|
A TÁSZOKTETŐI ROVÁSÍRÁS
Barátosi Lénárth Lajos 2010.03.31. 21:57
Ezen füzet kiadása és terjesztése engedélyezett
3.-XI. /1941. SZ. A.
A TÁSZOKTETŐI ROVÁSÍRÁS
Írta:
Barátosi Lénárth Lajos
TURÁNI ÍRÁSOK
Felelős Kiadó: Gaál Zsigmond
A hun-magyar-székely rovásírás betűsora
Őseink jobbról balra írtak, — rótták a sorokat. Emlékoszlopokra felülről lefelé haladó irányban.
Pálcára, négy vagy többoldalú botra, „ökörszántás” (bustropheden) módra róttak. A bal hónuk alá szorított pálcán jobbról balra kezdték a betűk faragását, egészen a középig, akkor megfordították a pálcát s a túlsó végén kezdve folytatták ismét a középig. Így, a bot minden oldalán kétféle (ellentétes) helyzetű rovás volt. Pld. ilyenformán:
Él még a Magyarok Istene —
Olvasásnál persze a botot állandóan forgatni kellett.
Furuzsina.*
Nem egyszer hallgatám az éjnek harmatát,
erdők sűrűjére miként pereg alá.
s óh hányszor fürdette szép nyári hajnalon
illatos vizével arcom a vadbokor.
Felcsendül már korán a vadrigó dala,
csordultig telt szívem titkokkal általa,
a költészet hímes földjén így éltem én,
mint a pásztorlegény a hegyek tetején.
Hajh. álom - életem, hajh, tündérifjuság,
le sem is vetkezi a lelkem hímporát,
épségben van a lant, kebelemben a szív
töretlen őserő hangolja hurjait.
Százszorszép hajnalok a székely bérceken,
ahol a „Vadrózsák" zenéje született,
az ősi hunn szellem varázsa ott a Nap,
mit semmi Trianon meg nem törhet soha.
Az ősi ormokon ti, büszke fenyvesek,
a tél zordon fagyán csak nevet lelketek,
oh, mennyi vad vihart kelle kiálljatok,
tán hogy annál szebben, jobban viruljatok.
Az ősi ormokon ti, büszke fenyvesek
a tél zordon fagyán csak nevet lelketek
a kicsinyhitűnek ti adjatok hitet
az ősi ormokon ti - büszke fenyvesek !
GAÁL ZSIGMOND.
*Furuzsina, az ősi székely hitrege csodaerőt, kölcsönző, jó tündére.
Lásd Orbán Balázs: „Székelyföld leírását” és Jókai: „Bálványosvárát".
A Tászoktetői rovásírás
és az Atilla sir összefüggése.
I r t a: Barátosi Lénárth Lajos.
I. FEJEZET .
Néhány szó az oknyomozó történelemről.
Az ember élete olyan, mint a tiszavirágé; olyan mint a tűzből kipattanó szikráé : - rövid és mulandó. Ugyanígy a mulandó életű ember története is gyorsan múló, - csak alig néhány évezred. Semmiféle téren ne dobálódzunk a 20, 40, 80 és 100 ezer évekkel; amikor az oknyomozó történelem Kr. e. mindössze csak 4000 évet, - Kr. u. pedig a második ezredévet ismeri: tehát összesen 6000 évet. Ami az előtt volt, az már nem a történelem, hanem a prehistoria tudománykörébe tartozik.
Az ilyen távlatokból, - teszem fel 3 -4 ezer év távlatából jövő igazsággal, - a laikus szemlélő úgy van, mint a közmondásos messziről jött emberrel, - akiről azt tartják, hogy sokat beszél, de fele sem igaz.
A kutató . . . az oknyomozó is, ezen a téren bizony néha csak feltevésekkel dolgozik, s amikor már kialakult előtte egy kortörténeti kép, leírja azt.
Le nem írható és szóval el nem mondható a kutatók fáradozása. S akár hányszor megtörtént már, hogy amikor egy emberöltő munkásság jól megérdemelt gyümölcsét akarta a tudós könyvalakban az utókor részére megörökíteni; egy nem várt felfedezés, - máról-holnapra, - halomra döntötte egész elméletét.
S a buzgó kutató néhány napig összetörve szemléli 20 - 30 évi munkássága romhalmazát, - majd egy új szikra gyul ki lelke egén és elfeledve a fáradalmakat, az őt ért gúnyt és megalázást, - az Istentől örökölt tudományszomjnak hódolva, - új erővel új munkának lát.
Ez a mi közös sorsunk, - azoké akik nem alkusznak meg a sorssal, akiket nem ejt kétségbe a becsületes bukás, - mert örök időktől ez van a tudósnak megírva.
Hej, pedig de sokan vannak ilyen bukott csillagok !
Csetlenek, botlanak, - elesnek a tudomány rögös és tövisekkel szegélyezett utjain; de hajtja őket a vágy a tudás vizének a forrása felé, s ha egy emberöltőn át kétháromszor is elbuktak, - újra felkelnek s a kutatásban berozsdásodott kerekeiket felújítva, csonka szárnyaikat újakkal pótolva nekivágnak újra a Teremtés végtelenségének, hogy az Atyának titkos és előttük még ismeretlen betűkkel a Világ könyvében írt feljegyzéseit megfejtsék.
Mert úttőrök ők, - s mert: úttörőknek bukni nem szégyen!
Felségesen szépen írta meg a tudós sorsát néhány rövid verssorban Szinegh Béla ifjú költőnk a „Tudós sors” c. költeményében:
Hogyha egy kérdés a szemébe nevet,
teremi fogalmat; egy ujabb nevet . . .
Mikor a válasz nehéz gondot ad,
homloka mögött forr a gondolat . . .
Mire kész az okos felelet,
egy újabb kérdés - a szemébe nevet!
II. FEJEZET.
A rovásírás kifejlődése a tászoktetői vésetekig.
A barlangban lakó ősember is rájött már arra, hogy a távolabbi vidékeken élő társával valamilyen módon szükségszerűen fenn kell tartsa az összeköttetést.
Ezért megegyezést hozott létre velük s az Értesítés legelső módja a tűz volt. Ha veszély fenyegetett egy családot, hamar felrohantak a hegycsúcsra és hatalmas tüzet raktak. Ha egy bölényt, vagy pláne mammuthot letudtak verni, - akkor is hatalmas tűzzel jelezték azt szomszédjaiknak; kik aztán sietve igyekeztek a dús lakomát kínáló vendéglátó családtörzshöz.
A szükségképpeni fejlődés mindinkább sűrűbben egymásra utalta az ősembert, s mindinkább gyakrabban és égetőbben jelentkezett az érintkezés fenntartására valaminek a szüksége, aminek azonban még nem tudott külső formát adni. Kezdetben a vadászati terepeik útvonalán letördelt ághegyekkel, vagy az útra lerakott kavicsokkal adtak hírt egymásnak. Később egy-egy sima kavicsra korommal, szénnel, a bíbor bogárból készített festékkel, vagy a leölt állat vérével rajzoltak bizonyos jeleket, - amelyekre nézve egy környék összes családtörzsei meg voltak egyezve, - s azt egy jó lábú legénnyel végig vitették az egész törzsön.
A műveltségnek eddig a fokáig a jégkorszak embere jutott el: a solutréni, majd a magdaléni ember; végül a diluvium embere, ki már a szellemi tudás oly magaslatán állott, hogy bizonyos képjelekkel és a nyílhegynek különböző alakban való elhelyezésével előzetes megbeszélés nélkül meg tudta értetni magát társaival; - legyőzve ezzel az egymásközti távolságokat, melyek a természetadta körülményektől függve 20 és 100 kilométer közt váltakoztak.
A Kr.e. idők 7-ik és 8-ik ezredében az ember már annyira tökéletesítette a jelképes és nyílfej-írást, hogy azzal állandó levelezést folytatott.
Azt az embert, aki az írás mesterségét folytatta, - a törzsek „képíró mesternek” mondották. Ilyen képíró minden törzsben volt egy család. Ezek apáról-fiúra hagyták tudományuk titkát. A képírók voltak egyszersmind a törzs fazekas mesterei is. Ezért van az, hogy akárhány bronzkori urnán vagy használati edényen képírás és nyílfej-íráshoz hasonló díszítés látható.
Az őskor, - beleértve a réz és bronz kultúrákat is, írása tekintetében nehézkes volt. Nehézkes, mert a közölnivaló híreket nyers agyaglapokra írták, illetve rajzolták, s előbb kiszárították, azután kiégették. Egy-egy ilyen cseréplap 30-40 cm síkfelületű és 3-5 cm. vastag volt. Súlyra az agyag minősége szerint 2-4 kgr. között váltakozott.
Irkuckban és Kievben volt szerencsém néhány ilyen bronzkori levelet látni. Ezen levelek továbbítása, a kievi múzeum feljegyzése szerint úgy történt, hogy a kész cseréplapokat sűrű gyapjas bőrök közé fektették, vagy egy nagy bőrtarisznyába rakták s az egyes lapok közti részt mohával, vagy illati szőrökkel tömték ki, - s azt a futár hátára kötötték, majdnem úgy mint a mostani hadseregek gyalogsági bőröndjét.
Az emberi műveltség azonban állandóan és rohamosan fejlődött. A Kr.e. 4. évezredben az írásnak már egy bizonyos hangutánzó jegyekben való feljegyzéseit látjuk. Ezek az első, hogy úgy mondjam tényleges betűk a „jungnu” - későbben „hunn” - néven ismert törzsnek egy ágától a „dzsekil” -- illetve „eszkil” - törzstől származtak.
Ezek a „dzsekil” törzsek, kik annak idején Mongólia észak-keleti részén; majd a Kr.e. II.-ik században az úgynevezett későbbi Pannoniában; az I.-ső században Punn-országban: majd a Kr.u. I.-II.-ik században Siculiában, (a mai olasz Sicília,) laktak, - míg végre a Kr. utáni IV.–V.-ik században már mai lakhelyükön: Erdélyben telepedtek meg. - különös .és feltűnő írásjeleikkel érintkeztek az Európa, Afrika és Ázsia területén élő rokon törzseikkel.
Írásuk már teljesen tökéletes. Botravésve vitte a futár azokat magával. Három alakban volt használatos: 1. népírás, 2. katonaírás, és 3. a fejedelmek, királyok és tudósok írása.
A dzsekil vagy hunn-székely írás kezdetben 24 betűből állott. A Kr.u. III.-ik században 6 új betűvel bővült. Ugyanis az előző 24 betű között ékezetes betű nem volt. Így a hiányzó ékezetes betűkre 6 új jelzést csináltak. Amikor idáig eljutottak, akkorra az „Ugor” ág egy másik törzse, az etruszk, - ki színtén átvette a 24 írásjelet, szintén szerkesztett magának 7 új betűt, amelynek hiányát érezte. Az etruszk törzs a duplabetűket „ty”, „gy”, „ny”, „ty”, „sz”, „cs”, és „zs”-t csinálta.
Így a fára vésett írásjelek száma két évszázad alatt 37-re emelkedett. Vagyis elérte a mai művelt népek írásjegyeinek a számösszegét.
1911 szept. 26.-án amidőn Zizikas-ban jártam a „Bogdaj-me” kolostor egy fiatal lámája, - névleg Lótusz-virág - amikor az ékírásos és rovásírásos emlékek után érdeklődtem, hatalmas papirusz-tekercset vett elő és azt szétteregetve így szólt
- Nézd meg jól Uram, mert ez volt a világ összes: írásjegyeinek az őse. De itt van a társa is, mely már sokkal egyszerűbb. Viaszra vagy agyagba könnyen karcolható, fába könnyen véshető. Ez is megvan 6-8 ezer éves.
A Lótusz-virág első tekercsén látott írásjelek voltak a mai mongol népcsalád első írásjelei.
Míg a 6-8000 évesnek jelzett második tekercsen a finn-ugor ősírás első szárnypróbálgatásai voltak láthatók: vagyis az a 37 betű, amely a mai művelt nemzetek betűsorában kivétel nélkül megtalálható
A második tekercs szétbontásánál majdnem elállt a szívverésem. S egy pillatatra ottan álltam lelkileg a csíkmegyei Tászoktetőn a 43 sziklavéset előtt. Engedelmet kértem a „Bogdó lámától”, az úgynevezett zárdafőnöktől, hogy e jeleket lerajzoljam, amit ó készséggel meg is engedett.
Minden kétséget kizárólag ez az eredeti „dzsekil”-székely rovásírás.
Érdekessége a rovásírásnak az, hogy nem egyformán használták, hanem törzsenként más-más alakban. A hunok pl. az „ökőrszántás”, a finn és csúd törzsek a „felülről-lefelé” haladó oszlopban, - míg az ugor ágbeliek a „jobbról-balfelé” írásmódot használták.
De lett légyen az bármely törzs, a három alosztályírást betartotta: és pedig a népírás, a katonaírás, - és a fejedelmek és tudósok írását.
Ezen ékírásos feljegyzések közül legjobban olvasható és rnegfejthető a székely rovásírás, mert mai nyelvjárásunkhoz ez áll legközelebb. Az úgynevezett csuvas-magyar rovásírás ábécéjét is bemutatom a kievi múzeum feljegyzése alapján.
Elégé megfejthető, de csak részleteiben olvasható, (illetve megérthető,) a „szumir” írás. Végül csak részleteiben megfejthető, de legtöbbször meg nem érthető az „etruszk” írás.
A csíkmegyei Tászoktetőn 43 sziklavéset látható.
Ezek a vésetek etruszk, szumir és székely nyelven vannak felróva.
Ezeket a véseteket már a világ minden tájáról felkereste a tudós társadalom. De eddig még nem sikerűit vele semmire se mennie. Az egyes sziklavéseteket 1913 őszén, amikor 3 és fél éves ázsiai utamról hazajöttem, - a saját magam munkájának megkönnyítésére beszámoztam.
Az így beszámozott feliratokat 35-25 cm. nagyságú kartonlapokra lerajzoltam és hozzáfogtam a vésetek megoldásához.
Az Ázsiából hozott írás kulcsok segítségével legelőször is az 1. szikla feliratát kezdtem bonckés alá venni, azonban három hónapi fáradozásom nem járt eredménnyel.
Elvette továbbá munkakedvemet az is, hogy sem a Honvédelmi Minisztérium sem a Petőfi Társaság nem adott hitelt azon jelentésemnek, hogy Petőfi Sándor nem esett el Fehéregyházánál, hanem súlyosan sebesülve Szibériába került és ott még 8 évig élt pedig állításomat eredeti fényképfelvételekkel igazoltam. Sírját pedig saját szememmel láttam.
Közben megjött a katonai behívóm is és így mélységes fájdalmamra és bánatomra mind a két fontos tárgyat félre kellett tennem.
Megjött az öt és fél éves világháború is, és végképen le kellett mondanom minden további kutatásról, amely bizony teljes nyugalmat és időmilliomosságot követel.
A világháború sok csalódást hozott nekem s megtanított arra, hogy ne bízzak az emberekben. Rengeteg kéziratomat ellopták míg olasz fogoly voltam. Egyik másik munkámmal évek múlva találkoztam eléggé jónevű egyének neve alatt. Ez mind nem bántana. De vége lett a háborúnak és az olasz fogságból hazatérve egyszer csak felismertem az egyes lapokban az általam felvett Petőfi-sír fényképet, nem is egy személy névaláírásával, - akik mind maguknak követelik Petőfi sírjának megtalálását.
Közben Török Béla nevű Bpesten, ezidőszerint ismeretlen helyen tartózkodó ismerősöm, - kire két kötet kéziratomat megőrzésre reá bíztam, - eltűnt: Ezek voltak. azok a körülmények, melyek egy időre elhallgattattak.
Visszatérve tárgyamhoz, hogy a rovásírás és az Atilla sír közötti összefüggést megtaláljuk az ókor temetkezésére kell röviden áttérnem.
III. FEJEZET.
Az őskor emberének temetkezése.
A szertartásosan eltemetett legrégibb csontvázak a középső diluviumból valók. Azaz a mustérieni korból, s így ezek a neandervölgyi ember lelki világára hagynak következtetni, mely szerint a vallás és erkölcs fogalma már bizonyos fokig ki volt fejlődve benne.
A musteri csontvázak, - melyek a szertartásos temetkezés nyomait viselik, - a jégkorszaki barlangokból kerültek elő.
A barlang őslakója hozzátartozóját lakása (a barlang), legkedvesebb helyén, a tűzhely mellett temette el. Tisztelete a halottal szemben nem kétséges, - mert, hogy pihenése csendes és háborítatlan legyen, - egész családjával elhagyja a neki különben igen értékes lakóhelyet s átadja a halottnak.
Legalább is egy időre ! . . .
A gyász jeleit nem ismerjük e korból. Azonban tudjuk azt, hogy a vörös volt kedvenc színük. Épen ezért a másfél méter hosszú egy méter széles és 30-40 cm. mély sírgödröt beszórták a bíborbogár és festőbuzérból készült piros festékkel, jó vastagon . . . Természetesen előzőleg a sír oldalát és fenekét kagylókkal dúsan kirakták.
Azért van az, hogy az egyes barlangi temetkezéseknél, egy, két, sőt háromezer db. kagyló is előkerül. S hogy a kagylók hamarosan össze ne dőljenek, kifúrták őket és gyökérszállal, hálószerűleg egymáshoz csomózták.
Az ilyen és ehhez- hasonló temetkezéshez vezethető aztán vissza az a temetkezési rendszer, ahol a tudósok valósággal bíborszínűre festett csontvázakat találtak. Természetesen csak a hanyattfekvő felső csontrészek pirosak, - az alsók nem.
Ez onnan van, hogy a hanyattfekve eltemetett halott csontfeletti húsrészeit felhasították és iszapolt só, hamu és festék keveréket öntöttek a hasítékba. A test korhadása és a reá nehezedő föld nyomása következtében ez a sós, lúgos festék erősen beleette magát a csont felületébe.
Volt az ősember temetkezésének még számtalan más formája is. Ilyenek a falombból készült sátorbani elhelyezés, valahol az erdők mélyén, vagy óriási zöld levelekbe göngyölve, fejjel lefelé, (mint a denevérek alvása) egy faágra való felkötés. Még egyéb formája a vízmellékieknek a fakéregbe kötés és kövekkel megterhelve, a víz alá süllyesztés. És végül a guzsba-kötés, - illetve zsugorított temetés.
Mindezek a temetkezési rendszerek a föld különböző helyein, némi fejlődéssel bár, - de megmaradtak egészen a Kr.u. VII. századig.
A koporsót - mint ezen célra használt tárgyat - még nem ismerték, sem fából, sem fémből. A rómaiak is, - akik már a Kr.u. II. évszázadban magas műveltségi fokon álltak, - csak egyszerűen földbe temetkeztek; azzal a különbséggel, hogy a sír belsejét nem kagylókkal rakták ki, hanem égetett cseréplapokkal, vagy téglákkal.
Magas műveltségükről és ipari fejlettségükről az egész világon ismert latinok, majd utódaik a rómaiak is, csak a Kr.u. III. majd az ezt követő IV. században temetkeztek, hogy úgy mondjam: - koporsó-szerű, díszesen faragott kőládákba.
Aki megnézi ezeket a temetkezési tárgyakat bármely múzeumban, meg fog győződni igazságomról, hogy ezek nem koporsók, csupán kőládák.
Az északról, majd keletről beözönlő pásztor-népeknek fogalmuk sem volt ezidőben mégcsak a béllelt sírkamarákról sem. (Amit csekély személyem saját meggyőződésből tud, mert ázsiai utam alkalmából sok ezer népvándorláskori és bronzkori sírt tártam fel.) Halottaikat egyszerűen szőrdarócba göngyölve a szűz anyaföldbe temették. Vezéreiket teljes díszben, lóháton ülve földelték el. A koporsót meg hírből sem ismerték.
IV. FEJEZET.
Egy történelmi monda,
mely nem felel meg a valóságnak.
A világbirodalmat alapító hunn király: - Atilla - sem nem király, sem nem Atilla. Nem király azért mert a finn-ugor és csúd-magyar törzseknél azt a címet „király" nem ismerték. Legmagasabb méltóság a „csauszár” vagy „atil” volt. Ez az elnevezés „atil” a hunoknál ugyanazt jelentette, mint az olaszoknál a „duce”, vagy a németeknél a „Führer” kifejezés. Keresnünk kell tehát a történelmi igazságnak megfelelő valódi nevét.
Az oknyomozó történelem a keleti államok levéltáraiban és régiségtáraiban elhelyezett és a szóbanforgó uralkodóval egykorú okmányokból megállapitotta kétséget kizáróan, hogy a Hódmezővásárhely-Szeged-Szentes határában táborttartó hunn vezér neve nem Attila, nem isAtilla, sem nem Atila: - hanem az ugyancsak háromféle alakban megtalált: - Utúr - Itel - Hatúr - valamelyike.
Az „úr” végzetű szó arra hagy következtetni, hogy nagy hunn vezér neve „Utúr” volt. Ez annál inkább megfelelhet a valóságnak, mert a csúd-magyar-hunn történelem folyamán már több hasonló névvel találkozunk. Ilyenek pl. „Satur” csúd vezér a Kr.e. III. században. Ugyanez a név előfordul némi változattal a székelyeknél, Csatur és Csatár formában a VII, században. Egy másik eset a magyaroknál „Bölcs-úr” Lebedia fejedelme. Majd a honfoglaláskor: „Hunn-úr” és „Mag-úr”, vagy másként Hunor és Magor. A honfoglalás utáni időkből is maradt két „úr” végzetű történelmi név feljegyezve, s ezek „Ősz-úr” és Örs-úr”.
...Néhány magyar kutató szerint „Itel” volna neve a nagy hunn vezérnek. Amit szerintük alátámaszt a német krónikák Etzel néven való feljegyzése, valamint sok magyar krónika Etil, Etele, Etel néven való megörökítése.
A „Hatúr” nem látszik névnek. Inkább a történelemből mindenki által ismert Hetumoger szónak az összevonására hagy következtetni. Mai nyelvjárásunkban hét magyart jelent. Ugyanilyen jelentőségű a „Dentumoger” szó is, ami viszont dontői-magyart jelent. Ennek összevonása a „Dentor”, melyet sokáig egy dák vezér nevének véltek.
V. FEJEZET.
A csíkmegyei titokzatos kővésetek.
A csíkmegyei Tászoktetőn egy egész hegyoldalt elborító betűvéset van, amely nagyon hasonlít az általam 1909-1913-ban az Orkon és Jenisszej mellékén látott Kr.u. VII.-VIII.-ik századból származó Etruszk-Szumir vésetekhez.
Ezek a vésetek megtalálhatók Közép-Ázsiától az Aldunáig. Kisázsián és a Balkánon keresztül. Ez az útvonal az, amelyen a nagy hun király, - illetve vezérlő fejedelem, - holttestét Ázsiába vitték, ősei földjére.
Minden más .csak kitalálás.
Felelősségem teljes tudatában állítom, hogy a nagy hunn vezér holtteste nincs Magyarországon eltemetve.
A tászoktetői vésetekből annak idején mintegy 47000 betűt másoltam le, ami megfelel 20-25.000 egy és kéttagú szónak. A három nyelven: etruszk, szumér és hunn-magyar felirattok közül engem csak a hunn-magyar illetve „dzsekil” írásjegyek illetve feliratok érdekeltek. Ennélfogva csak azokkal foglalkoztam, ami 3152 szót tesz ki. S ami nem sikerült Józsa Sándor és Kémenes Andrásnak, valamint Dr. Thury György és Jakubovics Emilnek, az - bár ha csak csekély részleteiben is, de sikerült nekem.
A 14-es számú ábrán, (t.i. a magam könnyedségére az egyes sziklák rajzait beszámoztam,) - észrevettem, hogy különféle zeg zúgos rajzok, mértani alakzatok és virágdíszek között a rovásírás betűi fordulnak elő. Hosszas elmélkedés után rájöttem, hogy e díszítések és rajzok nem jelentenek semmit; csupán a szövegből hiányzó magánhangzók üresen maradt helyeit vannak hivatna pótolni.
Leírtam a betűket, s a rajzok helyére pontokat tettem: A megfejtésből így még nem tűnik ki semmi. A szöveg értelmetlen maradt. Néhány napi próbálkozás után végre megszületett az olvasható teljes szöveg: amely a kifejezésekből ítélve az V.-VIII. század közti időből való lehet.
Olvassuk el a feliratot a maga egyszerűségében és aztán próbáljuk meg a jelenlegi nyelvezet szerint elolvasni.
A felirat a következőképen hangzik:
„Atilla (vagy Etelle) hunn kerál fődbe metue teten te Tazak Velezus (vagy Volozus) vezer ruta menue Asiaba Hadad ezerhen.”
És nézzük csak hogyan hangzik a felirat a jelenkor folyékony és értelmes olvasásában:
„Atilla, (vagy Etelle) hunn király a fődbe Tászok tetőn (lett el) - temetve; (ezt az írást) Velezus vezér rótta; (el) menve (innen) Ázsiába Hadad Ezer (fejedelem)-hez.”
Eszerint a feljegyzés szerint Utúr (Atilla vagy Etele) a csíkmegyei Tászoktetőn volna eltemetve. A tudósok ezt nem is vonják kétségbe; mert különben, - ha nem volna valami nagy jelentőségű célja, - minek vésették volna tele egy egész hegy. oldal sziklafalát 47.000 betűvel, illetve 20-29.000 szóval ?
Igen ám, - szól közbe most az oknyomozó, - csak. hogy a már említett sokezer szavú vésetből az tűnik ki, hogy a kőfaragó-képíró mester, akire a felírat bevésését bízták, vagy nem ismerte a nyelvet és annak képletes értelmét, - vagy megtévedt egy sorral s mikor észrevette, egyszerűen, minden meggondolás nélkül a kihagyott sort a megtévesztett sor után írta, illetve véste.
Hogy a felirat nem Velezusnak szól, - mint azt egyesek gondolják - kitűnik először abból, hogy nevezett fiatal vezér még jóval Atilla halála előtt meghalt; másodszor mert az egész feliraton neve mindössze egyszer fordul elő, - míg az Atilla-Utúr-Etelle és Hetil mint név 483-szor olvasható. Ezen kívül olvashatók még az alábbi szavak az említett nevekkel kapcsolatban legalább 700-800-szor: - hazuába hívtak - hazuába vidtek - eleve elvidtek - hezha hathornal - hadad ezerhen - hiungni fődbe - temetue -, és végül: ezernél többször fordul elő ez a szó : - asiába.
- Nincs kizárva, - mondja tovább az oknyomozó, hogy a nagy hunn fejedelem és vezér bizonyos ideig pihent a Tászoktetőn eltemetve, mielőtt Ázsiába vitték és ezt örökítette meg szumir, etruszk és dzsekil nyelven a család valamely tagja. Sőt az sem kizárt dolog, hogy még ma is ott pihen.
De hogy a Tiszába való temetkezés és a hármas koporsó nem felel meg a valóságnak, azt igazolja az Urgai múzeum egy okmánya, amely nem más, mint Csaba vezér végrendelete melyben a Kis-Skythiai hunokat Hadad Ezerhez utasítja, mint rokonához az alábbi szavakkal:
- . . . atam födere es neke vigazara Asiaba menetek ! . . . vagyis: Atyám földjére és neki vigaszára Ázsiába menjetek . . .
A végrendeletből, mely a múzeumban Tex 1176. R.S.Z. szám alatt a IX. teremben látható üveg alatt, az is kitűnik, hogy ez az atyám földje nem más mint Mongólia. Tehát ide küldte húnjait halála óráján - Csaba vezér.
S hogy nem hiába küldte, hogy nagy oka lehetett rá az bizonyos. Mert 300,000 embert bizonyára nem zabot hegyezni, küldött 2,500 -2,800 kilométerre tőlünk. Hanem azért, hogy egy becses személy földi maradványai felett őrködjenek.
VI. FEJEZET.
Egy gazdag mongóliai sírlelet.
A fent elmondottak azok az adatok, amelyek arra engednek következtetni, hogy a nagy hún vezért emberei bebalzsamozták és ősei földjére a hiungszúk vagy hiunguk birodalmába - Mongóliába vitték Hathor illetve Hadúrhoz és csak másodsorban Hadad Ezer fejedelemhez.
Hogy a Tiszába történt temetkezés nem felel meg a valóságnak, arra nézve legyen szabad csak annyit mégegyszer kijelentenem, hogy a nagy hún vezér idejében a koporsót, mint ilyet nem ismerték. A halottakat (még a királyokat, fejedelmeket is) elégették és agyagból meg grafitból készített edényekbe (urnákba) tették s vagy elföldelték, vagy a család őrizetére bízták.
A hármas koporsóba való temetkezés mondája a XV.-ik században merült fel először és jár azóta szájról-szájra. Aki erre vonatkozólag okmányokkal áll elő s a hármas koporsós temetést a Tisza medrében igazolni akarja - az vagy eltévedt ember - vagy maga a felhozott okmány hamisítója.
Néhány évvel ezelőtt Mongóliában egy Szovjet tudós hatalmas aranyleletre talált, - királyi, császári, és fejedelmi koronákra, - összesen 16-ra, - rengeteg más ékszer és dísztárgy kíséretében. Ezek a tárgyak egy nagy 100-60-40 cm-es ezüstládában voltak. Ez az ezüst láda egy 120-80-60 cm-es vasládában végül a kettő egy 140-96-75 cm-es ólomládában volt elhelyezve. Mellette találtak egy remekbe készült fekete urna edényt, (összetörve,) népvándorlás korabeli motívumokkal: - mész és mínium berakással.
Annak idején el is hangzottak itt-ott megjegyzések, - különösen a külföldön, - hogy ez nem lehet más mint a sokat keresett és emlegetett mesés Atilla-kincs. De ezt hamar elnyomta egy ellen áramlat melynek tagjai Batu kán vagy Timur-Lenk kincsének mondották a leletet.
Lelkük rajta. Isten tudja kié volt. De valahogy úgy érzem, ez volt az a sokat vitatott és mégtöbbet keresett Atilla-kincs.
"Hogy melyikünknek volt, vagy van igaza, azt a jövő fogja igazolni, - majd amikor a csíkmegyei Tászoktetőre felfaragott 47,000 betűt el tudjuk olvasni.
És végül néhány szót a barbár Szovjetről. A muzeális értékben és kortörténetileg is felbecsülhetetlen kincseket a feltárás utáni 4 – 5-ik napon, a tudomány nagyobb dicsőségére beolvasztották.
Így múlik el a tudomány dicsősége, barbár kezeken át, és így nem lesz megoldható esetleg soha egy olyan nagy kérdőjel, amelynek kulcsát a gondviselés aranyimádók kezébe adta.
Egy évezrede
lakjuk ezt a földet! Hirdetik történelem „tudósaink”. Pedig ez az állítás téves vagy rosszakaratú!
A franciák, németek, angolok vagy olaszok nem attól az időtől számítják országuk keletkezését, amióta azt Angol, Francia vagy Olaszországnak hívják, hanem igen - helyesen azt az időpontot veszik alapul, amikor a brit, frank, latin vagy germán törzsek megtelepedtek azon a helyen, ahol ma országuk elterül.
Történelmileg bizonyított tény, hogy a razanák (etruszkok) már ezelőtt 3000 évvel itt laktak, közép-európát finnugor népek lepték el, nem beszélve a szittyákról, szarmatákról, jászokról, majd később évezred multán jött húnokról, avarokról, bolgárokról, török népekről stb.
A Kárpátok övezte medence, amióta az emberiség történelmet ír, mindig turánföld volt!
Igaz ugyan, hogy utoljára a turánok magyar nevezetű ága adott nevet ennek a földnek, de a magyarság betelepülése idejében még mindig turánnépek laktak itt többségben és az északról s délről törtető szlávnépeket a turánság (magyarság) ország fenntartása repesztette örökre ketté!
A magyarság után is kerestek különféle turánnépek itt hazát; a bessenyők, kúnok, mongolok, törökök stb. Az ország neve azonban magyar maradt, mert a magyar nevet fölvett vezetőréteg megtartotta kezében az uralmat.
Nem vitatható, hogyha az azanák, szittyák vagy hunok birodalmába települt volna meg a magyar törzs s ezen említett népek megtudták volna kezükben tartani az ország vezetését, az ország lakossága embertani szempontból éppúgy ugyanaz volna ma is, mint amilyen, csupán az ország neve volna más!
De hogyha akár a mongolok, akár a törökök be tudták volna fészkelni magukat, nem kétséges, hogy ugyanígy mi laknánk itt ma is, legfeljebb más név alatt!
Mi tehát ne az 1000, hanem a 3000 éves múltunkra legyünk büszkék, amennyit egyelőre mai történelmi tudásunk mellett is bizonyíthatunk.
A magyarság testvéreiben, rokonaiban éppúgy itt élt Árpád megjelenése előtt, mint ahogy az említett rokonnépek vére benne élt Árpád vitéz magyarjainak hősi ereiben.
Az unokatestvér, a vérrokon ha más vidékre költözik is s a családból kiszakad is, éppúgy megmarad vértestvérnek, mintha mindig együtt élt volna a családdal!
Árpád 1000 év előtti magyarjai tehát megerősítették újabb évezredekre a turánságnak itteni, addig sem vitathatott uralmát!
Árpádnak az országszervező lángésznek érdeme tán még nagyobb így, hogy megtartotta és biztosította az ősi földet, mint hogyha egy különféle szláv hordák álital megszállt területet foglalt volna el.
Mert megtartani s a jövőben biztosítani mindig nagyobb dolog, mint valamit megszerezni. A történelem nagy hadvezérei, amit megszereztek az mind csak rövid életű volt. Árpád örökkévalót alkotott!
Dr. Bencsi Zoltán.
A Sintó.
Írta: Jutas.
A sintó a japán nemzeti vallás. Nem csupán nemzeti egyház. Hiszen olyan egyházakat is nemzetinek nevezünk, amelyek csak külsőleg ismerik el a nemzet fennhatóságát, s felfogásukban s tanaikban közömbösek a nemzeti eszmével szemben. Vagy pedig éppen nemzetközi jellegűek, s csak kényszerűségből ismerik el a nemzet főhatalmát. A sintó több egy nemzeti egyháznál. Felfogásában, életszemléletében s tanaiban a nemzet, mint természeti valóság s mint erkölcsi alap nélkülözhetetlen alkatrész. Életszemléletének a lényegét adja meg a japán nemzeti eszme.
Egyesíti magában a nemzeti s a vallásos eszmét. Ez a két eszme sok más életszemléletben elkülönül egymástól. Idegenül s néha ellenségesen állnak szemben egymással. Ezért olyan gyakori a történelemben az egyház s állam közti harc. S ha két életszemlélet, életfelfogás van egymással ellentétben, köztük a megbékélés csaknem lehetetlen s a harc örök. Hiszen mindenik másként látja a világot, másként a célját, s mindent ennek a célnak szolgálatába akar állítani. S erkölcsi felfogását is eszerint alakítja.
Ezek az ellentétek még látszólagos megegyezés, pl. a nemzet főhatósága alá rendelt egyház, nemzeti egyház esetében is megmutatkoznak az erkölcsi felfogás, erkölcsi világkép terén. S veszélyeztetik mindkét érzés s erkölcsi felfogás erejét, hatékonyságát. Az embereket bizonytalanná, tétovázóvá teszik. A mindennapi életben kénytelenek a tapasztalati tények törvényszerűségei szerint és a nemzeti társadalom élettörvényei, a nemzeti erkölcs parancsai szerint tevékenykedni, ha családjukat, nemzetüket szolgálni akarják. Vallásos életükben pedig más, ezektől független szemléletük s erkölcsi elveik vannak. Van egy hétköznapi, gyakorlati, cselekvő és egy vasárnapi, vallásos, elmélkedő erkölcsük és eszmeviláguk. Ezek ellentéte különösen súlyosan jelentkezik, ha a tudományos gondolkodás s az államvezetés tisztára gyakorlatias felfogása vallásos vonatkozással is bíró tárgyakat érint. (Az európai tudományos gondolkodás s az egyház sokáig álltak ellenségesen szemben egymással.)
Találkozunk a történelemben olyan törekvésekkel, amelyek a nemzeti s a vallásos érzés egyesítését célozták. Magától megtörtént ez akkor, ha mindkét eszme közös ellenség ellen küzdött. Az ellenség pogány is volt, meg a nemzet ellensége is. De a veszély elmúltával rendszerint visszatért a régi kettősség, újra mutatkoztak a régi ellentétek.
Amennyiben tudatosan keresték a megoldást, a történelem tanúsága szerint ezt úgy kísérelték meg, hogy nemzeti egyház szervezeteket létesítettek. Az egyházat alárendelték a nemzet akaratának, felügyeletének. (Az ellenkezője csak ritkán s rövid időre sikerült.) A hittételeket változatlanul vagy csak csekély változtatással meghagyták, de az egyház működését az állam parancsai alá helyezték. Ez azonban csak a külső, hatalmi ellen téteket oldotta meg. A belső, bölcseleti és erkölcsi, felfogásbeli ellentétek változatlanul megmaradtak. Megmaradt a hétköznapi és a vasárnapi erkölcs.
A síntó életszemlélete nem ad alkalmat ilyen ellentétekre. Gondolatrendszere nem zárkózik el a tapasztalati élet s a tudományos gondolkodás eredményei elől. Nem egyszeri kis nyilatkoztatás alapján áll, amin változtatni emberi erőnek nincs hatalma. Ahol a kinyilatkoztatás pontos tartalma a tudomány eszközeivel nem, hanem csak a tekintély s hatalom eszközeivel rögzíthető, hiszen azt legtöbbször a szájhagyomány adta tovább. Ahol annak magyarázata egyedül az egyháznak van fenntartva, s abban is vasfegyelem kell uralkodjék, hiszen minden új magyarázat már új egyházat is jelent. S amelyik éppen isteni kinyilatkoztatás voltánál fogva független a természet törvényeitől s azokkal nem is mérhető. Az erkölcsi törvények pedig a földi léttől elvonatkoztatott túlvilági értékekre vonatkoznak.
Felfogása az istenség lényegét, az isteni akaratot műveiből, a tengerészet jelenségeiből, az azokban megnyilvánuló törvényszerűségekből: a világmindenség rendjéből akarja megismerni. Erkölcsi céljának ezekbe a törvényszerűségekbe, a világmindenség örök rendjébe, az örök törvénybe való beilleszkedést látja.
Nem kerül hát ellentétbe a tudományos megismerés s a mindennapi élet tapasztalataival. Sem az ember természetével, természetes, ösztönszerű, egészséges törekvéseivel. Így a család, a faj, a nemzetközösség élettörvényeivel sem. Hiszen mindezek beletartoznak a természet törvényszerűségeibe, a világrendbe. S a világmindenség összhangjába beleilleszkedni csak úgy lehet, ha beleilleszkedem szűkebb környezetem, családom, fajom s nemzetem, szülőföldem és hazám élettörvényeibe, s ezek szolgálata útján igyekszem a tökéletesség, az istenség felé.
Így kapcsolódik össze a vallásos és a nemzeti eszmény és életfelfogás a síntó vallásában. A nemzet a legnagyobb életközösség, melyet az átlagos egyén még át tud érezni. Az isteni világrend legnagyobb építőköve az emberek számára.
Erkölcsi szempontból pedig a nemzeti erkölcs szabályai az így felfogott nemzeti társadalom élettörvényeinek a kifejezői. Természeti törvényszerűségek, az isteni világrend részei. Így lényegükben változhatatlanok. Aminthogy az emberi erkölcs törvényei többé-kevésbé mindég s mindenütt azonosak voltak. Fő parancsaik: becsületesség, munka, bátorság és önzetlenség. Önfeláldozás a közösség érdekeiért. Önfegyelem és társadalmi fegyelem.
Évezredek próbálták ki ennek az örök emberi erkölcstannak a helyességét. Mert amelyik társadalom nem engedelmeskedett a természet parancsának, saját élete törvényeinek, elpusztult.
Ennek az ősi erkölcstannak az alapja az ivadékok, vér és fajrokonok, a nemzet szeretete és szolgálata. Ami a fajra, nemzetre nézve hasznos, az jó. Ami káros az bűn.
A síntó életszemléletébe ez a nemzeti erkölcstan ellentmondás nélkül beleilleszkedik s vallásos kiegészítést kap, a valláserkölcsi célok s eszmények csak a nemzeti eszme szolgálata, a nemzeti erkölcs útján érhetők el. Megszűnnek az ellentétek a vallásos s a nemzeti felfogás és eszmények közt. Egyesül az emberek két legnagyobb ösztönös vágya: Az ivadékok, vér s fajrokonok szeretetén alapuló nemzeti érzés s a halhatatlanság, a tökéletesbülés, az istenség felé törekvő vallásos eszmény. Az egyház maga a nemzeti eszme hordozója. A vallásos érzés a nemzetivel együtt nyer kielégülést. Egyik sem szorítja hátra a másikat pusztán csak különleges alkalmakra. S egyik sem engedi a másikat üres formasággá válni.
Az egyének legfőbb kötelessége az erkölcsi törvények és a nemzet szolgálata: énjüknek, egyéniségüknek erre való előkészülete s folytonos gyakorlat általi fejlesztése. Ennek jellemző kifejezője az önfegyelemre való törekvés. Az önfegyelmet tartják az erkölcsi érték egyik leginkább alapvető tulajdonságának.
Erkölcsi s hazafias értékrendszerükben az egyén értéke elsősorban attól függ, hogy hogyan tölti be az életben neki jutott helyet. Ez a magasabb osztályokkal szemben sokkal szigorúbb erkölcsi kötelmeket jelent. Szigorúbb önfegyelmet s nagyobb önfeláldozást. Ez a szigorúbb erkölcsi felfogás viszont megakadályozza azt, hogy azok helyzete indokolatlanul előnyösebb legyen, vagy, ilyennek látsszék.
A hazafiasságnak s a fajközösségi tudatnak a vallásos fölfogás által is erősített érzése sokkal jobban áthatja az egész nemzetet, mint más életszemléletekben. Így a vagyoni és társadalmi ellentétek sem érződnek olyan erősen. A társadalmi gondoskodás munkáját viszont megkönnyíti az összetartozás érzése s a nemzeti eszmének szolgálni akarás.
A nemzeti társadalomba való beilleszkedés szigorú erkölcsi parancsa enyhíti a pártviszályokat. Véleménykülönbségek mindég voltak és vannak, de ezek elintézése egyéni szempontok s bosszúállás nélkül kell végbemenjen. Az ellenkező véleményen lévők is testvérek. Így a legyőzöttek nem válnak hazaárulókká, hanem részt vehetnek az építő munkában.
Vallásos ellentéteket ez az életszemlélet nem ismer. A kinyilatkoztatás a természet rendjében mindenki előtt ottan áll. Mindenkinek kötelessége annak megértésére törekedni. A különböző vallások s tanok mind útmutatások erre, Az ember szabadon választhatja belőlük azt, amelyiket legjobbnak látja. Esetleg egyszerre többnek a tanácsait, útmutatásait is elfogadhatja.
Ennek megfelelően kötelező, változtathatatlan hittételeket sem ismernek. Életszemléletük nincs is pontosan, tételesen, törvényszerűen fejtegetve, rendszerbe foglalva. Azt s erkölcsi parancsaikat inkább csak bölcseleti elgondolásokban, közmondásokban, s főként gazdag hitregéikben fejtik ki. Ezek egyúttal hősregék is. A nemzet történelmével foglalkoznak. Abból vett mesék, példázatok.
Ez a csak nagy alapvonásokat meghatározó, a részleteket inkább körülíró, képletesen ábrázoló, mint részletesen taglaló e1őadásmód teljesen megfelel a gondolkodásmódjuknak, s kielégíti őket. Ennélfogva életszemléletük nincs pontosan körülhatárolva és szigorú formába öntve. Ez lehetővé teszi a fejlődést, azonkívül pedig az esetleges eltérő felfogások nem támasztanak felekezeti ellentéteket.
A síntó külső alakja az ősök és a nemzeti hősök emlékének és a nemzeti eszményeknek vallásos ápolása. A nemzetet megszemélyesítő uralkodóház s az uralkodó személyének a tisztelete. Szertartásaik nemzeti jellegű, hagyományos formájú képletes cselekedetek. Az ősregék tartalmának, az ősök és nemzeti hősök emlékének felidézése. Az ősi szokásoknak, a népi hagyományoknak, az ősi, ünnepi, vallásos szertartásoknak az ápolása.
Mondákban, jelképekben, szertartásokban s példázatokban kilejezett életszemléletük a turáni népek ősi természeti életszemlélete. Így azonos a mi őseink felfogásával is, amennyire erre emlékeiből következtetni tudunk. Az egyént nem mint különálló egyedet, - világot a világban, - látják, hanem mint a család, a társadalom, a természet közösségének egy tagját. Az élet értelmét a közösség, a család és nemzet életében találják meg. Ebben látják a halhatatlanságot is.
Mivel szigorúan megkövetelt hitelveket nem tartalmaz, s bölcseleti elgondolásaiban is nagyvonalú, szépen megfér a többi vallásokkal. Általában a kelet-turáni népek közt a vallási ellentétek ismeretlenek. Mindenkinek személyesen kell a saját önnevelő munkájával a tökéletesbülést keresni, s szabadon választhatja meg, hogy melyik tanra, esetleg többnek a tanításaira is, akar támaszkodni. Akik a síntó nagyvonalúan s főként csupán jelképes, költői formában ábrázolt alapelvein nem tudják a maguk életszemléleti és bölcseleti rendszerét, világnézetüket, felépíteni: nyugodtan keresik a nekik legmegfelelőbb hitelvi rendszert a többi vallásokban. Ilyenkor a síntó összekötő kapocs a nemzeti s vallásos eszmények közt, és összefoglalása a mindennapi élet és a valláserkölcs parancsainak.
Ebben az esetben a síntó mint államilag szervezett és vallásos formaságok közt ápolt, de vallásbölcseleti vagy felekezeti tartalom nélküli hazafias szertartás, a hazafias hithirdetés szerepét tölti be. Mintegy nemzeti szertartás, ahol a nép tudja, hogy ősei hitéből, hagyományaiból, szertartásaiból elevenedik meg egy-egy részlet. Ahol a szertartást vezetők, síntó papok s állami tisztet viselő közegek az ősök szokásai szerint áldoznak a nemzet nagyjai s az ősök emlékének, a nemzet szellemének.
Leggyakoribb kiegészítője a kínai „tao” bölcselet és a konfucsei erkölcstan. (Ez hittételeket nem ismerő egyszerű gyakorlati erkölcstan). Mindkettő életszemléleti s erkölcsi felfogása azonos a síntóéval. Aztán a budha-i vallás, amelyik szintén az egyéni tökéletesbülést írja elő, s tág teret enged a természet törvényeiben való elmélyedésnek.
De sokan tisztelik a krisztusi tanításokat is, s találják meg bennök a szükséges támaszt. S a síntó elvei ezekkel sin csenek ellentétben. (A római egyház kifejezetten megengedte híveinek a síntó jellegű császártiszteleti szertartásokon való részvételt).
A japán életszemléletben s vallási felfogásban egyesül minden szellemi és erkölcsi hatóerő, ami nálunk Európában, a mi életszemléletünkben nemcsak hogy nem tartozik szervesen össze, hanem sokszor egymás ellen is működik. A vallásos érzés és a hazafiasság náluk szétválaszthatatlan egységet képeznek. A legfőbb földi cél a nemzet szolgálata, a nemzet lelkében való felolvadás. Ennek szolgálatában állnak az összes életszemléleti és valláserkölcsi elvek.
A jelenlegi Európában, a nemzeti szellemű átalakulások folyamán ismét jelentkeznek olyan törekvések, melyek a nemzeti és a vallásos eszményt s erkölcstant egyesíteni akarják. S ezúttal nemcsak nemzeti egyházak alapításával kísérleteinek, hanem új bölcseleti és, vallásbölcseleti rendszerekkel is.
A legismertebb az ilyen törekvések közül a német mozgalom. Ottan az újonnan keletkezett, nemzeti alapon álló krisztusi felekezetek mellett van egy olyan irányzat is, amelyik a kereszténységtől teljesen elszakadt. Bölcseleti alapjait a germán, (északi) léleknek a tulajdonságaiban keresi, a követőit az ősgermán hitregék, hősköltemények és életfelfogás világába vezeti vissza. Szertartásait is ezekből veszi. De még mindeddig nem alkotott meg olyan bölcseleti rendszert, amelyik életszemléleti s erkölcsi egységbe tudná foglalni a világmindenség képét, a természet s az emberi lélek jelenségeit. Ezt követői úgy fejezik ki, hogy ők csak előkészítő munkát végeznek az eljövendő német vallásalapító számára. (Rosenberg a XX. század mithoszában.)
Pedig még a kelet turáni (japán és kínai) felfogás is szükségességét érzi a síntó által csak jelképekben és példázatokban kifejtett életszemlélet bölcseleti s elvi rendszeres összefoglalásának, s kidolgozott erkölcsi rendszert keres magának. Az európai, mindent taglaló és meghatározó, mindent okadatoló, zárt rendszerbe foglaló gondolkodásmód mindezt feltétlenül megkívánja. Ezért az új életszemlélet ható, működő erővé válásának előfeltétele egy mindenre kiterjedő, belső ellentmondás nélküli, és a tudományos gondolkodásnak is megfelelő bölcseleti rendszer. Ennek egyszerűnek is kell lenni; hogy gyorsan s könnyen terjedjen. Meg kell feleljen a mindennapi élet tapasztalatainak, gyakorlati kell legyen. És egyúttal ki kell elégítse az ember örök vágyát a h alhatatlanság és tökéletességben való részesülés, és az istenség eszméjének a megértése s megérzése vagy legalább megsejtése iránt.
A magyar hasonló mozgalom szintén az ősök felfogásához való visszatérést keresi. De abban megtudja találni azokat az alapokat, melyek megfelelnek a jelenkori tudományos és nemzeti életszemléletnek. Ugyanazokat az alapokat, mint amelyeken a japáni életszemlélet felépül, S ezt a gondolatvilágot habár csupán nagy vonalakban meghatározott, de kerek belső ellentmondás nélküli rendszerbe tudja foglalni.
Lehet, hogy gondolatrendszere idegeneknek talán túlságosan tárgyilagosnak, s elnagyoltnak, általánosságokban mozgónak látszik. S hiányzik belőle az a költőiséggel kevert titokzatosság, (misticizmus) ami más vallásoknak lényeges eleme. De a magyar gondolkodásmód, - habár a jelképeket és hasonlatokat kedveli, - a tartalomban az egyszerűséget, tárgyilagosságot kívánja meg; s nem igényli olyan mértékben s sejtelmességet, az elvont meghatározásokkal s körülírásokkal nem érzékithető eszméknek az érzelmek és a sejtelmesség (miszticizmus) útján való magyarázatát, mint a többi európai népek. Viszont nem tulajdonsága a fogalmaknak és gondolatoknak az a túlságig menő rendszerezése sem, ami szintén egyik tulajdonsága a germán léleknek. Mi megelégszünk teljesen valós, s gyakortermészetű laza meghatározásokkal s jelképekkel. Nem vagyunk hajlamosak sem túlzott szőrszálhasogatásra, sem túlzott vallásos élményekre. Innen a közmondásos magyar türelem idegen vallásokkal szemben. Tehát a mi lelkünket ez a keleti turáni népekéhez hasonló életszemlélet könnyebben kielégítheti, mint a kifejezetten nyugati népekét. S népünk természetének ez a felfogás felel meg inkább. Amint hogy a magyar nemzeti vallási mozgalom a „turáni egyistenhit” teljesen a síntó erkölcsi és bölcseleti rendszerének a megfelelője. Mondhatjuk a magyar síntó. Alkalmas arra, hogy az egész nemzetet vallási s társadalmi különbség nélkül egységbe forrassza, a vallásos s hazafias eszményeket egybe olvassza és a hazafias erkölcsöt vallássá tegye.
A turáni eszme védelmében.
A turáni eszme híveit sok támadás éri. A terméketlen álmodozástól a pogánykodásig, a fajiság túlzott hangoztatásától a tudománytalanságig mindennel vádoljak őket.
Hogy az úgynevezett baloldal ellenséges szemmel néz reánk, azt természetesnek találjuk. Magyar faji gondolatot hirdetünk. Ettől ők félnek. De a jobboldalról jövő támadásokat nem értjük. Csak téves előítéletekből származhatnak. Hiszen fegyvertársak volnánk a magyar nemzeti eszméért folyó harcban.
Ezeket a tévedéseket és előítéleteket szeretnők eloszlatni. A turáni eszme a magyar fajvédelmet jelenti. Nevével már elindulásakor a nyugat-európai, nemzetközies eszmék s életformák elleni tiltakozását a kelet felé, a magyar nép ősi, faji életformái felé való fordulást fejezte ki.
Hogy a nyugatinak nevezett akkori nyugat-európai nemzetközies eszmeáramlatok és életformák elleni tiltakozása helyes volt, azt bizonyítja az, hogy ezek azóta már letűnőben vannak Hogy az akkor választott irányzat; - az ősi természeti igazságokhoz és a faji, népi életformákhoz való visszatérés, - helyes, bizonyítja az, hogy jelenleg Nyugateurópa is ezekben keresi megújulásának útját.
A turánság tehát nem álmodozás, sem tudománytalanság, hanem a sajátos magyar faji, népi, nemzeti eszmények keresése és ápolása.
Fajok vannak. Magyar faj és magyar faji jelleg is van. Mindnyájan valljuk. A magyar faj védelme szükségességében is mindnyájan egyetértünk. De a közvetlen teendőkben, a módszerekben és rendszabályokban általában bizonytalanság uralkodik.
Mi feladatunkul a jellegzetes magyar faji, népi tulajdonságok, eszmények, ízlés és gondolkodás ápolását választottuk. Ezek elismerését s elfogadtatását véreinkkel és magyarrá válni akaró honfitársainkkal. A magyar faj határait az államhatalom megvonta. Mi nem kívánjuk ezeket a közvélemény által felállított követelményeken túl szigorítani. Erre nincs is módunk. Sőt ebben olyan engedékenyek akarunk lenni, amennyire azt a természettudomány megállapításai és a mindennapi élet tapasztalatai megengedik. De érezzük és tudjuk, ha jellegzetesen magyar faji tulajdonságra találunk. Ezeket akarjuk ápolni, fejleszteni és terjeszteni.
Ezeket a jellegzetesen magyar, a turáni fajiság által meghatározott tulajdonságokat, ízlést és gondolkodásmódot, életfelfogást és életformákat választottuk eszményünknek. Ezeknek a turáni, magyar faji, nemzeti eszményeknek akarunk szolgálni.
Ezzel nem sértünk senkit. Nem taszítjuk ki a talán kevésbé jellegzetesen magyarokat a nemzet közösségéből. Sőt megmutatjuk nekik az utat, hogy hogyan válhatnak gondolkodásban, ízlésben, életfelfogásban kifejezettebben magyarokká. Nem rekesztjük ki azokat sem, akik nevük s talán
nyelvi származásuk szerint nem százszázalékosan magyarok. Hiszen faji alapon állunk. A név és nyelv szerinti leszármazásnál néha még fontosabbnak tartjuk a fajiságnak ízlésben és életfelfogásban mutatkozó megnyilvánulásait. A turáni mozgalom (a tudomány megállapításával egybehangzóan) minden mongolos (mongoloid) fajt a magyarsággal rokon fajnak tart. S világosan látja az azonos fajiság szellemi megnyilvánulásait a rokon népeknél.
Így a turánság eszméje sok esetben ottan is közös kapcsolatokat teremt, ahol a nyelv esetleg szétválasztaná a fajilag és így ízlés és életfelfogás tekintetéhen is rokon népeket és törzseket. Hazánk nem magyarnyelvű lakósságának nagy része fajilag mongolos, turáni. De határainkon túl, a környező államokban is vannak a leszármazás s faji tulajdonságok szerint fajrokon tömegek, különösen a parasztság és a vezetőrétegekben. Tehát a turániság összekötő kapocs lehet a magyarság és a nemzetiségek egyes részei közt.
Viszont a fajidegen, turáni faji adottságainkkal ellentétes hatások ellen védekezni akarunk. Meg akarjuk őrizni ősi magyar faji, népi jellegzetességeinket. Valljuk, hogy minden faj csak a maga sajátos ízlés és gondolatvilágában
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
