TI: Gesta Hungarorum

AU: Anonymus

NA: Pais Dezső (fordító)

NA: Interpopulart Könyvkiadó (elektronikus kiadás)

NA: Fogarasi István (szerkesztés, korrektúra)

NA: Moldován István (ASCII verzió)

DT: forrásmű

PD: 1998/03 (elektronikus változat)

SO: Interpopulart Könyvkiadó -- 2000 Szentendre, Kossuth u. 10.

KW: honfoglalás

KW: forrásmű

KW: magyar történelem, 11. sz.

NT: A GESTA.ZIP-ben a mű teljes szövege RTF és text formában van meg

NT: Latin 2-es ékezetekkel.

 //////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\\\\\\\\\\\\\

 Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A

 szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát

 illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző

 vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési

 és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják

 az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy

 ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése

 nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják

 maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad

 terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK

 állományából.

 Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható,

 terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű

 alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való

 megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és

 felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét

 kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig

 benne kell maradnia.

 A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási

 szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású,

 szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel

 kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet

 információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi

 Internet szolgáltatásainak URL címei: ,

  és .

 \\\\\\\\\\\\\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY ////////////////

------------------------------------------------------------------

                    (c) Interpopulart Könyvkiadó

           Az elektronikus változat csak nem kereskedelmi

                   alkalmazásokra használható fel!

------------------------------------------------------------------

                           ANONYMUS

                       GESTA HUNGARORUM

       KEZDŐDIK AZ ELŐBESZÉD A MAGYAROK CSELEKEDETEIHEZ

Mesternek mondott P, a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának,

Magyarország királyának jegyzője, N-nek, az ő legkedvesebb

barátjának, a tisztelendő és az írástudás művészetében avatott

férfiúnak üdvözletét meg kérése teljesedését jelenti. - Midőn

hajdan iskolai tanulmányon együtt voltunk és egyforma

iparkodással olvasgattuk a trójai történetet, melyet én erősen

megkedvelvén, a Frígiai Dáresnek és egyébb szerzőknek

könyveiből úgy, miként mestereimtől tanultam, a magam

fogalmazása szerint egy kötetbe szerkesztettem, akkor kérted

tőlem, hogy amint a trójai történetet és a görögök háborúit

megírtam, ugyanúgy írjam meg neked Magyarország királyainak és

nemeseinek származását is: hogy a hét fejedelmi személy, aki a

hét magyar nevet viseli, miképpen jött ki szittya földről, vagy

milyen az a szittya föld, miképpen született Álmos, s mi okból

nyeri az Álmos nevet Magyarország első vezére, akitől a

magyarok királyai erednek, vagy mennyi országot és királyt

vetettek maguk alá, vagy ezt a szittya földről kijött népet mi

okból hívják az idegenek beszédében hungárusoknak, a maga

nyelvén meg magyerinak. Meg is ígértem, hogy teljesítem a

kérést; ámde más teendőktől akadályozva kérésedről is,

ígéretemről is már majdnem megfeledkeztem volna, ha Kedvességed

levelében tartozásom teljesítésére nem figyelmeztet.

Visszagondolva tehát Kedvességedre, noha ennek a vesződséges

vágtam, hogy véghezvigyem azt, amire ösztökéltél. De meg a

különböző történetírók példája szerint, az isteni kegyelem

segedelmére támaszkodva, magam is jónak láttam, hogy mindazt

utódaink legvégső nemzedékéig feledésnek ne engedjem. Tehát

legjobbnak tartottam, hogy igazán és egyszerűen írjam meg

Neked, s így aki olvassa, tisztán láthassa, miképpen estek meg

a dolgok. Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának

kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis

meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban

hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért

most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti

művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a

dolgok igazságát. Magyarország tehát boldog, jutott neki

adomány sok; hisz örülhet minden órán, deákjának ajándékán,

mivel megvan íme neki királyai és nemesei származásának a

kezdete. Ezekért a királyokért pedig legyen dicséret meg

tisztelet az Örökkévaló Királynak és Anyjának, Szent Máriának,

s az ő kegyelméből Magyarország királyai és nemesei bírják az

országot boldog véggel, most és mindörökké. Ámen.

                            SZCÍTIA

Szcítia tehát igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernak hívnak.

Kelet felé határa az északi tájtól egészen a Fekete-tengerig

terjed. Mögötte pedig ott van a Don nevű folyam nagy

mocsaraival, ahol szerfölött bőven találni nyestet, úgyhogy

nemcsak a nemesek és alrendűek ruházkodhatnak vele, hanem a

gulyások, kanászok és juhászok szintén díszes ruházatot

hordanak azon a földön. Ugyanis ott bővében van az arany meg az

ezüst, s annak a földnek a folyamaiból drágakő és gyöngy kerül

elő. A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg

és Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól. A

szittya földnek széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik

rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai

napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem

viselték. A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma

Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első

királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól

nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt

az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. ő az Úr

megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya

földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és

a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. Majd

királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek

fölött: minden régi épületet, amit ott talált, megújíttatott,

és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar

nyelven most Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak

hívják. De elég ennyi! Maradjunk meg a történet útján. Hosszú

idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt Ügyek,

Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a

leszármazottai, miként a következőkben majd előadjuk. A

szcítiaiak, amint mondottuk, jó régi népek. Róluk a

történetírók akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így

beszélnek: A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak,

földet nem műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő

közöttük. Ugyanis nem voltak mesterséggel épült házaik, csupán

nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet ettek, és

bőven volt fűszeres boruk. Nyusztprémbe és más vadállatok

bőrébe öltöztek. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik,

mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták

mindezt. Nem kívánták a másét, minthogy mindannyian gazdagok

voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birtokosai. Nem

paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán csak egy felesége

volt. Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba

belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy - némely

történetírók szerint - haragjában emberhúst evett, meg emberek

vérét itta. Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt ma

is megismerhetitek ivadékairól. A szittya nemzetet bizony

semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá. Tudniillik Dáriust,

a perzsák királyát csúfosan megkergették, úgyhogy Dárius ott

nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt

Perzsiába. Ugyancsak a szcítiaiak Círust, szintén a perzsák

királyát, háromszázharmincezer emberével együtt megölték. A

szcítiaiak magát Nagy Sándort, Fülöp királynak és Olimpiadis

királynénak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén

szégyenletesen megfutamították. Ugyanis a szittyák keményen

bírtak minden fáradalmat, meg testileg is nagyok, a harcban

pedig vitézek voltak. Semmijük sem lehetett a világon, amit ne

tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S amikor a

győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a

zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak a

dicsőséget keresték ezen az úton. Dáriust, Círust és Sándort

nem számítva, a világon egyetlenegy nemzet sem merte lábát

tenni az ő földjükre. A fent nevezett szittya nemzet pedig

kemény volt a harcban és gyors a lovon; a fején sisakot

hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes

nemzetei közül akármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az

utódairól is megítélhetitek. A szittya föld éppen azért, mert

annyira messze esik a forró égövtől, különösen kedvez a

nemzedékek szaporodásának. Azonban - ámbár szerfölött nagy

kiterjedésű - mégis a rajta született népség sokaságát sem

táplálni, sem befogadni nem tudta. Ezért a hét fejedelmi

személyt, akit hétmagyarnak mondottak, a helyszűkét nem tűrte

tovább, hanem gondolkozott, hogy azt mindenképpen elhárítja.

Akkor ez a hét fejedelmi személy tanácsot tartva megállapodott

abban, hogy olyan földet foglal el magának, amelyen laknia

lehet, s evégből elhagyja szülőföldjét, miképpen majd a

következőkben előadjuk.

              MIÉRT MONDJÁK AZT, HOGY HUNGÁRUSOK?

Most ehhez még azt kell hozzátennünk, miért hívják a szittya

földről kiköltözött népet hungárusoknak. Hungárusoknak

Hungvárról nevezték el őket azért, mert a szlovének meghódítása

után a hét fejedelmi személy Pannónia földjére lépve, ott jó

soká időzött. Innen az összes környező nemzetek Álmost, Ügyek

fiát, hungvári vezérnek hívták, katonáit meg hungvárusoknak. De

elég ennyi! Ezt elhagyva térjünk vissza kitűzött munkánkra,

haladjunk a történelem útján, s úgy, amint a Szentlélek

sugallja, végezzük a megkezdett művet!

                     ÁLMOS, AZ ELSŐ VEZÉR

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében

Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg

király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának,

aki feleségül vette Dentü-Mogyerban őnedbelia vezérnek Emes

nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta.

Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak,

mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg

turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt.

Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és

ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön

sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar

nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre,

azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak -

ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent

királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!

                          ÁLMOS VEZÉR

Álmos vezér pedig, miután világra született, nagy örömére

szolgált Ügyeknek és rokonainak, továbbá Szcítia majdnem összes

előkelőinek, merthogy az apja, Ügyek, Mágóg király

nemzetségéből eredt. Maga Álmos meg szép, de barna orcájú volt;

a szeme fekete, de nagy; a termete magas és karcsú; a keze

nagy, az ujjai vaskosak. Álmos egyszersmind kegyes, jóakaratú,

bőkezű, bölcs, derék katona volt; vidám adakozó mindazok

részére, akik Szcítia országában abban az időben katonák

voltak. Midőn pedig Álmos az érett kort elérte, mintegy a

Szentlélek ajándéka jutott neki, s így pogány létére mégis

hatalmasabb volt és bölcsebb Szcítia összes vezéreinél. És az

országnak minden dolgát abban az időben az ő tanácsai szerint

vagy az ő segítségével intézték. Mikor érett ifjúvá serdült,

Álmos vezér akkor feleségül vette azon a földön egy igen nemes

vezérnek a leányát. Ettől született Árpád nevű fia, akit

magával vitt Pannóniába, amint majd a következőkben előadjuk.

                   ÁLMOS VEZÉR MEGVÁLASZTÁSA

A hungárusoknak igen vitéz és a hadi viszontagságokban felette

hatalmas nemzete, mint fentebb mondottuk, eredetét a szittya

nemzetből vette, amelyet saját nyelvén dentü-mogyernak

neveznek. És az a föld túlontúl megtelt az ott született népek

sokaságával, annyira, hogy övéit már sem táplálni, sem

befogadni nem tudta, mint fentebb mondottuk. Ezért akkor a hét

fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a

helyszűkét tovább nem tűrhetvén, tanácsot tartott, és késedelem

nélkül fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy

szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának,

amelyen laknia lehet. Akkor a választásuk arra esett, hogy majd

Pannónia földjét keresik fel. Erről ugyanis a szállongó hírből

azt hallották, hogy az Attila király földje, akinek az

ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott. Ámde a hét

fejedelmi személy közös és igaz értelemmel belátta, hogy a

megkezdett útnak végére nem járhat, hacsak vezér és parancsoló

nem lesz felette. Tehát a hét férfiú szabad akarattal és

egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának, sőt

fiai fiainak is a végső nemzedékig Álmost, Ügyek fiát, és

azokat, akik az ő nemzetségéből származnak, mivel Álmos vezér,

Ügyek fia, továbbá azok, akik az ő nemzetségéből származtak,

jelesebbek voltak nem dolgában, meg hadban is hatalmasabbak.

Tudniillik az a hét fejedelmi személy nem dolgában előkelő,

hadban hatalmas, hűségben állhatatos férfiú volt. Akkor

közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: "A mai naptól kezdve

téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a

szerencséd visz, oda követünk téged." Majd a fent említett

férfiak mindegyike Álmos vezérért - pogány szokás szerint -

saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel

szentesítette. És noha pogányok voltak, mégis azt a hitet,

melyet akkor egymás közt esküjükre tettek, mindhalálukig

megtartották úgy, amint ez az eskü itt következik.

                            ESKÜJÜK

Az eskü első szakasza így hangzott: Hogy ameddig csak az ő

életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából

lesz a vezérük. Az eskü második szakasza így hangzott: Hogy ami

jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek

része legyen abban. Az eskü harmadik szakasza így hangzott:

Hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad

akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik

soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az

ország tisztségeiből. Az eskü negyedik szakasza így hangzott:

Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez,

vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a

bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben,

melyet Álmos vezérnek tettek. Az eskü ötödik szakasza így

hangzott: Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi

személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg

akarná szegni, örök átok sújtsa. Ennek a hét férfiúnak a neve

volt: Álmos, Árpád apja; Előd, Szabolcs apja, kitől a Csák-

nemzetség származik; Kend, Korcán apja; Ond, Ete apja, akitől a

Kalán- és Kölcse-nemzetség származik; Tas, Lél apja; Huba,

akitől a Szemere-nemzetség származik; a hetedik Tétény, Horka

apja, s Horkának a fiai voltak Gyula és Zombor, akiktől a

Maglód-nemzetség származik, amint alább majd szó lesz róla. De

elég! Haladjunk a történelem útján!

                         KIKÖLTÖZÉSÜK

Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik

esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva

vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak,

kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos

vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó

emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a

feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának,

Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az

ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek

megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta

tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve

úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető

utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a

gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal

táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a

részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap

vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva

mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi

nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek

Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak.

                          OROSZORSZÁG

Miután pedig az oroszok vidékét elérték, minden ellenszegülés

nélkül egész Kiev városáig hatoltak. Midőn Kiev városán

keresztülmentek, a Dnyeper folyón áthajózva meg akarták

hódítani az oroszok országát. Akkor az oroszok vezérei ezt

észrevéve nagyon megijedtek, mivel hallották, hogy Álmos vezér,

Ügyek fia, Attila király nemzetségéből származik, akinek az ő

elődeik évi adót fizettek. De mégis a kievi vezér összehívta

minden főemberét, és tanácsot tartva azt választották, hogy

hadra kelnek Álmos vezér ellen, és inkább meghalnak a harcban,

mintsem hogy elveszítsék országukat, és kényük-kedvük ellenére

Álmos vezér uralma alá kerüljenek. A kievi vezér azonnal

követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és

segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed,

Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja

Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a

kievi vezér iránt való barátságból sebes vágtában Álmos vezér

ellen jött. A kievi vezér a maga seregével eléjük vonult, és

most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos ellen

nyomult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a Szentlélek volt,

fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva

buzdította katonáit; majd hirtelen eléjük rugtatva megállott

mindnyájukkal szemben, és ezt mondta nekik: "Szittyák,

bajtársaim, nagyvitéz férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetére,

amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan földet

kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az

oroszok és kunok sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz

hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát hallják, nemde

rögtön félelembe esnek? Mivel a derekasságot nem a nép nagy

száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok,

hogy egy oroszlán sok szarvast megszalaszt, mint ahogy egy

bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom nektek: Ugyan

ki tudott ellene állni Szcítia katonáinak? Nemde Dáriust, a

perzsák királyát, a szcítiaiak megkergették, úgy, hogy

rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített

nyolcvanezer embert? Vagy Círust, ugyancsak a perzsáknak

királyát, nemde szintén a szcítiaiak ölték meg

háromszázharmincezredmagával? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp

királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki harcban sok

országot leigázott, ugye szintén rútul megszalasztották a

szcítiaiak? Ezért hát derekasan és vitézül küzdjünk azok ellen,

akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak, s úgy féljünk az ő

sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől." Ezt hallván Álmos

vezér katonái, nagy bátorságra gyúltak. Azonnal megfújták a

harci kürtöket mindenfelé, a két ellenséges sereg összecsapott

és heves küzdelembe bocsátkozott egymással. S igen sokan

elestek az oroszok és kunok közül. Az oroszok és kunok vezérei

pedig látván, hogy övéik a harcban alul maradnak, futásnak

eredtek, és hogy életüket megmentsék, sietve Kiev városába

húzódtak. Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat

egészen Kiev városáig üldözték, és úgy aprították a kunok tar

fejét, mint a nyers tököt. Az oroszok és kunok vezérei pedig,

mikor a szcítiaiak vakmerőségét látták, a városban meglapultak,

mint a némák.

               BÉKE A VEZÉR ÉS AZ OROSZOK KÖZÖTT

Álmos vezér és vitézei pedig a győzelem után elfoglalták az

oroszok földjeit, és javaikat elszedve a második héten Kiev

városát fogták ostrom alá. Mikor aztán a hágcsókat kezdték

odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a szcítiaiak

merészségének láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták,

hogy nem bírnak nekik ellenállni, akkor a kievi vezér és az

oroszok más vezérei, nemkülönben az ott levő kunokéi is

követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy

kössenek velük békét. Mikor pedig a követek Álmos vezérhez

jöttek, és kérték őt, hogy uraikat ne űzzék el székeikből,

akkor Álmos vezér övéivel tanácsot tartván, úgy küldötte vissza

az oroszok követeit, hogy vezéreik és előkelőik fiaikat túszul

adják, évi adóul tízezer márkát fizessenek, ezenfelül pedig

élelmiszert, ruhát és más szükségeset. Az orosz vezérek, ugyan

nem önkéntesen, de mégis mindezt megadták Álmos vezérnek.

Azonban kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a

Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak,

amely előbb Attila király földje volt. És dicsérték nekik

Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták ugyanis,

hogy ott nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a

Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források.

Azt a földet - mondták - szlovének, bolgárok, blachok és a

rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Attila király halála után a

rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a

nyájaik Pannónia földjén legeltek. És joggal mondhatták

Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen

most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból. De már elég

is ebből!

                      A KUNOK HÉT VEZÉRE

Álmos vezér meg főemberei tanácsot tartván, az oroszok

vezéreinek kérelmét teljesítették, s békét kötöttek velük.

Akkor az orosz vezérek, tudniillik a kievi és szuszdali, hogy

székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták Álmos

vezérnek, és velük együtt tízezer márkát küldöttek, meg ezer

lovat orosz módra díszített nyereggel és fékkel, továbbá száz

kun fiút, valamint negyven teherhordó tevét, töméntelen

hölgymenyét- és mókusprémet, végül sok más ajándékot, csak úgy

számlálatlanul. Akkor a fent nevezett kun vezérek, tudniillik

Ed, Edömén, Et, Bors apja Böngér, Örsur apja Ócsád, Vajta,

kitől a Baracska-nemzetség származik, Alaptolma apja Ketel,

midőn látták Álmos vezér kegyességét, amelyet az oroszok

irányában tanúsított, lába elé borulva önként meghódoltak Álmos

vezérnek ezekkel a szavakkal: "A mai naptól fogva legvégső

nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a

szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk." És amit szóval

mondottak Álmos vezérnek, azt pogány módra hitet téve, esküvel

is megerősítették. Nekik Álmos vezér és főemberei ugyanily

módon hittel meg esküvel kötelezték le magukat. Akkor ez a hét

kun vezér feleségestül, gyermekestül meg ezenkívül is nagy

sokasággal kész volt Pannóniába jönni. Hasonlóképpen az oroszok

közül szintén sokan Álmos vezérhez csatlakoztak, vele együtt

Pannóniába jöttek, és maradékuk különböző helyeken egészen a

mai napig Magyarországon lakik.

                   LADOMÉR ÉS HALICS VÁROSA

Akkor Álmos vezér és a többi fejedelmi személy, akit

hétmagyarnak mondanak, továbbá a kun vezérek rokonságukkal meg

férfi- és nőcselédeikkel egyetemben kivonultak Kievből, s a

kievi oroszok kalauzolása mellett Ladomér városához értek. A

ladoméri vezér és főemberei pedig különféle drága ajándékokkal

az ország határáig elébe mentek Álmos vezérnek, és Ladomér

városát önként megnyitották neki. S Álmos vezér minden

hozzátartozójával három hétig maradt ott. A harmadik héten

pedig a ladoméri vezér a maga két fiát főjobbágyai valamennyi

fiával együtt kezesül adta Álmos vezérnek. Azonfelül kétezer

márka ezüstöt és száz márka színaranyat számtalan prémmel és

köntössel, továbbá háromszáz paripát felnyergelve és fékkel

felszerelve, huszonöt tevét és ezer ökröt, hogy a málhájukat

vigye, végül számtalan más ajándékot adott a vezérnek és

főembereinek egyaránt. A negyedik héten Álmos vezér övéivel

együtt Halicsba jött, s ott pihenőhelyet választott magának és

övéinek. Midőn ezt Halics vezére meghallotta, minden

hozzátartozójával mezítláb elébe ment Álmos vezérnek, és

különféle ajándékokat nyújtott át Álmos vezér használatára:

majd Halics városának a kapuját megnyitván, mint a saját urát,

úgy látta vendégül, egyetlen fiát az ország főembereinek a

fiaival együtt túszul adta, azonfelül tíz kitűnő arab paripát

meg háromszáz más lovat nyergestül, fékestül, továbbá háromezer

márka ezüstöt meg kétszáz márka aranyat és gyönyörűséges

ruhákat ajándékozott a vezérnek, sőt minden katonájának is.

Mikor aztán Álmos vezér egy hónapja tartott pihenőt Halicsban,

akkor Halics vezére és többi társai, akiknek a fiai kezességben

voltak, azzal a kérelemmel folyamodtak Álmos vezérhez és

nemeseihez, hogy a Havason túl nyugat felé, Pannónia földjére

szálljanak le. Ugyanis azt mondták nekik, hogy az a föld

szerfölött jó, és rajta igen nevezetes források ömlenek egybe,

melyeknek - amint fentebb említettük - a neve: Duna, Tisza,

Vág, Maros, Körös, Temes és több más; hozzá még - mondták - ez

a föld előbb Attila király földje volt. Az ő halála után a

római fejedelmek foglalták el Pannónia földjét egészen a

Dunáig, és ott telepítették le a pásztoraikat. Azt a földet

pedig, amely a Duna-Tisza közén terült el, Nagy Kán, Bulgária

vezére, Salán vezér őse foglalta el az oroszok és lengyelek

határáig, s lakosokul szlovéneket meg bolgárokat tett oda. Azt

a földet továbbá, amely a Tisza és az Erdély felé elterülő

Igyfon-erdő közé esik, a Maros folyótól a Szamos folyóig Marót

vezér foglalta el, kinek az unokáját a magyarok Mén-Marótnak

mondták, mégpedig azért, mert több asszonya volt; ezt a földet

az a népség lakta, amelyet kozárnak mondanak. Azt a földet

végül, amely a Maros folyótól egészen Orsova váráig terül el,

egy bizonyos Galad nevű vezér, aki Bodony várából jött,

foglalta el a kunok segítségével. Az ő ivadékából született

Ajtony, akit aztán jóval később, Szent István király idejében,

Doboka fia Csanád, a király unoka-fitestvére Maros melletti

várában megölt, mivelhogy az említett királynak minden dologban

ellenszegült. Csanádnak az említett király a jószolgálatért

feleséget adott, és neki adományozta Ajtony várát összes

tartozékaival egyetemben, amint hát szokásuk a jó uraknak

híveiket megajándékozni. Ennek a várnak most is Csanád a neve.

De elég ebből!

                MIKÉPPEN JÖTTEK BE PANNÓNIÁBA?

Álmos vezér és főemberei pedig elfogadván az oroszok tanácsát,

igen biztos békét kötöttek velük, minthogy az orosz vezérek,

hogy a székükből el ne kergessék őket, kezesül adták fiaikat,

mint fentebb mondottuk, számtalan ajándékkal együtt. Akkor

Halics vezére elrendelte, hogy kétezer nyilas és háromezer

paraszt járjon előttük s a Havas-erdőn át a hungi határig utat

készítsen nekik. Egyszersmind összes barmaikat megrakatta

élelemmel meg más szükségessel, s enni való szarvasmarhát

szintén igen sokat adott ajándékba. Akkor a hét fejedelmi

személy, akit hétmagyarnak mondanak, és az a hét kun vezér,

kinek a nevét fentebb soroltuk el, rokonságukkal meg férfi- és

nőcselédeikkel egyetemben az oroszok tanácsára és segítségével

útra keltek Pannónia földjére. S így a Havas-erdőn áthaladva, a

hungi részekre szálltak. Midőn pedig oda megérkeztek, azt a

helyet, amelyet előszőr foglaltak el, Munkácsnak nevezték el

azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a

földre, amelyet maguknak annyira áhítottak. Ott aztán, hogy

fáradalmaikat kipihenjék, negyven napot töltöttek, és a földet

kimondhatatlanul megkedvelték. A föld lakosai, a szlovének

pedig megérkezésükről értesülve, szörnyen megijedtek, és önként

meghódoltak Álmos vezérnek, mivel hallották, hogy Álmos vezér

Attila király nemzetségéből származik. S jóllehet Salán vezér

emberei voltak, mégis nagy tisztelettel és félelemmel

szolgáltak Álmos vezérnek, megajánlva neki mindent, ami csak a

megélhetéshez szükséges, úgy, amint az urukkal szemben illendő.

Ilyen félelem és rettegés fogta el a föld lakosait. Kedvében is

jártak a vezérnek meg főembereinek, mint a szolgák szoktak a

maguk urának. Egyszersmind magasztalták nekik a föld

termékenységét, és elbeszélték, hogy Attila király halála után

Nagy Kán, Salán vezér őse, aki Bulgáriából jött, a görögök

császárának tanácsára és segítségével miképpen foglalta el azt

a földet. Elmondták azt is, hogy őket magukat, a szlovéneket,

miképpen telepítették Bulgária földjéről az oroszok határára,

továbbá hogy most a vezérük, Salán, miképpen bánik velük és

övéikkel, meg minő hatalma van neki körös-körül a szomszédaik

felett.

                           HUNG VÁRA

Akkor Álmos vezér és főemberei ezek hallatára módfelett

felvidultak, és Hung várához lovagoltak, hogy elfoglalják azt.

Miközben tábort ütöttek a fal körül, a várnak Laborc nevű

ispánja - az ispánt az ottlakók nyelvén dukának mondták -

futóra fogta a dolgot, és Zemplén vára felé sietett. A vezér

katonái űzőbe véve őt, egy folyó mellett elfogták, és mindjárt

azon a helyen felakasztották. Attól a naptól kezdve ezt a

folyót az ő nevéről Laborcnak hívták. Aztán Álmos vezér és övéi

bevonulva Hung várába, a halhatatlan isteneknek nagy

áldozatokat mutattak be, és négy napig tartó lakomát csaptak. A

negyedik napon pedig Álmos vezér tanácsot tartván és övéit mind

megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát,

Árpádot. Ezért hívták Árpádot Hungvária vezérének, összes

vitézeit pedig Hungról hungvárusoknak nevezték el az idegenek

nyelvén, és ez az elnevezés mostanáig él az egész világon.

                          ÁRPÁD VEZÉR

Az Úr megtestesülésének kilencszázharmadik esztendejében Árpád

vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a

Bodrog közé esik Ugocsáig, minden lakójával együtt elfoglalta.

Borsova várát ostrom alá fogta, harmadnapra harccal bevette,

falait lerombolta, és Salán vezér katonáit, akiket ott talált,

bilincsbe verve Hung várába vezettette. Mialatt több napon át

ott időztek, a vezér és övéi látták a föld termékenységét,

mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag halban a

Tisza és a Bodrog folyam: s ezért a földet kimondhatatlanul

megszerették. Végre pedig, midőn mindezt, ami történt, Salán

vezér futva elmenekült embereitől meghallotta, kezet nem

merészelt emelni. Hanem bolgár szokás szerint követeket küldve

elkezdett fenyegetőzni: Árpádot csúfondárosan Hungvária

vezéreként üdvözölte, embereit gúnyosan hungvárusoknak nevezte,

és nagy csodálkozásba kezdett, kik is hát ők, és honnan jöttek,

hogy ilyen dolgokat mertek elkövetni. Egyúttal megüzente nekik,

hogy gonosz cselekedeteiket tegyék jóvá, és a Bodrog folyón

semmi esetre át ne merjenek jönni, mert különben ő maga

kerekedik fel a görögök és bolgárok segítségével, és gonosz

cselekedetüket megtorolva, alig ereszt el majd közülük csak

egyet is, aki hazájába visszajutva hirdethesse az örömöt, hogy

megmenekült. Salán vezér küldöttei Zemplén várának menve

átkeltek a Bodrog folyón, és másnap eljutottak Árpád vezérhez.

Harmadnap pedig Árpád vezért uruk nevében köszöntötték, és amit

az meghagyott, tudtára adták. Árpád vezér meghallgatván a

dölyfös Salán vezér követségét, nem gőggel, hanem tisztességgel

válaszolta neki a következőket: "Az én ősapámé, a nagy hatalmú

Attila királyé volt a Duna-Tisza közén elterülő föld egészen a

bolgárok határáig, ami most az uratoké. De mégis én, nem ugyan

azért, mintha a görögöktől vagy bolgároktól félnék, hogy nem

bírok velük szembeszállani, hanem vezéreteknek, Salánnak a

barátsága kedvéért kérek a marháim miatt a magam jussából egy

részecskét, tudniillik a Sajó folyóig elterülő földet.

Azonfelül azt kérem a vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga

jóvoltából két korsót tele Duna vizével és egy nyalábot Alpár

homokjának a füvéből, hogy megtapasztalhassam, vajon édesebb-e

Alpár homokjának a füve a szcítiai tájaknak, azaz Dentü-

mogyernak a füvénél, és a Duna vize vajon jobb-e a Don

vizénél." S miután így tudtukra adta üzenetét, több mindennel

gazdagon megajándékozta őket, és ezzel megszerezvén

jóakaratukat, meghagyta nekik, hogy menjenek haza. Aztán Árpád

vezér tanácsot tartván szintén elküldötte követeit Salán

vezérhez, s küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét

meg tizenkét kun fiút, a vezérének pedig tizenkét nagyon ügyes

orosz leányt, továbbá tizenkét hölgymenyétprémet, tizenkét

nyestbőrt és tizenkét aranyos köntöst. A küldöttek voltak ebben

a követségben az előkelőbb személyek közül Ete apja Ond, a

másik meg Alaptolma apja Ketel. Harmadiknak küldtek még egy

igen serény vitézt, Tarcalt, kémlelés végett, hogy vizsgálja

meg a föld minőségét, s hamarabb visszafordulva adjon hírt

urának, Árpád vezérnek.

                         KOMÁROM VÁRA

Árpád vezér küldöttei pedig: Ete apja Ond, Alaptolma apja Ketel

és Tarcal kun vitéz, akinek a maga személyében magva szakadt,

útközben átúsztatták a Bodrog folyót azon a helyen, ahol ebbe a

Sátorhalomról lefutó folyócska beleömlik. S így átjutottak a

Bodrog folyón; de miközben az említett folyócskán keltek át

nagy vígan, a víz árjában Ketel lova megbotlott, s ő elmerülve

társai segítségével is csak alig bírt a halálból kimenekülni.

Azt a folyót ezért Ketel társai tréfából Ketelpatakának

nevezték el. Majd később Árpád vezér kegyesen ugyanennek a

Ketelnek adományozta Sátorhalomtól egészen a Tolcsva vizéig az

egész földet lakosaival egyetemben. De nemcsak ezt kapta Ketel,

hanem jóval többet, mivel Árpád vezér egész Pannónia

meghódítása után hűséges szolgálatáért nagy földet adott neki a

Duna mellett ott, ahol a Vág folyó beletorkollik. Itt utóbb

Ketel fia Alaptolma várat épített, és azt Komáromnak nevezte.

Ennek a várnak a szolgálatára odaadta mind a magával hozott,

mind pedig a vezértől nyert népnek a kétharmadát. Hosszú idő

múltán ugyancsak ezen a helyen temették el pogány módra magát

Ketelt meg a fiát, Tolmát. Azt a földet is, amelyet most

Ketelpatakának hívnak, az ő ivadéka Szár László fiának, András

királynak az idejéig birtokolta. Azonban András király Ketel

utódaitól cserébe megszerezte azt a helyet, mégpedig két ok

miatt: előszőr, mert a királyoknak alkalmas volt vadászat

céljára, másodszor meg, mert szeretett azokon a tájakon lakni a

felesége. Tudniillik ez, mivel az orosz vezér leánya volt, ott

közelebb lehetett a szülőföldjéhez, azonkívűl pedig félt a

német császár jöttétől is, hogy majd Péter király vérének

megbosszulása végett betör Magyarországra, amint majd lentebb

beszélünk róla.

                         TARCAL HEGYE

Ekkor Ond, Ketel meg Tarcal, miután az erdőn áthaladtak, a

Bodrog folyó mellett lovagoltak; majd mintha pályadíjért

futottak volna, sebes vágtában nyargaltak fel egy jó magas

hegynek a csúcsára. A másik kettőt maga mögött hagyva, Tarcal,

a serény vitéz ért fel elsőnek a hegyoromra. Ezért a hegyet

attól a naptól kezdve mostanáig Tarcal hegyének nevezték. A

három úr a hegy csúcsáról, ameddig csak a szem ellát, körös-

körül megszemlélte a földet; kimondhatatlanul meg is szerette

azt, és mindjárt azon a helyen, pogány szokás szerint, egy

kövér lovat ölve le, nagy áldomást csapott. Tarcalt, aki merész

ember volt és megállta helyét a harcban, a társai most

elbocsátották; s ő katonáival egy