|
Tatárjárás 2
2010.01.21. 20:58
Nem Magyarországon át mentek vissza, hanem Bosznián át becsaptak Szerbiába, megijesztették Ragusát, felperzselték Cattarot és még két tengeri városból is kiirtották a lakosságot. Aztán Bolgárországba vonultak, melynek fejedelmét meghódoltatták. Németországot, Olaszországot, hol sok volt a vár és sürű a város, meg sem támadták. Bolgárországban csatlakozott Kadán hadához maga Batu is, ki egyenesen Magyarországból hatolt oda. A két kán nagy udvart tartott, és kegyelmet akarva mutatni, a seregben kihirdettette, hogy minden fogoly, a ki akar, visszatérhet hazájába. Szegény magyarok és szlávok nagy örömmel el is távoztak a kitüzött napon, de alig mentek pár mérföldnyire, lovasságot küldtek utánok, mely a tatár irgalomban hivőket lekaszabolta.
Az a sereg, mely Magyarország keleti részén telelt, egyenesen Erdély felé vonult ki „a nagy királyok” parancsára. Zsákmánynyal megrakott társzekerek, óriási ménesek és gulyák, végre a foglyok tehetetlen csordája volt diadaluk bére. Bár már nem gondoltak sem ittmaradásra, sem hóditásra, nem feledkeztek meg most sem az embervadászatról. Nem a rendes, járt uton mentek, a Maros mellett, hanem az erdők között, hogy ujra felkutassák az ott rejtőzőket. Üresen, pusztán maradt a föld, a mint kitették onnét lábukat. A mint Erdély keleti hágóinál a kún határhoz közeledtek, a foglyok számára már nem vágtak le marhákat, hanem csak az állatok belével, fejével, lábával táplálták őket. Ebből és más jelekből azt következtették a foglyok, hogy mihelyt kiérnek az országból, mind megölik őket és a tolmácsok megerősitették ezt a szomorú vélekedést.
Rogerius is e seregnél volt, annyi sanyaruság után is ragaszkodott az élethez, és mihelyt az első alkalom kinálkozott, egy szolgájával megszökött. Megszabadulását igy beszéli el:
„Gyors léptekkel beszaladtunk az erdő sürüjébe. Én egy vizmosásba állottam, és szolgám egészen befedett levelekkel és ágakkal. Ő maga jó távol rejtőzött, hogy egyikünknek fölfedezése ne vonja maga után a másiknak elfogatását. Igy feküdtünk két teljes napon át, föl sem emelve fejünket, mint a sirban. Hallottuk az ő rettenetes hangjukat, a mint az erdőn jártak és a bujkáló foglyokra kiabáltak. Tovább nem birtuk az éhséget, fölkeltünk, és kigyók módjára kusztunk. Együtt voltunk már és panaszkodtunk egymásnak, hogy jobb lett volna elvérezni, mint igy nyomorultan éhen halni. A mint igy beszélgetünk, meglátunk egy embert. Azonnal megszaladtunk, de hátra nézünk, tovább megy-e, vagy utánunk indul? Ő is ugyanazt tette, félt tőlünk, mert ketten voltunk. A mint észrevettük, hogy mindannyian szökevények vagyunk, megállottunk és szóval és jellel intettünk egymásnak. Összejöttünk és arról tanácskoztunk, mitévők legyünk. A halálos félelem és az éhség kettős kinzása zaklatott, úgy hogy már alig láttunk. Nem birtuk már lenyelni az erdei növények nedvét, sem a füvön rágódni, mint a barom. De ebben a nagy nyomoruságban is fentartott a remény, hogy életben maradunk, megszabadulunk.
Igy jutottunk el jó barátságban az erdő széléig. Fölmásztunk egy magas fára és onnét néztük a tatárok által jöttükben elpusztitott földet. A puszta, lakatlan földön a tornyok voltak utmutatóink. Az utakat és ösvényeket fű és bokor lepte el. Boldog voltam, ha a parasztok kertjeiben pórét, vörös- vagy fokhagymát találtam, a többi kettő mályvával, bürökkel töltötte a hasát. Nyugtunk nem volt, nem volt, hová hajtsuk le fejünket. Nyolczad napon az erdőből való kiérésünk után elértünk Gyula-Fejérvár városához.22 Ott nem lehetett találni mást, mint a megöltek koponyáit és csontjait, a templomok és paloták lerombolt falait. A köveket biborszinre festette a vér. Innét 10 mérföldnyire az erdő mellett van Fratafalva, és az erdőben, négy mérföldnyire egy roppant magas hegy, tetején meredek szikla. Oda sok nép menekült, kik minket örömest fogadtak és meghallgatták viszontagságaink elbeszélését. Adtak nekünk fekete kenyeret, melyet lisztből és összezuzott cserhéjból sütöttek, de a melyet mi édesebbnek találtunk minden süteménynél. Ott maradtunk egy álló hónapig és nem mertünk leszállani, hanem minduntalan kémeket küldtünk le, hogy nézzék és tudják meg, van-e még tatár Magyarországon.”
Nem a magyarok ereje, még kevésbbé a németektől való félelem bírta Batut visszavonulásra. Hiszen ha katonai szempontból nézzük a dolgot, egyáltalában semmi okot sem látunk, mely legkevésbbé is késztette volna a már elfoglalt, erős poziczió elhagyására. Oktai kán meghalt 1241 deczemberben, a főméltóságra Batu kán tartott igényt. A mongoloknak őshazájukban, azon a helyen, hol Dzsengisz kormánya megkezdődött, kellett rendelkezni a barbár világ leghatalmasabb trónjának betöltése felől. Az a kurul-táj, melyet Karakorumban kellett megtartani, mentette meg hazánk földjét.
Egyelőre puszta, uratlan volt e föld, vad állatoknak, elvadult embereknek tanyája. A tatárok megsemmisitettek vagy elhordtak minden jószágot, a tőlük való félelem miatt az ország legnagyobb és legtermékenyebb részében 1241 őszén és 1242 tavaszán vetni sem lehetett. 1242-ben a Tisza és Duna mellékén nem volt aratás. Az inség és éhhalál legborzasztóbb jelenségei váltak mindennaposakká. Láttuk, hogy Erdély hegyeiben mint tengették a lakosok életüket oly eledellel, mely még az erdei vadnak sem nyujtott volna kellő táplálékot. Máshol, úgy regélték, a földet ették, hogy megtöltsék éhgyomrukat.23 Azt is beszélték, hogy a szerencsétlenek végső nyomorukban még emberevésre is vetemedtek, sőt hogy anyák gyermekeik husával táplálkoztak. Úgy mondták, hogy ez a borzasztó éhség nem követelt kevesebb áldozatot mint a tatárok kardja.
Az elsatnyult, a testi nyomor által elkényszeredett lakosságot új csapás tizedelte: a vadállatok támadása. Mintha meg akarná mutatni a vad természet, hogy ez a terület ismét az övé: megsemmisült benne mindaz, mit eszes lény alkotott; a farkasok küzdenek rajta az uralomért az emberrel. A sok holttest, melyet szétmarczangoltak, elvette a ragadozók félelmét az embertől, már a házakba is betörnek, kiragadják a gyermekeket anyjuk öléből, sőt nagy csoportokban összeverődve, még fegyveres férfiakat is széttépnek.24
Egyszerre megsemmisültnek látszott mindaz, mit emberi gondoskodás e földön háromszáz ötven éven át müvelt. Nem is a társadalomnak, hanem a puszta emberi létnek első kezdeteire szállott vissza az élve maradtak csoportja. Nincs törvény, nincs birtokos. A gazdátlan földön könnyű martalékot keres az erőszak. Drávántul Pachuna, Dunántul Tátika, Pozsony vidékén maga Frigyes herczeg lépnek fel, mint a rablók vezérei.25
A kortársak azt hitték, azt irták, hogy Magyarországnak vége.26 Tizenöt napi járó földön, széltében, hosszában, nem lehetett embert találni. „Krisztus ideje óta nem volt ily csapás és nyomoruság egy országon sem, mint akkor Magyarországon.”27
Meghallgatja-e az Isten azt a fohászt, mely a nagy szerencsétlenség után lelketrázóan tört ég felé: „Mentsd meg Magyarországunkat, és miután annyi gyászt hoztál reája, engedd, hogy ismét örvendjen e nemzetnek megmaradt része.”28
- A főforrások: Rogerius és Tamás spalatoi főesperes.[VISSZA]
- Minden félig-meddig pontos számitás itt ki van zárva. A tatár sereg annyi hódolt néppel jár, hogy már e miatt is bajos a becslése. A Sajó melletti ütközetben 65,000 magyar vett részt. A tatárt körülbelül ugyanannyira kell tennünk. De ez csak a fősereg, Kadán és Peta seregei nincsenek ott jelen. Ha föltesszük, hogy ezek összesen ugyanoly erősek voltak, körülbelül 120–140.000-re tehetjük az egész tatárság számát.[VISSZA]
- Ezt a számot egy 1242 elején Bécsből iró apát jegyzi föl Matthaeus Paris krónikájában. Mon. Germ. XXVIII. 209.[VISSZA]
- Jellemző, hogy a magyar őrsöket 1000 lovasra teszi Rogerius, a tatárok őrei pedig egy más forrás szerint 12,000-en voltak.[VISSZA]
- Pauler Gyula szerint montreali Jakab.[VISSZA]
- Szubutajról egy khinai forrás beszéli el, hogy Magyarországon a Thun-ning folyó mellett eldöntötte a csatát, az által, hogy összekötött gerendákon átkelt a folyón és segitségére sietett Batunak. Ez a folyó nem a Duna, mert Szubutáj azt mondja, hogy meg sem áll a Dunáig. Wenzel, Árpádk. új Okmánytár. VII. 563.[VISSZA]
- Fejér, Codex Dipl. IV/I. 386. 287. és Wenzel, Árpádk. uj Okmánytár. VII. 152.[VISSZA]
- Az önfeláldozás e tetteit az oklevelek alapján szépen összeállitotta Pauler Gyula, i. m. 210.[VISSZA]
- Theiner, Vetera Mon. Hung. I. 178.[VISSZA]
- Matthaeus Paris. Mon. Germ. XXVIII.[VISSZA]
- Fejér, Codex Dipl. IV/I. 217.[VISSZA]
- U. o. 227.[VISSZA]
- U. ott 228–230. július 1-én.[VISSZA]
- Ez a mai belvárosban a Lipót-utcza körül lehetett.[VISSZA]
- Az irány szerint ez Kadán seregének volt műve.[VISSZA]
- Villa Hermanni.[VISSZA]
- A párisi nemzeti könyvtár egy kéziratából. Mon. Germ. XXIV. 65.[VISSZA]
- Pauler kétségbe vonja, hogy a canesius = kenéz és e szavat kánnal fordítja. De a szövegből kitünik, hogy ezek a canesiusok nem tatárok voltak, hanem hozzájuk csatlakozó magyarok. A belföldi hatóságok felhasználását a nép szolgaságban tartására a tatárok már Oroszországban is gyakorolták, és valószinüleg onnét hozták a szláv elnevezést.[VISSZA]
- Tamás főesperes Budaliát ir.[VISSZA]
- Ilyen kórházat ad bérbe az esztergomi káptalan 1242 októberben Ádám füszeresnek, azon kötelezettséggel, hogy azt egy év leforgása alatt négy, az emeletig érő kőoszloppal erősitse. Knauz, Mon. Eccl. Strig. I. 345.[VISSZA]
- A horvátoknak a mongolok ellen véghez vitt hőstetteiről szóló hagyományok tiszta és merő koholások. Csak Nagy-Kemlek védelméről történik emlités.[VISSZA]
- Gyula-Fejérvár romlásáról az emlitett párisi följegyzés is megemlékezik.[VISSZA]
- Johannes de Victring. Böhmer, Fontes, I. 279. Az emberevésre nézve Guillaume de Nangis és a tatárjárásról szóló siralmas ének. V. ö. Martinus, Chron. Imp. Mon. Germ. XXII. 472.[VISSZA]
- Az 1812-iki nagy franczia-orosz háborut is a farkasok nagy invasiója követte Közép-Európában.[VISSZA]
- Pauler, id. m. II. 243.[VISSZA]
- Altaichi Hermann, 1241-hez. Mon. Germ. XVII. 394.[VISSZA]
- Annales Sancrucenses. Mon. Germ. IX. 641.[VISSZA]
- A „Planctus destructionis Hungariae” vége.[VISSZA]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
