|
Tarihi Üngürüsz 2
Budenz József 2010.03.31. 22:06
II.
Csak futólagosan tekintve is a mi török-magyar krónikánk itt részletezett tartalmát, - megjegyzem, hogy minden külön említett factumot, különösen a hely- és személyneveket, hűségesen hoztam föl, csak a Nagy Sándorról va1ó episodiumot hagyván félre, - először is észre kell vennünk, hogy a török szerző előadta factumai mind a latin-magyar kútfők előadásával megegyezők, legalább azokban mind föltalálhatók, legfeljebb a N. Sándorral való és Atila alatt előfordúló némely episodiumot kivéve. Szerző tehát nem költött új történeteket, nem is hasznait ismeretlen kútfőket, teszem keletieket. Még a magyar őstörténeti mesék Nimrod, Hunor, Magogról, Sicambriáról, Franco Paris fiáról stb. mind ott vannak krónikáinkban. Nincs is mit csodálkoznunk ezen: hiszen maga mondja, hogy latin könyvből merített, és többször említi a „kitáb”-ját (könyvét), vagy ilyen formulákkal: a „beszélő szava” előadása szerint” - rendesen, mikor valami új pontra akar áttérni az ő „auctor" -jára hivatkozik. - A factumok előadása sem visel nála semmi keleti szint, ott sem a hol ezt leginkább várhatnók, a keleten folyó magyar őstörténetekben. Csak az előadási apró részletekben vehetünk ilyesmit észre, a miről, alantabb még egy pár szót.
De nagyon föltetsző az, hogy török szerzőnk a magyar történetek némely pontjait egy szóval sem említi, olyanokat is, a melyekrő1 legkevésbbé sem tehetjük fel, hogy magyar krónikában, akármily silány volt legyen is az, nem találhatta volna fölemlítve. Nem annyira azt akarom itt sokra tenni, hogy egyik-másik király tetteinek, hadjáratainak stb. sokszor fele, sőt több is hiányzik, - v. ö. Jeruzsálemi Andrást, Mátyást, stb. - a tisztelt Történelmi Osztály legjobban fogja láthatni, mi és mennyi hiányzik; mert azt, a mi van, a tartalom kimatatásában mind fölhoztam; - de az mégis nagyon különös, hogy a magyarok külföldi hadjáratai a vezérek korában tökéletesen el vannak mellőzve, s Árpádról egyenesen rövid átmenettel Sz. Istvánra tér át. Pedig épen ezen korszak lett volna Mahmúd Terdsümán-nak való, minthogy egyébütt is észrevehetni, mily gyönyörűséggel adja elő terjedelmesen a nagy véres csatákat ha néha valami egyformaság tűnik is elő leírásaiból, mely a maga fejéből való írásából származhatott.
Legitt kérdezhetjük: szándékosan hagyta-e félre a vezérek korszakát, talán hogy az előtte kedves (?) magyarok vereségeit is elhallgathassa?
Nem hihetjük: mert egyébütt elbeszélli, a hol elöfordúlnak, sőt még mielőtt a magyarok a törökkel összeütköztek, itt-ott a „porba való káfirek”-féle megvető czímmel tiszteli meg a magyarokat. Úgy látszik tehát, Mahmúd nem valami nagy magyarszerető, s alig fogunk e részben oly kedvezően róla ítélhetni, mint Vámbéry úr, midőn ismertetésében így nyilatkozik Mahmúd jelleméről:
„A fordítóban, minden hitváltoztatása mellett, oly tiszta honfikeblű magyarra találunk, ki azon czélt látszott magának kitűzni, hogy Szolimán országnagyjaival a magyar nemzet dicső múltját, harczias jellemét megismertesse. Ő több ízben figyelmezteti a hatalmas szultánt, hogy a magyar pogányok egészen más jelleműek, mint a görög, bosnyák és bolgár hitetlenek.” - És tovább még ezt:
„Legnagyobb gondot fordított a szót keresztyén, vagy a magyar nemzet hitérőli értekezletet kikerülni. A magyaroknak keresztyénné lettét, (mi az eredeti latin könyvben bizonyosan nagyon, szerepel), említésbe sem hozza, noha a római császár. (és soha sem a pápa), és a magyar nemzet közötti viszonyról eleget szól.”
Nem tudom, mi lebegett itt szeme előtt Vámbéry úrnak, a miből török szerzőnknek a magyarok iránt való kiváló szeretetét és ritka méltányosságát következteti. Talán épen csak az indította V. urat e nézetre, hogy Mahmúdot született magyarnak tartja, minthogy Pecsevi és Szolakzade ilyen magyar eredetű Mahmúdról tesznek említést. Ezt hihetjük bátran: de akkor is csak annyit tudunk bizonyossággal, hogy Magyarországban született, vagy talán csak az atyja, s ö mindamellett csak török nevelésben részesült, tán először a janicsárok testületében, - mert nagyon is kilátszik belőle a katonai kedv, - és dil-oghlan-ságra alkalmaztatván, később mint tolmács szolgálhatott. Különben ő ki sem tünteti a magyarokat egyéb nem törökök közől; kivált, mióta magokkal az ozmáni szultánokkal érintkezésbe jőnek, csak úgy, mint akármely más akkori török író, él irányokban a gyűlölséges és iszlámi magabizottságot lehelő „káfir (gjaur), küfár” vagy „küffár-i khákszár” kifejezésekkel; csak a török vereségeit emlegeti illedelmes sajnálattal mint istennek szent végzetéből történteket. Azt pedig, hogy „a szultánt többször figyelmezteti, hogy a magyarok különb pogányok,” én sehol sem találom. A „jeles bégek” vagy „vitéz bátor hősök” nála csak szokásos kifejezés: jeles bégjei vannak akármily királynak, a német császárnak is. Végre ha csakugyan valami dicsérettel vannak illetve a magyarok, a mi leginkább ott lehet, hol még mint „Hunor népéről” szól róluk, ez csak az eredeti latin-magyar krónikából származott át, s korántsem Mahmúdnak tulajdonítható.
A másik pont, melyre Vámbéry úr nagy nyomatékot fektet az, hogy Mahmúd soha a keresztény szót nem említi, sem a pápát, hanem csak római császárt (inkább német császárnak nevezi), s a magyaroknak keresztyénné lettét egészen elhallgatja. - Ami a pápát illeti, elkerülte Vámbéry úr figyelmét egy néhány hely, a hol meg van a római pápa (rím papa), p. o. Attila alatt; Károly királyt ö küldi s fenyegeti a magyarokat átkával (bed du’á); - N. Lajos alatt. - A keresztyén szó nem említése nem tesz sokat: sokkal rosszabb ennél a káfir, küffár, mi nem csalt magában foglalja a keresztyéneket, hanem a megvetést, megutálást is, melylyel irányokban a büszke iszlám hitű viseltetik vala.
Igaz, szóval sem említi a magyarok keresztyénné lettét, sőt szerinte a magyar bégek kívánnak királyt, és koronával koronázzák meg Sz. Istvánt, nem mondván, hogy a pápa küldte azt. Következtethetjük-e ebből, hogy Mahmúd a török olvasó előtt a magyarok nem iszlámi voltát - köztudomású dolgot - akarta volna eltakarni? Valamint már egyelőre ily szándékot nem tulajdoníthatunk Mahmúdnak, úgy ellenkezőleg elég jelét találjuk nála annak, hogy ez nem is volt szándéka. Mert maga is „nagy egyházat, keliszát” emleget, min a török csak keresztyén templomot ért, vagy „dejr”-t, keresztyén templomos klastromot (milyeneket p. o. Szulejman Belgradba „mecsetekké” teszen), és ezt több királyról hűségesen hozza föl, mert az eredetiben is volt említve, - pedig evvel eléggé megmondja, hogy ő szerinte is a magyaroknál megvan a keresztyénség, nagy helyesebben nem-iszlámiság.
De térjünk vissza már oda fel érintett kérdésünkhez: miért hagyhatta el Mahmúd a magyarok külföldi hadjárataikat, miért a magyarok keresztyénné lettét is, miért más nekünk igen fontosnak látszó factumokat is, (p. o. Mátyás uralkodását csaknem egészen)?
Ennek csak az lehet az oka, hogy ő nem fordít históriát, hanem választva ír históriát latin krónika után. Azonkívül a munkának második fele jobbadán nagyobb sietséget árul el; mert ott talán nem talált annyi érdelest, mint az Árpád előtt való történetekben, kivéve egynéhány helyet, mely fentebb a tartalom kimutatásában is megismerhető. Sőt bizonyítja ezt már előadásmódja is. Számtalanszor, mikor új pontra tér át, efféle formulával él; „Azonban a beszéllő szava szerint stb. lőn ez meg ez.”
Ebből úgy látszik, hogy Mahmúd eredetijét szakaszonként olvasva, mindegyik szakaszt úgy a hogy értette, és a factumok összefüggését elrendezte, emlékezetből szabadon leírta, azaz saját szerkesztése szerint adta. Így különösen némileg nagyobb szakasz leírásához fogván, nagyon természetes, hogy sok részletet már el is felejtett vala, s csak innen is van, hogy aránylag oly kevés a megemlített személy és helynév. - De más részről egynémely helyen meg is érteti velünk, hogy restelli a sokféle részletes tárgynak fölhozását, midőn ily phraszissal elégíti ki a talán többet váró olvasót: „Még sok hadat viselt; mindenikben szerencsés lőn stb.”
- Ugyan csak ily dolgozásmódjából magyarázhatók meg némely nyilván való tévedései és félreértései is, melyek közül egynéhányat még föl fogok hozni. - Ámde ha Mahmúd így - noha átalában a krónika, menetét követve, - válogatva szabadon dolgozik, könnyen megengedhetjük azt is, hogy ő nem ismerte fel mindenkor a fontos tényeket, a mi annyival inkább történhetett, mert általában több tárgybeli részletet vagy épen nem vagy félreértett; sőt - a mi szintén még jellemzéséhez tartozik, noha tolmácsi minőségének nem válik nagy dicséretére - a latin nyelvet is csak így-amúgy, de nem alaposan értette.
Nem szemrehányásképen akarjuk ezen kevésbbé kedvező állításainkat értetni, - mert hiszen török létére elég becsület az is, hogy annyit tudott és értett,- de munkájának kellő megismerésére minden árnyék-oldala fölmutatása is kívántatik.
1) Hiányos vagy félszeg tárgyismeret nyilvánúl p. o. abban, hogy a Római császárt találván a latin krónikában említve, kit ő különben inkább „német császárnak” nevez, azt képzelte magának, hogy ez Rómá-ban lakik, s így Kizil-elma (= Piros alma) - a mivel a törökök a szent Péter temploma csúcsán levő gombról Rómát jelölik - egyszeriben a császárnak székhelye lesz, s e képzelet megmarad több helyen. (V. ö. Péter, Aba, András királyokat.) - Egy másik eset az, hogy Mária királynéval követteti el apuliai Károly ellen a bűnös cselszövést s egyetlen egy szóval sem hozza föl anyját Erzsébet asszonyt is, azután sem, mikor János bán Máriát elfogatja, hol magát a királynét sereges hadjáratra kelteti a bán ellen. Ez olyasmi, a mit semmiesetre nem találhatott a latin krónikában, és csak félreértésből származhatott. Csak ő tőle, gondolom, tudjuk azt, hogy Bendegúz nem Atilának atyja, hanem nőtestvére fia, kivel aztán Csaba találkozik. Hasonlóképen apuliai Károly szerinte N. Lajos fia, és ezt megtartván, azután Máriával „testvér”-nek szólíttatja meg.
A „Palatinusz” majdnem úgy van használva, mintha tulajdon-, azaz személynév volna. - Csak emlékező tévedés talán, hogy a különben meg nem nevezett Felicián a királynak, nem a királynénak vágja el a négy újját.
Egyik- másik ilynemű tévedést már fentebb a tartalomban, jegyeztem meg. Csak egyet hozok még föl furcsaságúl, mi azonban Mahmúd ő kegyelmét csaknem a fölületesség vádjával illetteti. Atila történetében azt találta vala, a mit Thuróczi e szavakkal mond: „intravit regnum Constantiae, ubi rex Sigismundus, ejusdem terrae princeps, circa Basileam magno cum exercitu dicitur ei occurrisse.” A török a régibb Konstantinápolyt (= Byzantium) Kosztantinije-nek hívja: a Constantia néven tehát Mahmúd legott azt képzelte, és oda teszi Sigismundus királyt, s minthogy már meg van nála „Szegizmunduz” mint byzanti király, mit sem aggódva Honorius helyére is teszi; ugyancsak Szegizmunduz leányát említi többször mint Atilának feleségét, Csabának anyját; ahhoz is menekül Csaba az Atila halála és a németek ellen vesztett csata után.
2) A latin nyelvben való ismereteit - nem hasonlíthatván az ő-használta eredetit - csak abban láthatjuk vagy sejthetjük némiképen, a mit a latinból is megtart: a tulajdonnevekben. Lássuk előbb röviden az azokban követte írás- vagy átírás módját.
Ő a neveket, kivéve azokat, melyek a töröknél már közismeretesek valának, p. o. Becs (Bécs), Nimcse (Német), Cseh, Leh (Lengyel), Boghdan (Moldava), Ifláh, (Oláh), néha Madsar (magyar), Tuna (Duna), Budin (Buda), Belgirad, Usztulni Belghirad, Iszkender = Alexander (de Alekszander vojvoda), Janko vojvoda (de Johanisz is), Dáráb perzsa = Darius (de ez is Dariusz), Isztefan stb. - a többit az eredetiben talált latinos alakban adja: Emerikusz, Tetrikusz (Thuróczi: Detricus) Szegizmunduz, Belhemus (Wilhelmus), Ladiszlaus, Ludovikusz, Szalamon (nem Szulejman, a mi ugyanzt tenné) Karolusz sat.; csak néha a latin usz végzetet us-sal cseréli föl, p. o. rendesen Ladislaus, Isztefanus, az Isztefanusz és Isztefan mellett.
Mind ezekből is látjuk, tudja Mahmúd a latin nyelv írásmódját; de azt nem tudta, hogy miképen fejeznek vala ki latin írással némi magyar a latinban elő nem fordúló ejtéseket.
Azért Csaba he1yett van nála: Kaba, mert ennek olvasta a latin Chaba-t. Boricz helyett (a mi neki törökösítve Borics lett volna), ebből: Borich ezt olvassa: Borkh. Miképen lett a „monasterium de Demes” ezzé: Dimsikár, nem látom által. A Blasius Forgach pedig lett Balazs Farkas. (Alkalmasint valakivel ejtetvén e nevet, az előtte tán ismeretesebb farkas szóra értette. - Szabad-e ebből magyar nyelvismereteire is következtetnünk?)
Csak egy név, - latinos alakja ellenére - mégis legföltetszőbb, mert a latin sem szokta azt usz végzettel adni Atilusz, soha sem Atila. Úgy látszik, hogy amazt latin eredetijében is találta, különben emezt csak úgy megtartotta volna mint ezeket: Buda (nem Bleda), Gejza, Bejla - Bela.
De ugyan a nevekben nyilvánosságra jutnak némiképen Mahmúd latin nyelvismeretei is. Az Amyntasz-ra találjuk egyszer ezt is: Amintam, tehát tisztán latin accusativust. Szintúgy szerinte Sicambria alapítója Franko a „Paradiz fia”; ezt ebből olvasta, hogy „Franco filius Paridis”, itt megint a genitivust vevén alapalaknak. A Ruszcsián ország is alkalmasint csak „in Rusciam”-féle accusativusból lett, a mi p. o. ebben is nyilvánvaló: Aghrim = Agria (Agriam).
No ezek furcsa quid-pro-quo-k, melyeket tanuló diáknak ugyan nem, de Mahmúd Terdsümánnak mégis szívesen elengedünk, ki különben talán többet forgatta a kardot, mintsem a latin grammatikát! - Most e részletes jellemzéséhez csak ennyit teszünk még hozzá, hogy ő - szultánjának inkább kedves olvasmányt, mintsem mély tudományos munkát, mihez nem is ért vala, akarván nyújtani - előadását lehetőleg könnyű-, és török embernek élvezhetővé tenni igyekezik; és ebben annyira czélt ért, hogy nem csak kortársait, hanem minket is, minden ebben tekintetbe nem jövő tárgybeli fogyatkozásai mellett, élénk, egyszerű elbeszélésével gyönyörködtethet. Magától érthető dolog, hogy így a török életbeli fogalmak és szokásokból több vonást kellett beszőnie, talán már azért is, mert ő magával is csak azok által és mellett értetheti vala meg az idegen dolgokról szóló históriát. Így először, mint különben más török írónál is, a „magnates vagy principes Hungarorum” „magyar bégek”; a királynak vannak vezírjei, p. o. a- német császárnak, N. Sándornak. Egyházi személyek, kivéve a római pápát (rím papa), mind „dín uluszu, din ululari” = „vallásnagyja, nagyjai”, p. o. az ammoni templom papjai, az eremiták, Julián cardinális. - Török szokásokból folyónak tekinthetjük azt, hogy a királyhoz folyamodók a földet csókolják, vagy arczukkal dörzsölik; hogy a kémek kiküldése, meg a levelek küldögetése annyira szerepel. A királyok szerinte többször „evéssel, ivással, vigadozással” töltik életöket: úgy teszik vala tán már a török nagy urak is?
III.
Egy kérdés marad még: melyik latin nyelven írt krónikát követett Mahmúd Terdsümán?
Az első adat, mely e kérdésre szolgál, magában Mahmúd előszavában van: „Azon időben, hogy az általa (Szulejman által) karddal meghódított Magyarország némely várának népei a bécsi királynak meghódolván , a padisáh ellen való ezen engedetlenségök miatt, ő tengernagy sereggel reájok mene, és egyszeriben megint alá veté öket: Usztulni Belghirad nevű várban (= Székesfehérvárott) egy latin nyelven, írt könyv kerűle kezembe. Hogy tartalmát megnézém, hát Magyarország régi időkből való krónikája volt stb.”
De ám ebben is csak annyit mond, hogy „latin kitáb” volt ez, a mit Székes-Fehérvárott talált, s a mit ő azután írásának alapjáúl vett; tehát csak azt mondja, a mit különben is a nevek latinos alakjaiból tudhatnánk. Inkább azt kell még kérdeznünk, hogy csak egy könyvből merített-e ő minden anyagot egész a mohácsi csatáig? Vagy talán a legújabb kort, mikor maga a török is már szerepel, maga fejéből, a maga egyébünnen vett tudása szerint írta-e meg? És az elején a Kadar beszédébe belészőtt N. Sándor-episodiumot, valamint Atila alatt a Róma, Vienna, Marsiliáról szóló igtatványokat szintén már elő találta-e ő ugyanazon egy „latin könyvben”?
Mahmúd nagyon egyszerű őszinte ember: ö megmondotta volna, ha az ő „kitáb"-ján kívül még más valamely kútfőt használ. Arra pedig a már fent idézett formulákkal egyre vonatkozik és hivatkozik; ha néha többes számban mondja is: „a világtörténetbeszéllők szerint”, nem képzelhetjük azért többféle munka használtatását, mert legott megint van a „rávi kavlindsa” (a beszéllő beszéde szerint) vagy „kitábin hikájeti bunun üzerine dir” (a könyvnek elbeszéllése úgy van, a szerint van, hogy stb.) Különben is bajos volna Mahmúdról a nyugati történelmi irodalom ismeretét föltennünk.
Az utolsó ily hivatkozás „rávi kavlindsa” a 207, b. levelen van, mikor Szulejmán Belgrad ellen akar indúlni; maga a mohácsi csata pedig mint Lajos király 10-ik uralkodó évében történtnek hozatik föl, a mi megint csak a magyar krónikára mutat, így hogy bizonyossággal mondhatjuk, hogy ő az egészben végig követte a latin könyvet, azaz olyant, mely épen a mohácsi csatáig terjed vala.
Ezen meghatározó jelek a meglevő latin magyar krónikák közől leginkább Thuróczira látszanak mutatni, különösen annak Mohácsig folytatott kiadására.
De mégsem Thuróczi az, a kit Mahmúd hasznát, nem azért, mert sok van benne, a mit Mahmúd nem említ: hiszen tudjuk miképen ír Mahmúd, és hogy válogató, különösen pedig elhagyogató; - hanem inkább a miatt a mi Thurócziban nincs, és a mit Mahmúd „de suo” nem vehetett.
Ilyen:
1) A tatárjárás, mely Mahmúdnál terjedelmesen sokkal több adattal van előadva mint Thuróczinál, ki azt csak „obiter absolvit.”
2) Kadar beszédében a N. Sándorról való episodium. Ez is meg volt a Mahmúd használta forrásában: mert a factumok „Ádám aerája” szerint említtetnek, a mi nyugati krónikákban szokás; a részletek, noha sokhelyt félreértőleg homályosítva, csak a classicus forrásokból származtak át, csakhogy nem közvetlenül. (A latin névalakok ebben is úgy vannak mint a többiben: Dariusz stb. sőt „Amintam”), Azonkívül ez episodium szálai még a további elbeszéllésbe is vannak beszőve, és egy két helyen reá való vonatkozással megint fölmerülnek.
3) Nincs Thuróczinál Róma meg Marsilia históriája melyet Detre Atilának beszélt. Mert noha ott Justinust mint kútfőt említi, megint az ádámi évszám mutatja, hogy csak krónika közvetítésével teheti azt, melyben Justinus volt idézve auctorúl.
4) Egy szócska szól Thuróczi ellen, sőt kis ártatlan szóvégzet: az, hogy Mahmúdnál Atila neve Atilusz, holott Thuróczi Atila-val él. Pedig csak azt lehet hinnünk, hogy latin eredetijében találta e nevet így: Atilusz.
Nem Thuróczi tehát az, kit Mahmúd követett; még kevésbbé lehet más a meglevők közől.
A tek. Történelmi Osztályra kell tehát hagynom annak kimutatását és megalapításán hogy létezett-e valaha az illető korban íratott latin-magyar krónika, melynek kellő jelei, hogy Mahmúd forrásának tekinthessük, ezek volnának:
1) Foglalja magában legalább mind azt, a mi Mahmúd művében van; még a N. Sándorról, meg Róma-, Vienna-, Marsiliáról való episodiumokat is.
2) Terjedjen le egész a mohácsi csatáig.
3) Tartsa meg jobban a nevek latinos alakjait: tehát Andreas, nem Endre, Petrus nem Péter stb. De különösen legyen meg az Atila név ez alakban: Atilusz.
Már most hogy a Tek. Akademiának Mahmúd Terdsümán eredeti irályát s előadásmódját is bémutathassam, iho következtetek belőle lehető hűséggel fordított egy két mutatványt; egy-két kisebbet már a Magy. Nyelvészet VI. évfolyambeli első füzete hozott (a 70-74 lapokon).
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
