tarsoly-pancel
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Naptár
2024. Október
HKSCPSV
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
<<   >>
 
Elérhetőség

Telefon: 06203322035 .

 
Írások Karaul Táltos gyűjteményéből valók.
Írások Karaul Táltos gyűjteményéből valók. : Koppány 3

Koppány 3

Kékesi  2010.03.31. 22:22


 

II.
 
Most még valamit. Ami szorosan hozzátartozik a Koppány személye körül szövődött eseményekhez. Ami eddig sehol, semmiféle krónikában megírva nincsen. És amit sem félremagyarázni, sem letagadni nem lehet.
 
Néhány évvel ezelőtt egy régi kolostor történetének a felkutatásával kezdtem foglalkozni. Amely kolostornak ma már csak híre van meg. Meg egynémely tartozékának, halastavaknak stb. némely maradványai. Kutatásaim közben pedig rájöttem, hogy Árpád fejedelemnek és az ő utódainak birtoka nem a Csepelszigeten volt. Hanem a valamikori Pilis vármegyében. Úgy, hogy maga a vármegye területe alkotta azt a birtokot. Amire nézve elégséges bizonyítékokat is szereztem.
 
Gyanítani kezdtem, a Csepel szigetet illetően, hogy az Anonymus nevezetű uraság, mint egyéb sok dologban, itt is nagyot füllentett. Avagy magyarán – hasból beszélt. Az a Sepel = Szepel nevezetű kun lovász alighanem a bécsi császári levéltár homályában született valahol. És bizonyára a Bécsben divatos Szeppl, Szepi névre hallgatott. Más dolog, hogy mire ideért Magyarországra – ahová szánva volt – már komolyabb Sepel nevezetet viselte. Latinosan persze. Ami szörnyen imponált a jó magyaroknak.
Hát ennek a valamikori Pilis vármegyének virányain, aki ezeket a virányokat jól ismeri, történelmileg nagyon érdekes megfigyeléseket tehet. Volt itt, az Árpádházi királyok idején, egy Aszófő nevezetű telep. Felső-Aszófő, Alsó-Aszófő. A telep ott feküdt Pomáz és Dömös közt valahol. Vagyis a mai Bükki puszta helyén, mert egyebütt nem lehetett. Ott volt Bikki, a pomázi határban, a mai Bükki puszta tájékán valahol. Ott volt Ellend, a mai Pesthidegkut helyén. Ott volt Kék, a mai szentendrei határban. Ott volt Kékes, a mai Pilisszentlászló helyén. Ott volt Kis-Ing, a mai békásmegyeri határban, a Kissing telep helyén. Ott volt Kopoly, a mai pátyi határban. Ott volt Páty, a mai helyén. Ott volt Szemes, Szente, mindkettő a pomázi határban. Ott volt Tahi, a mai helyén. Ott volt Tordák, a mai tahitótfalui határban. Ott volt Zamárd, a mai esztergomi határban…
 
Ezeknek a helyneveknek az a nevezetességük, hogy egytől-egyig a Dunántúlról kerültek volt ide föl, a valamikori Pilis vármegyének legzordabb, legterméketlenebb, legkietlenebb erdőirtványaira, homokbuckáira, ingoványaira. Fejérből, Tolnából, Baranyából, Somogyból, Zalából. Akik hozták őket, azok minden bizonnyal Koppány vezérnek fogságba hurcolt vitézeiből kerülködtek. Akiket a német győzedelmi dölyf nemcsak hogy megtizedelt, rabságba hurcolt, hanem mindenükből kifosztott, koldussá tett és végezetül ezekre a lehetetlen helyekre száműzött, telepített le.
 
Végezetül? Nem. Mert ezek a földönfutókká tett magyar szabadsághősök magukkal hozták elvesztett lakóhelyeiknek neveit. Ezek a nevek itt, a valamikori fejedelmi birtok térségein, ezer esztendő vérzivatarain keresztül is életben-maradtak! Életben maradtak, hogy hírmondói lehessenek a régi magyar szabadságharcnak, a nemzeti nagy bukásnak; hogy tanúbizonyságot tegyenek a magyar nemzet igaza mellett, a szabadságharcosok kálváriajárása mellett. Életben maradtak, hogy puszta jelentkezésükkel léket vágjanak azon a gyászos, vastag terítőn, amelyik ezer esztendő előtt borult a magyar nemzetre. És amelyik még ma is itt terpeszkedik fölöttünk.
 
Hogy pedig azok a kényszertelepek tényleg a régi magyar szabadságharcosok tanyái valának, mutatja egy egyházi kiátkozás. A mely egyházi kiátkozás 1301-ben érte a Kékes községbeli lakosokat. Pápai rendelet következtében. Kitalált, semmis ürügy takarója alatt. Ama átokkal sújtott magyaroknak régi szertartása áldozati oltárkövei még mai napig megvannak. A valamikori kékesi, a mai pilisszentlászlói erdőségekben...
 
Ezek a kényszertelepítések ugylátszik, utánzatai voltak annak a kényszertelepítésnek, amelyet Nagy Károly császár alkalmazott a renitens szászokkal szemben. „Sok ezer szász távoli vidékekre hurcoltatott, hogy a szívós pogány nép ellenállása megtöressék”. (Stacke: Deutsche Geschichte I.).
 
 
III.
 
A magyar szabadságharcosok leveretésének itthon gyászos következményei lettek. Ezeket a következményeket valósággal ki kell most kaparnunk a multak homályából. Mert hiszen azok, akik históriánk megírását magukhoz ragadták, sem magyarok nem voltak, sem a magyarok érdekeivel nem törődtek. Azt tételezni fel róluk, hogy a magyarokon elkövetett erőszakosságaikat meg is örökítették légyen - merő képtelenség lenre. Kaparjuk ki tehát ebből a homályosságból, amit és amennyit birunk.
 
1. Az ősi magyar alkotmány, népeknek és nemzeteknek ez a legtökéletesebb kormányformája, szinte egyedülálló a világtörténelemben - elbukott. Milyen lehetett vajjon? Ugy nézem, hogy a II. Endre ugynevezett aranybullája némi ízelítőt adhat belőle. Amely arany bulla régi magyar hagyományok alapján, a magyar nemzeti követelések teljességét jelképezte. De a XIII. században. Más viszonyok, más körülmények között. II. Endre koránál bővebben fogok róla megemlékezni.
 
Az alkotmány helyét, hosszú időre, az abszolutizmus uralma foglalta el. Az Európa nyugati államainál akkoriban divatos egyeduralmi kormányzás. Erről az uralomról Dümmler (Geschichte des ostfrank. Reichs) ekként emlékezik meg: „Az uralom akkoriban holmi családi birtoklást jelent. A király személyesen kezeli a család tulajdonát képező birtokot, az államot. Főcél: a mentül nagyobb haszon, az alattvalók teherbírásának némi méltánylásával... A történelem lapjain szereplő egyének, akik az illető kornak jellegzetességét adják meg, még nagyon távol állanak a népszellemnek szabad, öntudatos fejlődése kezdetétől... Az uralkodók politikáját kizárólag az ő személyi érdekeik irányítják. Ezek között azonban hasztalanul keresnénk eszméket vagy magasabb, ideális szempontokat. Állambölcsesség helyett egyéni vágyak kielégítése a döntő szempont. Ennek tudható be a sok asszonyuralom. Az állam - családi tulajdon. Államügyek - családi ügyekként kezeltetnek. A kornak szenvedélyek által fűtött, nyers modorában persze...” Őseink, szerencsére, nem váltak részeseivé ennek a dicsőséges uralomnak. Nem élvezték azt úgy, mint a többi német hűbéres ország. Egy tirannus helyett azonban tíz tirannus ült a nyakukon. Akik valószínűen fenti értelemben gyakorolták a maguk hatalmát a „barbár” magyarok fölött.
 
Az abszolutizmus magában véve, még nem lett volna akkora baj, ha - azt maga a fejedelem, a magyar király, gyakorolja vala. Sok tényből és jelből azonban azt látom, hogy a tényleges uralmat nem a magyar fejedelem gyakorolta. Azt az uralmat mások, idegenek ragadták magukhoz. Ők kormányozták az országot. A magyar fejedelem, majd király, csak a nevét adta kölcsön ehhez a kormányzáshoz. Muszáj volt adnia! Így követelte ezt az idegenek érdeke. I. István uralkodásának leírásánál bővebben lesz ezekről szó.... A régi magyar történelemnek sok-sok homályos részlete világosodik meg majd előttünk!...
 
2. A fejedelmi udvarnál őrzött írásos feljegyzések, történelmi emlékek, ereklyéi a magyarnak - pusztulni kezdettek, mindjobban és jobban az enyészet lomtárába kerültek. Ezekkel együtt elvesztek a régi magyar írásjelek. Melyeknek főmegőrző helye éppen a fejedelmi udvar volt. Mert a magyar - mi tagadás benne, nem nagy kedvelője volt az írásbeli mesterségnek. Jórészében még ma sem az. Ennek köszönhetjük, hogy a magyar nem tud az „Etelközi veszedelemről.” Nem tud a görög-besenyő együttes gazságról. Amit görög császár eszelt ki, besenyő hajtott végre. És ami olyan tömérdek ártatlan magyar vérrel áztatta az Alduna tájékát. Nem tud a székelyek leszakadásáról. Nem tud az igazi honfoglalásról. Nem tud Árpád uralkodásának dolgairól.
 
Erészben nemcsak mi jártunk rosszul. Európának más nemzetei, más országai is. A veszteség azonban sehol sem akkora, mint minálunk. Mert ebben a dologban nékünk volt a legtöbb veszíteni valónk. Dümmler (idézet munka) ekként panaszkodik erről: „Az eseményeknek írásos megörökítése a papságra volt bízva. Ennek nem állott érdekében, hogy az állami érdekek követelte kereszténység körül sarjadzó maradék pogánykinövésekről tudomást vegyen, vagy ezeket az utókor számára megörökítse. Ellenséges szemmel nézte, távoltartotta magától mindazt, ami a régi vallással, a régi istenekkel valamiképpen összefüggésben állott. A régi időknek bálványozott hőseiről szóló dalokat keresztényi szent énekekkel nyomta, némította el. Az eseményeknek népszerű szemlélete és megörökítése csak sokkal későbbi időkben veszi kezdetét. Az akkori történetírás vagy udvari, vagy egyházi szempontok szerint kezeli a dolgokat.”
 
Hiszem és reménylem, hogy az Idő majd egyszer leszedi a még ma is zárt levéltárak legtitkosabb ajtairól az ott rozsdásodó zárakat. Hiába akarják ezek a titkos rekeszek az örökkévalóságot szolgálni, vagy jelképezni. Örök dolog - Istenen kívül - csak egy van: az igazság. Ez pedig mindig megtalálja a világosság felé vezető utakat...
 
3. A magyar nemzetre ráerőszakolták a nyugati országokban dívott rendiséget. Amivel megbontották a nemzetnek egységességét, megzavarták annak szép, demokratikus szellemét. A régi-régi magyarok között nem volt gróf, nem volt báró. Mindenki csak magyar volt. Ami egyben azt is jelentette, hogy nemes ember. Megkülönböztetést legfeljebb annyiban tettek, hogy az egyik főember volt, a másik meg közrendű ember. . . Már most. A nyugati országokból ide sereglett sok kalandor, Ritter, miegyéb - hogyne tette volna meg egymást bárónak, grófnak? (Nagyobb címek használatát a császárok, úgylátszik, eltiltották). Bizony, hogy megtették. Azután. Ha már báró valaki, avagy gróf, annak ehhez birtok is dukál. Természetesen. Adtak birtokokat is egymásnak. Írásokat is készíttettek róla. Mindent a fejedelem, a király nevében, persze...
 
4. A nemzetnek legféltettebb kincsét, a magyar nyelvet, száműzték. Ki az udvarból, ki a parancsoló helyekről. Annak helyébe pedig a magyarra ráerőszakolták a latin beszédet, a latin írásjeleket. A latin beszédet sem a magyarok nem értették, sem a körülöttük lakó népek nem értették. Krónikáink mégis azt beszélik, hogy a magyarnak azért volt szüksége a latin nyelv megtanulására, hogy a „művelt nyugat” országainak népeivel tudjon érintkezni. Én úgy látom, erre másoknak volt szüksége... Nagyobb baj volt a latin írásjelek kényszerítése. A nagyon fejlett magyar nyelv, meg a latin írásjelek - sehogyan, sem bírtak megbarátkozni egymással,. Egyes magyar személy- meg helyneveket, amiket magyarul kiejtésük szerint kellett vagy lehetett csak pergamenre vetni, a latin abc sehogyan sem bírt megemészteni. No igen. Mert az nem ismerte az a meg az á, az e meg az é közötti különbséget. Nem ismerte az ő meg ü betűknek, a cs, a gy, az ly, az ny, a ty, a zs összetételű betűknek kiejtése vagy mikénti leírása módját. Lett is ebből akkora zűrzavar, hogy máig sem bírták még tisztázni. Külön tudományos készültség kell hozzá, hogy magyar ember régi magyar hely- és személyneveket megérteni tudjon. Az anyaga ennek a kérdésnek akkora, hogy nem tudom, nem kell-e majd egészen külön foglalkoznom vele. Itt, most, ebben a szűkreszabott keretben, nem lehet...
 
5. Elkobozták a magyar családoknak ősi, szép, dicsőséges neveit. Odavetették ezeket is az enyészetnek. Nem tudták, vagy nem akarták megérezni, hogy országok, nemzetek történelme, múltja az egyes famíliák mulljából adódik össze. Őket csupán a jelen érdekelte. Meg talán a jövő. Ezeknek, akkor, nem volt szükségük a múltak ismeretére. Nekik elég volt az, ha a magyar valamiféle keresztnevet visel. A magyar családapák, nemzetségek, törzseknek előkelői, régi neveknek büszke hordozói - fogcsikorgatva nézték az idegeneknek ezt a politikáját. Ellene nem tehettek. Tűrniök kellett. Tűrniök és hallgatniok. Mert hiszen minden rendelkezés a fejedelem, a király nevében történt. Csoda-e, ha főmagyarok, közrendű magyarok mindig elkeseredettebbek, mindig nyakasabbak, mindig hajthatatlanabbak lettek? Csoda-e, hogy ezek az elfojtott érzések lassan-lassan a vérükbe szűrődtek át? Így már megérthetővé válik az is, miért szerepelnek ezek a főmagyarok mindig mint dölyfös oligarchák, mint erőszakos rablók, mint förtelmes zsiványok - a krónikák lapjain. Hiszen azokat az embereket valósággal belehajszolták az engedetlenségbe, a dacosságba! Mert a magyar türelmes tud lenni idegen emberrel, idegen vallással, idegen szokásokkal szemben. De mikor az effajta idegenségeket őreá is ráakarják erőszakolni, akkor bizony megvadul. Védekezik ellene, ahogyan tud. Honnan ez az érzés? Honnan a nagy magábanbízás? Onnan, hogy ősidők óta a maga lábán járt. Intézményeit, berendezéseit olyan tökéleteseknek tudta és látta, hogy minden idegenszerűségre a nagy, az erős, a nemeslelkeknek sajátos, jóindulatú közönbösségével nézhetett alá. - Ezt persze, csak az érti meg, aki ismeri a magyar lelket. - Évszázadok, talán évezredek kellettek hozzá, hogy ez az érzés olyan mélyen gyökeresedjék meg minden egyes magyarnak a lelkében, mint ahogyan az, még ma is, benne van ezekben a lelkekben. Az a régi magyar szellemileg is, erkölcsileg is, nagynak, erősnek, nemesnek tudván magát, a nálánál gyöngébbeket, a tökéletlenebbeket csak jóindulatú közönnyel nézhette. A türelmességnek szinte egyedülálló, híres magyar fajtája - csak ezen az alapon születhetett meg, nőhetett naggyá, mehetett át a nemzet vérébe...
 
6. Tudatosan, tervszerűen nyomták el a magyarnak nagy műveltségét. Egy népről, amelyiknek olyan páratlan tökéletességű kormányformája volt, amelyiknek nyelve fejlettebb, tökéletesebb volt, mint a nyugati országok bármely népéé; egy népről, amelyik viszonylagos csekély száma dacára hadat mert indítani - egymagában, minden segítség, vagy támasz nélkül - egész Európa ellen: ilyen népről nem lehet feltételezni azt, hogy a kultúrának magas fokán ne állott volna. Bajos ma már megállapítani, milyen irányú vagy természetű lehetett ez a kultúra. Hiszen azt tönkretették, elpusztították a győztes idegenek. Ezek nem tűrhették és nem is tűrték, hogy a leigázott ország népe műveltebb legyen, tanultabb, mint az ő „mesterei”. Hiába írják a régi germán, olasz, francia, meg egyéb latin krónikások, hogy „a magyar a kultúra legalacsonyabb fokán állott”, hogy „nem sokban különbözött a vadállatoktól”, hogy reggelire vért ivott, ebédre, vacsorára emberhúst sütött magának, hogy „nyereg alatt puhított húson élt”; hogy „egynapos csecsemő gyermekének arcát késsel vagdosta össze”; stb., stb.
 
Ezekkel az ostobábbnál ostobább rágalmakkal egyszer már szembe kell szállni. Ki kell őket irtani a köztudatból. Eléggé hosszú ideig bolondították velük a világot - a magyar nemzet rovására. Védekeznünk kell. Be kell bizonyítanunk a világ előtt, hogy a „művelt nyugat”, miután fegyverrel nem tudott boldogulni a magyar kardokkal szemben, veszett nyelvöltögetéssel töltötte ki bosszúját. A lovas magyarok életének, harcmodorának megfigyelése mellett ez nem lesz nehéz feladat.
 
A „művelt nyugat”. Amit örökkön-örökké az orrunk alá tartanak. Ugyan milyen lehetett? Hogyan nézhetett ki az a valami, amihez a régi magyarnak alkalmazkodnia - illett volna? Megint Dümmlerhez kell folyamodnom. Az ő idézett munkájához. A némethez. Aki bizonyára nagyon jól megrágta azt, amit a maga népéről írni akart. Amit róla világgá bocsátott. - Az uralkodás rendszerében, a történetírásban meghonosodott dolgokról már volt szó. A házassági intézményre vonatkozólag ami alapja társadalomnak, nemzetnek minden tisztességes országban - Dümmler az ő idézett munkájában előadja, hogy a régi germánoknál a házasság szentsége ismeretlen fogalom volt. A romlottságban, a feslettségben maguk a fejedelmek járlak elől jó (?) példával. A mainzi, 852. évi egyházi zsinat hivatalosan adott engedélyt nőtlen férfiaknak, hogy ágyasokat tarthatnak. Ezt az engedélyt házas emberek is gyakran igénybe vették - állapítja meg a német krónikás. Leányrablás, leányszöktetés, még kolostorokból is, gyakori jelenség. Az asszonyok erkölcstelenek. „Kormányozók és kormányozottak ájtatossága érzéki jellegű volt, erősen babonás mellékízzel”. A nemi élet kihágásait az egyház csak lanyhán tilalmazta.
 
Mielőtt folytatnám, hadd idézzem a „barbár” magyaroknál erészben volt állapotokat. Nincsen az a gonoszság, amit a krónikák arra a régi magyarra rá ne fogtak volna. Azt azonban, hogy házastársi életében kicsapongó, hogy családi dolgokban duhaj, erkölcstelen lett volna - ezt senki róla megírni nem merte. A háborús életben, igaz, asszony vagy leány is jutott néha a hadizsákmány közé. Ez azonban így volt, így van, így lesz, amióta és ameddig az emberek háborút viselnek egymás ellen. A családi élet erkölcseinek az effajta epizódokhoz semmi közük. Az a régi magyar már akkor olyan magaslatra emelte volt a maga élete párját, a maga asszonyát, amilyenre a földkerekségnek egyetlen más nációja sem. Az ő asszonya abban a hányt-vetett, abban a küzdelmes életben hűséges osztályosa volt az ő férjének, az ő urának. Együttesen bírták, amijök volt. „Fele enyém, fele tied.” Öröm? Bánat? Munka? Gond? „Fele enyém, fele tied.” Így, így lett a magyar asszony lassan-lassan a földkerekségnek legnemesebb teremtménye. Így lett belőle „feleség”. Melyik népe ennek a mi világunknak dicsekedhetik ilyen asszonyokkal? Ki merné hangoztatni, hogy ilyen asszonyok mellett a családi erkölcs laza lehetett?
 
„Az emberek nyerseségében mélyen meggyökeresedett rablási, gyilkossági hajlamokat - mondja tovább Dümmler - az erőszakosságokra, a vérbosszúra való ösztönös hajlandóságokat igen nehezen lehetett az emberekből kiirtani. Főgondjukat az képezte, miként rejtsék el a napi élet eseményeit a vallás takarója alatt? A szívek belső megnemesítését későbbi korra hagyták. A babonák világa fénykorát élte.
 
A csalások, főként szent ereklyékkel, napirenden voltak. A sátán mindenhatósága soha nem látott arányokat öltött. Nemzeti szellem? Csak a reformáció idején kezdett ébredezni.”
 
A „barbár” magyaroknál meg azt látjuk, hogy a nemzeti szellem már a honfoglalás idején megvolt. Koppány idejében pedig még fegyvert is ragadott a maga igazának megvédése végett. Babonák, effélék, igaz, kerülköztek a magyaroknál is. Ez azonban az évszázados, talán évezredes pásztor, nomád életnek természetes folyománya volt. Képmutatás nélkül. A „műveltség” arrogálása nélkül.
 
Nagy-Károly császárról tudjuk, hogy - épen csakhogy megtanulta az abc-t. Hogy silabizálni tudott. A németek legrégibb nagy költője, Wolfgang von Eschenbach meg éppenséggel nem konyított az írás mesterségéhez...
 
Így festett a valóságban az a sokat magasztalt „nyugati műveltség”...
 
7. Utoljára hagytam a vallás kérdését. Őszintén szólva, nem akartam foglalkozni vele. Hanem a minden rangu és rendű krónikák annyira vallási, hitbeli kérdésnek fújták fül a Koppány-esetet, hogy kénytelen vagyok a dolognak ezzel az oldalával is foglalkozni.
 
Említettem már, hogy a régi magyaroknak erősen fejlett erkölcsi és lelkivilága kész talajnak kínálkozott a Krisztus tanainak befogadására. Láttuk Piligrin püspöknek a pápához intézett leveléből, hogy a magyarok igenis nagy fogékonyságot, előzékenységet tanosítottak az új hit tanai iránt. Aminthogy ezt nem is lehet másként elképzelni.
 
Ez az érdeklődés azonban csak addig tartott, amíg a térítők mint apostolok járták az országot. Amint a magyarok kezdték észrevenni, hogy az apostolokat mind jobban, mind sűrűbben a hódítók, kezdik fölváltani - észbekaptak. Mert az ő szemeikben mindig és mindenkoron a nemzet, a haza volt a főszempont. Amelyiknek ők minden más szempontot alárendeltek. Részben ez, másrészben ama körülmény, hogy a Krisztus tanításainak gyakorlati alkalmazása nem volt összeegyeztethető az ő lelkivilágukkal, okozták azután, hogy a térítés munkája megakadt, az áttérések hirtelen abbamaradtak.
 
Krisztusnak tanait nem dogmák, nem fényes külsőségek, nem egyéb sallangok teszik értékessé. Hanem az, hogy ezekben a tanokban rejlik ama csodaszer, amelyik az embert lassan-lassan visszavezeti az ő teremtőjéhez, Istenhez. A lelket, ezt az isteni szikrát, a teremtő azért helyezte el az emberben, hogy ennek segítségével tökéletesedjék. Ennek irányítása mellett haladjon följebb, mindig följebb a tökéletesség felé vezető úton. Krisztus tanításai első sorban az emberi lélek nemességét teszik kívánatossá. Mert ez az igazi talaj azoknak termőképességéhez. Krisztus tanainak hirdetői itt tévesztették, és tévesztik el még ma is, a maguk dolgát. Nem a talajt munkálják meg előbb. Nem ezt készítik elő. A lelkek nemesítésével. Az erkölcsök szilárdításával. Úgy tesznek, mint a rossz gazda, aki töretlen gyepbe szórja a búzaszemet. És azt hiszi, hogy ez a mag ott ki fog kelni, termést fog hozni. Nemcsak. Hanem a talajt is meg fogja javítani. - Annak a talajnak pedig megmunkálás kell. A gyepet fel kell törni, meg kell forgatni, porhanyóvá tenni. Csak úgy lehet azután a magot beléje vetni. Fárasztó munka, igaz. De hálás. Így a Krisztus magvetői is. Előbb a talajt készítsék elő. Azután vessék a magot. Nem aratnak majd annyi dudvát.
 
A mi őseinknél, a régi magyaroknál, ez a talaj jól elő volt készítve. Volt erkölcs, volt jellem, volt lelki nemesség. Nem őrajtuk múlt, hogy a kereszténységnek ez a leggyönyörűbb kilátása termése kárba veszett. . .
 
*
 
Krónikáink, még a mostaniak is, váltig erősítgetik, hogy a magyarnak muszáj volt a keresztény hitet elfogadnia. Mert egyébként elpusztult volna. Az országát környező keresztény népek nem tűrték volna őt maguk közült. Lássuk: kicsodák voltak ezek a buzgó keresztény népek.
A morvák. A tótok. Az oroszok. Ekkor voltak megtérő félben maguk is. Méghozzá: nem annyira a latin, mint inkább a keleti egyház tanai felé hajladoztak. A csehek. Kissé távol estek. Éppen csak hogy sikerült volt őket, nagy nehezen a keresztény vallás elfogadására reábírni és utána - leigázni. A lengyelek. Róluk is az áll, ami a csehekről. Azzal a különbséggel mégis, hogy itt a térítés is, a leigázás is, - egyelőre félig sikerült még. A kazárok. Keverék „pogány” népek maguk is. Zsidó uralom alatt. A besenyők. A kunok. „Pogányok” még. A bolgárok. A keleti egyház hívei voltak. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, a magyarok vállalják-e a nyugati egyházat vagy sem. A horvátok. Szintén „pogányok” még. Megtérítésük csak később kezdődött. Innen, Magyarország felől. A németek. Ami erejükből tellett mindent megtettek, hogy a magyart legyűrjék. Kiverni őt innen? Soha még csak eszükbe sem jutott! Ki lett volna hát, aki a magyart kiverni akarja?
 
Azt is mondják, főként a mi krónikáink, hogy csak a magyar volt az a megátalkodott, makacs nép, amelyik a keresztény vallás tanításait befogadni nem akarta. Tudtunkra adják, éreztetik velünk, hogy á mi őseink voltak ebben a tekintetben a főgonoszok. Ez sem egészen így áll. Nálunk nem vertek agyon egyetlen hittérítőt, egyetlen apostolt sem.
 
Mint egyebütt. (Gellért püspök esete nem ide tartozik. Amint majd látni fogjuk.) Nagy Károly császárnak a szászokat tizennyolc csatában kellett megvernie, hogy a keresztény vallást, jobban mondva a maga uralmát reájuk erőszakolhassa. Egyik alkalommal, mondják egynémely krónikák, 400 szász harcost fejeztetett le egyszerre, hogy a többieknek elrettentő példát mutasson. Abban az időben, amikor az idegenek Koppány szabadságharcát leverték, Lengyelország még messze volt a teljes behódolástól. Poroszok, az északi népek még „pogányok” voltak. Európa északnyugati részén a dánok tartottak véres megtorlást német elnyomóikon. Ott is úgy történt minden, mint minálunk.
 
Nem folytatom. Nem akarok keresztény vallásunk ellenzőjének hírébe keveredni. Hanem: a vallás nem a haza, nem a nemzet. Ezeknek érdeke a legfőbb törvény. Mindjárt Isten után ők következnek. Az ő érdekük pedig azt parancsolja, hogy: lássuk az igazságot...
 
 
IV.
 
Régi igazság: az események forgatagában annak van igaza, aki a dolgokat megörökíti. Aki leírja őket. Őseink, úgy látszik, inkább szerették, többre tartották a kardforgatást, mint a pennák forgatását. Históriát - szívesen csináltak. De nem szívesen írtak. S a dolog vége mi lett? Az, hogy a történelem lapjain mindenütt ők maradtak alul. Még itthon is. Nem tréfadolog. Kezdjük végre belátni, hogy a magyar nemzetre nézve a történelmi igazságok kiderítése a létnek vagy nem létnek kérdésévé vált. Bátran nézhetünk szembe ezekkel az igazságokkal. A nemzet igazi múltja olyan, hogy büszkék lehetünk reá. A nemzet jelene is áhítja az igazságot. Tudni akarja, emelt fővel állhat-e a tisztességes népek ítélőszéke elé? Nem verik-e újfent fejéhez a régi hazugságokat, a régi rágalmakat? A nemzet jövője meg egyenesen megköveteli az igazságok kiderítését. Mielőtt a második évezred küszöbét átlépné, tudni, látni akarja, merre, hová forduljon? Kit öleljen magához, kit tartson távol magától!
 
Ezer évvel ezelől nehéz, nagy takarót borítottak a magyar nemzetre. A takaró a valótlanságok szálaiból volt szőve: minden szála egy egy hazugság. Ez a takaró most valahol kilyukadt. Léket kapott. Az igazságnak friss levegője ezen a léken át tolakodik a takaró alá. És fel fogja azt robbantani. Koppány nevében. Koppány nevével...
 
Csak a vak nem látja, hogy ennek a mi magyar földünknek valamiféle csodálatosan varázslatos beolvasztási ereje van. Mindennek, ami itt él és mozog, ha még olyan idegen, idők multán magyarrá kell válnia.
 
Minden, ami ellenségként, vagy ország, nemzet megrontása végett került egykoron közibénk, itt át kell, hogy alakuljon. Hogy magyarrá, magyar közkincsesé legyen. Ha ebben az átformálódási processzusban akad is néha, itt vagy amott, némi zavar, fennakadás, ennek meg kell szűnnie.
 
Ilyen átformálódási hajlandóság, igaz, megvan egyebütt is, más népeknél. Hol kisebb, hol nagyobb mértékben nyilvánul meg. De sehol nem akkora mérvben, mint minálunk. Amíg pedig azt az átformálódást más népek között jólét, kényelem, kedvező életlehetőségek mozdítják elő, a magyar földön nélkülözések, küzdelmek, szenvedések, nemritkán vérhullámok talajából sarjadzik az ki. Vajjon mi lehet ennek oka? - Látom, de nem mondom meg. Ma még nem. Ne illessenek azzal a szemrehányással, hogy nagyon is hazabeszélek. A Történelmi Lapokban ennek igen sok példájával találkozunk majd...
 
Nem bírok szabadulni attól a gondolattól, hogy láthatatlan, titkos, hatalmas kezek irányítják a magyar nemzet sorsát. Egyfelől ott a nagy igyekezet, hogy a nemzet elpusztíttassék. Másfelől viszont azon vannak, hogy bennünket támogassanak, talpra állítsanak. Még szenvedéseinket is hasznunkra fordítják.
 
Hogyan? Mivel?
 
Megírtam már egyszer: a lélek szenvedése az a kohó, melyben az élet salakja leválik... Csak már az egyéb salakot is le tudjuk rázni magunkról! . . .
 
 
V.
 
Ne csodáljuk, hogy krónikáink olyanok, mint amilyenek. Hiszen a hazugságok említett hálójának szövögetése, erősítgetése, még ma is szakadatlanul folyik. Nemcsak külországokban. Nemcsak külső ellenségek részéről. Sajnos, még itthon is. Még úgynevezett magyar emberek részéről is. Vakság ez? Tudatlanság? Rosszakarat?
 
Bármi legyen, ezeknek az állapotoknak véget kell vetni. Véget kell vetni annak, hogy valaki, még hozzá magyar palásttal a vállán, írni merészeljen a magyarokról, anélkül, hogy a magyar lelket ismerné! Rágalmazni merje a magyart, anélkül, hogy érzékkel bírna a magyar lélek sajátosságai iránt. Védekezzünk! Kötelességünk ez önmagunkkal szemben; de kötelességünk szegény, letiport nemzetünkkel szemben. Ha mi nem védjük meg igazunkat, ugyan kitől várjuk ezt? Kíméletlen harcot kell indítanunk az örökös, az állandó kútmérgezés ellen. Nekünk. Akik csak magyar emberek vagyunk. De hiába derítjük mi ki az igazságokat. Hiába hirdetjük őket. Ha a mérgező anyagnak forrásait be nem tömjük.
 
Egy könyv jutott minapában a kezembe. Címe volt: „A Magyar Nemzet Őstörténete 896-ig”. Tartalma: rövid, de alávaló. Írója:. . . Nem. ezt nem mondom meg. A Történelmi Lapok nem személyeskedésre valók. Komolyak akarnak maradni - mindvégig. A magyar embernek nem természete a nyelvöltögetés egyébként sem. „A magyar tudományos akadémia tagja” meg enélkül is kitalálja talán, hogy őróla van szó.
 
Ebben a „történelmi munkában” az író, évtizedekig tartott fejtörés után (saját bevallása), arra a meglepő eredményre jött rá, hogy az ősi magyarnak soha, semmiféle köze nem volt sem a hunokhoz, sem a törökökhöz, sem általában Ázsiához. A sötétség homályában valahogyan összeverődött, afféle félkegyelmű szolganép lehetett csak. (Ahá! A szabartoi, aszfaloi, ugye! A részeges trottli!...) Aki a maga emberségéből még beszélni sem tudott. Meg aki legfeljebb alattvalója lehetett a hunnak; alattvalója volt avarnak, ugornak, adófizetője, katonai alárendeltje volt a kazárnak. Ámbár csak a lótenyésztéshez, meg halászathoz értett, ezeknek a mesterségeknek a nevezéseit is idegenektől, az onuguroktól szedte kölcsön! stb., stb. Szép jellemzése az ősi magyarnak, uyg-e?
 
Csakhogy:
1. Az a régi magyar nép miért tette volna meg a hosszú-hosszú és évszázados vándorutat Ázsiából, a hunn őshazából idáig, ha nem az itteni hunn örökség elfoglalása végett?... Bizonyíték kellene?... Hogy nincsen bizonyíték?... Miért pusztították, minek sinkófálták el a t. írónak valamikori elődei a magyarnak minden ősi történeti feljegyzését, emlékét ? Miért?
 
2. Az a régi magyar hol, hogyan fejleszthette volna az ő alkotmányát a tökéletességnek arra a fokára, amelyik szemet szúrt a „művelt nyugat” diplomatáinak és hatalmasságainak is? Az évszázadokig tartott szolgaságban talán?
 
3. Az az állítólag szedett-védett régi magyar nyelv mikor, hol, hogyan fejlődött - hirtelenében - olyan tőkeletessé, hogy a t. írónak valamikori elődei által őseinkre erőszakolt „tökéletes” latin ortográfia sem tudott vele boldogulni? Az onogur nyelviskolában talán?
 
Azután.
 
A „magyar tudományos akadémia tagja” bizonyára olvasott vagy hallott valamit a régi magyaroknak európai úgynevezett kalandozásairól is. Hogyne olvasott volna? Hiszen az ő valamikori elődei keresztelték el ezeket a kalandozásokat „rabló hadjáratoknak”! Hát nem egészen így volt, kérem szeretettel. A salzburgi érsekek jóval a magyarok bejövetele és honfoglalása előtt már kinyújtották volt kezeiket Pannónia felé. A dunántúli, akkori morva-tartomány felé. Persze „hittérítés” címén. És persze azzal a célzattal, hogy Pannoniát is a német császár jogara alá juttassák. Közben azonban megjöttek a magyarok. Akik szintén just formáltak a Pannoniai részekre. Nem engedtek, természetesen, sem a császár, sem a magyarok. Akik pedig tudhatták volna, hogy a császár az akkori egész Európát jelenti. Tudták is. Mert ők viszont - hadat üzentek egész Európának. És neki is mentek. Egész Európának! Hogy a tudományos tag úr valamikori elődei ezt a becsületes háborút „rablókalandozasoknak” nevezték el, arról sem a régi magyarok nem tehettek, sem én nem tehetek. Én, aki elolvastam a keleti frank birodalom történelmének lapjait is, meg egyebeket is... A császárok hatalmi éhsége, a kereszténység Rómája - a diplomáciai furfangnak, a hatalmi erőszaknak minden kitelhető módjával megpróbálkoztak, hogy a maroknyi magyar népet a maguk járószalagjára vegyék. Évszázadokig tartott erőlködéseik legfeljebb, ha itt vagy amott tudtak holmi féleredményeket elérni. Többet soha... A török hódítók tűzzel-vassal, vértengerek hullámain, évszázadokon át erőlködtek, hogy ezt a kevés magyar népet rabigába hajtsák. Nem sikerült. A Habsburgok a maguk germán hatalmi törekveseivel, ugyancsak évszázados konok igyekezettel, arannyal, csalárdsággal, vérrel próbálták, hogy ezt a kis nemzetet legyűrjék. Hogy koldussá, szolgává tegyék. Nem sikerült... És erről a népről meri valaki állítani, hogy cselédnép volt?! Hogy szolganép volt?! Évszázadokon át! Abban a korban, amikor még megfogyatkozva nem volt! Amikor szabadsága, függetlensége még kétségtelen volt!
 
És hányan vannak még, ilyen krónikák!
 
Meddig akarunk még sűllyedni?
 
*
 
Koppány szelleme! Hívunk! Várunk! Magyarok állnak megint a régi őrhelyekre! A régi őrsökre! Várják parancsodat!. . .
 
 
VI.
 
Koppány korának teljességéhez tartozik a tuladunai részeknek egyik nevezetes lelete. A tudományos világ ezt a leletet „verebi lovag” néven ismeri. A lelet históriáját Károly János, Fejérmegye monográfiájának V. kötetében így mondja el:
 
„A Verebről Lovasberénybe vezető út északi oldalán fagödör ásás alkalmával 1853-ban sírleletet fedeztek fel. Ezen egy ölnél hosszabb és másfél ölnyi széles sírgödör felsőbb rétegében egy elkorhadt lócsont­váz találtatott, zabla, két kengyelvas, csattok és a lószerszám ékessé­geül szolgált ezüst szegek és boglárkákkal. A paripa alatt egy ölnyi ember csontváza feküdt lábaival keletnek, fejével nyugatnak. Jobb keze elporlott csontjai között volt egy ezüst gyűrű, zsirla (steatit) féle fehér lágy kővel, egy nagyobb és kisebb nyílt karika sárgarézből, bal oldalán egy csomóban hat nyílvas. A csontváz melle 12 ezüst éremmel volt borítva s ezek mindegyike két helyen kilyukasztva, ami arra vall, hogy azokat az eltemetett lovag egymás mellé fűzve a mellén viselte, az érmek pedig Kopasz László francia királyé, Lajos császár és olasz királyé, Együgyű Károly francia királyé, III. Sergius pápáé (2 drb.) és I. Berengár olasz királyé, tehát 840-924. évek között uralkodott fejedelmeké lévén, a lovag temetkezési ideje a X. századra tehető.
A koponyacsont arányainak épsége s bölcseség fogainak hiánya 20-24 évre teszik életkorát. Fiatal lovag lehetett tehát, aki külföldről jött ide és hogy már még fiatal korában harcedzett lehetett, mert kopo­nyája jobb oldalán két hüvelyk és nyolc vonalnyi hosszú, egy hüvelyk és négy vonalnyi széles csonthiányt az agyvédelmeül a koponya dom­borúságához idomított ezüst lemez fedte, melynek alsó lapjára a lemez szélén látható lyukacskákon keresztül puha kelme volt varrva” stb. stb.
 
Ez a csontváz nemcsak érdekes, de sokat is mond. Kora egybeesik azokkal az eseményekkel, amelyek Koppány szabadságharca körül csoportosulnak. Az idegen kitüntetések - két pápai, a többi német, francia, olasz-arra vallanak, hogy az a fiatal ember az országot elárasz­tott idegen hadizsoldosok közé tartozott. A német fejedelmek tehát válogatott vitéz katonákat is küldöttek Magyarországra. Ennek meg­hódítása eszerint első rangú érdek kellett, hogy legyen. Az a fiatal lovag alighanem holmi futárszolgálat alkalmával került a verebi régi magyarok kezére. Amikor üzeneteket hordott Esztergom és Veszprém között. A többit könnyű elgondolni....
 
Ennek az idegen katonának emlékoszlopot állítottak a verebi határban. Hát Koppány, a tragikus sorsú nagy magyar szabadság­harcos mikor kap emlékoszlopot?
 
*
 
VII.
 
A tuladunai „lázadás” történelmének megírása közben egy napon elnéztem a mai Várpalotára is. Ahol a krónikák szerint a döntő mér­kőzés történt. Hátha valamiféle emléknek, valamiféle hagyománynak tudnék ott nyomára akadni. Hátha a helyszín tudná magyarázatát adni a magyarok vereségének!
 
Semmi. Sem nyom, sem hagyomány. Emlék meg még kevésbbé. Nem csodálom. Veszprém - hiába volt Pannóniának egyik legrégibb főhelye; hiába árad minden kövéből történelmi fuvallat; vármegyé­jének minden talpalatnyi földje hiába megszentelt helye a régi magyar­ságnak - még ma sem magyar. Mert ha magyar volna, lehetetlen, hogy vagy a maga krónikáját, vagy a vármegye krónikáját meg nem írattatta volna. Nem magyar lelkek lakoznak ott, ahol ilyesmi a mai korban megtörténhetik... Várpalotán azért mégis megláttam valamit. Amiért érdemes volt oda elfáradni. Megláttam, milyen zseniális szüle­tett stratégák voltak azok a régi magyarok. Azon a ponton várták meg a németet, ott provokálták a döntést, ahol tudták, hogy Pannonia sorsa van hozzákapcsolva. Akié Várpalota, azé az egész Pannonia. Tudták, látták ezt már a rómaiak is, amikor Pannóniát uralták. Kellett ott valamiféle erős castrumnak is lennie. Hiába tagadja ezt a régészeti tudomány. Hiába hivatkozik reá, hogy a régi térképeken (Ptolemeus, Peutinger) nincsen rajta. Hiába mondják mások, hogy a castrumnak ott a környéken sehol semmi nyoma. A Várpalota és a szomszédos Inota fölött elvonuló kopasz dombhátak érthetően beszélnek: itt, ezeken a helyeken hosszú évtizedeken át a rómaiak háziállata, a kecske legelészett. Bizony, Hogy lerí ezekről a dombokról a római kecske emlékezete! S római telep kőmaradványai meg majd kibújnak a föld alól! Vagy előbb, vagy utóbb - de ki kell, hogy bújjanak. . .
 
Hogyan eshetett meg a magyarokkal, ezekkel a kitűnő stratégák­kal, hogy mégis vereséget szenvedtek? Nem lehetett más ok, mint­hogy a bajor király - a császár nevében - rendkívülien nagy had­sereget állított ki ellenük. Hiszen egész Magyarország megszerzéséről vagy elvesztéséről volt szó! Ezért meg már érdemes lehetett nagy had­erőnek a kiállítása. A krónikák tehát hiába titkolódznak. A magyarok, Koppányék, az óriási túlerőnek estek áldozatul.
 
*
 
Az Igazságot véka alá rejteni pedig nem lehet. . .

 
Óra
 
Számláló
Indulás: 2008-11-28
 
Törökszentmiklós

Cmertm98db4.jpg

 
Látogatottság
free counters
 

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Gigágá! Márton napján is gyertek a Mesetárba! Nemcsak libát, de kacsát is kaptok! Játsszatok velünk!    *****    A Nintendo a Nintendo Music-kal megint valami kiváló dolgot hozott létre! Alaposan nagyító alá vettem, az eredmény itt.    *****    Leanderek, Parfümök, Olajok, és Szépségápolási termékek! Használd a LEVI10 kupont és kapj 10% kedvezményt!Megnyitottunk    *****    Megjelent a Nintendo saját gyártású órája, a Nintendo Sound Clock Alarmo! Ha kíváncsi vagy, mit tud, itt olvashatsz róla    *****    Megnyílt a webáruházunk! Parfümök, Szépségápolási termékek, Olajok mind egy helyen! Nyitási akciók, siess mert limitált!    *****    Az általam legjobbnak vélt sportanimék listája itt olvasható. Top 10 Sportanime az Anime Odyssey-n!    *****    Pont ITT Pont MOST! Pont NEKED! Már fejlesztés alatt is szebbnél szebb képek! Ha gondolod gyere less be!    *****    Megnyílt a webáruházunk! NYITÁSI AKCIÓK! Tusfürdõ+Fogkrém+Sampon+Izzadásgátló+multifunkcionális balzsam most csak 4.490!    *****    Új mese a Mesetárban! Téged is vár, gyere bátran!    *****    Veterán anime rajongók egyik kedvence a Vadmacska kommandó. Retrospektív cikket olvashatsz róla az Anime Odyssey blogban    *****    Parfümök, Olajok, Párologtatók mind egy weboldalon! Siess mert nyitási AKCIÓNK nem sokáig tart! Nagy kedvezmények várnak    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Aki érdeklõdik a horoszkópja után, az nem kíváncsi, hanem intelligens. Rendeld meg most és én segítek az értelmezésben!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött + napi agymenések és bölcseletek    *****    KARATE OKTATÁS *** kicsiknek és nagyoknak *** Budapest I. II. XII.kerületekben +36 70 779-55-77    *****    Augusztus 26-án Kutyák Világnapja! Gyertek a Mesetárba, és ünnepeljétek kutyás színezõkkel! Vau-vau!    *****    A horoszkóp elemzésed utáni érdeklõdés, nem kíváncsiság hanem intelligencia. Rendeld meg és nem fogod megbánni. Katt!!!    *****    Cikksorozatba kezdtem a PlayStation történelmérõl. Miért indult nehezen a Sony karrierje a konzoliparban?