| Íjászat : Vadászat íjjal és nyíllal. |
Vadászat íjjal és nyíllal.
Saxton Pope 2010.01.17. 13:18
Robin Hood emlékének ajánlom, akinek szelleme egy időben ott él minden
ifjúnak szívében.
Előszó
Az íjászat az ember legősibb sportja. A történelem tanúsága szerint
20.000 évvel ezelőtt élt primitív őseink már úgy háborúban, mint
vadászaton, használták az íjat. Az íj egyaránt szolgált védő és támadó
fegyverül és az önfenntartás eszközéül. Évezredeken keresztül ez volt
az ember legfontosabb fegyvere mindaddig, míg alig néhány évszázaddal
ezelőtt, a tűzfegyverek feltalálása kezdte kiszorítani használatát.
A polgárháború után Amerikában újra foglalkozni kezdtek az íjászattal,
ami elsősorban Maurice és Will Thompson írásainak és a floridai
Everglades-ban elért vadász sikereiknek volt az eredménye. Ez azonban
inkább a nyíllal való céllövészet volt. Mikor azután Saxton Pope és Art
Young vadászkalandjai napvilágot láttak Pope könyvében, egyre többen
fedezték fel, hogy az íj megfelelő, humánus és sportszerű fegyver, úgy
apró, mint nagyvadra.
Dr. Saxton Pope könyve első kiadásának köszönhetjük sokan, mi vele
egykorúak, az íjjal való vadászat iránti érdeklődésünket. Azóta a
sportemberek ezreinek adta meg ez a könyv a segítséget arra, hogy
vadászfegyverként vegyék kezükbe az íjat. A Pope és Young által adott
ösztönző erő, és az a sportszeretet, gyorsaság, amivel az íjászat
Amerikában elterjedt, szükségessé tette a National Field Archery
Association /Mezei Íjászok Nemzeti Szövetsége/ megalakulását az íjászat
védelmére és humánussá tételére. Ha Pope és Young ma élnének, jogosan
lehetnének büszkék, hogy a sport, melyet ők indítottak el, ma már
annyira elterjedt, hogy művelőit tízezrekben lehet számolni. A legtöbb
állam felismerte és támogatja az íjászatot azzal is, hogy külön
körzeteket és vadászati idényeket, valamint kedvező vadászati
törvényeket létesít az íjászok számára. Az íjászatnak, mint vadászatnak
tehát nagy jövője van.
A "Vadászat íjjal és nyíllal" eddigi kiadásai olyan régen elfogytak,
hogy a jelenlegi generáció legnagyobb részének nem volt alkalma, hogy
elolvassa. Tehát elismeréssel és lelkesedéssel üdvözöljük az új
kiadást. Akik először olvassák ezt a könyvet, nem csak izgulni fognak
Pope és Young vadászkalandjain, nemcsak elmélkedni fognak Ishi-nek, az
utolsó valóban primitív indiánnak az elmúlásán, de sokat fognak tanulni
az íjászat művészetéről ennek a sportnak két legnagyobb mesterétől.
Dr. Pope orvos volt és sebész, ami kitűnő gyakorlat a nyílvessző halálos
erejének megítélésére. Az Ő kutatásai, és kísérletei, amiket az íjakkal
és nyílvesszőkkel végzett, voltak az alapjai sok olyan technikai
fejlődésnek és javításnak, amelyek a modern íjakon és nyílvesszőkön
találhatók. Amit Ő írt az íjjal való vadászat módszereiről, és az íj,
és a nyílvessző technikájáról, azok ma is annyira helytállóak és eleven
valóságok, mint könyve első megjelenésekor voltak.
Minden íjásznak, és íjas vadásznak el kell olvasnia ezt a könyvet.
Biztos, hogy sokat fog tanulni és meríteni Pope és Young
tapasztalataiból. Ámbár kevesen leszünk, akik valaha is elérjük
eredményeiket, amiket az íjjal való vadászat terén ők elértek, de
valamennyien követhetjük a sportszerűségnek azt a finom szellemét, amit,
ők honosítottak meg az íjászat terén. Reméljük, hogy ez a könyv nemcsak
segítség és ösztönzés lesz az ifjú nemzedék számára, hanem meg is fogja
tanítani őket arra, hogy a vadászat izgalma nem az öldöklésben rejlik,
hanem az emberi ügyesség és ész mérkőzésében, a vadászzsákmány ösztönös
óvatosságával, és olyan fegyvereket használva, amelyek a vadat nem
üldözötté, hanem egyenlő féllé teszik.
1947. március 25.
A. J. Michelson elnök
National Field Archery
Association
I.
Az utolsó Yana-indián története.
Az íjászat dicsősége és románca Angliában érte el tetőpontját, az
Amerika felfedezését megelőző időkben. Ott az íj egyik legtökéletesebb
formáját használták, és nemegyszer nemzetek sorsát döntötte el. A
számszeríj és a kanócos puska, azután abban az időben, amikor Kolombusz
az új Világba vitorlázott, lassan kiszorította az íjat.
Tehát Amerika első felfedezői számára meglehetős meglepetés volt, hogy
az indiánok olyan hatásosan használták az íjat és a nyilat. Tény, hogy
a kard és a ló, kombinálva a fehér ember fensőbbséges magatartásával
nyerte meg inkább a küzdelmet az őslakók felett, mint az akkori idők
primitív muskétái. Az íj még halálhozóbb volt, mint a puska.
Az amerikai indiánok fokozatos kiirtásával, a civilizáció nyugatra
terjedésével és a tűzfegyverek javulásával ez a mérkőzés mind inkább
egyenlőtlenné vált, és az íj és a nyíl eltűnt az országból. Az utolsó
primitív indián íjászt Californiában találták meg 1911-ben. Mikor a
fehér pionírok Californiában /az állam északi részén/, a Lassen trail-on
leereszkedtek, egy indián törzzsel találkoztak, melyet Yana vagy Yahi
néven ismertek. Ezen a néven nevezték magukat. Szomszédaik Nozi, a
fehérek pedig Deercreek vagy Millcreek indiánoknak nevezték őket. A
terület többi törzsével ellentétben, a Yanák nem engedték át harc nélkül
vadászterületeiket a fehéreknek.
A Yanák harcosok és vadászok voltak. California indiánjai általában
sárgás bőrűek, kövérek és békés hajlamúak. A Yanák kisebbek,
hajlékonyabbak, bronzvörös színűek voltak, és ahelyett, hogy gyökereket
áskáltak volna, lazacszigonnyal és íjjal szerezték élelmüket. Területük
a Mount Lassen-tól délre, és a Sacramentó folyótól keletre, mintegy
ötvenmérföldnyi volt.
A fehérek legelső letelepedése óta állandóak voltak az ellenségeskedések
és ennek eredménye volt, hogy a fehérek évente szerveztek expedíciókat a
Yana indiánok ellen, és ezek nagy számú indián lemészárlásával
végződtek.
A legutolsó nagy hadjárat 1872-ben volt, amikor a törzset éppen aratás
közben lepték meg. Ekkor a fehér fegyveresek olyan nagyszámú indiánt
öltek meg, hogy a terület elkárhozott volt a holtak tetemeitől. Pontos
beszámolót ezekről a napokról Wattermann újságjából nyerhetünk.
/American Archeology and Ethnology, 13. kötet, 2. szám./
Az egyik utolsó rajtaütéskor egy kis csapat Yana asszony és gyermek bújt
el egy barlangban. Megtalálták, és hidegvérrel leöldösték őket. A
csapat egyik tagja lakonikusan mondta, hogy revolverével loccsantotta ki
agyvelejüket, mert a karabély túlságosan bemocskolta volna a barlangot.
Így történt, hogy 2-3000 Yana indiánból mintegy tucatnyi menekült meg a
kiirtástól. Ezek is főleg öregek, asszonyok és gyerekek voltak. Ez a
maroknyi törzs a Deer Creek canyon áthatolhatatlan bozótjában és
vulkánikus sziklái között keresett menedéket. Itt elrejtőzve és
bujkálva éltek miként a vadállatok, távoltartva magukat a fehérektől,
mígnem teljesen elfeledkeztek létezésükről.
Majdnem legenda lett belőle, hogy valamikor vad indiánok éltek a Mount
Lassen közelében. Időről-időre a rancherok jelentették, hogy nyájaikat
valaki zavarja, hogy indiánok nyomait látták, vagy pedig, hogy
nyílhegyeket találtak birkáikban. A hírek nem bizonyultak hitelesnek,
mígnem 1908-ban egy villamos társaság felvételi vonalat akart fektetni a
Deer Creek canyonon keresztül, hogy majd egy völgyzáró gátat építsen
oda.
Egy este, amint a felvételezők kis csapata egy fatörzsön állt, a mély és
gyors folyású patak szélén, hogy jó gázlót szemeljen ki, egy meztelen
indián emelkedett fel előttük, vadul rájuk mordult, és lándzsájával
hadonászott. A kis társaság egy pillanat alatt szétugrott és rekordidő
alatt a patak túlsó oldalán volt. Mikor megállapították, hogy az indián
eltűnt, végre lélegzethez jutottak. Ez volt Ishinek, a Yanának az első
megjelenése.
Másnap reggel felfedező expedíció indult el, hogy az előző esti izgatott
jelentés valódiságát eldöntse. Az általános vélemény az volt, hogy a
terepfelvételezők hallucináltak. A csapat egyik tagja fogadást
ajánlott, hogy nem fognak semmiféle indián nyomra bukkanni.
Amint a kutatók a lejtőhöz érkeztek, ahol az előző napi jelenség eltűnt,
két nyílvessző repült el mögöttük. Azonnal a lejtő felé rohantak, és
éppen jókor érkeztek, hogy meglássanak két indiánt eltűnni a bozótban.
Maguk mögött hagytak egy öreg, fehérhajú indián nőt, akit eddig ők
vittek. Az öregasszony részben béna volt, és lábszárai fűzfakéreg
sínekbe voltak kötve, láthatóan azzal a szándékkal, hogy erősítsék őket.
Az öreg squaw - ahogyan az indián asszonyokat hívják - ráncos volt, haja
a gyász jele képpen rövidre volt vágva, és egész testében reszketett a
félelemtől. A fehérek közeledtek hozzá, nyájasan szólongatták
spanyolul, de úgy látszott egy szót sem tud ezen a nyelven. Csak a
halált látta maga előtt, mert a múltban fehér emberrel találkozni halált
jelentett. A kutatók megpróbálták rávenni, hogy hívja vissza társait,
de eredménytelenül.
A további nyomozás két kis vesszőkunyhót fedezett fel, amelyek a
babérfák között voltak elrejtve. Olyan nagyszerűen el voltak dugva,
hogy bárki elmehetett volna mellettük néhány yardnyira anélkül, hogy
felfedezte volna őket. Az egyik kunyhóban szárított lazacot és magvakat
tároltak, a másik lakásként szolgált. Volt benne egy kis tűzhely, hogy
a kunyhóban is lehessen főzni, nyílvesszők, íjjak, halász és egyéb
őseredeti szerszámok, és egy prémruha. Ezeket az indiánok
megélhetéséhez oly fontos tárgyakat /a fehér emberre jellemző módon/
magukkal vitték.
Másnap a társaság újból ellátogatott a kunyhóba, abban a reményben, hogy
ott fogja találni a titokzatos indiánokat. Ezek azonban örökre
eltávoztak.
Többet nem látták és nem hallottak róluk egészen 1911-ig, mikor is
Oroville külső kerületében, mintegy harminckét mérföldnyire a Deer Creek
tábortól, ezen események egyik magányos túlélője meg nem jelent. Korán
reggel egy corall sarkában, egy ugató kutya által sarokba szorítva
kiéhezett meztelen indiánt találtak. A váratlan látogató annyira
különös és a mészáros fia, aki megtalálta annyira felindult volt, hogy
hamarjában a városi rendőrséget hívták. Meg is jelentek fegyveresen,
hogy elfogják az indiánt.
A szegény indián a puskákat, pisztolyokat és kézbilincseket látva maga
előtt, szinte beteg volt a félelemtől. Bevitték a városi börtönbe és a
biztonság kedvéért, bezárták. Itt már csak a halált várta. Eddig abban
a tudatban élt, hogy fehér ember kezébe jutni egyenlő a halállal. Egész
népét lemészárolták a fehérek, most sem történhet másképp. Így várt
rettegve és remegve. Kérdéseket tettek fel neki, de nem tudott
válaszolni. A fehér ember együgyűségével más indiánokat hoztak hozzá
különböző törzsekből, azt gondolva, hogy minden "digger" egyforma. De
ezeknek a beszéde éppen olyan idegen volt neki, mintha kínaiul vagy
görögül szóltak volna hozzá.
Azt hitték róla, hogy bolond. A haja rövidre volt égetve, lábai sohasem
viseltek cipőt, nem evett, nem ivott és nem aludt. Valóban bolondnak
vagy abnormálisnak tűnt.
A vad indiánról szóló hírek bekerültek a városi lapokba, és T. P.
Wattermann professzort, a Kaliforniai Egyetem Embertani Fakultásáról oda
küldték, hogy vizsgálja meg az esetet. A professzor Oroville-be utazott
és a különös indiánhoz vezettette magát. Dr. Wattermann sok indián
nyelvjárást ismert, és egyiket a másik után próbálta ki a foglyon.
Szerencsére néhány Yana szót is megőriztek az egyetem lemezein.
Wattermann kísérletet tett ezzel a kiveszett nyelvvel, és azt mondta:
"siwini", ami fenyőfát jelent, és ugyanakkor megtapogatta az ülőke
sarkát, amin ültek.
Az indián arcán csodálatosképpen valami homályos felismerés tükröződött.
Wattermann ismételgette a szót, és az indián mintegy varázsszóra
átváltozott. Halvány mosoly vonult keresztül arcán és Yana nyelven /"I
nu ma Yahi", "Indián vagy te?"/ megszólította Wattermannt. A professzor
biztosította róla, hogy ő az.
A megkönnyebbülés érzete lett úrrá a helyzeten. Wattermann felfedezte
Kalifornia egyik kihalt indián törzsét, Ishi pedig felfedezett egy jó
barátot.
Felöltöztették, megetették, ő pedig megtanulta, hogy a fehér ember jó is
lehet. Mivel semmi vád nem volt az indián ellen, és ő maga sem látszott
vonakodni, Wattermann magával vitte San Franciscó-ba az Embertani
Múzeumba. Itt tanulmányozták és boldogan élt öt évig.
Megtudták tőle, hogy egész népe kihalt. Az öregasszony a Deer Creek-i
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
