Megjegyzések a későközépkori székelység hadi-társadalmi viszonyához néhány fontosabb hadiszabályzat alapján
Kézér Dávid Barantás 2010.01.21. 20:40
Megjegyzések a későközépkori székelység hadi-társadalmi viszonyához néhány fontosabb hadiszabályzat alapján
Kézér Dávid Barantás
SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM
BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR
SZEGED
Készítette: Kézér Dávid Barantás
Történelem III. Filozófia-minor II.
2009.
Előszó
Dolgozatomban azt fogom vizsgálni, hogyan és miért alakultak át a székelység hadiszabályzatai a későközépkor folyamán, valamint ezzel a társadalmuk is. Először a székelyek életmódjáról és neveltetéséről, majd a korábbi hadi kötelezettségéről szólok, mikor és hol tűntek fel először a forrásokban és ott milyen szerepük volt, az adott csatában, vagy hadjáratban. Később a témámnak megfelelő korhoz érve a török hadsereg sajátosságáról, a török fenyegetésről írok, minek okán nagyban megnőtt a székelyek szerepe a haza védelmében. Majd azon forrásokat fogom elemezni és összehasonlítani, melyek „Csaba népének” a hadi kötelezettségeiről szólnak, és egyben a munkám alappillérét képzik. Ezek vizsgálata közben kitérek arra, hogy milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy a székelység társadalma a rendiség útjára lépett.
A források vizsgálata során elsőként Zsigmond király oklevelét fogom elemezni, melyet 1432 és 1433 körül adtak ki. Azért fontos ezzel a hadiszabályzattal kezdeni, mivel ez volt az első írásos dokumentum a székely nép hadi kötelezettségéről, amely, ha nem is terjedelmes, igen fontos forrás értékkel rendelkezik. Ezután a három erdélyi nemzet hadiszabályzatát elemzem, amit 1463. április 23-án állítottak ki. Ebben a három erdélyi nemzet elfogadja a hadiszabályzatot, amit a király is megerősít. Ennek hitelességéről egyesek vitatkoznak. A Mátyás király által kiállítatott szabályzattal folytatom a sort, amit 1473. december 9-én adtak ki a székely gyalogosok és lovasok panaszára, akik sérelmezték, hogy adót kell fizetniük. Valamint ebben elrendeli a király az általános seregszemlét. Az időrendben következő az 1499. július 13-án kiadott, II. Ulászlótól származó kiváltságlevél. Ez taglalja a leghosszabban és legrészletesebben a székely nemzet hadikötelességeit. Írok arról, hogy milyen taktikai elemként szerepeltek a székelyek a magyarok hadjárataiban. Leírom, hogy ez miként tudott működni, hogyan volt képes ez a nép mindazokat a messze földön híres vitézségeket véghez vinni, melyek a mai napig is továbbélnek a nemzeti emlékezetben. Így külön szó fog esni a könnyűlovas harcmodorról és az azt megkövetelő kemény életmódról is, valamint az ehhez szükséges lófajtáról is. Mivel maguk az oszmán törökök is könnyűlovas harcmodort folytattak, szükségese volt Magyarországnak azokra a katonáira, akik ehhez a harcmodorhoz jól értettek.
Bevezetés
A székelység és a hadakozás a történelem során szinte szétválaszthatatlanul összefonódtak egymással. Ez legfőképpen érvényes a középkorra, mivel szinte egyetlen kötelességük általánosan és személy szerint is a katonai szolgálat volt. A magyarság keleti őrszemének is nevezték őket, mivel feladatuk a keleti határ védelme volt, valamint az, hogy az ország haderejében önálló egységet alkossanak, és megfelelő számú katonával vegyenek részt a harcokban. Ennek köszönhetően rendkívüli kiváltságokban részesültek. Ugyanebből kifolyólag volt biztosított számukra a későbbiekben a társadalmi ranglétrán való feljebb emelkedés. Erről, illetve a kiváltságokról a későbbiekben részletesebben kitérek. Az ország királyai folyton támaszkodtak a székelyek hadi tudására és katonai erejére. Legfőképpen a haza védelmében játszottak fontos szerepet, de hódító hadjáratokban is találkozhatunk velük. Az országot ért támadások során ők voltak az elsők, akik felvették a harcot a behatolókkal szemben, ugyanis a XIII-XVI. századi forrásokból tudjuk, hogy telepeik az országhatár mentén helyezkedtek el. Az Erdélyben történt telepítések során is jelentősek voltak a határvédelmi szempontok. Ez a szerep megmaradt az után is, hogy a székelység eggyé olvadt a magyarsággal, mert Erdély keleti végein egy tömbben települtek le és harcoltak az ebből az irányból támadók ellen.
Az egyszerre két irányba is folytonos hadkészültségben lévő erdélyi államnak rendkívül nagy katonai terheket kellett vállalnia, hogy megvédhesse magát. Lakossága anyagi teherbíró képessége alacsony volt, ami nem tette lehetővé, hogy állandó zsoldos hadsereget állítsanak fel. Ezen körülmények között nőtt meg a székelyek jelentősége, és érthető módon, az állam rajtuk akarta megalapozni az ország katonai védelmét. Az állam ismét érdekelt lett abban, hogy a székelyek jogait megerősítse, a földesuraktól megvédje őket azért, hogy katonai szolgálatot nyújtsanak szabadságuk elismerése ellenében. Ez egy fordulópont volt, ugyanis a székely társadalmat egy olyan állapotba hozta, amiben a tömeges néprétegek erőtlenné váltak a velük szemben felállított, az eddigieknél magasabb anyagi és katonai kielégítésre, ami magát a szabad helyzetüket veszélyeztette.
Nevelés és életmód
Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, milyen is lehetett egy székely ember, aki állandó hadkészültségben állt, meg kell vizsgálni annak gyerekkorát és nevelésének módját.
Az emberrel született harci erényeket a legszigorúbb spártai neveltetés fejlesztette a leghatékonyabban. Bethlen Gábor nevelésének története ránk maradt, amiben olyan nevelési formák találhatóak, amelyeket a mai ember nehezen tudna gyermekének elképzelni. Tudomásunk van gróf Apor István neveléséről is, öccse, Apor Péter jegyezte le. Mind a kettő történetből látható, hogy a gyerekek felnevelése szinte az embertelenségig szigorú volt. Erre azért volt feltétlenül nagy szükség, hogy a székely már gyermekkorában kellőképpen hozzászokjon a fegyelemhez, és mindenféle körülmény ellenére jól viselje a nélkülözést, valamint az időjárás viszontagságait is.
Apor Istvánt Petki István nevelte vesszővel és vasszigorral. Ha valami csínyt követett el, a szőnyegre fektetve korbácsolták meg, rangjához méltóan. A kemény bánásmód miatt sokszor előfordult, hogy hazaszökött. De ekkor otthon édesanyja is elverte és visszavitte, ahol a szökésért kétszer annyi korbácsolás várta a kiterített szőnyegen. Három év kellett hozzá, hogy a gyermek betörjön teljesen, aki innentől kitűnt éles eszével és jó modorával. Annyira, hogy II. Rákóczi György is megszerette. Petki a neveltetés végén az asztalához ültette, mire annyira megilletődött, hogy kiszaladt volna a világból, de engedelmeskednie kellett.
Rugonfalvi még egy példát hoz a neveléssel kapcsolatosan, mégpedig Cserey Mihály gyerekkorát. Az asztal végén kellett ülnie, tilos volt a tálba nyúlni, az étlelt odadobták neki és azon kellett rágódnia. Háta mögött állt az inas, aki atyja szavára bármely csekélységért, nyaklevest adott neki. Ágyban tilos volt aludnia, bár édesanyja megszánta és a cselédek szobájába becsempészte éjszakára, hajnalban pedig a medvebőrre fektette az agarak mellé, ahol aludnia kellett volna, hogy apja ott találja meg. Bár ezek a források az én általam vizsgált kor után keletkeztek, mégsem hinném, hogy az előző századokban könnyebb lett volna a székelyek gyerekkora, éppen ellenkezőleg!
A legfontosabb tudományok a székely számára ebben a korban a fegyverforgatás, lovaglás és az íjászat. Ha ezeket kellő képen elsajátította és magáévá tette, valamint felserdült, csakis onnantól vették emberszámba. A felnőtt kort, vagyis amikortól harcba lehetett hívni a székely férfit, a 17. életév betöltésekor érte el, és addig kellett szolgálni, ameddig harcra alkalmatlanná nem vált. A férfiak katonai alkalmasságról a kapitány döntött.
A felnőtté válás után is a legfőbb feladatuk volt testi erejük növelése vagy legalábbis megőrzése, harcban való jártasságuk fejlesztése és békeidőkben is szoktatták magukat a nélkülözéshez. A háborúban ugyanis nem kényeztették el őket: a XVII. századig nem ismerték vagy legalábbis nem használták a sátrat, a szabad ég alatt aludtak.
A székely csak két főbb foglalkozást ismert: a földművelést és a vadászatot. Mind a kettő nemesi feladat, mivel megedzi a testet és a lelket egyaránt, de számunkra az utóbbi a fontosabb. A vadászat ekkor még sokkalta veszélyesebb volt, mint napjainkban. Vadban gazdagabb voltak az erdők. A vadászaton ejtett vadak préme és húsa elviselhetőbbé tette a hadi viszontagságokat. Ugyanakkor az ilyen alkalmak remek lehetőséget biztosítottak a harci alakzatok begyakorlására és a fegyverek használatában való magasabb jártasság megszerzésére. Ez legfőképpen az íjra volt érvényes.
A neves székely kutatók bemutatták, hogy a székelység társadalomszerkezete különbözött a többi erdélyi népétől. Ezek a különbségek szoros kapcsolatban álltak az életmódi sajátosságokkal. A nemzetségi szervezet késői fennmaradása, a sajátos székely rendiség és a hadkötelesség olyan tényezők voltak, amelyek nagy befolyással bírtak a székelység mindennapjaira, a kapcsolatrendszerükre, valamint a központi hatalom intézményeihez való viszonyukra. A közösségi szellem jelenléte mind a harctéren, mind a gazdasági életben érezhető volt. A kalákamunkák rendszere, a falvak törvényeiben meghatározott emberviszonyok szabályozása egy nagyon erős közösségre mutatnak rá.
Mikor egy királyi vár elpusztult, valósággal örültek neki, és ők is segítettek elérni azt. Az volt a szójárásuk, hogy a vitéz ember nem várral, hanem mellel fogadja az ellenség csapásait. Ha nagyobb számú ellenséggel szemben nem tudták felvenni a harcot, akkor felvonultak a hegyekbe állataikkal, ahonnan bármekkora túlerővel szemben sikeresen helyt álltak. Ha a völgyekben lévő falvakat feldúlta az ellen, nem sokat törődtek velük.
A kultúrát semmibe nézték mivel, az csak arra jó szerintük, hogy az embert elpuhítsa, és lustává tegye, ami a legnagyobb ellensége a székely embernek. Lakóhelyeiket nem az örökkévalóságnak építették, hanem a természetre odafigyelve olyanokat alkottak, amik könnyen elpusztulnak. Ezt rendkívüli egyszerűséggel és kezdetleges építészettel voltak képesek kivitelezni, ami azért is volt hasznos, mivel így nem fájt a szívük régi lakhelyükért.
Székely íjászok és a könnyűlovas harcmodor
A székelyek, hasonlóan a magyarokhoz, legfőbb fegyverük, a visszacsapó reflexíj volt. Az íjászatnak a harcban többségében a dinamikus részét alkalmazták, vagyis mozgó ló hátáról adták le a lövéseiket. Ennek elsajátítása mindenkor nagy gyakorlottságot kíván meg a harcostól. A székelyek íjászaikat három csoportba sorolták be ügyességük és gyakorlottságuk alapján. A kezdők csak emberalakra, a haladóbbak pajzsra, a legkiválóbbak madárra lőttek. Az ilyen szintre való eljutás, mint már írtam életformát követel meg, vagyis nap, mint nap gyakorolni kell. Egy csatában a lovas íjásznak nincs ideje a célzásra, hanem a már jól begyakorolt mozdulatra kell koncentrálnia. Ugyanakkor a lövés mozdulatainak is szinte már ösztönösnek és tökéletesnek kell lenniük, hogy vágtató ló hátáról célzott lövést lehessen leadni íjjal a kézben. Ezt a székelyek remekül végezték, hiszen hatalmas hírnévre tettek szert harcban való jártasságuk révén. Olyannyira, hogy Keleten a legjobb íjászokként tartották számon őket. Külföldi királyok zsoldosként alkalmazták őket. 1479-ből ránk maradt egy florenci feljegyzés, ami azt mondja, hogy Mátyás királynak 16000 katonája van, akiket székelyeknek neveznek. Mindegyiknek van pajzsa, lándzsája és kézi íja. Ezeket a legjobb íjászoknak tartják. Jobbak, mint a Keleten élők. Mindenkinek gyors lova van. Ugyancsak 16000 székelye volt ugyanilyen fegyverzettel gyalogosként.
Fegyverforgatásban és lövésben mindenkinek gyakorolnia kellet önmagát. A napi szintű gyakorláson felül évente legalább kétszer, de inkább sűrűbben tartottak hadgyakorlatot, mikor a szék tisztjei szigorú szemlét tartva megvizsgálták a felszereléseket, és csapatgyakorlatokkal egészítették ki az önálló képzést. Ezt először Mátyás király 1463-ban kiadott hadiszabályzata mondta ki.
Magáról a székely harci alakulatról az első adatok a XII. század első feléből valók. A Képes Krónika említi meg őket a csehek ellen vívott 1116-os olsovai ütközetben, és az 1146-os Lajta-menti csatában, ahol az osztrákok ellen harcoltak. Mind a két esetben a magyarok elő,- és utóhadát alkották a besenyőkkel. A krónikás által írottakban a steppe népeire jellemző taktikát alkalmazták, vagyis a martalék egy alkalmas pillanatban futást színlelve abbahagyta az ellenség támadását, hogy azok őket követve a zöm által felállított csapdába kerüljenek. Ezt a harcmodort, kisebb módosulásokkal a székelység őrizte meg, eleinte, mint a magyar sereg elő- és utóvédje, később pedig olyan katonanépcsoport, mely képes volt alkalmazkodni a kor hadászati követelményéhez. Ennek kivitelezéséhez a már fentebb említett életmód, nevelés és folytonos gyakorlás volt a szükséges.
Bár életmódjuk az idegen számára keménynek és durvának tűnik, ezzel szemben mégis messze földön híresek voltak nyájas modorukról és kitűnő vendégszeretetükről. A legnagyobb tisztelettel, és elismeréssel emlékeznek meg a vitézségükről is. A harcokban mindenki másnál jobban kitűntek harckedvükkel és merészségükkel. Még az okleveleken is érezhető, hogy ha a székelyek vitézsége szóba kerül, akkor egyfajta melegség tölti meg az amúgy igen rideg szöveget. Ilyen például IV. Béla megemlékezése a vágvidéki székelyekről. Itt a király azt mondja róluk, hogy minden hadjáratban melyet viselniük kellett az idő körülményei szerint, kötelezettségükön túlmenően vettek részt és vitézségről vitézségre szállva olyan kedves és dicséretes szolgálatot tettek, hogy ettől lelke gyakran megnyugodott rajtuk.
Laczkfi András székely ispán 1345. február 2-án székely csapatával és néhány ott élő magyarral elment a mai Moldva területére, ahova a tatárok benyomultak és megverték őket. A vezérüket elfogták és gazdag zsákmánnyal tértek haza. A következő évben szintén megtámadták őket, csupán kedvtelésből egy igen nagy sereggel hatalmas győzelmet arattak, és rengeteg tatárt öltek meg.
Székely lovak
Nagyon fontos megemlíteni a lovakat, melyek lovasukat szolgálták mindenkor. A nomád lovas íjászatban alkalmazott lovak marmagassága 120-140 cm között mozgott, ami a ma élő legtöbb lóra is érvényes. Ezek a fajták hihetetlen távolságokat tesznek meg és lenyűgöző a teljesítő képességük. A lépésütemük, fordulékonyságuk, dinamizmusuk teljesen eltér a későbbiekben más célokra kitenyésztett lovakétól. Mátyás király Ferdinándak, Szicília királyának ír arról, hogy a magyarok, tehát a székelyek is, milyen nagyra is becsülik saját lovaikat és lovasaikat, valamint arról, hogy nincs szükségük semmilyen nyugati lovas technikára. A székelyek is ilyen paraméterű lovakkal szállhattak harcba, ugyanis Hankó Béla 1942-es erdélyi felmérése szerint, a XX. századi székely lovak vére a legjobban a tarpánéhoz hasonlított. Így arra következtetek, hogy a középkorban ezt a lófajtát használhatták többségében, amennyiben az idő múlásának a vér hígulását betudhatjuk.
Messzemenően tisztelték lovaikat, nemegyszer volt rá példa, hogy becézgették őket. Ha kellett nagyon messzire hajlandóak voltak elmenni egy jó paripáért. Külön szabály volt rá, hogy a harci méneket egy ¬külön legelőn kellett, hogy tartsák, a többi lótól elválasztva. Kancákat általában nem használtak, mivel nem sokra tartották őket a nyugodtabb vérmérsékletük miatt. A csataméneket vagy paripákat kitartó fáradtsággal betanították harci szolgálatra úgy, hogy az a ló gazdájának segítő társa lehessen. Ilyen betanítási módszer lehetett az, hogy a ló megtámadta a szembe kerülő ellenségnek a lovát, amit meg tudott harapni vagy akkorát belerúgni, hogy csontot törjön. A lovak harcára képi forrás szolgál a középkorból egyes Szent László freskókon. Ilyen a bögözi, ahol Szög, László lova a kunénak a nyakába harap. A Gelencén fennmaradt ábrázolásnál a lovak a fejükkel próbálják a másikat harcképtelenné tenni.
Székely fegyvernemek és fegyverek
A székelyeknek két fő társadalmi osztálya volt, amik egyszerre voltak fegyvernem szerinti elkülönülés alapjai: lovas és gyalog. A két osztálybeli különbség a vagyoni és jövedelmi helyzet volt. (A két társadalmi csoport kialakulásáról egy későbbi fejezetben térek ki bővebben.) Értelemszerűen a tehetősebbek a lovasságban, a szegényebbek a gyalogosoknál teljesítettek szolgálatot. A lovasságnak jóval nagyobb szerep jutott, mint a gyalogságnak a XVI. századig, amikor Európa szerte már a gyalogság jutott döntőbb szerephez a harcászatban. A lovasság az egyik legfontosabb a közigazgatás kialakulásának lefolyásában. A lovasság érdekei szabták meg a nemzet birtokjogi és társadalmi viszonyait. Alapelvként megmaradt az egyenlőség, de lényeges előnyhöz jutott, hogy felszerelésének költségeit elő tudja teremteni. A gyalogos réteg ebbe belenyugodott.
A lovakról már az előbb ejtettem szót. Így most a lovas fegyverzetéről szólok. A felszerelésük még Mátyás korában is igen kezdetelegesnek nevezhető, ugyanis védő páncélzatuk vászon vagy bőrvért, pajzs és sisak volt. Fegyvereik kopja, kard, vagy csákány, vagy buzogány és a visszacsapó íj volt. A nehézfegyverzetet csak a legmódosabbak engedhették meg maguknak.
A gyalogság fegyverzetét nehezebb meghatározni, mert Rugonfalvi kétfajta íj leírást is alkalmaz. Az egyik a kézi íj (visszacsapó íj), a másik a hosszúíj. Továbbá a felszerelés része a vadászgerely, kard és a tőr. Amennyiben tényleg volt hosszúíj a székely gyalogosoknál akkor, az valószínűleg angol közvetítéssel kerülhetett a kezükbe. Ezt nem tartom valószínűnek, mert ha a puskákat megvetették , akkor ésszerűtlen lenne egy idegen kultúra, idegen fegyverkezési szokásait átvenni, amikor a több száz éves visszacsapó íj és azzal együtt járó íjásztechnika már bevált és kitűnően működött.
A hadiszabályzatok kiadásának előzményei és a török fenyegetés
Zsigmond reformtevékenységben külön szerepet kapott a hadszervezet megújítása, bár halála után egy része vele együtt tűnt el. Reformjai még így is elérték, hogy új alapokra fektessék a magyar hadsereget és annak további fejlődését. A hadszervezet megreformálását követelte az újonnan kialakult külpolitikai helyzet, vagyis a török támadások állandósulása. Amikor a védelmi rendszer megszervezése került előtérbe a hódító háborúk helyett, feltűnt az Anjou-kori hadrendszer korszerűtlensége. A külföldre vezetett hadjáratokban a nemességnek nem volt kötelessége a királlyal tartani, de ha az országot érte támadás, valamennyi nemesnek kötelessége volt „felkelni”. Ezt azonban csak végső megoldásként kezelték. Arról, hogy ilyenre ne kerüljön sor, a királynak kellett gondoskodnia a végek megfelelő védelmével. Azonban a folyamatos török betöréseknél kitűnt, hogy ez a védekezési mód elavult. Így a török veszély és a huszita háborúk hatására a honvédelem megszervezésének céljából, Zsigmond kiadott egy felkelési szabályzatot, ami kihatott a székelyek hadkötelezettségének meghatározására is. Ez egy tervezet volt, amit az 1435. évi dekrétum követett. Ebben a szabályzatban ír először a székelység hadi kötelezettségeiről. Azért volt ilyen nagy szükség a székelyekre, mivel ők képviselték azt a harcmodort, amit a törökök is alkalmaztak, és fel lehetett velük venni a harcot. Az világosan látszódik, hogy az ország védelmezése érdekében a székelyeket biztosítani kellet, hogy régi jogaikban nem sértik meg őket, valamint azokat megerősítik, hogy hadba lehessen őket hívni.
Zsigmond a hadszervezetet 1435-ben rendezte. Ezt Mátyás király erősítette meg és egészítette ki néhol a hadfelkelés szabályát némely esetben.
Dél felől egy olyan veszély közeledett, amire nem volt példa a tatárjárás óta. Az oszmán törökök az után, hogy mintegy ötven év alatt behódoltatták a balkáni népeket, a XIV. század végére már Magyarországra tört. Zsigmond vezette keresztes hadjárat csúfos véget ért Nikápolynál 1396-ban. A következő évben a magyar országgyűlés a fenyegető veszélyre tekintettel, elrendelte, hogy minden huszadik jobbágy után egy katonát kellett kiállítani török támadás esetén.
A török hadsereg sajátosságai
A székelység hadi szabályzatait és körülményeit a török fenyegetés jelentősen befolyásolta, így alább kiemelt fontosságúnak ítéltem az ellenséges erők bemutatását.
Az oszmán állam katonai erejének az alapját nem csak az anyagi erőforrások, hanem maga az államszervezet is adta, aminek az első és legfontosabb feladta a hadsereg fenntartása, a lehető legnagyobb katonai effektivitás elérése és a háború folytatása. Ezek mellet szinte másodlagosnak tűnik a kormányzás szerepe. A legfőbb tisztségviselők háború idején magas katonai pozíciót töltöttek be, a rangosabb katonai címmel rendelkezők pedig a területükön kormányzói feladatkört láttak el. Az egész államszervezetre jellemző volt, hogy tisztségviselői nem a nemességből származtak, hanem idegen nemzetiségűek, több esetben rabszolgák. A szultántól függött mindenki, így a hivatali testület engedelmeskedni tudott, már csak azért is, mert egységes nevelést és kiképzést kaptak, aminek révén a gondolkodásuk is nagymértékben hasonló volt.
Az oszmán birodalom nagyszerű katonai teljesítményeket volt képes elérni. Ehhez hozzá járult a különösen igazságos jutalmazási rendszer, ami a katonai érdemeket helyezte minden fölé, és a fanatikus vallási ideológia, ami nem csak lelkesített, de fegyelmezett is. A keresztény vallással szemben nem a kegyes életre tanított, hanem a kemény, harcoshoz méltóéra.
A török hadsereg nagyvonalakban két ellentétes elemből tevődött össze, a feudális és zsoldos hadszervezetből. Az állandó zsoldos sereget, a janicsárokat és a porta szpáhiit együttesen képezték ki, ahol együtt is éltek, így egy jól összeszokott csapatot alkottak. A hűbéres szpáhik már jóval alacsonyabb harcértékkel rendelkeztek. A tüzérségük, technikai csapataik mindig a kor színvonalán álltak.
A török háborúk egyik legfontosabb kérdése a taktika. Gallipoli elfoglalásakor még a steppei harcmodort folytatták, igaz annak egy átformált változatát. Ebben már megtalálható egy, nem a könnyűlovasságra berendezkedett egység is, a janicsárok testületének felállítása. Ennek célja az volt, hogy a hadseregnek kemény, rendíthetetlen magját képezzék. Erre a klasszikus nomád taktikában nem volt szükség. A könnyűlovasság a gyorsasága, mozgékonysága, valamint a vezetésnek a fegyelemből és despotikus államszervezetből adódó szilárdsága révén harcászati szempontból jelentős fölényt élvez, a nyugati típusú nehézkes, alakzatokat váltani képtelen egyénien harcoló, fegyelmezetlen lovagi sereghez képest. Ezzel a kettőséggel az európai harcmodortól teljesen eltértek.
A székelyek hadkötelezettsége
Azokban a jellemzésekben, amelyek a régi történetírók kezeinek munkái, egybehangzóan kiemelik a székelyek szabadságszeretetét és páratlanul hatalmas szabadságukat. Ez nem véletlenül kelti fel a külföldi vagy hazai írók figyelmét, mivel nem volt példa arra, hogy a világon még egy olyan ország legyen, ahol mondhatni mindenki nemes és ebből következőleg adómentes is egyben. Adómentességük nem csupán abból adódik, hogy mindenki nemes, hanem abból is, hogy Székelyföld egész területe a székely nemzet tulajdonát képezi. Bonfini soraiban nagy igazság rejtőzik, amikor is azt írja, hogy a székelyek jobban ragaszkodnak a szabadságukhoz, mint a saját életükhöz. Inkább meghalnak, mintsem adót fizessenek. Ez nem csak arra a korszakra volt a jellemző, hanem az utána következő korokra is megmaradt. A székely szabadság fogalma a XIV-XVI. században alakult ki, amikor egyre fokozottabban érződött a rendek közti különbség, és erős igény lett az ősi egyenlőség visszaállítására. Erről majd később részletesebben ki fogok térni, a hadiszabályzatok vizsgálásánál.
A sors úgy hozta, hogy a székelyeket Magyarország legveszélyesebb helyeire telepítették le, ahol, ha nem is akartak volna, de az éppen elviselhető életkörülmények és folytonos háborúskodás akkor is katonákká nevelték volna őket. Besenyők, kunok, tatárok, törökök olyanok voltak, mint egy hatalmas víztömeg, ami folyton folyvást csak jött és nem akart megállni. Ezt az áradatot egy erős gáttal lehetett megfékezni, a székelyekkel.
Bár a székelyek katonai akcióiról már a XII. század óta van tudomásunk írott források alapján, katonai rendszerüket, hadszervezetüket sajnos csak a XV. századi adatok alapján tudjuk vizsgálni.
Az első ilyen forrásunk, ami egyben az első hadiszabályzat is, Zsigmond király adta ki, mely a következő képen szólt.
„Az erdélyi részek felé. (…) A székelyek ispánja két bandériummal [száll hadba] (…) Az erdélyi részek szászai, székelyei, nemes románjai erejük szerint [szállnak hadba].”
Abban az esetben, ha Erdélyt érte támadás, a szászok és a székelyek összesen 4000 katonát állítottak ki. A szabályzat 3000-re teszi a nemesség felkelő részének a számát. Ha a szászok létszámát 500 főre vesszük , akkor ez azt jelentette, hogy a székelyeknek 3500 embert kellett hadba küldeniük.
Mátyás király 1463-as és 1473-as oklevele több jelentőséggel bír már a székelyek hadkötelezettségét illetően. Az utóbbiból az derül ki, hogy a székelyek hadkötelezettsége általános volt, vagyis minden család férfi tagja saját katonai rendjének megfelelően volt köteles hadba vonulni. Valamint az is kiderül belőle, hogy Mátyás király eme hadszabályzata régebb óta gyakorlatban lévő hadirend írásba foglalásának tekinthető, mivel maga is hangsúlyozza, hogy a székelyek régi szokásait kívánja megerősíteni ezzel. A katonáskodás rendjén az a szokás alakult ki, hogy az osztatlan családokból nem minden férfinak kellett egy időben, táborba vagy hadba vonulnia. Egyszerre csak egy katona vonult be, de ha a táborozás vagy a háború egy bizonyos időn túl tartott, akkor az otthoniakkal kicserélték a hadakozó állományt. A felnőtt fiú kiválthatta apját a hadkötelesség alól, azonban ha ő elesett a csatában, az apát nem lehetett kötelezni a bevonulásra. Hasonló volt a helyzet, ha két fivér osztatlan birtokon gazdálkodott, csak az egyiküknek volt kötelessége a hadba vonulás, még akkor is, ha fejenkénti felkelés is volt elrendelve. Ha az egyikük meghalt a csatában, az előző eljárás lépett érvénybe, vagyis a másikat nem küldhették a helyébe.
E hadiszabályzat azt is kimondja, hogy ősi rend szerint, a székelyek seregüknek kettőharmadát kötelesek a királyi zászló alá vonultatni általános felkelés esetén. A harmadik rész azért kellett, hogy otthon maradjon, mivel szükség volt olyanokra is, akik a többi székelyt védték meg esetleges támadás során, míg a hadsereg távol volt.
Az 1473-ban kiadott hadiszabályzat már olyan lajstromokat rendel, amikben a székelyek már vagyon szerint vannak megkülönböztetve. Erről és a társadalmi változásról, tagozódásról a későbbiekben bővebben szólok. A rendelkezésben a székelyek panaszait orvosolja, vagyis betilt mindenfajta törvénytelen adóbehajtást.
II. Ulászló sosem látott pontossággal írja le a székelyek hadba vonulási szabályait, valamint megerősítette őket korábbi jogaikban. Bármilyen részletességgel is ír a székelyek hadi kötelességeiről, mégsem merítette ki egészen ezeket a módozatokat. Már az elején kiemelte a székelyek fontos szerepét a török elleni védelemben. A szabályzat szerint, ha a király kelet felé vezetett hadat, akkor a székelyek fejenként voltak kötelesek a hadjáratában rész venni, ami érvényes volt mind a lovasokra és a gyalogosokra is. Kiderül a székely sereg pontos helye is a magyar hadseregben; a hadjárat idején a királyi sereg előtt kell vonulniuk, hadakozniuk, visszaforduláskor pedig az utóvéd szerepét kapták meg, valamit az is, hogy külföldön 15 napig voltak kötelesek az összecsapásra várakozni a saját költségükön, utána haza mehettek. Ha a királyt másvalaki helyettesítette, akkor a kelet felé irányuló hadjáratban a székelyek felének kellett hadba vonulnia.
Ha a király déli irányba vezette hadait, akkor a székelység fele volt köteles vele tartania az előbb már írt feltételekkel. Ha nem személyesen vezette a seregeket, akkor csak a székelyek ötöde tartozott szolgálattal a király felé.
Abban az esetben, ha a király nyugtra tartott hadaival, akkor a székelyeknek minden tizedik telkes székely után egy zsoldost kellett kiállítaniuk. Ha a király nem volt ott, vagy északi irányba tartott a serege, ebben az esetben húsz székely családnak kellett kiállítania egy zsoldos katonát. Ilyen esetekben a székek kötelesek voltak egy kapitányt adni az előkelőek közül.
A szabályzat felmentette és mentesítette katonai szolgálat alól azokat a székelyeket, akik az előkelőkhöz tartoztak valamint, azok zsellérei és földönlakói. Azok sem tartoztak hadba vonulni, akiknek a vagyona nem érte el a három forintot, hasonlóképpen a városok és mezővárosok, székek székhelyeivel. Ugyanakkor, ha az ellenséges csapatok Erdélyt támadták meg, kötelessége volt valamennyi katonának felkelni az ispán határozata szerint.
A gazdagabb lovasoktól teljes felszerelést kívántak, a szegényebbeknél megelégedtek, ha pajzsot és kopját tudtak szerezni. Gyalogos szolgálatra kötelezték azokat, akiknek legalább 3 forintértékű vagyona volt. Ez tekinthető a teljes jogú székely létminimumának.
Az 1499-es hadiszabályzatból láthatjuk, hogy a székelyek mindig köteles voltak hadra kelni, a körülményektől függően teljes, fele, vagy annál is kisebb hányadú hadsereggel. Mindezek felett ők voltak Erdély keleti és délkeleti határainak védelmezői is. Ez a fajta kötelezettségük közvetlenül nem derül ki a hadiszabályzatból, de nagy valószínűséggel elmondható, hogy azért nem mentek a királlyal távolabbi hadakozásokra teljes seregükkel, hogy szükség esetén a határokat megvédhessék.
A kiváltságlevél azt is írja, hogy a székelyek azért vannak mindenfajta adó alól felmentve és nemesi ranggal ellátva, mert folytonos hadkészültségben kell lenniük az általános hadfelkelés és az állandó honvédelem miatt.
A katonáskodásra kötelezett, hadba vonuló és nem a hegyszorosokat védő székelyek régóta különálló sereget alkottak általában a magyar királyi seregben. Mindenkor a katonáskodás terhei a családi gazdaságokat terhelte, a lótartás, a ruházat, a fegyverzet és az önélelmezés költségei.
Székely hadszervezet
A székelység többsége a hadakozási kötelesség miatt elkerülte a feudális függést, így sok régi elemet őrzött meg hadszervezetük. A falurendszer létrejötte után a hadszervezet ebbe épült bele. A falvakat tízes rendszerbe osztották, katonai szempontokat követve. A tízes fő feladatköre 10 katona kiállítása volt. Élén a tízesbíró állt háború idején és tizedesként vezette a csapatát. A tizedeket századokba csoportosították falvak vagy falucsoportok szerint, majd ezeket nagyobb egységekbe vonták össze. Ezek a fajta alapbeosztások megegyeztek a királyi vár katonai szolgálatot teljesítő népének a szervezésével. De ez csak alapfokon, és a formát illetőleg, ugyanis a következő fokon már a szék a legfőbb szervezői egység, s itt teljesen sajátos volt már a székelyek katonai rendszere. Olyannyira, hogy Clausewitz közismert sémájába nem lehet besorolni. Az 1473-as hadiszabályzatból az vehető ki, hogy a társadalomtól még nem tud teljesen elkülönüli a hadsereg. De, mivel egy nagyobb feudális hadszervezet szerves részét képezte, így egyfajta átmentet képezett a katonai demokrácia és a feudális hadszervezet között.
A székely székekben nyilvántartásba vették a katonai családokat, vagyis a katonai szolgálatot teljesíteni köteles férfiakat. A korábbi időkben a széki hadnagy volt a szék legfőbb tisztségviselője, aki hadparancsnok volt és bírói jogokkal is bírt. Régebbi források a katonai vezetőket primipilusnak nevezik, de 1324-ből van adatunk hadnagyról is. Később a kapitány, majd a lófőkapitány megnevezés terjed el, de a kifejezések használata még hosszú ideig nem tisztázódik.
A terület, és a szék kapitánya mellett a kisebb kapitányok és hadnagyok felügyelték a századokat, vezették a csapatokat hadban. A tisztek általában választás útján kerültek be. Ezek nemzetségi áganként történtek és egy évre szólt a megbízatásuk.
Az összes szék hadának a vezetője a székely ispán volt , aki egyben az erdélyi vajda is lehetett, és főispán, valamint más vármegyék ispánja. Ő rendeli el közvetlenül a hadba hívást, ő veszi át a székek hadait és vezeti a király zászlói alá, majd adja át az egész székely hadat a király megbízottjának. A szemléket neki kellett levezetnie zavargások nélkül, ő tartotta számon a székek haderejét, ő és a székek főembereivel adhattak hadmentességet, ő döntött arról, hogy általános felkelés esetén ki maradhat otthon. Ő volt felelős a fegyelemért, valamint ő neki kellett felügyelni, hogy békeidőben legalább egy hónapon keresztül gyakorolják a hadakozást. Neki kellett biztosítania, hogy a székelyek nem fognak a király zászlaja alatt hatalmaskodni, fizetetlenül semmit el nem vesznek senkitől. Ha valakit ilyen cselekedeten rajtakaptak, akkor levágták a kezét és kiszúrták egyik szemét.
Az ispán hadifelszereléséhez a székeknek is hozzá kellett járulniuk, mert beiktatásakor minden szék köteles volt egy paripát adni, amik közül legalább ötnek kellett olyannak lennie, amely hadi célokra is kitűnően ki volt képezve.
A mozgósításra a közvetlen parancsot az ispán adta ki. Mátyás király rendezése szerint, sürgős esetekben a széki kapitányok száldobokkal vagy tűzhalmok gyújtásával (ősi őrtornyok tetején) hívták össze a hadakat, melyre szóbeli parancs nélkül is köteles volt minden jegyzőkönyvbe vett katona megjelenni teljes fegyverzetben. Ugyanebből a célból hordták körbe a véres kardot is. Általános hadba hívás esetén a sereggyűjtők tevékenykedtek, akik feltehetőleg a tisztikarhoz tartoztak.
Ha valaki a hadiszabályzatot semmibe vette és megpróbált kibújni felelőssége alól, vagy lázadást szított, életével fizetett és jószágait elveszítette, előtte pedig tüzes vassal égették meg, mikor megtaláltak. Ez elől a királyi kegyelem sem menthette meg. II. Ulászló hadiszabályzata azonban az otthonmaradtakat már nem végeztette ki, hanem büntetésüket az ispánra és más elöljárókra bízta. Azok viszont fejüket veszítették, akik a hadseregből szöktek meg, ingó vagyonuk a királyra és tisztségviselőire szállt.
A székely haderő légiókba és ezredekbe állították. A székelyek béke idején is hadi beosztásban éltek. A nemek és ágak rendszere első sorban katonai célokat szolgált.
Valószínű, hogy korábban –amikor még kisebb haderők döntötték el a népek sorsát, minden székben minden ág egy századot állított ki. Így egy széknek kb. 24000 katonája lehetett. A későbbi fejenkénti hadkötelesség ezt a számot jóval meghaladta: 30, 40, 60 de 90000 főnyi székely hadseregről is van tudomásunk. Ilyen hatalmas méretű sereghez nélkülözhetetlenek voltak a tisztek, altisztek (vicetisztek). Mivel a székely idegent maga felett meg nem tűrt, így a tiszteknek is székelynek kellett lenniük. A főtiszt volt a hadnagy vagy kapitány, és a (fő)királybíró. Vicetisztek volt az alkapitány, a szék- vagy alkirálbírák, a dulló, a székülők, a jegyző, a számvevő és még sok más, alacsonyabb rangú tisztviselő.
Az ágszász és tized beosztás azzal az előnnyel járt, hogy az együvé tartozó egységek békében egymás közelében éltek, seregszemléik és gyakorlataik nagyobb nehézségek nélkül kivitelezhetőek voltak. A tized hadjáratok alatt is a legtermészetesebb egység volt, tagjai egy közösségből valóak, kiválóan ismerték egymást, többnyire vérrokonok voltak. A tizedet összetartotta továbbá a szomszédságon kívül az is, hogy a poggyászuk egy szekéren volt és Bethlen Gábor óta a sátruk is.
Bocskay szavai szerint a hadrend akkor kezdet romlásnak indulni, amikor székely főemberek a magyarországi rossz szokáson felbuzdulva a község elnyomására, és jobbágysorba, való taszításba kezdtek törekedni. Ennek még Mátyás király ellen tudott tartani, azonban halálával a székelység ősi szervezete is hanyatlásnak indult. A Székelyföldön is megindult a társadalmi harc, de a magyarországihoz képest ellentétes irányba. Itt a községet akarták megfosztani a főemberek történelmi jogaiktól és a székely ispánok léptek fel vajdai hatalmukra is támaszkodva az egész nemzettel szemben.
A székely rendiség kialakulása
A korábbi időkben nem volt közöttük szolga, vagy jobbágy sorsú, mert személyével minden székely szabadon rendelkezett, tetszése szerint költözhetett. Bírói ítélet nélkül nem lehetett letartóztatni a székely embert, hacsak rajta nem kapták. Birtokjogai még a magyar nemesénél is erősebb voltak. Ha a vérvonal megszakadt és rokon sem volt, aki örökölhessen, a birtok nem a királyra szállt, hanem a szomszédra, aki jogi vélemények alapján valamikor vérrokon lehetett. A székelység egy különleges jogalanyiság volt, ami a székely vérből származást és az azzal járó összes kiváltságot jelentette. Veleszületett nemzetségi jog, amit a székely nem csak hazájában élvezett, de ha elköltözött, akkor is megmaradt neki. Ha a bárhol a magyar királyság területén igazolni tudta székelységét, ott is élhetett székely jogaival. Ezek általában csak elvben működtek, a gyakorlatban másféle kép mutatkozott meg a XIII-XIV. század fordulójától.
Az eredetileg egyenlő rangú, és rendű székelyek közötti vagyonkülönbség, valamint a katonáskodás különböző módja két fajta rendet hoztak létre: az előkelőbbek és a közemberek rendjét. Az előkelők lovas, a közemberek gyalogos szolgálatot kellett hogy teljesítsenek háború esetén. 1407-től kezdve van írásos forrás arról, hogy főembereket említenek és lófőket. A tisztségek viselésének jogai ekkora már egyes családoknál örökletessé válik, s ezek bomlasztani kezdték a nemzetségi szervezetet, és hozzájárultak az osztályellentétek kiéleződéséhez.
A vagyoni ellentétek növekedése révén, egyre kevesebben élhettek székely szabadságukkal. A közös birtok egyre kisebb részekké tagolódott, és így akkor is igen szapora székelység jelentős rész vált törpebirtokossá. Azok a kisbirtokosok, akik eladósodtak, zálogba adták földjüket hitelezőknek, így jobbágyi viszonyba kerültek a nagybirtokosokhoz képest. Hunyadi János, Magyarország kormányzója már 1446 és 1453 között is kénytelen volt a közszékelyek védelmére kelni a főemberek földesúri igényeivel szemben. Ugyanakkor azért is kellett a központi hatalomnak beleszólnia a székelyek ügyeibe, mivel a jobbágysorba taszítottak már nem voltak behívhatóak katonának, amivel csökkent a hadra hívhatóak száma. Akik nem adósodtak el a közszékelyek közül, azok némelyike a főemberek védelme alá adta magát, de úgy, hogy szolgaságba nem lehetett őket hajtani, se nem lehetett őket adóztatni. Szabadon költözhettek, adózás, vagyis váltságdíj nélkül. Ezek különböztették meg őket a jobbágyoktól. Ők a „földönlakók”, vagyonuk nem éri el a három forintit, vagyis nem hívhatóak hadba, csak abban az esetben, ha az országot éri támadás.
A két rend határozott megkülönböztetése 1466-ban fordult elő egy oklevélben, ahol a háromszéki közszékelyek panaszkodtak a királynak, hogy a köztük lévő hatalmasabbak régi jogaikat, szabadságukat semmibe veszik, elnyomják és nyomorgatják őket. Mátyás király nyomorúságukat megszánva, közbejárt, hogy régi jogaikat és törvényeiket visszaállítsák. Megbízta ezzel az üggyel az erdélyi vajdát, hogy vizsgálja felül a régi törvényeket és jogokat, majd azokat erősítse és újítsa meg. A kiváltságlevél kimondta, hogy az előkelők közül senki se merészelje a székelyeket ősi szabadságuk ellenére pénzbehajtással zsarolni vagy szolgasorba taszítani és ott tartani, mert különben, ősi szokás szerint minden jószágát elkobozzák, és fejét veszik. Az is benne van, hogy a székely szabadon szolgálhat, akit akar. A „földönlakókat” nem tekinthetik a főemberek tulajdonuknak, mert ők is szabadon elköltözhetnek, ha kedvük úgy tartja. A község, vagyis a közrendűek nem kötelesek szántani, vetni, aratni vagy robotolni a főembereknek, hacsak nem kérésre, vagy jó szándékból teszik mindezt.
Ezek az események még jobban közrejátszottak abban, hogy a székelyek között még jobban elmélyüljenek a társadalmi ellentétek.
A közszékelyek elkeseredett védekezése révén, a főembereknek nem sikerült kiemelkedő helyzetüket földesúri hatalommá alakítani a XVI. század közepére, de nem mondtak le erről a régi álmukról. Egyre inkább elmosódni látszódtak a meggazdagodott családok székelyföldi és megyei földjeinek az eredete. Megkülönböztetés nélkül eladták-megvették, örökölték, cserélték jószágaikat, megyei birtokaikról telepítettek át jobbágyokat székely örökségeikre.
Az 1466-os rendelet nem tudta megoldani a székely társadalmon belüli ellentéteket. Tudniillik az elvi szabadság még nem jelentette azt a szegény közszékelynek, hogy hadakozhat, mivel az anyagi hátteret nem volt képes hozzá biztosítani. Jelentős részük már a könnyűlovas szolgálatot sem tudta teljesíteni, ezért a király 1473-ban újabb rendeletet adott ki, melyben már nem csak névleges voltak a székely társadalom tagozódásai. Ez idézte elő a további rendi tagozódás szabályosságát, valamint a három rend intézményességét is megállapítja és szabályozza. A király megparancsolja a vajda-ispánnak, hogy a székelyeket, azok közül is a lovasokat írja lajstromba, mivel ők őseiktől fogva ebbe a rendbe tartoztak. Az ő elnevezésük, megkülönböztetés céljából lófő lett. A gyalogosokat egy külön lajstromba íratatta fel, amit semelyik előkelő sem változtathatott meg.
A főemberekhez azok kerültek, akik legalább három zsoldos vagy familiáris lovast küldtek harcolni. Azok lettek a lófők, akik saját személyükben viseltek hadat lovasként. A közszékelyek, ők voltak a többség, saját szabadságuk megtartásának érdekében gyalogosként kellet hadi szolgálatot teljesíteniük.
Ez a rendelkezés egyszerre hátrányos és előnyös is volt a székely társadalmat tekintve. A főembereknek és a lófőknek előnnyé vált ez a fajta megkülönböztetés, mivel a két rendből kerültek ki a tisztségviselők és az esküdt elnökök, az alsó réteget teljesen kizárva a közéletből. A közszékelyeket még mélyebbre süllyesztette, kiknek a nemességét is kezdték kétségbe vonni, de legalább nem süllyedtek így jobbágysorba. Azokat pedig, akik még a gyalogos szolgálatot sem tudta teljesíteni, most már a törvény is szolgasorba hajtotta. Ugyanakkor engedmény volt és valamilyen szinten védte a gyalogosokat, mivel a király engedte nekik a hadba vonulást csekély fegyverzetük és harcértékük ellenére, amivel megtarthatták nemesi címüket. A másik indok, hogy Mátyás hadba hívta a közszékelyeket az volt, hogy mivel a török sok esetben hatalmas számú hadsereggel, de selejtes katonákkal támadt, ezeket a székelyeket is ellenük lehetett küldeni.
Mátyás azt is szabályozta, milyen feltételeket kell teljesíteni ahhoz, hogy valaki a társadalmi ranglétrán fentebb kerülhessen. Sem a gyalogos, sem a lovas szolgálatot teljesítők nem léphettek magasabb rendbe a vajda és a székely ispán tudta nélkül. A lófőknél kivételt jelentett, ha három nyíl földdel és vagyonnal rendelkezett, ugyanis ez volt a főemberek rendjének a létminimuma.
Katonai fontosságuknak köszönhették, hogy Mátyás király a nemzetségi szervezet bomlásával járó válságból nem a nemesi-jobbágyi társadalom sodorta őket, hanem a rendiség felé, amely tágasabb és rugalmasabb lehetőségek felé mutatott kiutat. Ez lehetőséget adott a székelyeknek a különállás fenntartására. A rendiség kialakulása nélkül a székelyek nem építhették volna ki a saját feudális struktúrájukat, hanem be kellett volna, hogy olvadjon korának társadalmi viszonyaiba. Ennek következtében, sokkal több lett volna azok száma, akik jobbágyokká lettek volna.
II. Ulászló hadiszabályzata már megkülönböztette a nemes és nem-nemes székelyeket. A nemes székely amennyiben nemzetárulást követett el, akkor elveszítette székelységét. Ha az állam, vagy a király ellen követett el a felségsértést, abban az esetben székelységét és nemességét vonták meg tőle, valamint ingó és ingatlan vagyonát a király elkobozta, amit csak székelynek adományozhatott.
Befejezés
Láthatjuk tehát, hogy a székelység a későközépkor folyamán hogyan élt és nevelkedett olyan katonává, akinek egész életében hazáját kellett szolgálnia, miközben saját népével is harcolnia kellett régi szabadságáért és jogaiért. Ennek a rögös útnak én csupán az elejét és annak is egy kis részét mutattam be, ahogyan a székely nemzet a teljes rendiségi tagozódásba megy lassan át. Világossá vált, hogy egyes székelyek miért tudták elveszíteni azt a szabadságot, amit az életüknél is többre tartottak.
Láthattuk, hogy ebben a legnagyobb szerepet az állandósuló török betörések kapták, amik megkövetelték a magyar királyoktól a székelység hadba hívását és régi szabadságuk biztosítását. Ezek révén pedig tisztázni kellet a hadkötelesség mértékét és szabályát.
Irodalomjegyzék
Benkő Samu, Demény Lajos, Vekov Károly: Székely felkelés. Bukarest, 1979.
Birtalan Ágnes (szerk.): Mongol játékok és versenyek. Budapest, 2006.
Elizabeth Peplow (szerk.): A lovak enciklopédiája. Canissa, 1999.
Engel-Kristó-Kubinyi: Magyarország története, 1301-1526. Budapest, 1998.
Földi Pál: A magyar lovasság története az ókortól a II. világháború végéig. Budapest, 2000.
Garda Dezső: Székely hadszervezet és faluközösség. Gyergyószentmiklós, 1994.
Gunda Béla: A székely ló : Könyvismertetés:Hankó Béla: Székely lovak. Kolozsvár, 1943 in.: Szabadka : Keresztény Sajtószövetkezet, Kolozsvár, 1943.
Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Budapest, 1971.
Kelemen Zsolt: Lóháton fegyverben. Szentendre, 2005.
Kordé Zoltán (szerk.): A középkori székelység. Csíkszereda, 2001.
Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, 1986.
László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest, 1993.
Nagy László: Székelyek a hadak útján. Budapest, 2001.
Randal Gray (szerk.): Fegyvertípusok enciklopédiája: Hét évezred fegyvereinek kézikönyve. Budapest, 1995.
Pálóczi-Horváth András: Besenyők, kunok, jászok. Budapest, 1989.
Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes millenniumi hadtörténet : 1000 év a hadak útján. Budapest, 2000.
Rugonfalvi Kiss István: A nemes székely nemzet képe. Debrecen, 1939.
Salamon Konrád (szerk.): Világtörténet. Budapest, 2006.
Szádeczky Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Az 1927-ben Budapesten kiadott alapján. Budapest, 2003.
Internetes irodalom
Tartalomjegyzék
Előszó 1
Bevezetés 2
Nevelés és életmód 3
Székely íjászok és a könnyűlovas harcmodor 5
Székely lovak 7
Székely fegyvernemek és fegyverek 8
A hadiszabályzatok kiadásának előzményei és a török fenyegetés 9
A török hadsereg sajátosságai 10
A székelyek hadkötelezettsége 11
Székely hadszervezet 15
A székely rendiség kialakulása 18
Befejezés 21
Irodalomjegyzék 22
Internetes irodalom 23
Tartalomjegyzék 24
|