|
Tarihi Üngürüsz 4,
Budenz József 2010.03.31. 22:13
A tatárjárás.
Tár. Ü. 142 b,-155 levv.
A mint Andarjas (Andreas) is e világból kimúlék, hátra maradott fia Bejla (Béla) atyja helyébe koronás királylyá lőn, s székét elfoglalván országai fölött uralkodni kezde.
Azonban a tatároknak annakelőtte egy khán-jok vala: Bathuszi Akdur-nak hívják vala. És amaz időben ő kívüle Tatárországban Bathuszi Akdur khán alatt való egyéb tatár törzsek fölött uralkodó még öt kis khan vala, (uvak khan). Ezek a khánok azon időben köz megegyezés szerint minden kettő közől egyszer Kara Boghdan országra (Moldavára) támadván, azt az országot nagyon dúlják s pusztítják vala. Ez okáért Boghdan népe fölötte igen zaklattatván, s véghetetlenül nyomoríttatván, soha azoknak kegyetlenségeiktől nem vala biztosságban.
Akkoriban pedig Moldava országnak egy nagy vajdája vala, kinek Kuten vala neve. A mint a tatárnak azon kegyetlen dúlogatásit és nyomorítgatását el nem hárítható, egész népével, öregével fiataljával, fölkerekedvén, lakhelyeikből elköltözének. Onnét azután eljővén, átmenének Magyarország földjére. S a moldovai vajda, Béla királyhoz járúlván, elpanaszlá neki szomorú állapotját. A mint a király az ő dolgáról értesűle, kívánságuk szerint nekik földet ada, és jól fogadván megvígasztalá őket.
Innét a mi elbeszéllésünk megint a tatár khán Bathuszi Akdur-hoz tér.
Mihelyest Boghdanország népe lakhelyeit elhagyá, amaz a keze alatt való nép khánjait udvarához híván, velők tanácskozni kezde. Egyik elbeszéllés szerint, szándéka Oroszországra (Ruszcsian = Russia), egy másik szerint meg Magyarországra vala irányozva. A mint tehát (e felöl) egyezkedének, a khánoknak megparancsoló, hogy mennének, sergeiket egybegyűjtenék, s evvel tisztességesen elbocsájtá őket. Maga Bathuszi Akdur khán is egész tatárországbeli seregét magához hívta vala. Azután amaz öt khán is elindúlva, s kiki a maga seregét egybegyűjtvén, a khán udvaránál összegyűlének. - Azonban azon nagy tatár sereg egybegyűlése Oroszország királyának füléhez jutott vala, ki ezen megijedvén, mély gondolkodás tengerébe kezde merülni. - Elbeszéllésünkben pedig erre érénk, hogy a mint Bathuszi Akdur khán egész tatárországi seregét egybegyűjtötte vala, számbavevék, s tígy találók, hogy 100,000 embernyi tatár sereg gyűlt egybe. Onnét azután a tatár sereg, Krisztus után 1241-ik esztendőben Oroszországra támadván, némely helyét tűzzel vassal földúlók s elpusztíták.
Azon napokban pedig Oroszországból egy kereskedő megmenekedvén, e történetekről hírt hoza. És azon ember, hogy Magyarországba érkezék, Béla király előtt megjelenti, hogy Bathuszi Akdur khán nagy sereget gyűjtött. „S Orosz országra támadván - úgymond - annak már is némely helyét tűzzel vassal földúlta. Ezentúl pedig bizonyos, hogy reád fog jöni. Aztán nem is olyan ellenség az, kit semmibe lehetne venni. Mihelyt (amaz) ezt mondá, (a király) kételkedésbe esék, és megijede rajta. - Némelyek mondása szerint, azon embernek híradását nem hivé el: mert Magyarország között és Oroszország között egy nagy hegység és fölötte szűk hegyszoros vala, a melyen sereg alig mehet át. Azon okból a király ama tudósításnak nem ada hitelt. Azon szorost Demir-kapu (= Vas-kapu)-nak hívják vala. Azonban mégis a király szívében kétség keletkezett vala; azért mindjárt amaz ország felé kémeket bocsájta ki, s ezenfelül országa minden részeibe leveleket kezde küldözni, hogy készen tartsák magokat.
Azonközben a király még mulatván, a tatár sereg felé küldött kémeit várja vala.
Csakugyan a napok között egy napon a kémek megjővén, azon hírt adók, hogy Oroszországot már elpusztították, s azután - úgy mondnak – „igaz és bizonyos, hogy azonnal te reád fognak fordúlni.”
Ezen a királynak lelke fejébe ugrék, (igen megijede). - Akkoriban pedig a királynak mellette egy nagy bég vala, kit Palatinusz-nak hívnak vala. Azt magához hívá, s megparancsolá, hogy mindjárást elindúlna, s a Vasapu szorosában megszállván, azt őrizné, s a tatár sereget azon át ne eresztené. S amaz a parancsnak engedelmeskedvén, a király azonnal még egynehány béget ada melléje, s díszruhát (khilat) öltvén reája: „Meglátnám (mit fogsz tenni)” - ily nyájas fölbuzdítással elbocsájtá őtet. S a Vas kapu felé vala menőben.
De Béla király is Magyarország nagyjait és minden hadseregét magához hívá, és Fehérvár előtt egybegyűjté. És a tatár seregre szemet fület tarta. - E részről a palatinusz is éjjel-nappal egyaránt azon szoros felé sietvén, a mint azután a Vaskapuhoz érkezék, ott seregével megpihene. És az útat elállván, erősen vigyázván, hogy az ellenség mihez kezdene, ott megvárá a harczot.
A történetbeszéllő úgy írja, hogy a király is, a másik részről, sereget gyűjtvén, dolgára vigyáz vala. Minden becses kincsét egybeszedetvén, Németország császárjának levelet íra, s kincseit feleségasszonya mellé adván, elküldé Németországba.
Maga pedig gondolóra veszi vala, hogy a világ sorsa mire juthatna, és a palatinusnál a dolgok hogyfolytára szemét fülét fordítja.
Azután a történetbeszéllők úgy mondják, hogy ama részen a tatárok, - minthogy Moldovába szakadatlan beütésök miatt az említett ország (Moldova) fejedelme és népe elköltöztek és Magyarországban telepedtek vala, - azon okból most Magyarországra támadni indulának. - Szállásról szállásra haladva, valamely napon azon szoroshoz érkezének, s seregök eleje hogy a Vaskapu helyéhez juta, hát látók, hogy az útja el van zárva, és hadsereg őrzi azt. A tatár seregnek azon része, mely már eljött vala, ott megálla; végre a szoros megtelék tatár néppel, és az útzáró őrseregre reá kezdének vívni. Számtalan tatár népet vesztének ott, de a viadal mind nagyobb lőn. A khánhoz hírmondó érkezék: a tatár khán aztán útat kerese hogy átmenne, de a palatínus a jövőket tekintet nélkül levágja vala.
Végre a khán is megérkezvén, az útját álló seregre oly annyira dühösen hezdének vívni, hogy szóval nem lehet meg mondani. Utóvégre tehát a tatár sereg diadalmas lőn, s a palatinus erősen megsebesülvén elszalada. A mint a palatinus elszalada, a tatárok a hegyszoroson átkelvén, Magyarország földjére lépének. - Azonban hogy a palatinus esetének híre a királyhoz eljuta (- pedig azon időben Csehországból segítséget kért vala -), azért Székes-Fehérvárról fölkelvén, Esztergom előtt a Duna folyón átmene, és Moravá-ba (Morva) érvén, ott a Csehországból jövendő segítséget megvárá. - A khán pedig hogy Magyarországba juta, a mellette való khánokkal tanácskozván egyezkedék velök. A khánok egyikét Petha khan -nak hívják vala: azt a maga seregével Lengyelországba küldé. Mihelyt Petha khán Lengyelországba beüte, a lengyel király sereget külde ellene. Krakov nevezetű vár közelében a két sereg egymásra találván, nagy viadalt tartának. Azon csatában Petha khán meggyőzettetvén, egész serege elesék; egy sem menekedék meg, s nyomuk ott vesze.
Egy másik khánt Kajkan-nak hívnak vala, azt is külön járatra egynéhány ezer lovassal Moldava országra küldé.
Egy napon Kajkan tehát Erdélyországnak azon nehéz járatú hegyein áthágván, Szeben vára (Zibin ) közellében Otla (? Olta, Aluta) néven ismeretes folyó partján egy nagy falu vala, - oda érkezvén, az említett folyón átkele. Azonban hogy Erdély népéhez is ezen hír érkezék, azonnal ők is egybegyülvén, amazoknak elejökbe menének, és velők megütközvén, nagy viadalt tartának. Végre a tatár sereg elszaladván, ama zord hegység közé elrejtezék. De miután az erdélyiek megint kiki a maga helyére visszatértek vala, s már semmit nem félnek vala, ezt a khán mihelyt észrevevé, egyszerre reájok támadván, s Erdély vidékeit megrohanván, a népet kard élére kányák, s az egész országot főldúlák s elpusztíták. - Onnét azután tovább állván, megint a nagy khánhoz menének. - Azalatt Bathuszi Akdur khán is elindúlván, Szegedin-re szállott vala. Arra a helyre Kajkan is érvén, a nagy khánnal egybetalálkozék. Ott tanácskozást tartván, a királynak egy kikelő levelet írának; azt mondák; hogy „Te, ki Béla, Magyarország királya vagy! Ezennel tudjad, hogy hited és szertartásod szerint való életed mind hiábavaló. A kiralyság sem illethet tégedet: a királyság az én jogomhoz tartozik; mert két király egymás mellett nem lehet. Már most ha azt kívánod, hogy kardomtól megmenekedjél, hát nyakadra kötelet akasztván jőj el, térj a mi hitünkre és nekem légy szolgám, én pedig megint meghagylak s megerősítlek birodalmadban. - Ellenben ha erre reá nem állsz, készen tarthatod magadat mindenre. Mert íme én reád megyek, nem mondhatod azután, hogy, azt nem tudám.
Ily tartalmú levelet külde, a királynak és nyomban maga is a király ellen indúla.
Azonban a király is onnét elmenvén, s eljővén Pest városába bevonúlt vala, és seregét is mind beszállítván, s a várat erősen elsánczolván, senkit nem eresztett vala ki, mind addig, míg e részről a khán is, egy jó darab földön átjárván, Pesthez közel érkezett vala. És azon a helyen száguldozásokat indítván, a körülötte való vidékeket kizsákmányoltató. A király hollétéről azonban senki biztos hírt nem adhata. Ez pedig akkor, hogy feleségét és kincseit Németországba küldé, egyszersmind segítséget kért vala. Azon okból egy jeles német bég alatt számos sereg jött vala alá, Váczig a királynak segítségére.
Ugyanakkor a khán egy száguldozást rendezett (indított) vala, melynek alkalmával a tatár sereg hirtelen Vácz várára támadván, minthogy a várbelieket rajt kapák vigyázatlanságukon, a várt megvevék, s a férfiakat levágván, a nőket és gyermekeket rabságba ejték. Azután a várt fölgyújták s elpusztíták. Midőn pedig a tatárok onnét visszatérnek, láták mentőkben, hogy szemben velők csapat sereg jő. - Ugyanis a király Németországból segítséget kért vala: azon sereg épen az vala. A mint a két sereg ott egymásra talála, mihelyt ott egymásról tudást, hírt vőnek, azonnal hozzáfogának a viadalhoz. A tatárok erősebbek levén, záporként szórák a nyilakat. S a német sereget megvervén, egyszeriben megronták s megsemmisíték, bégjeit pedig fogságba ejték. Onnét azután visszatérvén, megint a tatár khánhoz csatlakozának.
Ezelőtt már említettük vala, hogy miután a tatárok háborgatásaik miatt Moldava fejedelme, Kuten vajda, országából sok népével elköltözvén, a (magyar) királytól lakóhelyeket kért vala, ez sok bégnek, szipáhinak s alattivalónak tulajdon földjeit kezeikből elvevén, Bogdan (Moldava) népének adta vala. Azért a magyar bégek s egyéb alattvalók ezt zokon vették, s igen megharagudtak vala. Pedig a király, mikor a tatár sereg beüte, mindent Kuten vajdával együtt szerez és rendez vala, s őt nagyon szereti vala.
Hogy tehát a tatárok jövének és Magyarországban sok kárt és pusztítást mívelének, az ország bégjei és népei ezen megbúsúlván, azt mondák, hogy most íme moldavai (boghdan) fejedelem okozta a tatárnak ide betörését: „mert ő azokkal egy értelemben van”. Ilyen gyanakodás támada köztük, és noha Boghdan népével egyesültek vala, még sem szereték egymást, és közölök a harag és gyűlölség el nem tünék. Végre, a tatár ezen hadakozása idejében, a magyar nép bégjeivel egybeállván, fejet emelének: „Minden bizonynyal - úgy mondának - Kuten vajdát elvesztjük; mert ő miatta jött reánk az ellenség. Azonkívül a király saját birtokainkat (földjeinket) erőszakosan kezünkből elvevén, ő neki és népének adta.”
Egy napon tehát, a németeknek is egy része velők tartván, fölfegyverkezének; mondának: „A király is az országra kész ellenséget hozott: menjen hát, és Boghdan népével (a kúnokkal) feleljen az ellenségnek.” - Így föllázadván, neki menének azon , háznak, amely ben Kuten fejedelem lakik vala; a házat körülvevék, és meg kezdék vívni. Végre Kuten ellen alkalmat találván, a házba betörének, s őtet kegyetlenül leválgák.
Pedig akkor, hogy az ellenség bejöve az országba, Bobhdan népe (a kúnok) egybegyűltenek vala, s fegyveres készület után látván, a királyhoz akarának menni, midőn innét annak híre juta közükbe, hogy a magyarok serege föllázadván, az ő fejedelmöket, Kuten vajdát megölték. Azonnal ők is fejet emelvén (föllázadván) azt határozák, hogy a tatár khánnal egyesülvén, a magyarokon bosszút állanának.
Ugyanakkor pedig a király részéről hozzájok meghívó mene, de azt ők semmi tekintetbe nem vevék. - Mihelyt a királynak hírűl adák, hogy úgy van a dolog, azokra hadsereget indíta: (a kúnok) pedig szembeszállván velők, azon sereggel megütközének, s a király serge ellen alkalmat találván, annak nagyobb részét megronták. Azok pedig nagy félelemmel elszéledvén s futásnak eredvén, egészen elpusztúlának.
Azonban a történetbeszéllők úgy hozzák meg, hogy ezalatt a tatár khán a királynak Pesten létéről biztos hírt vőn. Azért meg akará őtet ott támadni, de megint abbahagyá. A király is ott a környékből segítséget reménylvén, szüntelen várakozásban vala. Azután azon napokban Német-, Cseh-, Lengyelországokból számtalan sok sereg érkezvén segítségére, a király is fölkerekedék, s Pestből kimenvén, a tatár khán ellen indúla. - Másik felöl a khán is eszébe vevé magát, és seregét több csapatokra osztá, mindegyik csapatot egy-egy helyen lesbe állítá, s meghagyá nekik, „vigyázzanak, nehogy a király seregével szembe szállván, vele megütközzetek. Csak távol nézzétek: én merre megyek, ti is utánam eredvén, nyomban kövessetek.” Ugyanis ezen intézkedésének az vala czélja, hogy (csak) a királyi sereg elgyengülte után tartson vele diadalt. Azonban vizsga szemmel a király felé fordúlván, mihelyt annak nyoma mutatkozék, a khán is azonnal lóra üle, s seregét egy futamatnyira visszahuzá.
A király azon éjjel ugyanott megpihene. Beszéd közben, némelyek mondák, hogy a tatár sereg elfuta. - Mihelyt a hajnal jelei föltűnének, a király megint fölkerekedék. Egy futamatnyi földön áthaladta után egyszerre a tatár sereg leshelyéből előrohanván, mutatkozék. Hogy ezt láták, azt gondolák, hogy ihol itt a khánnal találkoztunk össze; és azonnal az egész magyar sereg minden fegyverével lóra pattanván, azt gondolván hogy „ihol van a khán” - az nap egész estig a tatárt űzegeték. Az éjjel pedig lóháton egész reggelig mint a csillagok az égen átvirrasztának. Reggelre kelvén, hogy a világ megvilágosodék, láták, hogy egy (oldal) felöl az ellenség mutatkozik.
Tehát az nap is üzék azokat, egész estig, míg tovább nem bírván az űzést abba kelle hagyniok.
Azonban oly annyira előre mentek vala, hogy a Tisza (folyó) közelében Agria szomszédságába jutának. Hogy megestveledék, elfáradtan ott megszállának s megnyugovának.
A khán is a megmondott folyóhoz közel megszállván, egész seregével az nap megint egyesűle. Azután az éjjel, mi helyt a világ zaja zúgása megszűnék, á khán derék jeles khánjait mind magához hívá, és monda: „Tudjátok, lehetetlen hogy megint ilyetén jó alkalom kezünkbe kerülne. Azért mindjárt legyetek készen, minthogy ma éjjel az ellenségre éjjeli megtámadást indítunk.” A khánok erre csapatjaikat rendezék, s azután elnyargalván, a király seregét hat oldalról körülvevék, és legott azokra záporként kezdének nyilakat vetni. Oly szerfölött nagy sok nyilat ejtegetének, hogy az éjjel, reggel eljöttéig, kimondhatlan sok lovat és embert vesztének. S egyszersmind a sereg népe közöl számtalanokat sebbe ejtettek vala.
Reggelre kelvén a király is lóra üle, s csapatfait elrendezé. A királynak egy jeles testvére vala: az a királynak jobb szárnyán állítá. fől hadait, s a bal szárnyán a császártól segítségére jött német sereg rendezé magát. Azután az nap a tatárokkal egész nap leáldoztáig nagy viadalt tartának. - És mind a két részről sok nép vesze oda: különösen a tatársereg csapatonként nyílzáport, szórván, sok sereget tört vala meg. Olyannyira viaskodnak vala, hogy a csatatér színén való néppel harczolván . . . . . . . minden oldalról oly mértékben nyílzáport szórnak vala, . . . . . Végre a magyar sereget meggyőzvén, részét megtörék, részét sebbe ejték. A németeket is erősen megtörvén, (sokat) vesztettek vala (bennök). A király látá, hogy a tatár népen semmiképen nem nyerhet győzedelmet, (hanem) a maga serege nagyobbrészt megtöretvén legyőzeték. Azért mindjárt futásra tökélvén el magát, azon éjjel a király és testvére Kolomanusz lóra ülvén elfutának.
N'oldu ahváli bularin' dinle jár:
Má1 ü mülk, takht ü rakht her ne ki var
(Mi lőn dolga ezeknek halld meg barátom:
Pénzök földök, székök szerök a mi van)
Dsumleszin terk ejlejiben, aj aziz
Ejlediler kacsmagha ghájet szitíz
(Mindenöket elvesztvén, oh jámborom,
Elfutásra tőnek nagy iparkodást.)
Jügrük atlara olup bunlar szüvár,
Kacsdilar terk ejlejip námúsz ü 'ár.
(Gyors lovakra ezek fölülvén,
Elfutának, odahagyván híröket szemérmöket.)
Her kisi íle kacsardi joluna,
Kimsze bakmazdi onüne szonuna
(Minden ember úgy szalad vala útjának,
Senki nem néz vala se előre se hátra.)
Csúnki kardasila kacsdilar királ
Leskere dakhi n'olur, gör, szonra hál.
(Miután testvérivel elfuta a király,
A seregnek, haj mi lesz aztán dolga?)
Hogy ezeknek ily állapotjokat a tatár megtudá, azonnal lóra ülvén, éjjeli megtámadást tőn reájok, és azon sereget tökéletesen szétvervén, részint a Tiszába ugraszták, részint kard élére is hányák s kirablák őket. A király szomorúan elfutván, menőben vala.
E részről a tatárok a megvert sereg holmijét prédára hányák, és a körülötte való helyeket tűzzel-vassal pusztíták. Szintén a hatalmokba (kézre) került tartomány népét megtörvén, az asszonyokat s gyermekeket rabokká tevék. Azután a khán onnét elmenvén, általkelt a Dunán és Ó-Budán (Eszki-Budin) álla meg. Miután némi ideig ott megnyugodott vala, aztán megint a khánokat száguldozásra ereszté, a kiket is mindeniket egy-egy tájékra küldvén, mindenfelé az országot dúlák és pusztíták. Közöttük egy Szafan-nak nevezett khánja is vala. . . . . . . ra[1] küldvén, oda eredvén, meghódította vala azt.
De már ezelőtt is megírák, hogy (a király) még a hadjárat előtt feleségét és sok kincsét Németországba küldötte vala. Azért, hogy a viadalban meggyőzeték, a császárhoz mene. Azonban a történetbeszéllő úgy beszélli, hogy a viadalban megmaradt császári bégek a királyról s a magyar bégekről a császárnak panaszolkodván, mondának: „Felséges császár! Nekünk a tatár seregtől nem vala mit félnünk. Hanem hogy azon válságos helyzetben Boghdan népe (a kúnok) és a magyar bégek között viszályok támadának, s (ezek) a boghdani (kún) fejedelmet megölék, azért ők okozák, hogy a tatárok ellenünk alkalmat találván, oly fölötte sok kárt és pusztítást mívelének.” Így bánatosan, könyek között mondák el panaszukat.
A császár e dolgokat figyelmesen tudomásúl vevé; megharaguvék, és Béla királyt megfogatván, egy erős várba fogságba vetteté.
Azután az auctornak beszéde úgy van, hogy mikor a tatár khán a királylyal viadalt tarta, a királyi pecsét a khánnak kezébe kerüle. És a király divánjához tartozó egynéhány scriba (írnok, secretarius) is kézre kerülvén, a khánhoz mint szegény foglyok jövének.
A királynak testvére Kolomanusz pedig, ki a viadalban megveretvén elszaladott vala, azon a vidéken egy nehéz járatú hegységben tartózkodván, mindenfelé legnagyobb figyelemmel vala. A khán tehát, mihelyt ezt eszébe vevé, azonnal mintegy a királynak szájából Kolomanusznak ily levelet írata „Te, ki testvérem vagy, Kolomanusz! Tudtodra legyen, hogy én mostanában (megint) sereget gyűjtök. Azért te is, veled való seregeddel minél hamarább jőj el, s csatlakozzál hozzám, hogy ismét indúlván, a khánon bosszút álljunk.” Azután a levelet a királyi pecséttel megpecsételvén, a király népéből a khánhoz állott egynéhány ember által Kolomanusznak elküldé. Azonközben a tatár khán egynéhány ezer embert Kolomanusz útjára lesbe helyezett vala. Azután Kolomanusz, mihely a levél hozzája érkezék, csakugyan onnét fölkerekedék. De útközben a tatárok reá, támadának, és seregét megvervén, egészen szétugraszták őket. Maga Kolomanusz pedig nem tuda megmenekülni a futásban, hanem elfogaték.
E felöl pedig, hogy a német császár a királyt fogságba vetteté, ez elgondolván magában, hogy mi volna oka és czélja az ő fogságba vettetésének, az iránt a császárhoz levelet íra. A mint e levél a császárhoz érkezék, ez neki ily feleletet külde reá: „Hogy reád ellenség jőve, te én tőlem kérél segítséget; én kérésedet el is fogadám, és segítségűl derék jeles bégjeimet és hadseregemet mind neked adám. De a te néped között régi rossz tettek folytak, s régtőlfogva a barátság megbomlott vala. Minthogy tehát közötte csak ellenségeskedés és viszály vala, hogy állhatál aztán az ellenség eleibe? Így tehát csalásoddal annyi derék emberemet ejtéd veszedelembe, és azonkivűl hogy véghetetlen sok kincsemet hiába elköltéd, még annyi seregemet is porba hullatád. E dologban csakugyan egyszer napfényre jutának a te vétkeid. Immáran, ha az én kezemből ki akarsz szabadúlni, mindaddig, míg a nekem tett kárt meg nem téríted, neked sehogy nem juthat szabadúlás.” - Ily feleletet ada neki. A király látá, hogy miután e nagy szerencsétlenség és nyomorúság, és ily viszontagságok jutottak reá, ő már senkitől hűséget és segítséget nem reménylhet; végre tehát a mi kincse vala; azt a császárnak adá, és annakfölötte még sok drága kővel kirakott eszközét is, s egyszersmind megigéré, hogy ha egészen visszanyerendi országát, abból is még (egy részt) enged által ajándékúl a császárnak birtokába.
Mihelyt a király minden kincse odaengedésével a császárnak kezéből kiszabadúla, ott egy perczig sem maradván tovább, Rím (Róma)-ország felé a pápához fordúla. A római pápa is őt tisztességgel és kegyességgel fogadá, és a király tőle hadsereget és pénzt kére segítségűl. A pápa tehát sereget gyűjtvén, a királyt nagy meggondozással elbocsájtá. Azután hajóra szállván, kedvező széllel Rodusz szigete fele indúla. És ezen sziget uraitól is pénzt és segítséget kére. És csak ugyan azoktól is a kegyesség jó reményét és a férfias segítség jeleit nyeré: ők fölkarolók az ő ügyét és készűlének, neki sereget adni.
Azonban a történetbeszéllésben úgy következik, hogy, mikor a tatárok Magyarországot elfoglalván, népét erőszakosan az országból elhajtották, a viadalban még megmaradott bégek is, részint Németországban, részint a határszéli tartomány okban, oly szándékkal hogy az események menetét megvárják, vagy letelepedtek, vagy a körülötte való várakba elszéledtek vala. - A háború miatt pedig a németekkel ellenkezésbe estek vala.
Azalatt e részről a tatár khán is az országot erősen dúlja s pusztítja. - Azután a császár is látá, hogy a tatár már az ő határán való tartományt pusztítja, és azért megparancsolá, hogy még mielőtt Magyarország még érintetlen részeit a tatár földúlná és kirabolná, a németek menjenek és pusztítsák el. Ekképen a németek is beütvén, azon még érintetlen helyeket, melyek a magok határán valának, füldúlák és kiprédálák. És minthogy a tatár khán ellen való hadakozásban a németeknek sok népölt odaveszett vala, s ezt a magyarokra rótták vala; azért, hogy a császártól ily jó alkalmat nyerének, dulának fel annyi sok helyet, és a magyarokat, ellenség gyanánt, részint leölvén részint megfosztván, parancsvételük ellenére is mindenféle kihágásokat és kegyetlenségeket mivelének. Azért ezen pusztítgatások miatt a magyar nép igen fölindúla.
Azonban hogy a király a római pápától segítséget vett, és seregkérés végett a Rodusz szigetebeli urakhoz járúlván, azok is sereget adtak vala, akkor már csak azon vala, hogy megint hadakozásra indúlna. Egyszersmind a magyarokhoz szakadatlanúl járnak vala hírvivői. A mint a németek ellenségképen e nagy kegyetlenségeket mívelék, a több magyar bégek egybegyűlvén, hogy nem tudtak másképen segíteni, ők is fölkelének azon szándékkal, hogy Horvátországba ütvén be, ott összetalálkoznának a királylyal. Azután, hogy fejet emelvén lábra kelének, a császárhoz hallgató két várat hirtelen megvevének, és minden bennevaló népet, asszonyostúl gyermekestűl levágván, a várakat leronták s az előtalált kincseket és jószágokat mind prédára hányák. És sok német népet elvesztvén, egynéhány előkelő embert is fogának el. Így azután elindúlának, és Horvátországba ütvén be, ott egész figyelemmel a király felé fordulván, azt megvárák.
A történetbeszéllők és régiségtudók továbbá úgy beszéllik, hogy e részről a tatár khán Bolgár és Rúm országokra száguldozást eresztett, és azon tartományokat is pusztította és az asszonyokat és gyermekeket rabságba hurczolván, a férfiakat legnagyobbrészt leölette vala. Azután mindegyik, az ő bejárta tartományból visszatérvén, megint a khánnal egybetalálkozának és hozzá csatlakozának.
A mint a tatársereg megint egybegyűlt vala, abba egyezének meg, hogy Németországot is megtámadván, azt elpusztítsák. De a császár is hogy ezeknek ily szándékukról kémei által értesüle, azonnal sereget kezde gyűjteni, és megparancsolá, hogy a határszéleken való várakat jól megőrizvén és megerősítvén, mindenképen vigyáznának.
Mihelyt azért a khán megtudá, hogy a császár sereget gyűjtött, egészen elálla az ő szándékától és a Dunán átkelvén, Cseh- és Morava (Morva) országokra támada, és azon tartományokat tűzzel-vassal földúlván, pusztává tevé.
Ekképen a khán azon országokat egész három esztendeig dúlogatá, és pusztítgatá, és mindenfelé rontást és pusztarágot mivele. E közben három év lejárta után, - akkor időben pedig Esztergam (Ösztörgun) alatt[2] egy nagy vár vala s azt a khán már több ízben szép szóva fölkérte vala uraitól. Végre, minthogy evvel semmit nem gondoltak vala, reá menvén, a várat megszállá. Sok megrohanást tétete, de végre hogy meg nem veheté, parancsolatjára az egész seregnek megmondhatatlan sok fát kelle összehordani. Azután az egész vár körül fölrakák a fát, a várfalaknál is magasabbra emelvén föl azt. S tüzet vetvén belé, a várbelieket kegyetlen kínokkal megégetvén elveszték. Egy követ sem hagyának a másikon.
Azután Székes-Fehérvár felé vonúlván, azt is elpusztíták.
Azonban, hogy Béla király is megtudá és észrevevé, hogy egy részről a khán , másfelől a császár az ő országát pusztítgatja, ennek meggondolásán hol fölindúlván hol elbúsúlván, végre a roduszbeli uraktól elbúcsúzék és seregét hajóra szállítván és vitorláit eresztvén, azon nagy hadsereggel a khán ellen indúla.
A khán e dolgokról hírt vevén, azonnal Ó-Budát is elpusztíttatá. Azután egész seregével a Dunán átkelvén, onnét megint Tatárországba vevé útját. - E felöl pedig Béla király szállásról-szállásra haladtában, egy napon megint Magyarországba tevé be lábát. Megszemlélé, hogy a napok eseményei az ország minden zugának más színt adtak, és azon való elbúsúlással ére székvárosához. De mindéltig országának elpusztítása miatt nagy bánattal vala. Annakutána még tizenöt évig húzván életét, e világból kimúlék. A Duna, közepén való egy szigeten, az ott épült templomban temeték el.
Seráb-i telkh-kám szondu ana merg:
Kharáb abád-i dehri ejledi terk.
(A keserű italt nyújtá neki a halál:
Az élet pusztúlt mezejét elhagyá.)
[1] De előtte hiányzik, hogy mire, s helye sem hagyatott meg a talán rubricával íratandó szónak.
[2]Tulajdonképen Esztergamhoz csatlakozó lefelé (való) részen v. oldalon
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
