tarsoly-pancel
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Naptár
2024. December
HKSCPSV
25
26
27
28
29
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
04
<<   >>
 
Elérhetőség

Telefon: 06203322035 .

 
Írások Karaul Táltos gyűjteményéből valók.
Írások Karaul Táltos gyűjteményéből valók. : Koppány 2

Koppány 2

Kékesi  2010.03.31. 22:21


 

Szalay László „Magyarország Története” című munkájának I. kötetében írja:
„Alig hunyt el Gejza, midőn a tar Zirind fia, Koppány, a Somogyságban letelepedett törzs főnöke, bosszút veendő, hogy Gejza „az övéi iránt kemény vala” s annak érzetében, hogy a néhány év óta hirdetett vallás nem fog a törzsfejek hatalmával megférhetni, fegyverre kélt István ellen (998-999), kiben az új hitnek, ugy annak, mi e hit kíséretében az országra jövendő vala, személyesítését látá. A fejedelemnek kivált azon rendelete, melynél fogva a keresztény rabszolgák Esztergomban megállapított váltságdíj mellett szabadságukat visszanyerhették - hozzájárulván még az, hogy István valamennyi keresztény rabszolgáit már előbb minden díj nélkül bocsátotta szabadon - sokakat aggodalommal töltött el, s a dunántuli vidék lakosságának nagyobb része Koppányhoz állott, ugylátszik, István tanácsosnak tartá, székhelyéből Esztergomból, a folyam innenső partjára átkelni. Kéménden felül egy órányira, hol most a félkört képező bényi sáncokat néma sejtelemmel nézi az utas, tábort ütött a fejedelem, s maga köré gyűjtvén összes törzsét, és a hozzá hív maradt egyéb tőbeli nemzetségeket, ugy a külföldről beköltözött lovagokat, s a korábbi hadjáratok alkalmával az országba hozott telepeseket, melyek szabadságukat vagy már nyerték, vagy várták a keresztény fejedelemtől, - készült az eldöntő csatához. Wasserburgi Vencellin, a Sztárayak és Niczkyek őse, s vele Hunt és Pazman, kiket utódaikban, a halhatatlan esztergomi érsekben, a Batthyányiakban és Forgácsokban, a Kubinyiakban és Ujhelyiekben büszkén magáénak vall a magyar, - voltak a sereg vezérei; a Garam folyóban Istvánt lovaggá ütötték, s Domonkos, kit az ország főegyházi méltóságára szánt volt a fejedelem, buzdításul és áldásul a hit igéit olvasá a sereg fölébe.
 
„A vezérek most a Dunán átkelve, seregükkel Koppány elébe sietnek, ki a veszprémi várat ostromlá, számot tartván, hogy ennek bevétele után a fejedelem többi erősségeit a vidéken könnyebben kezébe ejtheti. A két sereg egymásra talált. Innen és tulnan a harcot most nem nyiták meg nyílzáporral, mint szokásuk vala, midőn idegen harcosokkal volt dolguk; a hadi művészet minden fogásait távol ellökték maguktól s az ellenséges testvérek dühével rohant meg vitéz vitézt, vezér vezért. A végezet kimondá, melyik győzzön, melyik vesszen a két ügy közül. Koppány összerogyott Vencellin csapásai alatt, s Istváné volt a diadal.
 
„E győzelem következtében történt meg a térítés, melynek művében a külföldről kivált most nagyobb számban jött papok csak segédekül szolgáltak: az apostol István volt. Midőn a nagy fejedelem emléke még élt az utódokban, Verbőczi és általa az ország, mondá: „A magyarokat nem külföldről jött papok, hanem saját fejedelmük szent István térítette a keresztény hitre.” A fejedelem maga járta be az országot, s hol szükségesnek látá, fenyegetést is vegyítvén az oktatás közé, rövid idő mulva valamennyi nemzetségfejei felvették a keresztséget.
 
„A napról-napra mindinkább fenyegetődzött veszély, hogy a keresztény népek és fejedelmek szövetsége (Ugyan melyik) a különben is már huzamosabb idő óta bal eredménnyel harcolt nemzetet el fogja nyomni, szerencsésen el volt hárítva . . .”
 
Horváth Mihály: Magyarország Története I. kötetében így írja le az eseményt:
„És valóban, alig hirdettetett ki a kereszténység fölvételéről szóló rendelet, máris ujabb lángra gyulladt a már Gejza alatt is nyilatkozott ingerültség; veszélyes forrongás terjedt el az országban s a fejedelemtől kegyelt németek üldözése előjele volt a lázadásnak. A lázadási mozgalmak kivált az ország nyugati részén, a Dunán túl tünedeztek fel legelébb, mert itt, Németország szomszédságában kezdődött meg leginkább a térítés, itt vétetett a rabszolgák felszabadítása is legnagyobb mérvben foganatba. E részeken Koppány, Tar Zirind fia, a fejedelem rokona volt a leghatalmasabb nemzetségfő s egyszersmind legidegenebb is a keresztény vallástól. Maga köré gyűjtvén mindazokat, kiknek az új rendelet nem tetszett, 998-ban nyíltan kitűzte a lázadás zászlaját, eltökélve Istvánt fejedelmi székéből kibuktatni, a főhatalmat elfoglalni s a nemzet ősi intézményeit fenntartani. A lázongók mindazokat, kik velük nem tartának, ellenség gyanánt tekintették, „javaikat pusztítani, a keresztény szolgák ellen kegyetlenkedni, a fejedelem hatalmával dacolni, tekintélye ellen gúnyolódni kezdének” (Legenda minor, V.)
 
„Istvánnak nem lehetett kétsége, hogy a lázadás gyors elnyomásától függ mind a maga megmaradása fejedelmi székén, mind a kereszténységnek ügye. A már kereszténnyé lett, vagy azzá lenni hajlandó hű nemzetségfőket s a bevándorolt német urakat tehát fegyveres népeikkel gyorsan maga köré gyűjtötte, s nehogy, mielőtt teljesen felkészülve, lázadóktól háborgattattassék, a Garam partján szállott táborba. Hadak vezérletében maga gyakorlatlan lévén, Vencellin, wasserburgi grófra s Hunt és Pázmán vitéz lovagokra bízta a sereg vezérletét; kiktől azután maga is német szokás szerint lovaggá üttetett. Majd, miután fogadást tett, hogy ha Isten ellenségei fölött győzedelmet ad, a pártütő Koppány javait s megyéje minden termékeinek tizedét, az atyjától építtetni kezdett Szt. Márton-hegyi apátságnak adományozza, Szt. György és Márton zászlóit elül lobogtatva, seregét a Dunán átvezette.
 
„A pártos Koppány ezidőben éppen Veszprém várát ostromolta, me1y a fejedelemhez hű, vele tartani nem akart. A vezérek minden tétova nélkül megtámadták a lázadókat. A harc heves, a diadal sokáig bizonytalan volt, míg nem Vencellin a harc folytában Koppánnyal találkozván, őt párviadalban megölte. A vezérét vesztett had, mihelyt elestének híre elterjedt, rendetlen futásban keresett menedéket.”
 
Szabó Károly „A Vezérek Kora” című munkájában így írja meg a Koppány esetet:
 
„Az elégületlenek élén, kiket már Gejza szigoru kormánya alatt is az idegen papság és a vendéglovagok kegyelése, az ősi nemzeti intézmények, szokások és erkölcsök kíméletlen figyelembe nem vétele mélyen elkeserített, sőt kitörésekre ingerelt, a nyílt fölkelés zászlaját a Somogyban és környékén hatalmas Koppány, a Tar-Zirind fia, a hét nemzetségfőnök egyikének utódja tűzte ki. A fölkelők célja volt Istvánt a kormányról elűzni, a kereszténységet és azzal együtt az idegen befolyást megsemmisíteni, az ősi vallást és a szövetséges vérségi kormányrendszert régi alakjába visszaállítani. Ez a párt, ha győzhet, hazánkat az európai polgárisultságtól teljesen elszigetelve s abban a reformeszmék terjedését megakadályozva, nemzetünket a pogányságot gyűlölő keresztény népek érdekeivel a legélesebb ellentétbe állította, s ezek hódítási törekvéseinek célpontjául tűzte volna ki. Nem lehet ugyanis kételkednünk, hogy az akkori európai viszonyok közt a magyar állam fönntartására a keresztény népek rokonszenve s ennek megnyerésére a monarchiai kormányforma elfogadása elkerülhetetlen szükséggé vált. S ha nemzetünk e rokonszenvet eljátszva s a monarchiát visszautasítva Európa szívében továbbra is ázsiai életmódját akarta volna folytatni, a keresztény népek támadásai s az összpontosítatlan kormányszerkezet gyengesége mellett kimaradhatatlan belvillongások miatt, a magyar haza már földrajzi fekvésénél és nagyon vegyes lakosságánál fogva is sokkal hamarabb sodortatott volna a hanyatlás és végveszély örvényébe, mint vérrokonaink és szomszédaink, a bessenyők országa, mely Árpád korában a magyar államnál hatalmasabb volt, de már a XIII. század közepén elenyészett, s melynek egykor a magyar hazánál szélesebb területén ma csak 40-50,000 moldvai csángó tartja fönn az egykor a magyaroknál számosabb bessenyők emlékezetét.
 
„A fölkelők a féket szakított szenvedély dühével dulták István és hívei dunántuli bírtokait. Kezdék, mond a XI. századbeli legenda. városait dulni, jószágait pusztítani, falvait rombolni, szolgáit öldökölni és hogy egyebet elhallgassak, őt magát gunyolni. A fölkelés túl a Dunán oly gyorsan terjedt, oly erőt fejtett ki, hogy István tanácsosnak látta udvarával együtt székhelyéről Esztergomból a Duna tulsó partjára áthúzódni.
 
„Itt a Garam folyó partján, Katona (XIX. Századbeli történetíró. Katona István) véleménye szerint a nagyszerű bényi sáncok között, ütötte föl táborát István; ide parancsolta a hozzá hűséggel viseltető főnökök és nemzettségek zászlóaljait s a gazdag örökségekkel megajándékozott külföldi lovagok csapatait; itt várta be a keresztény szomszéd fejedelmek segélyhadait, kikkel kormányra lépte után legelső gondja volt az atyjával eddig is főnállott szövetséget még szorosabbra fűzni s kik valószínűleg nem késtek őt a szövetség értelmében a fölkelők ellen erélyesen támogatni. Itt a garamparti táborban avatták német szokás szerint lovaggá a csatába indulandó fejedelmet a német Hont és Pázmán lovagok, a fejedelmi testőrhad parancsnokai.
 
„István mélyen érezvén, hogy ha a lázadás célját érheti, fejedelmi széke s azzal együtt a kereszténység ügye veszve van, udvara nagyjainak körében áhítatos lélekkel imádkozik Istenhez ügye oltalmazásáért és ünnepélyes fogadást tőn, hogy ha szent Mártonnak, az általa különösen kegyelt pannonhalmi apátság védszentjének, közbenjárására, fegyvereit az ég megáldandja, legyőzött ellenségei birtokaiból az említett monostort gazdagon megadományozza s azután Isteni segélyébe vetett erős bizodalommal indította meg táborát, melynek vezérletét, maga a hadvezetésben gyakorlatlan lévén, tapasztalt hadvezérre, a beköltözött Wenczelin wasserburgi grófra bízta.
„A fölkelők ekkor az erős fekvésű Veszprém vívásával vesztegették idejüket. E várat, mely az általuk gyűlölt Gizella birtokaihoz tartozott s azzal együtt a fejedelemnő itt tartott fényes udvarát óhajtották legelsőbben is kezükre keríteni, hogy innen, mint középpontból intézhessék hadműveleteiket a környékbeli fejedelmi várak elfoglalására. Itt lepték meg István előnyomuló hadai, melyek a tábor előtt magasra emelt kereszt, mint hitük jelvénye után, szent Márton pápa és szent György vértanu képével díszített zászlóik alatt, vallásos elragadtatással rohantak a haza sorsát eldöntendő csata mezejére.
 
„Az ütközet, melynek eldöntésére az ostrommal híven dacolt várőrség is sikeresen közreműködhetett, mindkét részről a vallásos rajongás egyenlő dühével folyt, de az előny István jól rendezett, szoros fegyelem alatt tartott hadai részére, Koppány gyülevész, szilaj csapataival szemben, melyek egyrészét, mint a fölkeléseknél rendesen történik, a bosszúszomj és rablásvágy gyűjtött zászlói alá, nem lehetett kétséges. Hosszas makacs viadal s dühös vérontás után, miközben Koppány táborának legjobb vitézei elhullottak s ő maga is Wenczelinnel, a fővezérrel viaskodva, ennek csapásai alatt elesett, a fölkelők szétveretve, rendetlen futásban kerestek menedéket. Sokan borították közülök a véres csatatért, de még többen jutottak a győztes keresztény hadak fogságába.
 
„István e nagy nap hősét, Wenczelint, kétségtelenül a fölkelők elkobzott jószágaiból, gazdag örökségekkel ajándékozta meg, Koppány holttestét pedig, hogy diadalát az országban az ellenszegülni netalán még hajlandók hasznosnak hitt megfélemlítésével hirdethesse, néggyé vágatta s három részét a fölkelés színhelyéül szolgált Dunántul legnevezetesebb városai: Esztergom, Veszprém és Győr kapuira szegeztette, a negyedik részt pedig Erdélybe küldette, mely akkor Töhötöm kisunokája, a kereszténység iránt ellenséges érzületű ifjabb Gyula törzsfőnök hatalma alatt állott s melyet néhány év mulya, 1002-ben, midőn Gyula a már megkoronázott István király rendeleteivel is dacolva, a keresztény hit terjesztését akadályozta, fegyverrel meghódítsa, szorosabb kötelékkel csatolt össze birodalmával.
 
„Fogadását híven megtartva István az elesett Koppány törzs birtokát képezett Somogy összes termésének tizedét a pannonhalmi Szt. Márton monostorának adományozta, még pedig oly szoros meghatározással, hogy akinek tíz gyermeke talál lenni, abból is a tizediket a monostornak tartozzék adni.
 
„A győzelem után hatalmába került foglyokat a térítésben buzgolkodó fejedelem a kereszténység fölvételére kényszerítette, akik pedig közülök ősi hitükhöz ragaszkodva megkeresztelkedni határozottan vonakodtak s ilyenek bizony nem csekély számmal lehettek, azokat szabadságuktól megfosztva, gyalázatos szolgaságra vetette.
 
„Mely évben történt Koppány fölkelése s István diadala, forrásaink nem említik, előadásukból következtetve, azonban a legbiztosabb számítással tehetjük azt ujabbkori íróinkkal együtt István vezérségének elejére, a 998-ik esztendőre.
 
A Szilágyi Sándor-féle Milleniumi Krónika I. kötetében Marczali Henrik ezeket írja:
„III. Fejezet. István mint fejedelem.”
 
„Körülbelül 997-ben sírba szállott Géza, a magyar fejedelemség ujjáalkotója, a letelepítés megkezdője, a kereszténységnek úttörője. Meglehet, hogy sírját egyaránt áldotta meg a püspök és a táltos, de bár valószínűleg keresztény szertartással temették el, nyugvóhelyét sohasem említették azok, kik Magyarország keresztény uralkodóinak nekropolisait sorban megjelölték. Hiába, az első nagy szent király atyját még halála után sem lehetett befoglalni az igazhivő fejedelmek koporsójába.
 
„A még fiatal Istvánt a vezérek és a nép elismerték fejedelmöknek. Árpád házából a vezéri székhez legközelebb állott Géza testvére, Mihály, kitől számos sarjadék származott. Nem találjuk nyomát annak, mintha trónralépését bármi családi viszály előzte volna meg. A fejedelmi család és Géza vitézei már keresztények voltak. Az uj fejedelem ifjúságának egész tüzével és hitének egész buzgalmával igyekezett vallását egész országában kiterjeszteni, egyedül uralkodóvá tenni.
 
„Amit a pogányok a hatalmas Gézától eltűrtek, azt tapasztalatlan, fiának nem engedték meg. Különben is csak most vette kezdetét az igazi üldözés, az ősi szokások és szertartások eltiltása, legalább ott, ahol a fejedelem maga tartózkodott. Még másban is különbözött István helyzete atyjáétól. Géza sikereit, győzelmeit magyarokkal vívta ki, magyarok ellen. A harcokban nem keserítette az ellenállókat az a tudat, hogy veszteségük egyúttal gyűlölt idegenek diadala. Istvánt ellenben házassága óta bajor vitézek sokasága vette körül. Mert nem képzelhetjük másként, minthogy Gizellát számos hü lovagja, hölgye kísérte ide; hogy nélkülözhette volna azok tanácsát, támogatását, az idegen, félig pogány országban? De tévednénk, ha ezekben látnák István erejét. Géza alatt, ki a katonaságot tette az országban uralkodóvá és birtokossá, megtért már a vitézi rend, vagy legalább annak előkelő része. A német lovagokat nem számuk, hanem megbízhatóbb hitük és a fejedelemasszonynak hozzájuk való természetes kegyessége tette a bekövetkezendő harcok fontos elemévé.
 
„Merre csak széles Magyarországon eljutott híre annak, hogy keresztény fejedelem, az ősi hit ellensége és megrontója lépett Árpád örökébe, mindenütt tompa megadással fogadták a régi magyarok ezt az annyi változást rejtő, aggasztó újságot. De ki támadt volna fel Árpád vére ellen ha nem olyan vezér, kinek szintén örökölt a méltósága?
 
„Ilyen vér volt Kupa, Tar Zerind fia, „ki már Géza idejében vezérkedett.” Azt mondták róla, hogy István özvegy anyjának kezére vágyott; Sarolta pedig megakarta szerezni a fejedelemséget és letaszítani au ifjú uralkodót székéről. E hagyomány egyaránt mutatja személyes nagyravágyását és naménak nagyságát. Meglehet, hogy Árpád véréből való volt, de valóbb színű, hogy valami más híres vezérnek, talán Bulcsúnak volt rokona. Erre mutat legalább az a vidék mely zászlaját követte, a Balaton melléke, ahol a híres karkásznak törzse táborozott. Kupát somogyi vezérnek mondták. A Drávától a Balatonig terjedő tájék viseli most is e nevet: szláv lakói hatalmas tölgy és bükkerdőségei után nevezték el (Sumadia), természetes határai, mocsarai, berkei zárt vidékké teszik, melyen át sohasem vezetett a forgalom valami nagyobb utja és melyben annyi időn és viszontagságon át töretlenül fennmaradt az a minden újtól, idegentől irtózó szellem, mely akkor fegyvert adott Kupának és híveinek kezébe. E kemény, vitéz faj ellen István személyesen szállott síkra, magyarjain kívül körüle csoportosultak Esztergomban a bajor vitézek, kiket a harc híre, talán a fejedelem meghívása, csődített ide. Első hadjárata volt a magyar kereszténységnek, kimenetelétől nemcsak István hadi dicsősége és trónja, hanem a nemzet vallása, Európában való megmaradása függött.
 
„Esztergomból, mely akkor a fejedelmek lakóhelye volt és ahová Gizella udvarát hozta, indult ki a keresztény sereg délnek, a Bakony felé. Lobogóján már nem fenyegetett a Turul; keresztény hősnek, a pannóniai születésű Szent-Mártonnak, ki pogány korában római centurio volt, és a sárkányölő szent Györgynek képe lobogott a had előtt. Ott volt a győzelem legbiztosabb záloga gyanánt a királyi jelvény, szent Móricz vértanunak, a thébai légió tisztjének lándzsája, melybe egy szeg volt erősítve Krisztus keresztfájáról. Ehhez folyamodott nagy Ottó nehéz csatáiban és a magyar és német uralkodóházak belső szövetségét mi sem mutatja jobban, mint hogy Ottó császár, István házassága alkalmával, kedves rokonának e hatalmas ereklyét adta nászajándékul. (Fentebb már volt szó erről a lándzsáról. Kékesi.) Az ifju uralkodót, amint háborúba indult, német kísérői felövezték a lovagi karddal, úgy mint ez Henrikeknél és Ottóknál volt szokásban. Még azzal is dicsekedtek a sváb lovagok, hogy az ő őrizetükre volt bízva a fejedelem személye. Hunt és Pázmán nemzetsége említette ezt őseiről. Még nagyobb tiszt bízatott egy más német úrra: mivel István még tapasztalatlan volt, a vitéz Vencellin, Wasserburg grófja, kitől a Ják nemzetség származott, volt az egész sereg fővezére. Csakugyan a későbbi nemzedék szemében ez a németek harcának látszott a magyarok ellen. A győzelem amazoknak juttatott nagy birtokokat és örökségeket e hazában, a magyarok legvitézebbjeit pedig keserves szolgaságba tasztotta.
 
„Kupa volt a támadó. Népe örülhetett az alkalomnak, hogy megint portyázhat, prédázhat. Pusztítani kezdték István városait és majorjait, kirabolták jószágait, szolgáit megölték. (Legenda minor, II-5.) Már Veszprém várát, a fejedelmi örökség egyik központját, hol a monda szerint már Szvatopluk is székelt, vetették ostrom alá, midőn megérkezett a felmentő sereg. Kemény ütközet fejlődik, melyben végre a pogányság vereséget szenved. Úgy mondták, hogy Kupát Wencellin vágta le páros viadalban. A holtban nemcsak a pogányt, hanem a trónkövetelőt és felségsértőt sújtották. Hulláját felnégyelték és egy-egy részét Esztergomba, Veszprémbe, Győrbe és Erdélybe küldték, hadd tudja meg mindenki, minő sors vár az ura és az igaz vallás ellen agyarkodóra. Kemény büntetés sujtotta a lázadó népet: minden termésének tizedit Szent Mártonnak ajánlotta fel István.” . . .
 
Az idézett történelmi kutforrásokból, ugy vélem, megérthető, miként, milyen körülmények között zajlott le a Koppány-féle „pogánylázadásnak” elhíresztelt esemény. Amelyet én, a magam részéről, nem vagyok hajlandó lázadásnak elismerni. A sok, hitelesnek mondott kutforrás dacára sem. Én inkább a magyarságnak szabadságharcát látom benne. Az országba nagy tömegekben bejött idegenekkel szemben. Akik csupán eszközök voltak. Eszközök a Német császárság hódítási, terjeszkedési törekvésében. A hittérítés meg első sorban ürügy eme hódítási törekvések szolgálatában. Az idézett komoly krónikákkal, a nagynevű krónikásokkal szemben azonban bizonyítani tartozom.
 
A bizonyítást az eseményt megelőzött dolgokkal kezdem. Miért, milyen okok miatt mérgesedett el a helyzet annyira, hogy végre is erre az erőszakos kirobbanásra kellett vezetnie?
 
A keresztény hittérítésnek jóval korábbi idején kel kezdenem.
A nagy népvándorlási mozgalmak elültek. Európa északi és középső része, amennyire-annyira, megtelt emberekkel. A kereszténység Rómája egyremásra küldözgette térítőit azokra a vidékekre. Frankóniába Bonifácius jutott, a németek későbbi szentje. Ugy veszem ki "    "a krónikákból, hogy a pápák nem voltak megelégedve a térítési dolgok menetével. L. Stacke írja Deutsche Geschichte című munkájának I. kötetében, Bonifáczius működését jellemezvén: „Gyakran kellett látnia, hogy a kikeresztelkedettek is mennyire ragaszkodtak még pogány szokásaikhoz és hogy a megtérített frankok a maguk rabszolgáit a pogány szászoknak adogatták el, emberáldozati célokra.”
Ezek az állapotok voltak bizonyára okai a frank Meroving dynasztia bukásának. „Radbod és Martell Károly között kitört háború minden térítési eredményt meghiusított és ő (t.i. Bonifác) két éven át teljesen hiába dolgozott. Visszatért tehát kolostorába, hogy tovább is hivatására készüljön elő. Közben mindjobban meggyőződésévé vált, hogy eredményes munkálkodás csak a pápához való szoros csatlakozással érhető el”- írja tovább Stacke az idézett munkában. II. Gergely pápa, akihez Bonifácius Rómában fordult, szívesen fogadta az angol származású német hittérítőt. Aki angol püspöki ajánlólevéllel jelentkezett nála. Ki rendelte el a Merovingek trónfosztását - II. Gergely, III. Gergely vagy Zakariás pápa - nem lehet megállapítani. De hogy Bonifácius keze benne volt a dologban, az bizonyos. Valamint abban is, hogy a Merovingek után azok „major domusai,” Karlmann és Pipin, a Karoling dynasztia megalapítói, kerültek a frank birodalom tróniára.
 
Stacke szerint tehát Bonifácius elméjéből pattant ki az a gondolat, hogy vallást és politikát össze kell keverni. A megvalósítás, ugyancsak Stacke szerint, eképen történt: „A durva Gewilieb mainzi püspök eltávolítása után, aki laikus létére nyerte el ezt a püspökséget és aki pogány szokás szerint vérbosszút is követett el, Karlmann és Pipin ezt a fontos püspökséget Bonifáciusnak adományozták. Hogy Németországnak mindazon népei fölött, akiknek az Isten igéjét hirdette volt, uralkodjék és reájuk felügyeljen.”
 
Bonifácius nagyon komolyan fogta fel ezt az ő hivatását. A fuldai bencés apátság alapításával kapcsolatosan ezeket írja: „Téres pusztaságban, szent beszédemre bízott néptörzsek között, van egy hely, ahol kolostort építtettem és azt szerzetesekkel népesítettem be, akik szent Benedek atyánk által kiadott szabályok szerint élnek, kábító italokat nem isznak, rabszolgákat nem tartanak, az élelműkhez szükségeseket saját kezeik munkájával teremtik elő. Itt akarom majdan, ha csak néhány napra is, fáradt testemet pihentetni. Itt akarok halálom után nyugodni. Mert az a négy néptörzs, melyeknek én, Isten kegyelméből, egykoron az evangéliumot hirdettem volt, ezen a környéken lakik. Ameddig élek és szellemi erőm birtokában maradok, hasznukra akarok lenni, a római egyház híveként és halálomig való kitartással azon nép között, amelyhez küldve lettem.”
 
Közben azonban a frank trón körül is történik egy és más dolog. Karlmann, alig hogy a trónszék mellől a trónszékbe jut belé, elkeseredetten kolostorba vonul. Ok? Nem tudatik. Pipin egyeduralkodó marad. Felismeri a pápai támogatás fontosságát, hasznos voltát. III. Gergellyel a hatalom közös gyakorlása végett egyezségre lép. Zakariás pápa a detronizált Merovingek áskálódásai ellenében kijelenti, Hogy a frank királyi cím és méltóság azé, a ki a tényleges hatalmat bírja. Erre Pipin az utolsó Merovingot, III. Childerichet, kolostorba csukatja. Mint frank királyt, Bonifácius szenteli fel Pipint, 751-ben. Pipin 754-ben köti meg III. István pápával azt az egyezséget, hogy „a császár az egyház védnöke és Róma város „patríciusa.” Megszületett a germán római királyság eszméje. Vele az „Isten kegyelméből” való uralkodás gondolata. Melyeket Nagy-Károly, Pipin fia, fejlesztett tovább - a császárság hatalmának növelésére, már mint császár. III. Leó pápa maga állítja, hogy Rómának világi ura a császár. és - császárrá avatja N. Károlyt. Amellett egyezséget is kötnek egymással, amely szerint pápa csak az lehet, akit a császár akar. Császár viszont csak az, akit a pápa akar. A püspököket a császár nevezi ki. Vagy az ő hűbéres királyai. Németek. És németeket, persze. Akik azután tűzzel-vassal „térítenek.”
A maguk királya javára. A „nyugatrómai német császár” hatalmának öregbítésére.
 
A német krónikákban pontosan meg van írva ennek a térítési, jobban mondva terjeszkedési és hatalomgyarapítási mozgalomnak a fejlődése és históriája. A német püspökök mindig és mindenütt csak eszközök az ő uraik kezében, szintén kölcsönösségi alapon. Dümler, Geschichte des ostfrankischen Reichs, II. kötetében írja: „A püspököknek igenis erősen érdekükben állott, hogy a királyság intézménye megerősödjék. Mert egyházi birtokaikat csak a korona tudta holmi erőszakosságok ellen megvédelmezni; csak az tudta őket magukat megvédeni, ítéleteiket és zsinati határozataikat érvényre juttatni. A király tanácsában őket illették az első helyek; őket, akik a királyt felkenték volt. A királyhoz való közeli személyes viszonyuk bőven szolgáltatott alkalmat arra, hogy ujabb és ujabb adományokhoz jussanak. A királyi támogatásra még inkább rászorultak az apátok, akik egyedülvalóságukban jobban voltak kitéve támadásoknak még a - püspökök részéről is”
 
Stacke írja az idézett munkában: „I. Ottó császár fivére, Henrik bajor herceg kelet felé a Tiszáig(?) terjesztette ki hatalmát. A szászországi északi gyarmatosításnak megfelelően ő egy déli gyarmatot akart létesíteni. Itt a regensburgi (bizonyára salzburgit akart Stacke mondani. Szerző.) és a passaui püspökségek segítették elő a gyarmatosítást. A kereszténység abban az időben mindenütt támogatta a germán uralmi törekvéseket. A német harcos nyomában német pap ment távoli országokba. Ezt követte a német kereskedő. Egyesült igyekezetük nyomán az Elba, az Odera, a Duna mentén csakhamar élénk városi élet fejlődött, ahol keresztény művelődés, ipar és kereskedelem váltották fel a barbarizmust és annak durvaságait.”
 
Majd meglássuk, úgy volt-e?
 
Das römische Reich deutscher Nation - ahogyan a német krónikások ezt a kort szerényen nevezik - a nyugati nemzetek szemeiben valami magasabbrendü, ihletszerű hatalom jellegével bírt. Németország csak a császári hatalom birtokában emelkedhetett arra a magaslatra, melynek az európai egyéb népek készségesen rendelik alá magukat, amely, mint az egyházat átölelő védőhatalom, a napok végezetég volt hivatva uralkodni e földön”
 
Hiába no. Csak szép dolog a szerénység !
 
Ezután a kicsiny, de szükséges kitérés után pedig nézzünk néhány, hozzánk közelebb eső krónikát.
 
Mikor a magyar nemzetnek egész Európa ellen viselt véres harcai, melyeket - külföldi hírforrások nyomán - még a mi krónikáink is „rablókalandozásoknak” szeretnek nevezni, véget értek, az itthoni magyar szállások a vallási türelmességnek szép példáit mutatták. Az ezekről szóló híradásokat annál inkább fogadhatjuk el igazaknak, mert a vallási türelmesség a magyar léleknek ősi erénye.
 
Szalay László írja, „Magyarország Története” című munkájának I. kötetében.
 
„Gejza, Taksony fia, husz s egynehány éves lehetett, midőn atyja halálával fejedelemmé lőn. Azon csapások, melyek, változván a szerencse, atyja életében a nemzetet nyugaton és keleten érték vala, ellenszenvet költének fel benne a félszázadnál tovább folytatott rablási kalandok iránt; s ez érzelemben megerősíttetett, ugylátszik, nejének, Gyula erdélyi fejedelem leányának kora halála után, ki neki még atyja életében Salamon fiát nemze - második hitvese, az imént kereszténnyé vált lengyel herceg Mesko vagy Micziszláv testvére Adelheid által. A német chronisták nagy megelégedéssel emlegetik, hogy 973-ban, midőn II. Otto Quedlinburgban a húsvéti ünnepeket üllené, magyarok is voltak jelen, kik ajándékokat vittek magukkal; s ez alkalommal történhetett, hogy Micziszláv lengyel herceg, ki szintén jelen vala, testvérét Gejzának eljegyzé.
 
„Az egykorú történetírók megjegyezték Gejzáról, hogy egészen hitvese kezében lévén, ennek nagy befolyása volt az országlásra. Eszerint kétségtelenül Adelheid hozzájárulásával történt, hogy mindjárt országlásának kezdetén a különben kemény és zordon férfiu módfelett engedékenynek mutatkozott a keresztények és idegenek iránt, minek hírére mind hadi, mind egyházi férfiak nagy számmal érkezvén Nyugateurópa több tartományaiból Magyarországba, Piligrin lorchi érsek rendszeresen látott hozzá a magyar népnek keresztény hitre térítéséhez. Piligrinnek VI. Benedek pápához 974 tájban intézett, leveléből világos, hogy, Magyarországból jött felhívás következtében nyittatott meg a terítés műve. ,,A magyar népnek kívánságára - így ír - hogy vagy magam jöjjek hozzája, vagy helyettem s általam mások: alkalmas férfiak . . . küldöttem oda . . . és csakhamar oly gyümölcsözőnek mutatkozott az isteni kegyelem, hogy a mindkét nemen levő jelesebb magyarok közül mintegy ötezret oktattak a katolikus hitben s kereszteltek meg; a keresztények pedig, kik a lakosság nagyobb részét teszik, miután a világ minden részéből hozattak foglyok ide, kik gyermekeiket csak lopva, oktathatták a mennyei igazságra, most versenyt és minden félelem nélkül kereszteltetik meg őket s örvendeznek, . . . hogy keresztény imaházakat szabad építniök . . . Maguk a barbárok, ha mindjárt többen közülök még pogányságban sínylődnek, nem ellenzik alattvalóik keresztelését, s a papoknak megengedik, hogy járhassanak s kelhessenek, merre s hová nekik tetszik. A dolgok oly ponton állanak, hogy az egész magyar nemzet hajlandó a szent hit elfogadására.”
 
„Ugylátszik, Gejzának székhelyén, Esztergomban is szívesen láttattak a térítők, s a fejedelem talán kevéssel e levél íratása után kereszteltetvén meg, keresztény szertartásokat is vegyített az ősi kultusz közé. Az egykoru Ditmár merseburgi püspök írva hagyta, hogy midőn Gejzát keresztény papja e valláskeverék miatt megrótta, válaszul nyeré: én gazdag vagyok, tehát jogomban is, módomban is áll, így cselekednem. - Most azonban rögtön félbeszakíttattak a Piligrin levelében kétségkívül nagyítva előadott, de nem éppen foganatlan térítési előkészületek...
 
„A háborúskodás (a német belháborúkat érti alatta) közben megfonnyadásnak indultak a kereszténység csirái Magyarországon, míglen Adalbert prágai püspök 994. tájban, Piligrin munkáját folytatandó, Esztergomba érkezett, hol - ugy látszik - hosszabb ideig mulatozván, Gejzának még 969-ben született fia Salamon, ki az Apuliából jött sanseverinói gróf Deodat által neveltetvén, most dicső országlást ígérő ifjusága fényében állott, szintén megkereszteltetett általa s Vajk és István nevet nyert tőle.”
 
Mintegy kiegészítése ennek a Szabó Károly „Vezérek Kora” című munkájában foglalt rész: „Piligrin püspök jelenti a pápának, hogy maguk a barbárok, ámbár még egy részük a pogányság bilincsében sínylődik, a mindenható Isten kegyelmének munkája állal, senkinek alattvalóik közül nem tiltják a megkeresztelkedést, sem a papokat nem gátolják, hogy bárhová menjenek. Hanem olyan egyetértők a pogányok a keresztényekkel és olyan barátságosan vannak egymással, hogy itt beteljesedni látszik Ézsaiás jövendölése: a farkas és bárány együtt legel, az oroszlán szénát eszik, mint az ökör. Tehát ugy áll a dolog, hogy csaknem az egész magyar nemzet hajlandó a szent hit bevételére... És itt sok az aratni való, de kevés az arató.”
 
Ennyit a magyar vallási türelmességnek bizonyítására. Piligrin püspöknek ezt a levelét, annak valódiságát soha senki nem vonta kétségbe. Ő maga is kénytelen a magyarok türelmességi erényét elismerni. Pedig. Hogy mikép vélekedett egyébként a magyarokról, mutatja levelének egy passzusa, melyben a „baromi módra kegyetlen” magyar pogányokat emlegeti. A magyarok vallási türelmességének elismerése tehát annál sulyosabban esik itt a latba. Ez a vallási türelmesség, ismétlem a magyar léleknek egyik veleszületett tulajdonsága. A régi időkben még természetesebb, mint manapság. A nagy műveltségű, nemes érzületű régi magyarok előtt a lelki nemesség volt az életnek főkelléke. (Nagy prüszkölés lesz emiatt, tudom. De majd bizonyítani fogok!) Így tehát a keresztény vallás is csak kívánatos lehetett előttük. Amelyiknek végső célja szintén az emberi léleknek nemesítése. Hogy így fogékonyabbá váljék a tudásnak, a tökéletesedés felé való igyekezetnek befogadására.
 
- Ha azoknak a régi magyaroknak olyan nagy volt a telki nemessége, hogy az már szinte áhította a keresztény vallás megismerését fogják sokan kérdezni, - miért nem tértek át a magyarok azonnal és tömegesen a keresztény hitre?... Azért nem, mert ennek a térítésnek sok volt a keserű mellékíze. A magyarok, a maguk életösztöneivel hamarosan meglátták, hogy a térítési buzgóság hátterében hódítási szándékok leselkednek. Meglátták, hogy ez a térítés csupán eszköz amannak szolgálatában. Amihez járult az is, hogy a térítést fenyegetésekkel akarták siettetni, nyélbe ütni. Már most: aki ismeri az igazi, a büszke, a hajlíthatatlan magyar lelket, az csak természetesnek fogja találni, hogy a magyarok húzódoztak a térítésnek ettől a módjától. Térítők is, hódítók is azt hitték, hogy ugy kezelhetik a magyart, mint a többi leigázott népeket.
 
Az erőszakos térítésnek okait az előbb elmondottak után, ugy vélem, nem kell külön elmagyarázni.
 
Idézem mégis Szalay László említett munkájának ezen további sorait: „A nyugati kereszténység a X. században azt tartotta, hogy valamint az összes kereszténység feje a római pápa, ugy világi ügyekben az összes kereszténység feje a római, nyugati császár. A szászok legrégibb törvénykönyve, a „Sachsenspiegel” ezt igen szabatosan akkép mondja ki: „Két kardot hágy vala Isten a földön, a kereszténység oltalmazására: a pápának hagyta az egyházit, a császárnak a világit.” A fejedelmek seregestül megannyi hűbéresei voltak a császárnak - elméletben s gyakorlatilag is még minapában (Már mint a X. században) alkalmaztaték e tan Csehországra és részben Lengyelországra is.”
 
Balics Lajos hittudor „A kath. egyház története Magyarországon” című munkájának I. kötetében meg ezeket mondja: „De miképen az egyház, ugy a német császár is felsőségre törekedett; a császár fegyverei hódították meg a pápa lelki alattvalóivá a birodalmukkal szomszéd szláv (Meg egyéb) pogány népeket s ezekre később igényt tartottak; a római szentszék belenyugodott azon gyakorlatba (Egyelőre legalább),amely szerint a császárok a német papság befolyásával megtérített népek fejedelmeit hűbéreseik gyanánt tekintették.”
 
Az a régi paktum tehát, hogy amit a pápa emberei megtérítenek, azt a császár magának hűbérül foglalja el - tovább is éreztette hatását. Csehország és Lengyelország után most a magyarok országára került volna a sor. Térítés is, hódítás is - egy ideig mintha szünetet tartottak volna. Addig az ideig t.i. amíg a német birodalomban, II. Ottó császár uralkodása idején, erős belső harcok dultak. Ám alig szűntek meg az ottani belvillongások, megkezdődött a legyűrés politikája minálunk is.
 
Íme:
Fessler az ő fent idézett munkájában ezeket mondja: „III. Ottó (Fessler tévesen hivatkozik III. Ottóra. – A dolog még I. Ottó uralkodása idején történtúgy nézem.) császárnak quedlinburgi tartózkodása közben egy magyar deputátió jelent ott meg. Bruno werdeni püspök volt a kezdeményező. A császár fenyegetődzve, keményen rájuk parancsolt a magyarokra, hogy mind azokat a keresztényeket, (Értsd: németeket.) akik Pannóniában akarnának letelepedni, vendégszeretően fogadják. Papokat és szerzeteseket maga a fejedelem köteles fogadni.”

 

Rake Lipót világhírű német történettudós ekként jellemzi Ottó császár uralmát (Weltgeschichte VII. kötet): „A császársághoz ragaszkodott, anélkül azonban, hogy a német birodalom elméletéhez kötötte volna magát. Nem. Itt inkább egy általános mozgalom jutott kifejezésre, mely az északnak és keletnek irányuló keresztény (És német) propaganda érdekében indult volt meg. Ennek keretébe tartozott a magyarok végleges megtérítéses (És beolvasztása), valamint az ő uj királyságuk is.”
 
Említi azután Ranke Piligrin passaui püspök érdemeit; aspirátióit a lorchi érseki székre, melyeket Piligrin hamisított okmányokkal törekedett alátámasztani. Ezekkel az aspirációkkal szemben állott a salzburgi érsek, aki magának vindikálta a Pannonia fölötti egyházi uralmat. „A német birodalomnak nem kis érdekei fűződtek ehhez a küzdelemhez, - folytatja Ranke - mert ezáltal Magyarország épp ugy a német egyházhoz kapcsoltatott volna, mint Csehország. Nem kellett volna tehát attól tartani, hogy Magyarország egyházi tekintetben önálló lesz. Fájdalommal, szégyenkezve kell megállapítani, hogy ugy a passaui, mint a salzburgi prelátus - egymáson tettek tul okmányok hamisitása dolgában. Maga a császár, II. Ottó sem bírt közöttük igazságot tenni, ugylátszik.”
 
A két főpap versengésének Magyarország szempontjából igen-igen komoly háttere volt. Dümmler Ernő mondja egyebek között (Piligrin von Passau): „Erről a fontos aktusról, (t.i. a magyarság megtérítéséről) nincsenek megbízható adataink. A Thietmar által emlegetett szigor vagy Istvánra vonatkozik, vagy a nyugati értelemben vett (vagyis abszolutisztikus) monarchikus kormányforma kiméletlen végrehajtására. Milyen nehezen ment a magyarok megtérítése, erre bizonyság Istvánnak 40 éves uralkodása. Hiába erőszakolta a kereszténységet. Halála után rögtön felborult minden. Sőt még későbben is, I. Béla idején. Piligrin tehát, amikor Pannonia részére püspököket kér a pápától, nemcsak túl optimisztikusan ítéli meg a helyzetet, hanem erősen haza beszél. Pannóniában; jobban mondva Magyarországon - érsek szeretett volna lenni. Ha ezt elérnie sikerül, Magyarország sokkalta erősebb függésbe kerül Németországgal szemben és valószínű, hogy éppen olyan szoros, elválaszthatatlan része lett volna a német birodalomnak, mint Csehország. Amelynek tartós leigázása első sorban annak volt tulajdonítható, hogy a prágai püspökség a mainzi érsek hatásköréhez tartozott...”
 
A magyarok szerencséje volt tehát, hogy Piligrin a maga nagyravágyó terveit - a pannóniai érseki szék elnyerését - nem bírta kierőszakolni.
 
Nem csoda ilyen viszonyok között, hogy a magyarok megtérítése olyan lassu tempóban történt. Hogy olyan nehezen ment. Mert ismétlem - lehetetlen elképzelni, hogy az élesszemű magyarok ennek a térítésnek sötét hátterét ne vették volna észre. A quedlinburgi fenyegető, dölyfös, parancsszerű császári üzenet; a magyar fejedelemre ráerőszakolt vad, részeges, erőszakos - de keresztény - lengyel feleség; az idegeneknek a térítők nyomán folyton szaporodó beözönlése: egymagukban is elégségesek lehettek, hogy a magyarok gyanúja feltámadjon. Csehország sorsának megfigyelése eléjük tárta, mi vár a magyarságra a német papi hierarchia itteni megerősödése esetén.
 
Az idegenek beözönlése. Ugyancsak jelentős helyet foglal el a magyarság felzaklatásában. Krónikáink eléggé részletesen tárgyalják ezt is. Így Szabó Károly „A Vezérek Kora” című munkájában ezeket írja:
 
„A quedlinburgi összejövetel után nemsokára, 973-ban, Piligrin passaui püspök, kinek egyházmegyéje szenvedett legtöbbet és volt leginkább veszélyeztetve a magyarok részéről, (Magyarország nyugati határa akkoriban a Duna melletti Melk-ig terjedt.) s kinek eszerint nagyon is érdekében állott harcias szomszédainak megszelídítése, számos papot és szerzetest küldött Magyarországra. Ami csak Gejza fejedelem engedelmével és az ő fölszólítására történhetett meg. (Piligrin a pápához - VII. Benedekhez - írott levelében azt állítja ugyan, hogy őt a magyar nemzet sok könyörgéssel hívogatta, de - mondja Endlicher /Endlicher István László, a XIX. Század elején élt neves történetíró/) - hogy a meghívás nem a nemzet közakaratát kifejező közgyűlés végzéséről, hanem csak Gejza és udvara akaratából, az ő eszközlésére és az ő nevében történhetett /Én még ezt is bátorkodom kétségbe vonni/). arról nem kell kételkednünk). . .
Brunner szerint pedig (Einfalle der Ungarn in Deutschland) „Bajorország püspökei és apátjai számos papot küldtek Magyarországba, ennek békés meghódítása végett. Vagyis: igazi keresztényi módon fizették vissza azt amit az a nép Bajorország ellen vétkezett.”
 
Engel János Keresztély „Geschichte des ungarischen Reiches” című munkájában ezekről a mozgalmakról eképen emlékezik meg:
 
„A német császár (III. Ottó t.i.) a magyarok megtérítésének munkáját főképen Adalbert prágai püspökre látszott bízni. Ez tényleg küldött is hittérítőket Csehországból. Ezek között volt az ő kebel barátja is, Radla (A későbbi magyar érsek: Anasztáz.). Ugy látszik, hogy Radla vette rá az öreg Gecsét (Gézát), hogy kikeresztelkedjék és ígéretet tegyen arra nézve is, hogy országában ezentul komolyan fog a kereszténység terjesztéséhez hozzá látni. Erre nézve pedig megtörténtek az előkészületek is. Géza fiának, Vajknak ünnepélyes keresztelőjéhez magát Adalbertet hívták meg Prágából. Adalbert 994-ben érkezett az esztergomi udvarhoz. Megvalósult az a tervezés is, hogy Németországból idegen lovagok és fegyveres csapatok hozattassanak. Akik a térítés munkáját szükség esetén fegyveresen is előmozdítsák. Evégből valószínűen követségek mentek Ottó német császárhoz és Lipót őrgrófhoz. Mert Adalberttel majdnem egyidőben érkezett meg az esztergomi udvarhoz Sanseverinói Adeodát gróf, aki hihetőleg éppen a császári udvarnál tartózkodott volt. Itt azonnal nagy birtokterületet kapott. Tatát ő alapította. Ő volt a későbbi István fejedelemnek nevelője is. Utána jöttek Wolfger és Hedrich, hennebergi grófok. Velük 300 lándzsás katona. Ezek a grófok alapították a győri ispánságban Hédervárát. Jöttek továbbá Venczel és István, wasserburgi, bajorországi grófok. Velük negyven lovag. És jöttek Hunt és Pázmán sváb lovagok, akik a szentföld felé igyekeztek, azonban itt kellett maradniok, Magyarországon. A magyar nemzet nagyjai gyűlésre hivattak össze. Ezen a gyűlésen komolyan megintették őket, hogy kikeresztelkedjenek; mert ha nem, erőszakkal lesznek megkeresztelve. Adalbert unszolására határozatba ment az is, miután nem tűrhető, hogy keresztények pogányoknak legyenek rabjai, az összes keresztény foglyok szabadon bocsáttassanak, de sőt, művelésre alkalmas telkeket kapjanak.
 
„Az erőszakkal való fenyegetődzés, nemkülönben ez az utóbbi határozat általános felzúdulást, elégedetlenséget keltettek.”
 
Engel krónikája említi először Adalbert prágai püspök nevét. Én úgy látom a dolgokat, hogy a passaui és salzburgi püspökök marakodása erősen hátráltatta a pannoniai magyaroknak amugy is nehezen menő megtérítését. Erélyesebb embert kerestek. Aki egyuttal érdektelen is. Így eshetett a választáp Adalbertre. A csehek meghódítójára. Aki egyaránt kedves embere volt a császárnak is, a pápának is. 996-ban, III. Ottónak első római utja alkalmával, ott szerepelt ő is Rómában.
 
Szabó Károly a továbbiakban még ezeket mondja ezekről a mozgalmakról (Vezérek kora)
 
„Gizellával, mint a (német) császár közeli rokonával, számos és fényes kíséret érkezett a magyar fejedelmi udvarba: sőt annak is van nyoma, hogy az ő híveiből egész gyarmat telepedett hazánkba; a német vándorlovagok pedig, kik kétségen kívül mindjárt Gejza kormányra lépte s a császárral való szövetkezése (Szövetkezés?) után kezdtek a magyar földön szerencsét próbálni, ezentul a fejedelmi udvar kegyére még biztosabban számíthatva, kisebb-nagyobb fegyveres kísérettel mind sűrűbben jöttek honunkba uj hazát keresni. Krónikáink ezek közül többek emlékezetét tartották fönn, kik a dunántúli részeken terjedelmes jószágokkal megajándékoztatva, több ma is virágzó előkelő magyar családot alapítottak. Ekkor telepedtek be hazánkba Németországból: Tibold, a tannenbergi grófok családjából, kitől a kihalt Babocsaiak eredtek; Hont és Pázmán testvérek a sváb földről, kik vitézeikkel hazánkon át a szentföldre szándékoztak, de Gyejcs által tartóztatva nála maradlak s István seregében és udvarában fényes állásra emelkedtek, kiktől származnak a Batthyányi, Forgách, Kubinyi és Ujhelyi családok; Wasserburgi Wenczelin, ki mint István vezér hadainak parancsnoka a lázadó Koppányt elejtette, a régi Ják nemzetség őse, melyből erednek a Niczkyek és Sztárayak; Wolfger és Hedrich testvérek, kik háromszáz páncélos lovagot vezettek Gyejcshez, Németujvár és Hédervára építői, a Pálffy és Héderváry család ősapjai; végre a Gizellával beköltözött nürnbergi Herrmann, kinek nevével hozza kapcsolatba a hagyomány az erdélyi Szeben (Herrmannstadt) alapítását.
 
Ezen külföldi előkelő lovagok behívását krónikáink Gyejcsnek tulajdonítják s a kereszténység fegyveres terjesztésének szándékával indokolják. . .
 
Kézai szerint Gyejcs, miután háznépével együtt megkeresztelkedett, „amit kellett és lehetett, nem mulasztá el megtenni nemzete megtérítésére, szent Adalbert prágai püspök utasítása szerint. Követeket külde azért a keresztény országokba, óhajtását mindenkinek tudtára adni. Mit hallva, sok ispánok, vitézek és nemesek jöttek hozzá a keresztények országából, némelyek Isten szerelméből, hogy a vezért a pogányok ellen, kik a hitet föl nem vennék, segítsék; mások, hogy ezen pogányoktól, üldözőiktől megszabaduljanak: mert a pogányságban élt nemzet kegyetlen üldözője volt a keresztényeknek.” - Még világosabban szólnak a kereszténység idegen segítséggel eszközölt terjesztéséről többi krónikáink. Ezek szerint Gyejcs a magyar nemzetet a keresztény hitre kezdé téríteni, s minthogy intéssel a pogány szertartáshoz ragaszkodókat meg nem téríthette, némelyeket fegyverrel kellett megaláznia. Hogy ezt megtehesse, minthogy többen voltak, akik a hittől vonakodtak, mint akik hozzá ragaszkodtak, szükségesnek tartotta óhajtását a keresztény királyoknak és fejedelmeknek tudtul adni. Kik ezen kivánságát hallván, nemcsak segítséget küldének, hanem személyesen is eljövének hozzá, mint akiknek a magyarok kegyetlensége igen ártalmas és gyűlöletes vala. A beköltözött idegen lovagok előszámlálása után mondják némely krónikáink: Ezen ispánok s még inkább Isten segítségében bízva Gyejcs vezér és fia István némely lázadókat a fegyver rémítésével, némelyeket pedig önszántúkból térítettek a keresztségre; mely ispánokat Gyejcs vezér, valamint fia, széles és terjedelmes örökségekkel ajándékozott meg szolgálataikért.
 
„Krónikáink e hiteles adatait, melyek szerint kétségtelen, hogy Gyejcs erőszakos térítői eljárása a nemzetben ellenzésre talált s ingerültséget, sőt felkelést támasztott ellene, támogatják a szent életírók is, kik Gyejcsről írják, hogy igen szorgalmatoskodott a lázadók levérésében és a pogány szertartások kiirtásában. Hogy ő a fölkelők leverésében, kik nemcsak ősi hitük védelmére, hanem alkotmányos jogaikért is ragadtak fegyvert, nagyon keményen, sőt irgalom nélkül járt el, bizonyítja az egykoru Thietmar püspök. Ez Gyejcsről, miután őt igen kegyetlennek jellemezte, ki hirtelen dühében sok embert megölt, (Ilyen dolgokat a krónikák inkább Géza második feleségéről, Adelheidről írnak.) hogy midőn kereszténnyé lett a hít megerősítése végett, ellenszegülő alattvalói ellen dühöngött s régi bűnét Isten iránti buzgólkodásától lángolva lemosá. (Azt akarja ez jelenteni, hogy Géza az ártatlan vérrel mocskolt kezeit (?) a kereszténység terjesztéséért öldökölt alattvalói vérével mosta tisztára.)
 
„Ennyi s ily különböző hiteles írók tanúbizonyságai után, melyek mind keresztény papok tollából folytak... Gyejcs kormányzásának utolsó éveit - mert csak az ő megkeresztelkedése, fia házassága és így a külföldi segély biztosítása utánra tehetjük erőszakos térítői fellépését - viharosoknak kell tartanunk. Méltán sajnálhatjuk azonban, hogy e küzdelmes évek eseményeit idézett forrásaink részletesen nem ismertetik, (alapos okaik lehettek rá, hogy ne ismertessék) és így e szellemi és anyagi harcok képe lelkünk előtt az általános kifejezések ködéhe vész. Csak annyira találunk még némi útmutatást, hogy a viharok fölidézésére a magyar és német faj kölcsönös gyűlölete is közreműködött, melyet a fejedelmi udvar által különösen kegyelt s az állam ügyei intézésében hatalmas befolyáshoz jutott jövevény németeknek a nemzet közérzületét méltán sértő uralma az ősi jogaikhoz és szokásaikhoz ragaszkodó magyarok szívében folytonosan szított. (A pannonhalmi apátság 1001-iki alapító oklevele a lázadást világosan megkülönbözteti a Koppány támadásától, amelyikről csak lentebb történik említés, több mint valószínű, hogy a magyarok és a németek között történt ez az összeütközés még Géza idejében történt.)
 
„Gyejcs több buzgósággal, mint eszéllyel, több akarattal, mint tehetséggel, több erőltetéssel, mint meggyőződéssel indította meg térítői munkásságát, s így nem csodálhatjuk, ha az általa kivívott eredmény nem a lelkek meggyőződéséből származott valódi megtérés hanem csak kényszerűség szülte színmutatás, az egykoru Bruno szerzetes és térítő érsek jellemző szavai szerint csak a kereszténység árnyéka volt mindaz, mit ő paranccsal és fegyverrel ki bírhatott vinni, a fölingerelt nemzeti szellem lázongásokban nyilatkozó erőszakos visszahatást könnyen eltörölhette volna, ha Gyejcsnek csakhamar, 997-ben bekövetkezett halála fiának, az apostoli térítésre s a magyar királyi trónra hivatott és méltó Istvánnak, jókor nem nyit tért éretten meggondolt, lelke mély meggyőződésével ápolt s élete föladatává tűzött reformtervei végrehajtására.”...
Így Szabó Károly.
 
Büdinger viszont (Österreichische Geschichte I. köt.) ezeket írja:
„Éppen úgy és akkor, mint Lengyelország felé, kivándorlóknak nagy tömegei árasztották el Magyarországot is. Német és olasz lovagokat emlegetnek... Ha nem mind igaz is, amit egyes családok a maguk ősi mivoltának nagyobbítása végett kigondoltak, annyi bizonyos, hogy számos bevándorló jött közép és nyugati Európából, hogy a magyar fejedelemnek haderejét kíséretükkel együtt növeljék.”
 
Szembeötlő, hogy a régi krónikák - és velük együtt, nyomukban, Szabó Károly is - mennyire azon igyekeznek, hogy ezeket a mozgalmakat Géza fejedelem kezdeményezésének tudják be. Géza volt az, aki követségeket küld szerte Európába, hogy az idegenek jöjjenek megszállni - az ő országát. Géza volt, aki tűzzel-vassal térített. (Noha ő maga még nem volt keresztény.) Géza volt, aki kegyetlenkedett, gyilkolt, pusztította saját fajtáját - idegen hit, idegen érdekek kedvéért. Vagy azért, hogy minél hamarább hűbérese, alárendeltje lehessen a császárnak... Mindent elhitethetnek velem a krónikák. De hogy egy Árpádivadék ilyeneket tegyen - azt én nem tudom elhinni. Szép első feleségének, Saroltnak korai halála után feleségül vette a lengyel Adelheidet. Akit reáparancsoltak, mert ez már keresztény volt. Szelíd, jámbor lelkületű, békeszerető ember lehetett- főként békességszerető. Ilyen emberről nem lehet elhinni azokat a dolgokat, amiket a krónikák reáfognak. Erről a második feleségről pedig maga Szabó Károly állapítja meg (idézett munka), hogy: „férfias, iszákos, dölyfös, dühében az emberöléstől sem irtózó asszony volt, aki az ország dolgaiba illetéktelenül avatkozott belé.” Van ennek az állapotnak egy igen jellemző analógiája a régi magyar történelemben. II. Endre király és első felesége, meráni Gertrud. Minden bűnt, minden gonoszságot az asszony eszelt ki. A krónikák bűnbakja mégis Endre lett. Gertrudról meg szó sem esik. Vagy ha igen - csak a sajnálkozásnak szava. Úgy nézem, Géza dolgával is így vagyunk.
 
Géza, a békességszerető fejedelem, egy szép napon azon vehette magát észre, hogy az ő udvaránál már mindenki parancsol, csak ő nem. Hogy udvara tömve van idegen papokkal, szerzetesekkel, lovagokkal, meg ezeknek számos, mindig éhes zsebrák kísérőivel. És hogy ő teljesen és tökéletesen el van zárva a maga népétől. az ő népe meg el van zárva őtőle. Az udvaránál rendelkező idegenek kiadták a parancsot hogy a fejedelemnek Esztergomba kell költöznie. A fejedelem Esztergomba költözött. Az idegenek megparancsolták, hogy a fejedelemnek ki kell keresztelkednie. A fejedelem kikeresztelkedett. - Mert Esztergomból jobban, kényelmesebben lehetett érintkezni Németországgal, mint Öreg-Budáról. Mert az illendőség, meg a politika, úgy kívánták, hogy végre kikeresztelkedjék a magyar fejedelem is. - Géza engedelmesen fejet hajtott. Megtette, amit országának, nemzetének leigázói parancsoltak. Azután fogta magát és - meghalt.
 
Fia, István, már mint abszolutisztikus uralkodó lépett ősei trónjára. Uralkodó, aki guzsba kötözött foglya, eszköze az országot, a nemzetet, az udvart hatalmukba kerített idegeneknek.
 
A sötét Végzet pedig ment, rohant, feltarthatlanul, előre.
 
- Az idegen inváziót a Dunántúlon látták és érezték legjobban. Különösen érezték. Mert egyik birtok a másik után cserélt gazdát. Föld, amit magyar kardok szereztek magyaroknak, idegenek prédája lett. A magyar ősi alkotmány eltűnt. A magyarnak nem volt többé szava ország, nemzet dolgához. Még a főmagyaroknak sem. A magyar nem járulhatott többé a fejedelem elé. Még a főmagyarok sem. A fejedelem el volt zárva a néptől. Fogoly volt. A saját otthonában. Idegenek foglya. Akik az ő nevében uralkodtak. Uralkodtak és erőszakoskodtak.
 
Ez, ezek már nem a vallási türelmesség lapjára tartoztak. Ezek béketűrőbb népeket is kihoztak volna sodrukból. A tuladunai népek, akik legközelebbről nézték, leginkább érezték ezeknek az állapotoknak veszedelmes mivoltát, ősi szokás szerint előbb megtanácskozták a dolgokat. Azután elhatározták, hogy - kiverik az idegeneket. Mert azok okozói minden bajnak. A veszprémi váron kezdik. Ez az idegenek főfészke. Azok itt gyülekeznek, innen másznak szét az országba. Azután majd sor kerülhet Esztergomra. A fejedelem kiszabadítására. Amivel a többi dolog is elintéződik magától... Akiben magyar lélek lakik, el sem tudja azt másként képzelni. Mert ezeket elképzelni muszáj. A krónikák nem írnak róluk. Hiszen az akkori krónikákat nem magyar kezek készítették! Egy hibájukat azonban fel kell rónom azoknak a tuladunai régi magyaroknak. Elbizakodottak voltak. Vagy túlbecsülték a maguk erejét, vagy lebecsülték az ellenséget. Nem gondolták meg, hogy „sok lúd disznót győz”. Nem üzentek a Duna innenső partján lakó testvéreknek. Nem kértek ezektől segítséget. Maguk akartak a gyűlölt idegenekkel kibánni. No - megadták az árát!
 
Következő tavaszon, mikor a füvek kizöldültek a mezőkön, lovat nyergeltek, kardot kötöttek, kopját ragadtak. Csapatokba verődve, megindultak Veszprém irányában. Baranyából, Somogyból, Zalából, Tolnából, Fejérből. Mindennünnen, ahol magyarok tanyáztak. Vezérük az egyik főmagyar volt. Koppány, mondják a késői krónikák. Meglehet ő volt. El kell hinnünk, mert magyar krónikák nincsenek. Magyar híradás nem maradt abból az időből. Jó lenne bizony, ha napvilágra kerülne egyszer az az írás is, amelyikből az osztrák krónikahamisítók a maguk tudását merítették.
 
Mi történt tovább, hogyan folyt le, milyen gyászosan végződött a tuladunai magyaroknak ez a hazafias felbuzdulása, tudjuk a krónikákból.
 
Esztergomban, a fejedelmi udvart megszállva tartó másik idegen főhadiszálláson, nagy rémület támadt a magyarok felkelésének hírére. Az idegen Ritterek, úgy látszik, annyira megijedtek, mintha a magyar csapatok már ott jártak volna valahol Bicske tájékán. Sietve átkaptattak a Dunán s a közeli bényi körsánc mögé bujtak el. A fogoly fejedelmet, természetesen magukkal vitték. Papi társaik önként tartottak velük. A bényi körsáncban addig is, amíg a sürgősen kért német katonai segítség megérkezik, elszórakoztak kissé. (Erről a katonai segítségről a krónikások szintén nem beszélnek. Katonai titkokat, úgylátszik, abban az időben sem ütöttek dobra. Nem kötötték krónikások orrára. Megtudjuk azonban, amit tudni akarunk, ha Fesslernek a híradását végigolvassuk. „Jobbszárny, balszárny, centrum, hátvéd.” Kész, katonailag szervezett erős sereg. De vajjon honnan tudta meg ezeket Fessler?) A Ritterek István fejedelmet, Árpád ükunokáját, a született lovagok lovagját - lovaggá ütik. Ritterek, akik egyikének neve: Hund... Megjött a német katonai segítség. Indulhatnának. Előbb azonban vezért kell választani. Vezért? Minek? Hiszen itt van István, a fejedelem. Az Árpád ivadék. A született és illetékes hadvezér. Aki már nem is olyan fiatal: a harminc körül jár. Azután. Milyen szép reklám lesz ez a császár ügyének. A hódítók ügyének. A magyar fejedelem - nyílt harcban a saját népe ellen! - Az idegenek oldalán!. . . Nem István lett a fővezér. Egy német Ritter: Wenzellin von Wasserburg. Miért? Féltek talán tőle, hogy István kezeibe tegyék le a hadsereg sorsát? Avagy István tagadta meg a fölajánlott tisztség elfogadását? Akárhogyan történt a dolog, bizonyossá válik belőle, hogy István és a németek között - nem volt nagy a barátság. A sereg alvezérei is. Egyetlen magyar nevet nem találunk közöttük. Ami fölött szintén el lehet gondolkozni...
 
A krónikák együgyű megállapítása, hogy „István még járatlan volt a hadvezetésben”, úgy látszik, lelki szegénységben szenvedők számára íródott.
 
Végre indulhattak. Fehérváron túl, a mai Várpalota mellett találkoztak Koppány vezér harcosaival. Mert Koppány nem kerülgette a németet. Nem bujkált előle. A veszprémi ostrom közben is ráért, hogy annak jövését-menését figyelje. Azután - eléje sietett.
 
Az ütközet végét tudjuk. Koppány és - vele a magyar függetlenség - elbukott... Ám bukás volt-e az ő bukása? Nem. Nem az volt.
 
Magvetés, volt. A második évezred magyarságának újjászületése ebből a magból fog kisarjadzani.
 
 

 
Óra
 
Számláló
Indulás: 2008-11-28
 
Törökszentmiklós

Cmertm98db4.jpg

 
Látogatottság
free counters
 

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Gigágá! Márton napján is gyertek a Mesetárba! Nemcsak libát, de kacsát is kaptok! Játsszatok velünk!    *****    A Nintendo a Nintendo Music-kal megint valami kiváló dolgot hozott létre! Alaposan nagyító alá vettem, az eredmény itt.    *****    Leanderek, Parfümök, Olajok, és Szépségápolási termékek! Használd a LEVI10 kupont és kapj 10% kedvezményt!Megnyitottunk    *****    Megjelent a Nintendo saját gyártású órája, a Nintendo Sound Clock Alarmo! Ha kíváncsi vagy, mit tud, itt olvashatsz róla    *****    Megnyílt a webáruházunk! Parfümök, Szépségápolási termékek, Olajok mind egy helyen! Nyitási akciók, siess mert limitált!    *****    Az általam legjobbnak vélt sportanimék listája itt olvasható. Top 10 Sportanime az Anime Odyssey-n!    *****    Pont ITT Pont MOST! Pont NEKED! Már fejlesztés alatt is szebbnél szebb képek! Ha gondolod gyere less be!    *****    Megnyílt a webáruházunk! NYITÁSI AKCIÓK! Tusfürdõ+Fogkrém+Sampon+Izzadásgátló+multifunkcionális balzsam most csak 4.490!    *****    Új mese a Mesetárban! Téged is vár, gyere bátran!    *****    Veterán anime rajongók egyik kedvence a Vadmacska kommandó. Retrospektív cikket olvashatsz róla az Anime Odyssey blogban    *****    Parfümök, Olajok, Párologtatók mind egy weboldalon! Siess mert nyitási AKCIÓNK nem sokáig tart! Nagy kedvezmények várnak    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Aki érdeklõdik a horoszkópja után, az nem kíváncsi, hanem intelligens. Rendeld meg most és én segítek az értelmezésben!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött + napi agymenések és bölcseletek    *****    KARATE OKTATÁS *** kicsiknek és nagyoknak *** Budapest I. II. XII.kerületekben +36 70 779-55-77    *****    Augusztus 26-án Kutyák Világnapja! Gyertek a Mesetárba, és ünnepeljétek kutyás színezõkkel! Vau-vau!    *****    A horoszkóp elemzésed utáni érdeklõdés, nem kíváncsiság hanem intelligencia. Rendeld meg és nem fogod megbánni. Katt!!!    *****    Cikksorozatba kezdtem a PlayStation történelmérõl. Miért indult nehezen a Sony karrierje a konzoliparban?