|
A Magyarság Genetikájáról Röviden
2010.01.21. 21:20
A Magyarság Genetikájáról Röviden
|
A Magyarság Genetikájáról Röviden
|
|
|
|
Egy népet (etnikumot) testi jegyei, szellemi- és tárgyi kultúrája, valamint nyelve határozza meg. Legmaradandóbbak a biológiai-élettani jegyei, legváltozékonyabb nyelve; ezt esetenként „cserélheti” is. Ha egy nép eredetét keressük, úgy járunk el, hogy kutatásainkban térben és időben addig megyünk el, ameddig olyan vagy hasonló testalkatú, élettani tulajdonságú, zene- és táncvilágú, hitvilágú, mesevilágú, költészetvilágú, írásbeliségű, néprajzi motívumvilágú, ételkultúrájú, növény- és állatvilágú valamint nyelvű népet nem találunk a múltban – vagy a jelenben – ahonnan és akiktől népünket származtatni tudjuk. E kutatásokat az antropológia, a zenetudomány, a tánctudomány, a vallástudomány, a költészet, az írástudomány, a néprajz, az ételkutatás, a növény- és állattan, a nyelvtudomány és a forráskutatás módszereivel végezzük. A kutatásokhoz ezen egzakt tudományokon túl nincs helye semmiféle feltételezésnek. Vagy el- és vissza tudunk jutni egy olyan korig és népig, ahol és akiknél ezek az ismérvek előfordulnak – akkor ezt vesszük eredetünk alapjául; e területről és e népektől származunk –, vagy kimondjuk a legtudományosabb szót: „nem tudjuk”, „még nem tudjuk”.
A magyar Európa egyetlen europid, de nem indoeurópai népe. Származásunkat nem tudjuk Európából megmagyarázni, hiszen gyökereink (élettani tulajdonságaink, testalkatunk, szellemi- és tárgyi kultúránk és nyelvünk) nem európai eredetű. Krónikáink és hagyományaink „a magyarságot” a hunoktól a kunokig számítják, azaz magyarnak olyan belső-ázsiai embercsoportot értenek, amely a rómaiak által 361-ben behívott hunok (székelyek), az 568-ban (majd utána két újabb hullámban) a Kárpát-medencében letelepedő avarok és 895/96-ban bejött Árpád népe, majd az 1235-ben betelepedő jászok és 1243-ban és 46-ban letelepedő kunok utódai. Mivel a legnagyobb lélekszámú (mintegy 500 000 ember) Árpád népe volt, ezért többnyire az ő útjukat kísérik végig. A magyaroknak a Kárpát-medencébe való bejutása előtti részét „ősmagyaroknak” nevezzük. A mai magyarsághoz a Kárpát-medencét tudatosan elfoglaló ősmagyarok mellett az itt maradt autochton, helyi őslakó (újkőkori, réz- és bronzkori, vaskori, szkíta, szarmata, római- és népvándorlás kori), valamint a honfoglalás után betelepített és betelepült népek (szászok, svábok, szlovákok, ukránok, románok, szerbek, horvátok stb.) is hozzátartoznak, akiknek jelentős része beolvadt a magyarokba. A magyarság – szemben minden más európai néppel – nem európai őslakosságból differenciálódott, hanem távolról jött, és a Belső-Ázsiából érkezett népek közül az egyetlen, amely meg tudott maradni, hosszú idő után 15 milliónyira meg tudott sokasodni, és meg tudta őrizni nyelvét, kultúráját, valamint élettani jegyeit.
Az antropológia régebben morfológiai vizsgálatokkal kereste a magyarság őshazáját. A magyarság őshazáját ott kell keresni, ahol ugyanolyan emberek éltek/élnek, mint amilyenek a magyarok. Erre alapot ad a Stein Aurél által 1913-1915 között feltárt Dzsungár-kapu közeli Asztana-i ujgur temető, amelyből 1986-ban újabb 1200 sírt tártak fel az ujgur és kínai régészek. Az e temetőben eltemetettek morfológiailag – és élettanilag – ugyanolyanok voltak, mint azok, akik „magyar” néven a Kárpát-medencében telepedtek le. Bizonyító erejű tény, hogy a Kárpát-medencébe a magyarsággal olyan turáni, pamíri és taurid elemek kerültek, amelyek Belső-Ázsia török népeire jellemzők, de Európában sehol máshol nem fordulnak elő. Az alaktani (morfológiai) vizsgálatok mellett egy nép származását illetően újabban az élettani vizsgálatok adnak fontos információkat. A Landsteiner vércsoport-rendszeren belül a magyarokra jellemző 0-ás és B-s vércsoportgén-arány (31,05% és 17,90%) távol áll az europid és finnugor népekétől, viszont megegyezik Belső-Ázsia török népeinek arányával. E mellett a magyarságnál előfordul olyan más vércsoport-jelleg is (pl. a Diego [a+]), amely Európa egyetlen népénél sem található meg. Az Európában szinte ismeretlen „mongolfolt” a magyaroknál 22,6 %-os előfordulású és az Európában ugyancsak ritka előfordulású „tejérzékenység” (tejcukor-emésztő enzim hiánya) a „törzsökös” magyaroknál 37 %-os, olyan, mint Belső-Ázsiában. A magyarok bőrlécrendszere belső-ázsiai jellegű (az ívek aránya alacsony, az örvényeké viszont magas). A Gm-markerek vizsgálatánál (lásd később) kimutatták, hogy a magyaroknál előforduló Gm abst és Gm afb3 jelölésű génmarker az európai népeknél hiányzik. Az eddig végzett nemzetközi mitokondriális DNS-vizsgálatok is belső-ázsiai jellegűek, „más európai népekkel való keveredésünket mutatja, de egyértelmű az, hogy a finnekkel és a finnugor népekkel nem vagyunk genetikai rokonok.
Dr. Kiszely István "A Magyar Ember" című írásában rámutat, hogy az antropológia azt bizonyítja, hogy a magyarság esetében nem beszélhetünk európai értelemben vett homogén emberanyagú nemzetről. Ahogy ő írja, a magyarság nem más, mint Eurázsia miniben. Az embertan és a genetika eredményei mellett csak másodlagos bizonyosság, hogy honfoglalóink milyen nyelvet beszéltek, milyen volt a szellemi- és tárgyi kultúrájuk.
A genetikát megelőző hasonló alapokon nyugvó tudomány, az embertan (antropológia) lényegi felismerése, hogy vannak olyan speciális testi adottságai embereknek, embercsoportoknak, amelyek alapvetően meghatározzák az adott csoportot.
A magyarság esetében ez nem egy jól meghatározható csoportot jelent, hanem minimum öt nagyobb csoportot, ahogy ezt Kiszely István is megemlíti.
- Turáni vagy turanid típus. Az ehhez típushoz tartozók ősi szállásterülete Kelet-Turkesztán ("Ázsia Szíve"); az ottani (asztanai) Kr-u. III. századból származó temetőbe eltemetetteknél gyakori. Az e típushoz tartozók a Kárpát-medencétől nyugatabbra (északabbra és délebbre) nem jutottak el. Előfordulását országosan 30-35% közé teszik. Bartucz Lajos antropológusnál olvassuk: "az alföldi típust mondhatjuk a legtöbb joggal "magyar típusnak", mert gyakoriságában ez a legnagyobb szám és ősiségében egyenesen a honfoglalókig megy vissza".
- Pamiri (pamiro-fergánai, közép-ázsiai, folyóközi- vagy anatóliai) típus őshazája a Pamir vidéke, a Tien-san, az Altaj, Közép-Ázsia valamint az Iráni-magasföld. Az e típushoz tartozó embereket temettek a belső-ázsiai asztanai és az ordoszi temetőkbe. A Kárpát-medencébe először a hunokkal, majd az avarokkal és Árpád magyarjaival került be. Az alföldi magyarságnak egyik jellemző típusa, ilyenek a "kiaszott arcú alföldi parasztok"; előfordulását a Kárpát-medencében 10-15% körülire tesszük.
- Taurid ("kaukázusi") típus részben a török, részben a szkíta-, szarmata- és jász népekre jellemző; a magyarságnál a hun kortól kezdve az avar koron és a honfoglalás korán keresztül máig 5-8%-os gyakorísággal előfordul, de a kiskunoknál és Baja környékén akár 14%-os is lehet. E típus őshazája Elő-Ázsia, a Kaukázus, a régi Mezopotámia és Perzsia, majd az Iráni-magasföld.
- Keletbalti vagy kelet-európai típus azon kelet-európai sztyep lakóra jellemző, amelyen a magyarok elődei, a magyarok, majd a besenyők, a kunok és a jászok is áthaladtak. Bár a magyarok ősi szálláshelyeire nem jellemző, a levédiai és etelközi szállásterületen az ott lakó népekkel való keveredésből vagy a magyarokhoz csatlakozott népektől származik. Előfordulása 8-10 % körüli, de Palócföldön a szlávokkal való keveredés következtében elérheti a 35%-os gyakoriságot. A kelet-balti típusnak egyik sajátos változata a pontusi típus.
- Uráli vagy ugor típus a finnugor népekre jellemző; őshazája az Urál és a Szaján közötti terület. Első magyarországi előfordulását csak a X. században lehet bizonyítani, gyakorisága régen és ma is 0,6%, ami azt jelenti, hogy a magyarság feltehetően átment finnugor lakta területeken, de etnikai képének kialításában e lakosság nem játszott szerepet; a magyarság őshazáját tudománytalan a finnugor népek között keresni. A magyaroknál ritkán előforduló "mongoloid" elemeket nagyrészt e típus képviseli.
A Hideo Matsumoto által a magyarokban megtalált mongoloid markerek Japántól kezdve megtalálhatóak egészen a dél- és közép olaszokig (egész pontosan szicíliaiak és szárdok), de megtalálhatóak a katalánokban is és indiában Madyha Pradesh és Orissan államokban élő törzsi társadalmú népek között is. A magyarokban és a nyugatabbra talált mongoloid markerek aránya azonban nem igazán az említett népek mongoloid eredetét támasztja alá, sokkal inkább egy szorosabb, közelibb kapcsolatot sugall, illetve azt, hogy a magyarságot alkotó népalakulat egy része valóban mongoloid eredetű lehetett.
|
Ezt a tényt régészeti leletek is erősíteni látszanak. Kr.sz. 2500 és 1600 között délnyugat irányból a sztyeppvidéken egy olyan új etnikum jelent meg, amely a kultúra magasabb formáit hozta, és amelynek következtében a mezőgazdaság, állattenyésztés és fémfeldolgozás ismerete általánossá válhatott. A “Lapis Lazuri Út” létrehozása és a Szumír Birodalom megszűnésének következményeként a Turáni Alföld magasrendű civilizációjának megteremtődik, viszont a Turáni Alföldről a neolitikus forradalom további keleti exportja jóvoltából a Tarim Medencébe tevődött át a központ, amely nem csupán a kínai bronzkor Kr.e. 2000 körüli létrejöttéhez, de azon városi kultúrákat, (vagyis a még mindig indogermánnak hitt, valójában szkíta) városállamokat is magába foglaló kisebb államok laza állam-szövetségéből felépülő Hun Birodalom (amely a fajkeveredés csodálatos szimfóniája) megalakulásához is vezetett, melyben továbbélt a helyi autonómia maximális tiszteletén alapuló, a szintén városállamok laza szövetségéből álló ószkíta Szumír Birodalom gyakorlata.
Ez a Hun Birodalom a nordikus-szkitoid-mongoloid szimbiózis máig sugárzó példája.
Kelet-Turánban (Xinjiang) több mint 100 olyan mumifikálódott europid holtestet ástak ki, amelyek jelentős része szőke, és mindegyikük legalább annyira régi, mint az óegyiptomi fáraómúmiák. A hivatalos felvilágosítás szerint ezek az “indoeurópaiak” Skandináviából és Germániából jöttek Kínába, hogy a Kr.e. 1200 körüli időben megtanítsák a kínaiakat a kerék használatára. Az igazság azonban mintha közelebb lenne ahhoz, amit a magyar származású amerikai antropológus, Horváth Izabella írt le felhasználván a kínai Han Kagxin professzor kutatási eredményeit. Ennek megfelelően a múmiák nem nyugat-európai típusokhoz tartoznak, hanem azon ázsiai szkíták sajátosságait viselik magukon, amelyek a Kr.e. 3000-1000 közti időben meghatározták Dél-Szibéria embertani alkatát. A hivatalos felvilágosítás azt is elfelejti, hogy a kerék már ismert volt a kínai Yang-Shao kultúrában 5000 évvel ezelőtt, következésképp az nem jöhetett Európából. A múmiák tehát a proto-hun kultúrához tartoznak Wu En professzor szerint, majd a téma összefoglalása is elkészült Prof. Han Kangxin kutatásain épülve: a terület nem tartalmaz emberi maradványokat a paleolitikus korban, így a legkorábbi lakosok bevándorlók. A 3800 éves múmiák vizsgálatai bizonyítják, hogy a proto-európai típusok már e korban, vagy talán még előbb elérték e régiót. A kiásott maradványok tulajdonosai az Andronovo-kultúrához tartozva Kazahsztán, Dél-Szibéria és Közép-Ázsia, valamint az Afanasztjevo-kultúra részeként a Jenyiszei- és Altáj-vidék emberanyagát szolgáltatták Kr. e. 2000-1000-ben, lévén a legősibb európai típusok legkeletibb nyúlványai. A Kr.e. időszakban egy olyan kaukázusi nép, amely közel áll a kelet-mediterráni típushoz (amelyet indo-afgánként is említenek) nyugat felöl elérte a Lop Nor és Tienshan környékét. Egy másik rövidfejű Pamír-Ferghana típus, melyben a mongoloid és keletmediterrán jegyek keverednek, az Ili-folyó felső szakaszának környékét érte el 3000 éve. Végül a kérdés felvetődik, hogy hol találjuk ma Kelet-Turán (Xinjiang) őslakóinak leszármazottait? Ha egy pillantást vetünk a régió jelen lakóira, az ujgurokra, kazakokra, üzbégekre és tatárokra, egyből felfedezhetjük, nem egynek kaukázusi jellegeit, azonban van egy nép Közép-Európában, amely rokon Xinjiang őslakóival. Ők a magyarok. Magyarország területére a hunok 374-ben érkeztek Xinjiangból, ahol hatalmas birodalmuk központja volt. Az avarok, az egykor erős észak-kínai “rouran”-ok szintén ideértek 567-ben, majd egy újabb keleti nép, a magyar foglalta el a területet 896.-ban. Az antropológus Lipták Pál a 9.sz.-i magyarok csontjait kiásván megállapította, hogy a korabeli magyarok 24%-a a turanid, 20%-a a pamíri, és 2-3 %-a korai ázsiai típusokhoz tartozik: az antropológusok szerint a turanid az Andronovo és mongoloid típusok keveredéséből jött létre, míg a pamíri szintén Xinjiang egy ősi típusa, a korai ázsiai típusok olyan korai formációkat jelentenek, amelyek Ázsiában jöttek létre. Ez annak egyértelmű bizonyítéka, hogy a 9.sz.-i magyaroknak volt vérségi kapcsolata Északnyugat-Kína legősibb lakóival.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
