Időlyukak a magyar őstörténetben
Csorba József 2010.01.21. 21:32
Időlyukak a magyar őstörténetben
Időlyukak a magyar őstörténetben.
Ha csak annyiból állt volna a magyarság története, amennyire a vonatkozó tudományok összessége alapján emlékezünk, akkor ma már nem léteznénk. Az avarok, gepidák, hunok nagyobb népek (közösségek) voltak a magyaroknál, de eltűntek. Viszont, mai történeti dokumentációjuk majd akkora, mint a fennmaradt magyaroké. Ez el kell, hogy gondolkodtasson bennünket. Másrészt az is, hogy minket a kultúránk s a nyelvünk tett halhatatlanná. Eddig.”
Vajon eszünkbe jut-e, hogy az i.sz.1000-2000 közé szorított ismereteinken kívül még legalább két évezrednyi időről, és generációk százainak életéről illene tudnunk valamit. Már azóta is mintegy 160 generációnyi idő telt el, hogy elszakadtunk a finn-permi ősnéptől, majd további 120 generációnyi idő telt el (egy generációra 25 évet számolnak) az obi-ugor közösségből történt kiszakadás óta is. Eszünkbe jut-e – mert kiváló külföldi tudósoknak igen, hogy nem egy egyéníthető magyar gén (mint a fajmagyar őrültség rögeszméje), hanem egy feltérképezett és leírható genetikai örökséghez a világ egyik csodájaként társuló, kialakult, fenntartott magyar nyelv és kultúra a mi legfőbb és legértékesebb örökségünk.
Cikksorozatunkat Lépő Zoltán inspirálta, aki hatalmas ismeretanyagot gyűjtött össze /1/ a magyarság kulturális fejlődéséről, s ennek az új tudássá összeálló ismeretanyagnak nevében állítja, hogy fejlődésünk során különleges kultúránk és nyelvünk alakulása sokkal több hatás eredménye, mint azt ma gondoljuk.
A magyar kulturális örökség halmozódásában a régi őstörténeti magyarázat szerint olyan időcölöpök vannak, mint i.e. 2000-ben a finn-ugor közösség létezése. Ahhoz tartozóan i.e. 1800-ban az árja nyomulás kelet felé. Azután i.e. 1500-ban a nomád lovas turáni nyomulás nyugat felé. Majd következik i.e. 1300 táján a benyomulás a kelet-európai pusztákra. Az i.e. 700 táján már 100-200 ezer magyar lélekből álló közösség él az Ural-Altáj közötti térben a török népközösség nyomása alatt. Innentől, mindent összevéve, Krisztus születéséig a magyar ősközösség a szkíta-parthus világban él.
A magyar kulturális örökség halmozódásában az újabb őstörténeti magyarázat a török-tatár ősközösség befolyásával foglalkozik, amelynek olyan időcölöpe van, mint i.sz. 100-ban a kínai és hun (hunn) háború, illetve a 100-150 közötti népvándorlások elindulása. Ennek hatására a magyar ősközösség elszakadása, a magyar törzsek leválása, egymástól elszakadása, keletre és nyugatra vándorlása megy végbe. Majd egy ismert időcölöp a 650-678 közötti első honfoglalás a Kárpát-medence, a mai Magyarország térségében, azután 850-900 között a második honfoglalás. Mindebben nem is az a lényeg, hogy megtörténtek, hanem a magyar és más hasonló közösségek vándorlási útjainak, történetüknek, egyáltalán megmaradásunknak összevetése, ami számos, korábbi tudományos elképzelést küld egyszerűen a süllyesztőbe.
Mai ismereteink szerint ugyanis, ha valóban úgy történt volna a magyar ősközösség népének útja, élete és fejlődése, ahogy a 20. századi magyar tudomány azt előadja, ahogy azt a katedráról a mai magyar népességnek átadják, akkor ma már biztosan nem léteznénk. Másfelől az is tény, hogy a Kárpát-medencei magyar élettér, illetve a mai magyarországi terület őstörténeti kutatása igen hézagos, az i.e. 5000-től is, amikor az első legkorábbi régészeti kultúra előkerült. Ez azért is különös, mert a kutatások bizonyítékai szerint a Kárpát-medencén keresztül zajlottak a legkorábbi vándorlások is. A délről és keletről nyugatra, majd nyugatról keletre, az oda-vissza történő vándorlások számos nép és kultúra keveredését eredményezték, de ezek nyomai dematerializálódtak az időben, illetve mindig az utolsó közösségalkotó népcsoport kultúrájába olvadtak s azután vagy átörökítődtek, vagy megsemmisültek.
Időlyukak
Roppant lyukas a nemzeti genealógia. Ugyanakkor vannak időcölöpök az ősközösségek, az előmagyarok, és az ősmagyarok vándorlásában. A magyar őstörténet kezdeteit illetően, úgy tűnik, nincs komoly ellenzése már az előmagyarság ősközösségeinek keletről nyugatra, és nyugatról keletre történő vándorlásainak az i.e. 5-3. évezredekben. Ezek az európai szétrajzás hipotézisét követik, és akár 5-6 honfoglalást is feltételeznek a Kárpát-medence terében. Különösen érdekes a magyarokat tartalmazó ősközösségek története az i.e. 1000 táján, döntően pedig az i.e. 500-tól a Krisztus születéséig terjedő időszakban. Ebben az időzónában történik ugyanis az ősmagyarság kiválása és az első saját őshaza megtalálása.
A biológiai (genetikai), a társadalmi (kulturális) és a közösségépítő (politikai) körülmények, mint a keveredés vagy a szétsodródás, sokat, nagyon sokat formált a magyar ősközösség, az elkülönült magyarság, és az újkori (modern) magyar népesség biológiai, kulturális, politikai (közösség és államalkotó) képességén. Nagyon komoly képességek (alkalmazkodás) és szervezettség (közösségépítés) kellett ahhoz, hogy a nagyjából ismert földrajzi térségekben, a nagyjából ismert klímaviszonyok és megélhetési forrásviszonyok, a politikai viszonyok (számos kis és a magyaroknál nagyobb nép élettér-háborúi közepette) fennmaradjon, megtelepedjen, és államot (birodalmat) alkosson. Ez a geopolitikai konstelláció önmagában cáfolja például a Kárpát-medencébe megtelepedő magyarság létszámára vonatkozó hivatalos becsléseket.
A megmaradás újkori titkai a nagy kínai megindulás idejétől számítanak, amikor az i.sz. 100 körül megindulnak a hunok ellen. Ezután a 4-5. századig nagy átrendeződés zajlik Ázsiában. Mondhatnánk az első nagy globalizációs hullám indult el, amelyben a politikai világképletet a hunok alakítják Kína nyomására. Ez az időszak határozza meg az államalkotó és birodalomépítő magyarság mai jellemzőit. Az i.sz. 1-4. és az 5-9. századi nyelvi-kulturális hatások összessége teszi képessé a magyarságot, hogy az ősmagyar közösségekből korszerű politikai szervezetté váljon. A nagyobb időszakasz a csuvas nyelvi hatás ideje. Mind a finn, mind a csuvas hatás igen erős, megmaradtak nyelvünkben, de asszimiláltuk őket. Meghatározó történelmünkben, hogy a keleti (távol-keleti) kulturális hatások, nyelvi és tudatképző fejlődésünkben mi hatott a magyar törzsekre az i.e.1000 és az i.sz.100 között. Nem utolsó sorban érdekes, hogy mi lett a keleti-délkeleti előmagyar és magyarfajta törzsekkel, amelyek megélhettek időutazásokat, amikor tőlük korábban elszakadt, és fejlettebb társadalmi-kulturális viszonyok között élő törzseikkel találkoztak.
Egy időcölöp 500 körül, a szétvándorlás, és a nyugat felé vonulás. A következő időcölöp 678, amikor megindul a hunn-magyar beköltözés a Kárpát-medencébe. Az al-dunai bolgárság 679-ben említi a magyar betelepedést.
Szembesítés a magyar őstörténetkutatással (5. rész) - A magyar őstörténet politikai áldozat?!
A magyarság (magyarnak lenni) lényegét, értelmét számtalan megközelítésből lehet vizsgálni, de érdemben a kultúra és a nyelv magyarázza, s ezzel a manapság dúló eszelősség a magyar dicsőség kergetésében, illetve a másik oldalról, mintegy reakcióként létező, dehonesztáló, a magyar múlt minden érdemi vonatkozását tagadni próbáló megnyilvánulásokat is a helyére tehetjük. A magyar tudat és a magyar nyelv feltételezi egymást. A magyar nyelv története önmagában is 3-4 ezer éves.
A mai, rendkívüli helyzetben - amelynek lényege az a messze távolba visszamutató, tapasztalati bölcsesség, hogy az a nép, amelyik leszakad a múltjáról, elfelejti történelmét, annak napjai meg vannak számlálva - leghitelesebben egy tudatlanságrobbanással jellemezhetjük a magyar társadalmat. Ez egyfelől a múltunkról, az örökségünkről való leszakadásból, a felhalmozott és hagyományozott ismerettárakban lévő tudásátadás megszakadásából következik. Másfelől a korunknak megfelelő, fizikai és intellektuális információkezelő képességünk és készségeink gyengeségében, mindent összevéve egy súlyos alkalmazkodási válságban jelentkezik.
Sorozatunkat Lépő Zoltán „Örökség, avagy egy új őstörténeti paradigma felé” című, bizonyíték kereső és oknyomozó kutatása inspirálta, mely a 20. század második felében elérhető ismeretek összevetésével ingatja meg a „hivatalos”, az egyetemi katedrákról átadott tudás, és a hivatalos őstörténeti dogmák hitelét. A magyar és az európai őstörténet-kutatás dogmái már nem tarthatók fenn az ezredfordulón, a 3. évezred új tudása már a kultúra (antropológia, társadalomkutatás) és a biológia (genetikai kutatások) köré szerveződő, új interdiszciplináris ismeretek összegzéséből áll össze.
A magyar őstörténet ismerethalmazai
A magyar őstörténet nem egyenlő a mai akadémiai őstörténeti tudással, a ma, katedráról átadott őstörténeti iskolai tananyaggal. A magyar őstörténetről hatalmas további ismerethalmazok vannak, melyek feldolgozása, minősítése, az összegzett tudásba illesztése várat magára. Egyetlen olyan állásfoglalás sem helytálló, amelyik szerint nincs remény további régészeti, nyelvészeti, biológiai (genetikai) stb. bizonyítékok feltalálására. Konzervatív becslések szerint mintegy száz évnyi ismeretanyag feldolgozása várat magára, amellett több évtizednyi orosz, mongol, kínai régészeti anyag minősítése hiányzik.
A gondola.hu érdeklődése e témakörben abban lelt aktualitásra, hogy a magyar őstörténet viszontagságairól mind több eligazításra találhatunk hagyományos és elektronikus forrásokból, és itt nem kell feltétlenül a számtalan laikus, vagy irracionális amatőr fantáziaközösségek hírforrásaira gondolni. Érdeklődésünk vagy kíváncsiságunk, alapjában a kieső időszakok, a magyar őstörténeti lét „elveszített” korszakainak megnevezésére terjed ki. Ehhez röviden felidézzük, hogy milyen szakmai viták folynak.
Az őstörténetkutatási eredmények áttekintése
Elsőre felidézzük, hogy az MTA Régészeti Intézete 2003-2004-ben előadássorozatot szervezett a magyar őstörténet-kutatás eredményeinek áttekintésére. Az előadók az antropológia, a történettudomány, a finnugrisztika és a régészet eredményeit foglalták össze a Bálint Csanád intézetigazgatótól előzetesen kapott kérdések és tematika szerint. Az előadásokat felkért hozzászólók egészítették ki. Az alkalmat az összegző visszatekintésre az intézet Archeogenetikai laboratóriumának felállítása szolgáltatta: „új idők következnek, lássuk, mit értünk el eddig! Az előadók értékelték a különböző tudományos irányzatok és politikai ideológiák szerepét és hatását tudományukban. A rendszerváltás óta eltelt időszak immár kellő rálátást biztosít az 1945-1989 közötti periódus értékelésére is.”
Farkas Gyula tanulmánya az általános elvek és módszerek tisztázásával foglalkozik, a biológiai és társadalmi változások összefüggéseit elemzi. A vizsgált anyag csak töredékét alkotja a vizsgálandónak: párszáz darabos sorozatok állnak szemben a Kárpát-medence 9. századi őslakóinak és a honfoglalóknak többszázezres létszámával szemben. A biológiai antropológia a magyarság elődnépességének rendkívüli keveredését állapította meg, és „a 895-ös honfoglalókkal szemben jelentősebbnek találta a 9. századi Kárpát-medencei őslakosság szerepét az Árpád-kori magyarság kialakulásában”.
Tóth Sándor László (The past and present of the research on the prehistory of the Hungarians. Historiography. 45-86.) a történeti forrásokat ismerteti, majd a kutatástörténet következik, korszakolva: 1. Klima László Research on the Prehistory of the Hungarians: a Review. Edited by Balázs Gusztáv Mende. Varia Archaeologica XVIII. Budapest, 2005. (Ismertetés); 2. Research on the prehistory of Hungarians between 1850 and 1918 (national-romantic and positivist schools) (52-60.), 3. Research on the prehistory of Hungarians between the two World Wars (1918-1945): the period of the dominance of phenomenology (60-69.), 3.(sic!) Research on the prehistory of Hungarians during socialism (1945-1990) and the period of regime change (1990-2005): Marxist and realist trends (69-84.) Tóth Sándor László áttekintésében finnugor nyelvészeti és őstörténeti munkák is szerepelnek, ő maga azonban nem tér ki arra, hogy a magyar őstörténet részének tekinti-e a finnugor őstörténetet. Javasolják, hogy ne tekintsük annak, és a magyar őstörténetet kezdjük attól az egyébként nehezen datálható eseménytől, hogy az ősmagyar nyelvű és kultúrájú közösség megkezdte önálló életét. Szíj Enikő tanulmánya felismerte, hogy a finnugor őstörténet más, mint a magyar őstörténet, s a finnugrisztika csak a magyarok önállósulásáig szolgálhat nyelvi adattal bármiféle őstörténet-kutatás számára. /1/
A magyar őstörténet keleti öröksége a meghatározó
Kiszely István hangsúlyozza a tényt, hogy a magyar Európa egyetlen népe, amely részben Ázsiából származtatható; „a magyarság Eurázsia kicsinyben. A magyarság mássága egyrészt felelősséget követel múltunk kutatóitól, másrészt ennek tudomásulvétele és elfogadása záloga fennmaradásunknak… A magyar Belső-Ázsia kutatókat általában nem övezte dicsfény. Munkásságukról külföld alig szerzett tudomást, és eredményeiket gyakran idegen kutatók sajátították ki. Nekünk magyaroknak azért volt kulcsfontosságú Belső-Ázsia kutatása, mert e nélkül sem őstörténetünk, sem magyarságunk nem érthető meg. A magyarok kelet-kutatása nem az egyetemes emberiség ismeretének gyarapítását, hanem saját múltunk megismerését jelentette; számunkra a Kelet-kutatás eredetünk tudatából táplálkozott.”
Kiszely figyelmeztet, hogy az őstörténet alapját képező őshaza-kutatásunk már a X. században elkezdődött. VII. Bíborbanszületett Konsztantín császár említi, hogy Tormás herceg, Árpád fejedelem dédunokája közli vele, hogy "küldöttjeik mind mostanáig meg-meglátogatják a keleti türköket". A X. századi török volgai bolgárok folyamatosan közöltek híreket Belső-Ázsiából. A XI. században a Kazár Birodalom területére költözött kunok jó kapcsolatokat tartottak fenn Belső-Ázsiával. Julianus barát 1235-36-os útja alkalmából a keleten maradt magyarok keresése közben sok információt szerzett Belső-Ázsiáról. A vallon származású Rubruk 1243 húsvétján a mongol nagykán udvarába került, és visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy az odasereglettek között magyarok is voltak. A Képes Krónika szerzőjének jó ismeretei voltak a kitajok népéről. /2/
A Kiszely nevesítette kapcsolatfelvételek
Csak a laikusok által kevésbé ismert utakat, személyeket említjük. Magyarországi Illés (Elias Hungarus) 1340-ben érkezett vissza Avignonba a mongoloktól. Magyarországi Gergely (Gregorius de Hungaria) Khambalikban (a mai Pekingben) is járt, öt évet töltött a mongolok között és 1346-ban érkezett vissza Európába. Escandeli Máté (Mateus Escandel) Kína belsejéig jutott el ahol 1399-ben halt meg. A kínai magyar misszió az 1600-as években tevékenykedett Pekingben; kiemelkedő alakja Schall atya volt, akinek 1665-ben jelent meg a Historia narratio című műve. 1623-ban II. Apafi Mihály udvari káplánja Johann Grueber volt, aki miután Kínában járt a nagyszombati egyetemen Belső-Ázsiáról adott elő.
Zalánkeményi Kakas István és Tectander György belső orosz területekről adtak hírt (1516-26 között), Hatvani Turkoli Sámuel Nagy Péter cár szolgálatába állt és a Krim-i falvakról adott tudósítást, "melyekben magyarul beszélnek". Orlay János (1770-1829), majd követője Nagylaki Jakcsics Gergely 1804 tavaszán a kaukázusi magyarokhoz jutott el. Egy Szabó nevezetű nazarénus hittérítő 1805-1822 közötti bagdadi útja során "több milliónyi ázsiai magyarról" szerzett tudomást. Ógyallai Besse János (1765-1841) a Kaukázusban maradt szavárd magyarok között járt, de mivel kutatásainak eredményeit az osztrák kancellária nem fogadta el, útleírását Franciaországban adta ki. Márlaki Jerney János 1844-ben a párthusoknál járt.
Kiszely István és Cey-Bert Gyula Molnár Péter operatőrrel az 1980-as években többször jártak Hszincsiang-Ujgur és Kanszu és Ordosz tartományokban együtt dolgozva az ottani Közép-Ázsiai Kutatóintézettel, a Néprajzi Múzeummal és a dunhuangi barlangtemplomok kutatóival. Hozzájutottak a Stein Aurél féle ásatási anyagokhoz és több ízben látogatták meg a Kanszu tartományban élő azon jugarokat (yogurokat vagy yüküket), akikhez Kőrösi Csoma Sándor szeretett volna eljutni. Későbbi útjaik során együtt dolgoztak Csang Rei kínai zenekutatóval, akinek segítségével megfigyelték a jugarok embertani arculatát, zenevilágát, étkezési technológiáját, monda- és mesevilágát, hiedelemvilágát és balladakincsét. Hosszabb időt töltött Hszincsiang-Ujgur és Kanszu tartományban Kovács Ágnes néprajzkutató és gyakran jártak ki Belső-Ázsiába a Gödöllői Agrártudományi Egyetem hallgatói; az első kutatóutat Somfay Dávid vezette. 1989-ben, majd utána a magyarok belső-ázsiai "nyomait" Bárdi László pécsi tanár, Du Yaxiong kínai zenetörténész és Érdy Miklós New York-i fogorvos kutatta.
Benkő Mihály turkológus könyvtáros 1988 óta szinte évente jár Mongóliába, ahol elsősorban a honfoglaló magyarság néprajzi párhuzamait kutatja. Maradandó munkája a honfoglalás kori magyar sírokban is talált "halotti szemüvegek" belső-ázsiai párhuzamainak a kimutatása. Munkájának lényege, hogy "a leghonfoglaláskoribb" régészeti lelet, a halott szemére helyezett síma vagy domborított és kilyukasztott "szemüveg" vagy a teljes arcot fedő "halotti maszk" magyarországi előfordulását (Rakamaz, Tiszaeszlár, Zalaszentgrót, Szabadkígyós, Hajdúböszörmény, Bana stb.) nemcsak a Dnyeper vidékén (Manvelovka) találta meg, hanem azt Nyugat-Szibérián (Balsije Tigani, Demionki, Gorbunyata, Tankejevke) és Kirgizisztánon (Kenkol, Kara Bulak, Dzsallak Dzsebe stb.) át Belső-Ázsiáig (Turfán-Asztana stb.) viszi vissza. Ez a temetkezési szokás tehát nem finnugor, hanem belső-ázsiai. "Tekintve, hogy a textil, illetve bőralátétes, ezüst- aranyszemes "szemüveges" halotti álarc a honfoglaló magyarság előkelői között és harcos közép-rétegében elterjedt volt - olvassuk Benkő Mihálynál - valószínűnek kell tartanunk az ősmagyaroknak és Belső- és Közép-Ázsia ogur-türk törzseinek közvetlen kapcsolatát".
Itt kell megemlítenünk a Délnyugat-Mongóliában élő "mongóliai magyarok" problémáját; magukat magarnak nevezik. Hagyományaik szerint népük többi része a Kr. utáni VII-VIII. században azért vándorolt nyugatra, mert nem akart háborút vesztve, leigázottan ott tovább élni. Őket Kovács Imre vizsgálja és látogatja meg évente. A Nepál középső-nyugati részében élő magarokra Michael Opitz amerikai etnológus hívta fel a figyelmet; a nők helyzetéről Molnár Auguszta, a Banyan-i dombvidéken élőkről John T. Hitchcock, szertartásaikról David E. Watters és kultúrájukról Gary Spehperd írtak. A magyar kutatók közül elsőnek Wojnarovich Elek halbiológus járt közöttük, utána Fekete Ferenc diplomata, Kiszely István antropológus, Lovass Ferenc, Boda Sarolta és Kunckel Béla, majd legutóbb Csáji László Koppány dolgozott közöttük másodmagával. A magarok feltehetően Közép-Ázsia vagy Mongólia felől érkeztek mai szálláshelyükre nyugat felöl kerülve meg a Tibeti-hegységet. Feltehető, hogy a hzsiungnu törzsszövetség egy "kivetett tagjaként" érkeztek Usbang környékére. Függetlenségüket a XVIII. századig megőrízték. Mai "hivatalos" lélekszámuk 274 000; hét törzsre oszlanak; ősi írásuk az akarika szótagírás. Sírjaikra kopjafákat helyeznek, amelyeken napkerék látható. Siratóénekeik la-pentaton dallamúak. /3/
(folytatás: A magyar őstörténet-kutatás távlatai: A magyar orientalisztika hozzájárulása. Két magyar királyság, hova lettek a többiek? Hogyan tanítjuk? És mit tanítunk?
IRODALOM
1. LépőZoltán: Örökség, avagy egy új őstörténeti paradigma felé. 1990. p.210, 2.
valamint Lépő Zoltán: Naprequiem. A magyar őstörténet keleti szála. 2007. p.170
Lépő Zoltán: Egy új orientalista kiáltvány – a magyarságnevében. Gondola.hu
2. A MAGYAROK ÉS A KELET-KUTATÁS istvandr.kiszely.hu/ostortenet/007.html+magyar+%C5%91st%C3%B6rt%C3%A9net+kutat%C3%A1s&hl=hu&ct=clnk&cd=1&gl=hu&lr=lang_hu
3. A magyar őstörténet-kutatás új távlatai? (Farkas Ildikó) Szabó István Mihály: A magyar őstörténelem egy biológus szemével www.historia.hu/archivum/2003/030506farkasi5.htm+magyar+%C5%91st%C3%B6rt%C3%A9net+kutat%C3%A1s&hl=hu&ct=clnk&cd=2&gl=hu&lr=lang_hu
4. BÉRCES EDIT: Egy őstörténet-kutató emlékére. Czeglédy Károly pályaképe. (1914-1996) www.pszfz.bgf.hu/konyvtar/polvax/p-99-2/4berces.pdf+magyar+%C5%91st%C3%B6rt%C3%A9net+kutat%C3%A1s&hl=hu&ct=clnk&cd=3&gl=hu&lr=lang_hu
5. Árpád-, közép- és kora újkori régészet (kb. 1000–1700) TARTALOM A régészet „új” elágazásai és segédtudományainak eredményei mek.oszk.hu/02100/02185/html/1337.html+magyar+%C5%91st%C3%B6rt%C3%A9net+kutat%C3%A1s&hl=hu&ct=clnk&cd=39&gl=hu&lr=lang_hu
|