és Mukali kinél szereztek több érdemet, kinél szolgáltak jobban? Ha jutalmat osztasz, én csak nem szereztem kevesebb érdemet, csak nem szolgáltalak téged kevésbé?

Bölcsős koromtól kezdve
Büszke küszöböd rabja voltam.
Államon szakáll sem serkedt még,
Ám én máshová nem gondoltam.
Alfelem alá edényt raktak még:
Aranyküszöbödön éltem már akkor.
Míg számnál a szakáll ennyicskére nőtt meg,
Még hibás lépést egyszer se tettem.
Közeledben, hagytad, hogy feküdjem,
Kedves fiadként neveltél;
Engedted, hogy melletted feküdjem.
Édes öcsédként neveltél.

Nekem most milyen jutalmat adsz? E szavakra Dzsingisz Sigi-kutukuhoz így szólt: Hát nem vagy te az én hatodik öcsém? Neked, későn született öcsémnek a jutalma: Ugyanolyan részt kapj, amilyent az öccsök kapnak, továbbá érdemeid jutalmául kilenc bűnért ne bűnhődj. Így rendelkezett. Amikor az örökkévaló Ég pártfogásába fogadott, és az egész népet hatalmam alá hajtottam, te szem voltál a látásra, fül a hallásra. Oszd szét az egész népet, az anyának, nekünk öccsöknek, fiúknak, a népeket nevükön nevezve,

Nemez falú jurták
Nemzetségét külön kerítve,
Laposfa ajtós jurták
Lakóit szétválasztva.

Szavadat ne merje megmásítani senki! Így rendelkezett. Aztán megbízta Sigi-kutukut, bíráskodjék mindenki felett, az egész népben:

Ha tolvajt találsz, fenyítsd meg,
Hazugságot hozz napvilágra!

Ítéld halálra azokat, akik halált érdemelnek, fizettess váltságot azokkal, akik váltságfizetést érdemelnek. Azután az egész nép részekre osztását, a bíráskodási ügyeket írja be a Kék könyvbe, s foglalja könyvbe. És amit Sigi-kutuku velem egyetértésben meghatározott, s a Kék könyv fehér lapjain könyvbe foglalt, az ivadékok ivadékainak végezetéig meg ne másítsa senki! Azokat, akik megmásítják, meg kell büntetni. Így rendelkezett. Sigi-kutuku erre így szólt: egy későn született öccs, mint én, hogy kaphat egyenlő részt a többivel? Ha kegyes volnál, fejedelmi kegyként azt kérem, adj nekem embereket a vertfallal körülvett városokból. E szavakra így szólt: Te magad becsülted arra érdemesnek magadat, te intézkedj. Sigi-kutuku miután magát így megjutalmaztatta, kiment, behívta Boorcsut és Mukalit meg a többi nemesurat.
(204) Ekkor Dzsingisz kán megszólalt, és ezt mondta Mönglik atyának: Születni velem együtt születtél, felnőni velem együtt nőttél fel. Te szerencsés, áldott ember! Hányszor nem segítettél, hányszor nem óvtál engemet! Ezek közül például említem, mikor Ong kán atya meg Szenggüm anda cselből meghívtak, s én elindultam; útközben betértem Mönglik atya jurtájába éjszakára. Mönglik atya, ha te akkor nem intesz,

Lobogva buzgó vízbe,
Lángolva égő tűzbe

mentem volna. E szolgálatodra az imént is gondoltam, de az ivadékok ivadékainak végezetéig hogy lehetne róla megfeledkezni? Szolgálataidra gondolva, ezentúl itt lesz a helyed ebben a sarokban, és évente, havonta meghatározott ajándékot, fejedelmi jutalmat adok néked, és szolgálatodra leszek az ivadékok ivadékainak végezetéig. Így rendelkezett.
(205) Aztán Dzsingisz kán így szólt Boorcsuhoz: Kiskoromban, mikor a fakó paripákat, a nyolc lovat elrabolták tőlem, három éjszakát voltam úton, és üldöztem őket, akkor találkoztunk össze. Te ezt mondtad akkor: Bajában hozzám forduló baráthoz barátul szegődöm. A jurtában apádnak egy szót sem szóltál; a kancádat fejted éppen, fedeles vödrödet, fejősajtárodat eldobtad a pusztában. Otthagyattad vélem kopasz farkú pejkómat, egy hátán fekete csíkos fehér lovat adtál alám, te magad egy gyors járású pejlóra kaptál. Ménesedet gazda nélkül hagytad, s a pusztából azon mód hozzám szegődtél. Aztán három álló napig üldöztük a fakó paripákat. Amikor a kerektáborhoz értünk, ahová a rablók hajtották őket, ott álldogáltak a kerektábor szélén, mi ketten erőszakkal kihajtottuk, és futva elhoztuk őket. Az apád Naku-bajan volt, és te, az ő egyetlen fia, vajon mit tudtál te rólam, mikor barátul szegődtél hozzám? Szíved bátorságát követve szegődtél bizony hozzám. Ezután is sokat gondoltam én erre, és amikor elküldtem hozzád Belgütejt, hogy lépjünk szövetségre, te

Durva nemez köpenyed kapva,
Domború hátú pejlóra pattantál,

s eljöttél velem szövetkezni. Majd aztán ránk tört a három merkit. Amikor háromszor körülkerítették a Kaldunt, velem együtt bekerítettek téged is. És amikor aztán a Dalan-nemürgesznél szemben állottunk a tatár néppel, és éjszakázásra került a sor, az eső szakadatlanul zuhogott éjjel-nappal. Hadd aludjak nyugodtan, mondottad, s rám borítottad nemez takaródat, nehogy csontomig hatoljon az eső, és míg csak véget nem ért az éjszaka, ott álltál mellettem, csak egyetlenegyszer váltottál lábat. Ez is a te vitézségednek volt a jele. Ezeken kívül még milyen vitézi tetteidet soroljam fel? Boorcsu és Mukali, arra biztattatok, hogy jót cselekedjem, hibáimmal hagyjak fel; ezért jutottam erre a helyre. Most hát mindenkinél magasabb helyre üljetek, és kilenc büntetés alól legyetek mentesek. Boorcsu a jobbszárnyon az Altaj mellett lakókból alakított tízezrednek legyen a parancsnoka. Így rendelkezett.
(206) Aztán Mukalihoz így szólt Dzsingisz kán: Amikor a Korkonak-dzsubur menti Lombos-fánál megszálltunk, ahol Kutula kán táncolt, mivel világos volt az az előjel, amely az Ég elhatározását Mukalinak jelezte, Güün-koára gondoltam: megvalósult, amit Mukalinak mondott. Éppen ezért, amikor trónra léptem, a gujang címet adtam neki, hadd legyen Mukali ivadékainak ivadékáig az egész nép országos hercege. Úgy rendelkezett, hogy a balszárnyon a Karaun-dzsidun mellett lakókból alakított tízezrednek Mukali legyen a parancsnoka.
(207) Korcsinak ezt mondta Dzsingisz kán: Megmondtad a jövendőt, és amikor kicsiny voltam, attól kezdve mostanáig szüntelen

Esős időben velem áztál,
Erős hidegben velem fáztál,

bizony, te voltál a szerencsém. Korcsi, akkor te ezt mondtad: Ha beválik jóslatom, és az Ég megengedi, hogy szíved vágya szerint történjenek a dolgok, hadd legyen nékem harminc asszonyom. Mivelhogy most már rendben van minden, megengedem neked: a meghódolt népek legszebb asszonyait, legszebb leányait nézd meg jól, s válassz ki magadnak közülük harminc nőt. Így rendelkezett. Aztán még ezt a rendelkezést adta ki: A háromezer baarinon kívül Korcsi vegye még magához Takajjal és Asikkal együtt az adarkinok közül a csinoszokat, a tööleszeket és telenggütöket, s tízezerre kiegészítve őket, Korcsi legyen a parancsnokuk. Egészen az Erdis menti erdei emberekig szabadon válassza meg a szállásterületét; az erdei embereknek Korcsi parancsoljon, ő legyen a tízezredes. Korcsi beleegyezése nélkül az erdei emberek se jót, se rosszat ne cselekedjenek; ha beleegyezése nélkül járnának el, hogyne végeznénk velük rövid úton? Így rendelkezett.
(208) Aztán Dzsingisz kán Dzsürcsedejnek ezeket mondotta: Legfőbb érdemed az, hogy amikor megütköztünk a kereitekkel a Kalakaldzsit homokpusztaságában, és szorult helyzetbe kerültünk, bár Kujaldar anda vállalkozott rá, feladatát mégis te végezted el, Dzsürcsedej. És amikor végrehajtására került a sor, akkor Dzsürcsedej, te rohamra indultál, s a dzsirgineket, a tübegeneket, a dongkajitokat, Kuri-silemünt, az ezer nappali testőrt, a legkülönb seregeket mind leverted. Amikor pedig a derékhadhoz értél, Szenggüm pirosítóval kifestett arcát ucsumak-nyíllal átlőtted. Ennek következtében az örökkévaló Ég az ajtót és a gyeplőt megnyitotta számomra. Ha meg nem sebesíted Szenggümöt, ugyan bizony milyen sorsra jutottunk volna! Dzsürcsedejnek kimagasló, nagy érdeme volt ez. Amikor aztán elszakadtunk az ellenségtől, és a Kalka mentén lefelé megindultunk, menet közben úgy gondoltam Dzsürcsedejre, mint valami magas hegy nyújtotta oltalomra. Akkor elmentünk, és a Baldzsuna tavához értünk itatni. Amikor Baldzsuna tavától újra felkerekedtünk, Dzsürcsedejt előre küldtük felderítőnek, s elindultunk a kereitek ellen. Az Ég és a Föld erőnket megnövelte, a kereit népet megsemmisítettük, és legigáztuk.
A legfőbb országokat levertük; a najmanok és kereitek tekintélye megtörött, harcolni tovább nem bírtak: teljesen szétugrasztottuk őket. E harcok során a merkiteket meg a najmanokat szétszórtuk, de a kereit Dzsaka-gambut két lánya kedvéért alattvalóival, népével zárt egységben együtt hagytuk. Amikor azonban az másodszor is fellázadt, és elszakadt tőlünk, Dzsürcsedej Dzsaka-gambut, aki végleg szakított velünk, lépre csalta, csellel elfogta, és végzett vele; Dzska-gambu népét másodszor is teljesen leigázta. Dzsürcsedej második érdeme ez. Mivelhogy

Öldökölés napján
Önnön életét kockára vetette.
Halálos harc napján a
Halált kereste,

Dzsingisz kán Ibaka-bekit kegyesen Dzsürcsedejnek adta, miközben Ibaka-bekinek ezeket mondotta: Nem mondtam én, hogy jó természet benned nem volna, hogy külső megjelenésed csúf volna. De téged, aki szívembe, tagjaimba hatoltál, s feleségeim közt foglaltál helyet, most Dzsürcsedejnek ajándékozlak, mert szemem előtt tartom a nagy törvényt, mert gondolok arra a kötelezettségre, amelyet Dzsürcsedej rótt rám ama szolgálatával, hogy

Döfölködés napján
Dárda ellen pajzsom volt.
Ellenségim elől
Engem híven elrejtett.
Szétszaladt népemet
Szépen összeterelte,
Szétszóródott hadaim
Szerbe-számba szedte.

Ezért odaadlak most téged. Ezután nemzetségem tagjai, akik majd trónunkra kerülnek, gondoljanak az ily módon véghezvitt szolgálatokért járó kötelezettségre, szavaimat meg ne másítsák. Ibaka-beki rangját az ivadékok ivadékainak végezetéig ne kisebbítsék. Így rendelkezett. Dzsingisz kán azután így szólt Ibaka-bekihez: Atyád, Dzska-gambu kétszáz szolgálóleányt adott neked hozományba, azonkívül Asik-temür szakácsot, valamint Alcsik szakácsot. Most, amikor az uruut néphez mégy, rád való emlékezésül hozományodból add ide nekem Asik-temür szakácsot, meg adj száz szolgálóleányt. Mikor Dzsingisz kán ezt megkapta, így szólt Dzsürcsedejhez: Ibaka-bekimet neked adtam. Négyezer uruutodnak te légy a parancsnoka, jó lesz? Így rendelkezett kegyesen.

KILENCEDIK KÖNYV

A további kitüntetések során Dzsingisz kán Kubilajra bízza minden hadidolog legfőbb intézését. Kunan és társainak kitüntetése. Dzselme érdemei és kitüntetése. Tolun kitüntetése. Önggür és Boroul, a legfőbb szakácsok kitüntetése. Önggür a szétszórt bajaut atyafiakból alakított ezred parancsnoka lesz. Borokul feleségének, Altaninak a szerepe a gyermek Toluj életének megmentésében, mikor azt egy kóbor tatár meg akarta ölni. Borokul kitüntetése. A család női tagjainak megajándékozása. Üszün apó érdemeinek felsorolása és kinevezése a beki tisztségre. Kujildar önfeláldozásáért leszármazottai az árvák pénzéből részesülnek. Narin-tooril apja érdemeinek elismeréséül szintén megkapja az árvák pénzét, azonkívül összegyűjtött negüsz atyafiságának a parancsnoki tisztét. Jutalmat kap korábbi érdemeiért Szorkan-sira és fiaival együtt: szabad legelőhöz jutnak a merkitek földjén. Najaa érdemeinek elismeréséül a derékhad tízezredének lesz a parancsnoka. Dzsebe, Szübeetej, Degej és Kücsügür kitüntetése. A testőrség átszervezése; számukat 10 000-re emelik. A testőrök szolgálati szabályzata; kiváltságaik egyéb magas katonai tisztségviselőkkel szemben.

(209) Ezután Kubilajhoz így szólt Dzsingisz kán:

Vállasok
Vállát,
Fenekedők
Fenekét

kedvemért földre terítetted. Benneteket itt, Kubalajt, Dzselmét, Dzsebét és Szübeetejt, négy ebemet, mikor a szándékoltam helyre elküldöttelek,

Mikor mondtam: rajta,
Még a követ is szétzúztátok.
Mikor mondtam: előre, a
Magas sziklát szétmorzsoltátok.
Fényes követ szétzúztátok,
Folyó mély vizét elzártátok.

Amikor Kubilaj, Dzselme, Dzsebe, Szübeetej, benneteket, négy ebemet a szándékoltam helyre küldöttelek, és Boorcsu, Mukali, Borokul meg Csilaun, e négy vitézem mellettem tartózkodott, és amikor eljött az ütközet napja, Dzsürcsedejt meg Kujildart uruutjaikkal és mangkutjaikkal együtt magam előtt felállítottam, elmondhattam, hogy teljesen megnyugodott a szívem. Kubilaj, te légy minden hadidolgok legfőbb intézője, jó lesz? Kegyesen így intézkedett. Aztán: Bedüünre önfejűsége miatt megharagudtam, neki ezért ezredet nem adtam. Te jóban vagy vele, vele együtt lásd el az ezredesi tisztet, s járjatok el egymással egyetértésben. Bedüünt pedig most már majd megismerjük.
(210) Aztán a Genigesz-nembeli Kunannak ezeket mondotta Dzsingisz kán: Nektek, Boorcsu, Mukali meg a többi nemesurak, nektek, Dodaj és Dokulku, valamint a többi cserbi-tisztségviselőnek ez a Kunan hímfarkas volt a fekete éjszakában, fekete varjú a fehér nappalon. Vonuláskor meg nem állott, pihenéskor nem vonult tovább.

Álnok ember előtt
Álorcát nem öltött,
Halálos ellenség előtt,
Hamis orcát nem mutatott.

Kunan és Kökö-csosz beleegyezése nélkül ne tegyetek semmit. Kunannal és Kökö-csosszal egyetértésben cselekedjetek. Így rendelkezett. Fiaim közül a legidősebb Dzsocsi; Kunan, genigeszeinek az élén, Dzsocsi alatt legyen tízezredes. Így rendelkezett. Kunan, Kökö-csosz, Degej és Üszün apó, amit láttak, el nem titkolták, amit hallottak, el nem hallgatták. Ők négyen.
(211) Azután Dzselméhez így szólt Dzsingisz kán: Dzsarcsiudaj apó, kovácsfújtatóval a hátán, Dzselmével, akit a bölcsőből vett ki, leszállott a Burkan-kaldunról, és eljött hozzánk. Ekkor születtem én meg az Onon menti Deliün-boldaknál, és számomra egy cobolyprémből való pólyát hozott ajándékba. Akkor adtak téged is nekem szövetségesül, azóta vagy te

Aranyküszöböm rabja
Ajtóm örökös szolgája.

Dzselmének sok az érdeme. Születni együtt születtünk, nevekedni együtt nevekedtünk. Cobolyprémes pólyával kezdő, szerencsét hozó, boldog Dzselme, ha kilencszer vétkezik is, ne bűnhődjék érte! Így rendelkezett.
(212) Azután Tolunhoz így szólt Dzsingisz kán: Hogyan lehet apa és fiú külön egy-egy ezrednek a parancsnoka? Azért, mert amikor együtt gyűjtöttük a népet, atyád mellett te voltál a segítő félszárny, együtt húztad velünk az igát, együtt gyűjtötted velünk a népet, ezért neked a cserbi címet adtam. Most aztán a magad szerzeményének a felhasználásával alkoss magadnak ezredet, és vezesd azt Turukannal egyetértésben. Helyes? Így rendelkezett.
(213) Azután Önggür szakácsnak ezt mondotta Dzsingisz kán: A három Tokuraun, az öt Tarkut és te, Önggür, Mönggetü-kijan fia a csangsiutokkal meg a bajautokkal együtt egy kerektábort alkottatok nálam. Te Önggür

Sűrű ködben
Soha el nem tévedtél,
Csata napján
Cserben soha nem hagytál.
Esős időben velem áztál,
Erős hidegben velem fáztál.

Most milyen fejedelmi ajándékot akarsz tőlem, ha arról volna szó? Önggür erre így válaszolt: Ha megengeded nekem, hogy fejedelmi ajándékot válasszak magamnak: bajaut atyámfiai mindenféle törzseknél szanaszéjjel vannak szórva. Ha olyan kegyes volnál, hadd gyűjtsem egybe bajaut atyámfiait, ha már szó van ilyen dologról. No, jól van, bajaut atyádfiait gyűjtsd csak egybe, s mint ezrednek, légy a parancsnokuk - rendelkezett a kán. Aztán még így rendelkezett Dzsingisz kán: Önggür és Boroul, amikor ti, mint szakácsok jobb- és baloldalt kiosztjátok az ételt, és ha úgy osztjátok ki ti ketten, hogy nem kevés az a jobboldalt állóknak és ülőknek, nem kevés az a baloldalt felsorakozottaknak és a fel nem sorakozottaknak, akkor nem kapar nekem a torkom, nyugodt a szívem. Most aztán Önggür és Boroul, mikor hadjáratra vonulunk, ti osszátok ki az ételt a sokaságnak. Így rendelkezett. Erre utasította még őket: Amikor trónon ülök, a nagy hordó jobb és bal oldalán foglaljatok helyet, onnan ügyeljetek fel az ételre. Megmutatta a helyüket, hogy Tolunnal együtt ott üljenek, észak felé arccal.
(214) Azután Borokulnak Dzsingisz kán ezeket mondotta: Az anyám Sigi-kutukut, Borokult, Gücsüt és Kököcsüt, titeket négyeteket a törzsi táborhelyről, a földről felszedett, és amikor

Talpra állítván titeket,
Tulajdon fiaiként táplált, védett.
Nyakatoknál fogva húzván,
Nyakasokat, emberekké tett;
Vállatoknál fogva húzván,
Vállalta, hogy férfiakká tesz titeket.

Felnevelt benneteket, hogy nekünk, fiainak kísérő társaivá tegyen benneteket. Anyámnak hálátokat azért, hogy benneteket felnevelt, bizony, hányszor kimutattátok már jó cselekedeteitekkel és szolgálataitokkal! Borokul, bizony, mikor te hozzám szegődtél,

Hamar hadjáratban
Ha még eső vert is éjjel -

soha nem e